Szlovák Paradicsom




 

Suchá Belá, a Szlovák Paradicsom legromantikusabb szorosa.

  • A Szlovák Paradicsom

    A Szlovák Paradicsom az Alacsony-Tátra, a Szepességi medence és a Gölnic folyó völgye között meghúzódó mintegy 142 m2 területü csodavilág. A régi magyar leíróföldrajzból e táj Gömör-Szepesi-
    érchegység     néven ismeretes. A bizarr, karsztos geológiai alakzata az ősenyvesek illatában és az alpesi-kárpáti flóra teljes pompájában temérdek kristálytiszta vízfolyást, csermelyt, patakot, zúgót, zuhatagot, sőt több tavat is rejt völgyei mélyén. Ezer méter feletti csúcsból 21-et találunk a nemzeti park területén, külső védőövezetében pedig további 24-et. Köztük tucatnyi völgy és kanyon szegdeli a terepet, megannyi sziklafallal, sziklatoronnyal és vízeséssel, melyek közül a legnagyobban 65 méter magasból zúdul le a patak. A gyalog végigjárható kanyonok némelyike 150-200 méteres falak között húzódik és helyenként mindössze egy méter széles. A hegység relatív szintkülönbsége 723 méter, ami nem csupán szédítő látványossággal, de rendkívül kemény túrákkal is szolgál. A szakadékok, szurdokok sorozatán a napi túra halmozott szintkülönbsége elérheti az 1000 métert, s egyaránt van benne meredek hegyoldali ösvény, szurdokjárás, sziklamászás, vízeséses kapaszkodó, igaz lánc segítségével, fatörzs és doronglétrahidakon, olykor ötven méteres vaslétrákon.
    A területen évente átlagban 100-120 havas napot jegyeznek fel, s a hó átlagos vastagsága 30-70 cm közötti.
    A jelzett turistautak száma 65, összes hosszuk 364 km.
    •  
     
  • Hernád-folyó áttörése (Prielom Hornadu)

    A Hernád-áttörés teljes hossza 16 km, s benne helyenként 300 m mélyen száguld a folyó a szakadékszerű sziklafalak között. A folyónak ez a szakasza a XX. század elejéig járhatatlan és ismeretlen volt. Először 1906-ban ment végig a befagyott folyón két fiatal Hrabusicé-től (Káposztafalva) Smizany-ig (Szepessümeg), majd útjukat még abban az évben júliusban kezdetleges tutajon megismételték. A Hernád-áttörés turisták számára teljes hosszában 1974 óta járható, amikor a Hegyi Szolgálat a biztosító berendezésekkel együtt kiépítette a sziklajárdákat. A Hernád e szakaszát és 290 hektáros környékét geomorfológiai értékei, jellegzetes mikroklímája és növényzete miatt 1976-ban állami természetvédelmi rezervátummá nyilvánították. A folyó és a part tisztaságára ügyelnünk kell, mert erről a szakaszról kapják ivóvizüket a környező települések. Ugyancsak rendkívül fontos a fokozott óvatosság, az ösvény sokszor halad látszatra veszélytelen rézsűn, ám valójában a rossz lépés, botlás elég ahhoz, hogy a mélybe zuhanjunk. Ráadásul itt a forgalom kétirányú, ügyelnünk kell a szemben jövőkre is, pedig olykor csak tenyérnyi helyen kerülhetjük ki egymást.
    •  
     
  • Vörös kolostor fennsíkja(Klastorisko)

    A földrajzi név jelentése kolostorhely, de a régi magyar szóhasználatban hívták a fennsíkot Vörös Kolostornak, Menedékhelynek, Menedék-kőnek, Vörös-kőnek is. A magaslat mindenképpen az egykori kolostorról kapta a nevét, melynek története 1241-re nyúlik vissza. A muhi csata után a Hernád alsó folyása mentén a Szepességig előrenyomuló tatárok szervezett ellenállásra már sehol nem találtak. Előlük Jordán gróf vezetésével ide menekült fel a hegy lábától, a síkságról a lakosság. Tény, hogy a fosztogató, rabló, gyilkos lovassereg nem merészkedett be a mély, járhatatlan völgyekkel, szakadékokkal szegdelt hegységbe. A fennsíkot keleti irányból a lóval aligha járható, sűrű erdő borította meredek hegy, a mai Čertova Sihot, dél felől a mai Kysel teljességgel járhatatlan kanyon- és vízesésrendszere, a viszonylag enyhébb nyugati lejtőn a mai Hrabusice körüli kiterjedt mocsár, északi irányból pedig az először csak a jelen században végigjárt Hernád-áttörés kanyonja védte. A fennsík szélén a menekültek még erődfalat is emeltek maguknak. Hat évtizeddel később, 1305-1307-ben, állítólag menekülésük emlékére építették ide a hallgatag karthauzi barátok kolostorukat, mely 1443 után a husziták kezére került. A karthauzi barátok 1543-ban hagyták el végleg a kolostort, amelyet a Szepesség vezetőinek kérésére, hogy ne fészkelhessék be oda magukat rablók, a Salm tábornok vezette császári csapatok felgyújtottak és leromboltak.
    A magyar történelmi szempontból is jelentős ásatások feltárták a hatalmas kiterjedésű kolostor falait, a benne épített gótikus kápolna, majd templom maradványait, a kályhákkal fűtött cellák jó részét, bennük érintetlenül megmaradt eredeti falrészekkel, elszenesedett eredeti padlóval, kerámia töredékekkel és edénycserepekkel. Előkerült egy Mátyás korabeli pénz és egy még régebbi is. A romok további feltárása folyamatban van.

    Vöröskolostor nemzeti emlékhely. Karthauzi és kamaldulenzi szerzetesrendé volt, két elkülönült időszakban birtokolták.
    Vöröskolostor eredetileg, 1320-1563 között, a karthauzi rendé volt (a rendet Szent Brúnó alapította 1084-ben).
    Az első karthauzi kolostort a Szepességben 1305-ben építették Létánfalva (Letanovce) melletti Lethonkövön (Kláštorisko) a Káposztafalvi-mészkőhegységben, mai nevén Szlovák-paradicsomban (Slovenský raj). Később a rend ajándékba kapta a szepességi Lehnic (Lechnica) települést, és a falu határában 1305-ben elkezdték építeni második kolostorukat - a Vöröskolostort (nevét a vörös cserépől kapta, amellyel János - a kolostor első priorja - javaslatára befedték a kolostort).
    Mindkét kolostort félreeső helyen építették fel, mivel a karthauziak a legszigorúbb, önmegtartoztató életmódú szerzetesrendek közé tartoztak. Könyvmásolással foglalkoztak és a magyar és a lengyel uralkodóktól fokozatosan szerezték meg előjogaikat (halászat a Dunajecen, malomlétesítés, sörfőzés és igazságszolgáltatás).
    A XVI. század első felében a szepességi karthauzi kolostorok hanyatlani kezdtek. 1543-ban a lethonkői kolostort Basa Mátyás rablólovag kifosztotta. A barátok előbb Vöröskolostorba költöztek át, majd miután a közeli Nedec-vár katonái ezt a kolostort is kirabolták, 1545-ben a barátok elhagyták Vöröskolostort. 1563-ban I. Ferdinánd felszámolta a Lehnic melletti karthauzi kolostort.
    1711-1782 között Vöröskolostor a kamaldulenzi szerzetesrendé volt (a rendet 1012-ben Szent Romuald alapította).
    A kolostort a kamaldulenzi rendnek Matyasovszky László nyitrai püspök adományozta. Miután a kolostort megkapták, barokk stílusban építették át (új szerzetesi házikók, barokk stílusú templomtorony, templomjavítás). A kamaldulenziek is önmegtartoztató életmódot folytattak (gazdálkodtak, méhészkedtek, gyógyítottak, gyógynövényeket gyűjtögettek). 1754-ben egy messzi földön híres gyógyszertárt alapítottak. Hírnevét különösen 1756-1775 között erősítette meg, Cypriánus barát igazgatása alatt.
    1782-ben II. József társadalmi reformjaival hasztalannak nyilvánította és felszámolta a kamaldulenzi kolostort.
    (Forrás: http://www.pieniny.sk/)


    Vöröskolostor (szlovákul Červený Kláštor): Alsólehnic településrésze a mai Szlovákiában az Eperjesi kerület Késmárki járásában.
    Ólublótól 25 km-re északnyugatra fekszik.
    A település nevét kolostora vörös tetőcserepeiről kapta.

    Ősi kolostora a karthauziaknak épült az Árpád-korban 1319-ben, Kakas fia Rikolf alapította a Dunajec jobb partján saját birtokán. A falut 1344-ben Uyvagas néven említik először. Szent Antal templomát 1360-ban kezdték el építeni. 1431-ben egy huszita csapat dúlta fel, több szerzetest megölve. 1563-ig volt a szerzetesek birtokában, majd számos tulajdonosa volt. A 15. századtól erődítményként a Lengyelországba vezető utat ellenőrizte. Többször zaklatták Szapolyai János és I. Ferdinánd katonái is. 1699-ben Matyasovszky László nyitrai püspök vette meg, majd 1705-ben kamalduli szerzeteseknek ajándékozta, akik 1747-re helyeállították a templomot és a kolostort. Itt született a Biblia első szlovák nyelvű fordítása 1750-ben és az első latin-szlovák szótár 1763-ban. 1786-ban a rend megszűntével az eperjesi görög katolikus püspökségé lett. 1907-ben csaknem teljesen leégett.
    • Kolostorának épületei részben helyre vannak állítva, ebédlőjében 1520-ból való freskók láthatók.
    • A település határában tör át a Dunajec-folyó a 800-900 m magas mészkőszirtek között Lengyelország felé. A folyón évente nagyszabású víziszlalomversenyt rendeznek.
    • Fürdője kis üdülőhely glaubersós gyógyvízzel.
    • 1976-óta minden júniusban rendezik meg itt a Magurántúli Népművészeti Fesztivált.
    (Forrás: Wikipédia)



    • A Glac-tetőröl lefolyó víz által kialakított Zejmark szakadék látogatható szoros.


    Néhány az interneten fellelhetô link amely érdeklôdésre tarthat számot.



    Piecky , mészkőszoros a Szlovák Paradicsom északnyugati részén



    Fotók a Szlovák Paradicsomról és környékérôl



    Dobsinai jégbarlang


    Néhány kapcsolódó link

     

      Meszléri Tivadar írása, Turisták Lapja, XIX. évfolyam 5-7. szám,
      1907. Május-Julius, 97. oldal

      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    A Kiszel-patak völgye

         A Hernád folyó regényes tájakban bôvelkedô völgyének számos oly mellékvölgye van, melyek a turisták elôtt szélesebb körben alig, vagy éppen nem ismeretesek, a melyek pedig fôként turista szempontból elsô rangú látványosságot nyujtanak s bôségesen mehjutalmazzák a fáradságot, melybe felkeresésük kerül.

         Ilyen többek között a Kiszel patak völgye is, mely a Glacz hegység keleti oldalán kezdôdve, nyugatkeleti irányban a Klastoriszko (Lapis Refugii) hegycsoport déli oldalán fut végig a Béla patakig s innen mint a Béla patak völgye folytatódik, szintén keleti irányban a Vaskapu-ig, a hol a Hernád völgyébe megy át.

         A nyári nagy szabadságok idejében, midôn családi körben együtt szoktunk lenni Szepes-Sümegen s megvitatjuk a szepes-sümegi és környékbeli erdôkben végzendô kalandozásainkat, gyakran szóba került a Kiszel patak rejtelmes völgye, melyrôl semmi közelebbi adatot nem bírtunk szerezni, vagy legfeljebb egyik-másik arra czirkáló erdôôrtôl annyit, hogy az a völgy egy borzalmas hegyszakadék, melyen nem lehet végigmenni. Ez annál inkább fokozta kiváncsiságunkat s csakhamar tervbe vettük annak felkutatását.

         Két évvel ezelôtt próbálkoztam meg elôszôr behatolni a patak völgyébe, egy arrafelé irányuló erdei séta alkalmából, akkor azonban az elsô torlasznál, mely fatörzsekbôl, szikladarabokból s egyéb hordalékból képzôdve állja el az elôrehaladás útját, megakadtam. A völgynek hirtelen szűkülése és meglepôen érdekes sziklás alakulása azonban annyira megtetszett, hogy már pár nappal rá újra kirándultam oda, két sógorom társaságában. Felszereléseink és segédeszközeink ugyan ekkor sem volak, azonban nem riadván vissza sem fáradságtól, sem merészebb vállalkozásoktól, sikerült különbözô korhadozó fatörzsek és kövek elhúzgálása, illetôleg félregurítása által, hol pedig egy fatörzsön való felkúszás által az útba esô akadályokon átvergôdni s völgynek közel feléig felhatolni. A látott természeti szépségek elragadtak bennünket a egyhangú volt a vélemény, hogy olyan látványosság ez, mely bôven kárpótol a fáradságért.

         Az elmult nyáron aztán elhatároztuk Balogh Béla pancsovai törvényszéki bíró sógorommal és két Gruber sógorommal, hogy tekintettel arra, miszerint mások is szívesen elzarándokolnának a természetnek ezen rejtett szépségeihez, azonban nem mindenki hajlandó testi épségét egy-egy száraz, hajlékony faágra vagy egy félig elkorhadt, kétes szilárdságú fatörzsre bízni, megpróbáljuk legalább ideiglenesen s legalább valami primitív módon megkönnyíteni az odajutást. Hozzánk csatlakozott még Pálka László is, a szepes-sümegi fűrésztelep vezetôje, a kit, mint tapasztalt és praktikus kirándulót, örömmel üdvözöltünk vállalkozásunknál.

         Augusztus 27-én indultunk útnak a Hernád völgyében fel a Vaskapuig, azontúl a Béla patak mentén. Szepes-Sümegrôl létrás szekéren mentünk, egyrészt, hogy idôt nyerjünk, másrészt, hogy megtakarítsuk a Kiszel patak torkolatáig tartó 2 1/2 órai, nagyon is ismert vidéken való gyaloglás, valamint a különbözô segédeszközök, mint balta, fűrész, kötél stb. nemkülönben a fotográf- apparátus czipelése okozta fáradalmakat.

         Csak mellékesen említem, mert nem tartozik a fôtárgyra, hogy számításunk az idôt illetôleg, egy váratlan s nem éppen kellemes, de bizonyára annál emlékezetesebb epizód folytán nem vált be. Pálka barátunk volt ennek az akaratlan rendezôje, mely abból állott, hogy kifordított bennünket szekerestôl a Béla patak reggeli hűs hullámaiba. Hirtelen jött, de oly tökéletesen sikerült ez a felborulás, hogy kevés kivétellel mindnyájan bôrig áztunk. Pompás látvány lehetett, persze a parti szemlélô számára (mert mi pillanatnyilag másként vélekedtünk a dologról), miként másztunk ki a vízbôl fújva és prüszkölve és mentve, ki a mit tudott. Én a fotográf-apparátus után kapkodtam, mely velem együtt szintén alámerült s táskája megtelt vízzel. Hatalmas pásztortűz lett az esemény-nek beefejezôje, melynek melegénél csakhamar visszatért a jókedv s ennek folyományaként egy felvétel is készült emlékezésül. Nagyobb baj nem történt, csupán az, hogy a leghasználhatóbb délelôtti idôbô két teljes órát vesztettünk.

         Tíz óra volt, midôn tovább indultunk. Természetesen gyalog, szekérre ezek után senki sem kívánkozott, annál kevésbbé, mert a Kiszel patak már közel volt oda.

         A Kiszel patak, mint említeném, a Glacz hegység keleti oldalán ered s keleti irányban folyik a Béla patakig. Torkolata utóbbinak egy fordulatánál van azon a helyen, a hol a Béla-patak dél-északi irányú völgye közel derékszög alatt nekimegy a Klastoriszko hatalmas hegyoldalának.

         A patak völgye már a torkolatnál is oly szűk, hogy a víz mellett semmiféle útnak vagy ösvénynek helye nincs. Jobb oldalt (menetirányban; könnyebb érthetôség kedvéért a továbbiakban is ily értelemben jelzem, a jobb és balt) a Klastoriszko meredek hegyoldala ereszkedik le egész a völgy aljáig, balról a még meredekebb Pirtz hegy húzódik el, mely utóbbinak gerincze a torkolat felé menedékes lejtôvé alakul. A torkolat közelében mindkét lejtôt erdô borítja. A patakból kikandikáló köveken és sziklákon kell ugrálva vagy lépkedve, persze olykor félrelépve, járni s csak egyik-másik kanyrulatnál szélesedik ki a meder kissé, a hol aztán a felhordott homok, vagy kavicspartnyúlványokon ismét biztos támpontot talál a láb. A patak víze rendes körülmények között nem nagy.

         Körülbelül fél óráig tart ez az ugrálva haladás, mire a völgy egészen összeszvkül, a sűrű bokrok elmaradnak s mindkét oldalon meredek sziklafalak bújnak elô. Itt az elsô akadály.

         A vízben ôsrégi fatörzsek hevernek, némelyiken ujjnyi vastag mészkôlerakódást találtunk. Az akadályt egy 2 m. magas torlasz képezi, mely a víz által öszehordott régi fatörzsekbôl, szikladarabokból s törmelékbôl áll, oly helyen, a hol a sziklaoldalfalak egész 2 m. közel érnek egymáshoz. A torlasz alatt vízmedencze képzôdött, kristálytiszta vízén át gyönyörűen látszik a zöldesfehér kavics.

         E torlaszt mutatja elsô képünk. Megjegyzem, hogy úgy ezen, mint a következô képeken is, az apparátusnak szükségképpen mélyebb ponton történt felállítása folytán a közelebb levô objektumok túlnagynak látszanak s mögöttük a háttér, a helyes arány rovására, eltörpül.
     

    A Kiszel patak elsô torlasza.
    (Meszléri Tivadar felvétele.)


         Elôkerült a balta, fűrész és kötél s egy korhadozó fatörzsnek felhúzása után, melylyel a medencze víztükrét áthídaltuk, a torlaszhoz férkôztünk s annak kinyúló részei között nagyobb fáradság nélkül felmásztunk.

         A sziklaszorulat jobb felé kanyarodva tovább folytatódik s körülbelül 50 m. távolságban egy újabb, még nagyobb torlaszszal van elzárva. It a szűk medret egy hatalmas szikladarab zárja el, mely 4 m. magasságban beleékelôdött a falak közé. Alatta a víz által összehordott fatörzsek, galyak s törmelék halmozódtak fel s zárják el a medret, úgy hogy csak a beékelôdött sziklára felkúszva lehet továbbjutni. Itt egy ágas-bogas, kiszáradt fenyôfát ejtett le valamikor a víz, mely közel függélyesen helyezkedett el a torlasz mellett. Ezen másztunk fel az elsô kirándulás alkalmával. Most egy élô fenyôt vágtunk hozzá, de legalább némi biztos támpontot nyujt a régi állapothoz képest, midôn az egyedül álló fatörzs mászás közben kimozdulhatott a helyébôl, sôt el is fordult saját tengelye körül.

         Második képünk mutatja ezen akadályt, a munka elején, a mikor még egy fatörzsnek felvonszolása által gondoltuk a kérdést megoldhatónak.
     

    A Kiszel patak második torlasza.
    (Meszléri Tivadar felvétele.)


         Ezen második akadály felett a meder kissé kiszélesedik s S betű alakjában balra kanyarodik: az oldallejtôket fák és bokrok borítják. Körülbelül 150 m- távolságban azonban újra elôtörnek a kopár sziklafalak s egy hirtelen jobbra fordulat után az eddig bejárt völgynek legszebb részéhez jutunk, egy körülbelül zárt s csupán a patak kifolyása irányában és felül nyitott, barlangszerű sziklaüreghez, melyet a kellemes meglepetés okozta lelkesedésünkben Kossuth-kápolná-nak neveztünk el. E részletet harmadik képünk ábrázolja.
     

    A Kiszel patak Kossuth kápolnája.
    (Meszléri Tivadar felvétele.)


         A völgy itt felfelé teljesen el van zárva. Az üreg bejáratával szemben körülbelül 12 m. magasságban egy ablakszerű nyílás képzôdött; ezen folyik be a patak víze gyönyörű vízesés alakjában, melynek ezüst fehér szalagja hatalmas S betű formában rajzolódik a baloldali, kissé menedékes sziklafalra.

         Jobb felôl a függélyes, majdnem áthajló komor sziklafal, mely a völgy tengelyére merôlegesen képzôdött s elállja a patak egyenes lefolyását, vele szemben a felülrôl fürgén alásietô beszédes kis patak, mely mintegy ablakból bukik elô a magasból, alul a medencze kristálytiszta víze, melynek felületén élesen tükrözôdik a sziklaüregnek sötét falazata, felül pedig a bekandikáló és s mindez a mély völgy fenekén honoló ünnepélyes csend közepette: a természeti szépségeknek oly szokatlan és bájos csoportosulását képezi, melynek a mi természeti látványosságokban gazdag felvidékünkön is alig akad párja s látása a legmagasztalóbb megnyilatkozásokat váltotta ki belôlünk.

         Érdekes ezen üreg falánk az alakulása. Ha figyelemmel végignézzük, azt látjuk (a képen is kivehetô), hogy a sziklafal jobboldali felében nagy barázdák vannak, a melyek a patak medrének az idôk folyamán történt változását jelzik. Eleinte egészen függélyes volt az, a mikor hatalmas vízesés lehetett e helyen, majd rézsút lett a folyás iránya s mind menedékesebb, sôt közel vízszintes irányú is, míg idôk multán a mai helyre vájta le magát a kis patak.

         E helyrôl azonban már nem lehet egyenesen továbbjutni. Itt csak valami igen hosszú létra segíthetett volna, a mely persze nem állt rendelkezésre, de annak hamarjában való elkészítésére sem vállalkozhattunk. A sziklafalon való feljutást egyébként, a barlang szépségének elcsúfítása nélkül, csak úgy bírom elképzelni, ha a baloldali lejtôs falon, a felsô nyílás felé egy pár megfelelô elhelyezésű vaskampó erôssíttetnék meg. A továbbhaladás érdekében pedig valami berendezés itt nagyon is szükséges, mert különben csak óriási kerülôvel lehet ezen körülbelül 12 m. magasságba feljutni.

         Nekünk nem állott más mód rendelkezésünkre. Az ebédnek elköltée után tehát hozzáfogtunk. Mindenekelôtt egy darabon vissza kellett mennünk, míg a Klastoriszko lejtôjén emgmászható helyet találtunk, aztán pedig nekivágtunk a meredek hegyoldalnak. Ez azonban igen fáradságos és idôrabló vállalkozás, mert legalább 100 m. magasra kell s nem könnyen mászható lejtôn felkúszni, mely egy helyen oly kopár és sima, hogy szédülôs ember nem könnyen halad rajta végig. Mindjárt alul egy ferde fekvésű, hasadékalakú barlang sziklalapja kínálkozik a felmászásra.

         Midôn elôszôr jártunk erre, egy dakli volt velünk. A torlaszokig vígan baktatott utánunk, ott azonban úgy kellett ôt a bôrénél fogva kézrôl-kézre feladogatni. Ez a szokatlan utazás úgy meghatotta ô kelmét, hogy reszketni kezdett a félelemtôl s midôn letettük, meglapult a sziklán s nem mert követni bennünket e hegyoldalon. Hiába hívtuk, hiába bíztattuk, a daklibátorság teljes csôdöt mondott. Ezen váratlan csökönyösségen úgy segítettünk egy darabig, hogy hol egyikünk, hol másikunk vette pártfogásába s czipelte, míg végre is megunván a kellemetlen s nem csekély podgyásztöbbletet ("Waldmann" úr jó húsban volt), otthagytuk, remélve, hogy elôbb az elhagyatottság, majd pedig a jelentkezô éhség tán más elhatározásra fogják bírni. Az elhagyatottságnak tényleg meg is volt a hatása, de csak fájdalmas ugatásban nyilvánult: "Waldmann" ellenben nem mozdult. E közben a távolság köztünk mind nagyobb lett, míg végül már nem is hallottuk síró csaholását.

         Dakli nélkül értünk haza; reményünk most már csak az éhség hatására szorítkozott, de nem szűnt meg. S mire másnap reggel lett, "Waldmann" úr - közörömre - tényleg már ott szundikált rendes helyén, a napsütötte kerti gyepen. Azóta azonban tüntetôen került bennünket.

         Az egész kapaszkodás itt természetesen kárbaveszett fáradság, mert ismét le kell ereszkedni a patak medrébe, ha a völgyben tovább akarunk haladni, melynek felsô szintje - mint említettem - körülbelül 12 méterrel van a kápolna vízmedenczéje fölött.

         Bozót között, kavicsos mederben visz az út tovább. Bal felôl a magasban, a sziklafalban egy nagy barlang szádája tátong. Egy-két kisebb kanyarulat után aztán a völgy ismét teljesen összeszűkül, az oldalakat puszta, meredek sziklafalak képezik s a meder átalakul egy nagyszerű gugyorrá.

         Az elôrehaladás itt már igen nehézzé és fárasztóvá vált s a nehézségeket még fokozta a közben több ízben szitáló esô, mely most sűrűbben kezdett aláhullni. Az átázott talaj s a sziklák,a melyek itt különben is nyirkosak, csúszóssá váltak, a mederben helyenkint méteres víz fölött heverô fatörzsek pedig oly síkosak lettek, hogy csak óvatosan lehetett rajtok végigjárni.

         Délután négy óra volt s a völgy mélyén a borús ég miatt oly sötétség lett, hogy több felvételt, legnagyobb sajnálatomra, már nem készíthettem. Tekintettel a korán beálló szürkületre s a hazáig még megteendô nagy útra, nem sok idôt szentelhettünk már a továbbkutatásra s a völgynek ezen legnagyszerűbbnek igérkezô részleténél a visszatérésre kellett gondolnunk. Azonban még egyenkint felkúsztunk, egymást rudaakkal támogatva, a gugyor kapuját képezô szorulatig, a hol körülbelül 1 1/2 m. mélységű vízmedencze zárja el az utat, hogy legalább be-betekinthessünk a napsugár nem járta, hideg lehelletű, borzalmasan nagyszerű szűk sziklaszorosba s aztán visszacsúszkálva a meder kavicsos részéig, megkezdtük a visszatérést.

         Azon a helyen, a hol a Kossuth-lápolna felsô nyílásához leereszkedtünk volt, vágtunk ismét neki a hegyoldalnak, mely itt igen meredek s görgeteges, de erdôs. A fáradságos mászásnál, melynél csak itt-ott egy fatörzs szolgált biztos támpontul, minden 10-15 lépés után pihenôt kellett tartanunk s nem egyszer visszafelé sült el a felfelé tervbevett lépés. Körülbelül 150 m. magasságig tart a kapaszkodás a akkor függgélyes sziklafal zárja el a görgeteges lejtôt. Itt balfelé egy éles gerinczen áthaladva s kissé leereszkedve találtunk ismét járható lejtôt, melyen továbbkúszva felértünk a Klastoriszkónak a romoktól nyugatra fekvô azon magaslatára, tán éppen a legmagasabb pontjára, a hol a turistajelzésű erdei út a Róth Márton-gugyor felé elágazik.

         A turista-úton haladtunk visszafelé a Vaskapunál le a Hernád völgyébe, a honnan már a ránk várakozó szekér vitt bennünket haza.

         Átázva és átfázva érkeztünk vissza a Magas Tátra hóborította csúcsai felôl metszôen süvítô szélben, sötét este kis falunkba, de egy rendkívül érdekes kirándulás emlékeitôl eltelve s azon szilárd elhatározással, hogy legközelebb a Kiszel patak eredeténél a Glaczon kezdve, lefelé haladva próbáljuk meg a völgy végigjárását.

         Azon czélunkat, hogy könnyen hozzáférhetôvé tegyük e völgyet, ugyan nem értük el, mert ahhoz a rendelkezésre állt idô túlságos kevés volt, a leküzdendô nehézségek pedig túlságos nagyok voltak, de valamelyest mégis lendítettünk a dolgon s elértünk legalább annyit, hogy a gyönyörű vízesésig most már veszély nélkül el lehet jutni s így szaporítottuk a Hernádkörnyék rendkívüli látványosságainak számát egygyel, még pedig olyannal, a mely megérdemli, hogy a legszélesebb körökben propagandát csináljunk neki s felkeresésére a turisták figyelmét felhívjuk s a melynek nagyszerű sziklaszorosa méltó pendantja a Glacz hegység túlsó, nyugot oldalán képzôdött s ez idô szerint már ismertebb nagyszokoli gugyornak.
     
     

      Meszléri Tivadar írása, Turisták Lapja, XX. évfolyam 11-12. szám,
      1908. November-Deczember, 232. oldal

      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    A Kiszel-patak völgye

         A Kiszel-patak vadregényes völgyének egy pár részletét, azon alkalomból, hogy a völgynek alsó, torkolat felé esô felét bejártuk s az útba esô akadályok egynémelyikét járhatóvá tettük, már egy ízben bemutattuk. *1)

         Ez 1906-ban történt s már akkor tervbe vettük, hogy a következô évben a patak felsô részének felkutatását fogjuk megkísérleni.

         Tavaly, midôn augusztusban Szepes-Sümegen ismét összejött együtt vakácziózó társaságunk, csakhamar belekerült tervünk kivitele a kirándulási programmba, s augusztus 2-án útban voltunk ismét a Kiszel felé.

         Ez alkalommal egyenesen a völgy felsô része felé tartottunk. Ide elég könnyen, viszonylag kényelmes és igen szép erdei úton lehet eljutni. Az út a Klastoriszkón (Lapis Refugii-n) át vezet s azt a M. K. E. iglói osztálya - mint az e vidéken járt turisták elôtt ismeretes - a Hernádvölgy szepes-sümegi részletétôl kezdve, jelzéssel látta el, a "Vakapu"-tól fel a Klastoriszkóig pedig a gyalogösvényt már évek elôtt helyreállította s állandóan gondozza. A turistajelzés a klastromromok mellett az egész hegyen végig vezet s ennek mentén haladunk a romokon jóval túl, addig, a hol az útból, mely itt már mint erdei szekérút, a szomszédos Glacz-hegység felé megy tovább, balfelé elágazást pillantunk meg, mely a völgybe lekanyarodik. Ez utóbbi valószínüleg még a faszénégetés idejébôl származó, jelenleg felhagyott egy szekérút, mindazonáltal még jó állapotban van. Egyenletes lejtésben ereszkedik le a mély völgybe, folyton a hegyoldal hajlásaihoz simulva s minthogy szekerek által nem rongáltatik, nagyrészt pázsitos, gyalogláshoz tehát nagyon kellemes. A hegyoldalt sűrű, majd gyérebb erdô borítja s helyenkint óriási sziklatornyok és kúpok bontakoznak ki a hatalmas fenyôcsoportok között, melyek vakító fehérsége éles ellentétet képez a környezô fenyves alkotta sötétzöld háttérrel.
     

    A Kiszel patak mederrészlete a "Moha vízesés" közelében.   Meszléri T. felv.


         Rövid idô alatt leérünk a völgy fenekére, mely e helyen meglehetôsen széles, mert itt két patak folyik össze, tehát két völgy torkollik egymásba. Egyik a Kiszel, a másik ennek egy mellékere.

         Az útnak s a pataknak keresztezési pontjától alig 50 méterre lefelé menve azonban, a víz hirtelen szűk sziklamederbe szorul s eltűnik szemeink elôl, csak erôs zúgása jelzi, hogy vízeséshez értünk. Ez a Karoliny-vízesés. A patak ezen esés folyamán derékszögben kétszer is irányt változtat s felsô felében mélyen a sziklába vájt természetes csatornában folyik, úgy, hogy a tajtékzó habok csak helyenkint válnak láthatókká. Ezen különös alakulat miatt a vízesés teljes képét, sajnos, nem is lehet áttekinteni. Még legjobban az alsó, szabadon lefolyó rész látható, melyhez balfelôl egy kis kerülôvel lehet leereszkedni. Az egész esés magassága körülbelül 7 métert tesz ki.

         A vízesés alatt a völgy megszűkül s a patak erdôs lejtôk és bozót között folydogál tovább. Itt podgyászunkat leraktuk s úgy indultunk a vízfolyás mentén lefelé, mely a meder fenekét egészen lefoglalja. Minthogy a mederben való járás e helyen kényelmetlen, a jobboldali meredek lejtôn próbáltunk elôre hatolni s fák törzseibe,vagy bokrok ágaiba kapaszkodva haladtunk 10-20 méternyire a víz fölött. Majd meredekebb lett a hegyoldal s magasabbra kellett felkúsznunk. Körülbelül egy fél órát kapaszkodtunk így, midôn a völgy, mintha elvágták volna, egyszerre véget ér s egy mély katlan elôtt álltunk meg. A víz egy közel függélyes esésű sziklalapon zuhog lefelé oly meredeken, hogy folyását fentrôl szemmel nem is követhettük, csakis zúgását hallottuk a mélységbôl. Hiába próbálkoztunk a jobboldali meredek lejtôn följebb mászni - a baloldaliról nem is szólva, mert az itt kopár függélyes sziklafal - a katlant köröskörül oly meredek falak határolják, hogy azokon leereszkedni, kötél nélkül, mely nem volt velünk, nem volt lehetséges. Csupán azt állapítottuk tehát meg, hogy egy pompás és magymagasságú vízesésre bukkantunk, mely alatt közvetlenül a patak medre balra elfordul, az elôttünk tátongó katlan pedig a balrakanyarodott sziklás medernek egyenes folytatását és zsákutczaszerű végzôdését képezi.

         Délre járván az idô s minthogy a vízesés aljához csak igen nagy kerülôvel bírtunk volna lejutni, minthogy továbbá még a pataknak a mai leérkezési ponttól nyugati irányban fekvô részét is meg akartuk tekinteni, az új vízesésnek felkutatását más alkalomra halasztottunk s visszaindultunk elhagyott podgyászunk felé.

         A pataknak s az útnak fentemlített keresztezési pontjától felfelé a víz mentén ösvény vezet. Egy pár percznyi távolságban a völgy errefelé is megszűkül s a meredek sziklafalak között oly vadregényes, szép részletekben gyönyörködhetünk, mint a patak alsó folyásában talált torlaszos részletek, melyeket tavaly ismertettünk. Elsô képünk ily mederrészletet ábrázol.

         Továbbhaladva a mederfenéken felhordott törmeléken, sziklákon s a magasból lezuhant korhadozó fatörzseken, a "Mohavízesés"-hez jutunk. Itt a patak víze a meder tengelyére merôlegesen fekvô szikláról csurog alá, vastag mohapárnán keresztülszűrôdve, melyrôl nevét is nyerte. A moharéteg egészen át van itatva vízzel, alsó részében pedig mészlerakódás képzôdik. Ezen nagy súlytól a párna egyik része, nem régen leszakadt. Második képünk ezen vízesést mutatja.
     

    A Kiszel patak "Moha vízesése".   Meszléri Tivadar felvétele.


         A vízesésnél balfelé fordul a meder és ezentúl ismét kiszélesedik.

         A pataknak ezen felsô szakaszába esô igen szép s megtekintésre érdemes részei, mint a fentiekbôl kivehetô, a leírt úton, minden különös fáradság nélkül, könnyen érhetôk el.

         Visszajövet benéztünk még a Kiszelbe torkolló mellékpatak völgyébe is, melyben kényelmes ösvény vezet, sűrű fiatalos erdôben; ez azonban hűvös, illatos fenyvesben való kellemes sétán kívül, különös látnivalót nem nyújt.

         Ezzel a napi programmot le kellett zárnunk, mert hazafelé még vagy három órai gyaloglás elôtt állottunk, a nap pedig már lenyugvóban volt. Hazamenet azonban, midôn felértünk a Klastoriszko magaslatára, mindjárt tájékozódtunk a túlsó hegyoldalt illetôleg s azon helylyel szemben, a hová a lenyugvó nap sötét árnyékot vetett, melyben az ismeretlen katlant sejtettük, kiszemeltünk egy helyet, melynél a legközelebbi kiránduláskor a vízeséshez való leereszkedést meg fogjuk kisérelni.

         Augusztus 14-én keltünk ismét útra, azon kimondott czéllal, hogy ez alkalommal a még ismeretlen vízeséshez fogunk lehatolni; útunkat tehát minden kitérés nélkül a Klastoriszko azon pontjára irányítottuk, melyet a leereszkedésre kiszemeltünk volt.

         Pompás idô kedvezett a kirándulásnak. Korán reggel még harmatos volt a gyep, midôn a Hernád mentén a Jezsuita-malom romjai körüli sokszor látott kedves tájon jártunk. Siettünk, hogy lehetôleg sok idônk maradjon a még ismeretlen völgyrészlet felkutatására. Mire felértünk a klastromromokhoz, már melegen tűzött alá a nap, ez azonban kevéssé zavart, mert az erdei ösvény, kevés kivétellel, árnyas helyen vezet. Elérvén a multkor kijelölt pontot, még egyszer kikémleltük a helyzetet, a mennyire a fák koronái között átnézve lehetséges volt s minthogy szemben az észak felé nézô erdôs hegyoldalon az árnyékos kékellô foltban határozottan felismerni véltük a patak völgyének csonkán végzôdô részét, a katlant, nekifogtunk a leereszkedésnek.

         Meredek hegyoldalon tapasztalat szerint legkönnyebben valamely lefutó gerincz, vagy bevágás mentén lehet járni. Mi egy bevágást, egy hajlatot szemeltünk ki. Fenn sűrű erdô borítja a hegyoldalt s a hatalmas törzsek között könnyű s biztos volt a leereszkedés. Majd mélyebbre kerülvén, a vastag törzseket fiatal fenyôk váltották fel. Itt-ott óriási sziklák bújtak elô a vékony földrétegbôl, melyek miatt olykor irányt kellett változtatnunk. Lent a sötét mélységbôl már szinte hallani véltük a patak zúgását s úgy tetszett, hogy éppen oly bevágást találtunk, mely végig fut a völgy fenekéig. De csalódtunk. Vagy 100 méternyire lehettünk még a patak fölött, midôn útunk egy szédítô magas sziklapadon váratlanul véget ért, lehetetlenné téve a továbbhaladást. Egy darabot vissza kellett tehát másznunk s a szomszédos gerinczre felkapaszkodva a túlsó oldalon lefutó hajlatban próbáltunk szerencsét. Többet csúszva, mint lépve, gyorsan haladtunk a nagyon meredek lejtôn a mélység felé. Már csak körülbelül 30 méter választott el bennünket az alul most már jól hallható egyenletesen csörgedezô víztôl s éreztük is a soha fel nem melegedô völgynek hűvös lehelletét, midôn ismét nehézségbe ütköztünk. A bevágás sziklalejtôje oly meredek lett, hogy azon egyszerűen leereszkedni nem volt tanácsos.
     

    A Kiszel patak "Meszléri vízesése".   Meszléri Tivadar felvétele.


         A mint tanakodva körülnéztünk, egyszerre valami neszt hallottunk felettünk a magasban, mely mind közelebb jött. Ôz lehetett, mely a víz felé tartott, mert a bevágás, melyet követtünk, a vad számára igen alkalmas s a legrövidebb ösvény volt le a patakhoz. Helyenkint láttunk is a talajban apró ôzlábnyomokat. Titokzatos követônk, úgy látszik, észrevett bennünket, még mielôtt megláthattuk volna, mert ismét halkabb lett a zörej, majd egészen megszűnt s csupán a fenyves andalító susogása s az alanti kis patak felhallatszó kedves mormolása szakította meg az elhagyatott völgynek mélységes csendjét. De ni! Mily gyönyörű tiszafa van itt a tôszomszédságunkban! Majd ott s amott is fölfedez egyet-egyet fürkészô szemünk. Csupa karvastagságú 4-5 méter magas nyílegyenes példányok. Lehetnek 50-60 évesek. Sôt a meredek lépcsônél is, a hol megakadtunk, vén tiszafát pillantunk meg. Görbén nôtt szegény, egész félívben. Rég elmúlt fiatal korában talán valamely kidôlt fatörzs, vagy lezuhant szikla nyomoríthatta így meg, de végül mégis felkunkorodott a sudara s megtalálván az utat az ég felé, egy pár évtizedet már függélyes irányban fejlôdött tovább. A görbe rész 9-10 czentiméter vastagságú volt s éppen a meredek sziklarész fölött kanyarodott fel. Erre bátran rábízhattuk testsúlyunkat, akár valamennyiünkét is egyszerre (persze csak kisegítésképen). Elôkerült a hátizsák mélyére sülyesztett kötél, melyet a bölcs elôrelátás rejtett volt oda s ennek segélyével sorra leereszkedtünk az ismét járható talajra: térdig érô száraz lombtakaróra, mely dohos, korhadt szagot árasztott, midôn lépteinkkel felkavartuk.

         A lejtô utolsó részlete nagyon meredek s sziklákhoz simúlva s ágakba kapaszkodva kellett, egyes pázsitlépcsôk czélszerű kihasználáa mellett, óvatosan leereszkednünk, míg végre lent voltunk megint régi ismerôsünknél, a várva várt pataknál. Kiváncsian lestük, hogy milyen új mezt ölt magára ezen még nem látott részletében, hogy milyen új alakban jelenik meg elôttünk ezen már többször látott, de itt még ismeretlen ismerôsünk. Lesznek-e még áthághatatlan akadályok és vajjon mifélék? Hiszen ma azon reménynyel jöttünk ide, hogy megtaláljuk a kapcsolatot az ismeretlen vízesés s a rejtelmes gugyor között, a meddig tavaly felhatoltunk volt.

         Megkezdôdött tehát újból a vízbôl kiálló sziklákon való ugrálás, közben egyes sziklatömbökre való felkapaszkodás, vagy fatörzsön való felkúszás. Mindez a Kiszel-völgy sziklaszorosának jellemzô sajátsága. Kisebb-nagyobb torlaszok is akadtak, a mint a szorsban felfelé haladtunk, de nagyobb nehézséget ezek nem okoztak; csak helyenkint kellett egy-egy fatörzset a törmelékbôl kimozdítanunk és elcsúsztatnunk, ha áthídalásra volt szükség.

         Kezdtük sejteni, hogy jó helyen járunk. A keresett vízesést ugyan még nem láttuk, de nem is láthattuk, mert hiszen az egy fordulatnál zuhog alá, azonban a távoli, olykor hallható zúgás elárulta, högy közeledünk feléje. A szakadék is kissé tágulni kezdett, némi balfelé való kanyarodás után pedig a völgy magas sziklafalak között elzárulni látszott s kitörô örömmel konstatáltuk, hogy a katlan közelébe kerültünk. Még egy terjedelmesebb trlaszon kellett felkapaszkodnunk; szinte vetélkedve egymás között siettünk elôre, a mennyire a helyzet a libasorszerű haladás megbontását megengedte, mert amott a jobboldali sziklafal tövében kifreccsenô víz azt mutatta, hogy a keresett vízesés tôszomszédságában vagyunk.

         Tényleg itt is volt. Teljes pompájában zuhogott elôttünk, körülbelül 15 m. magasságból. A közel függélyes állású sziklafalról a magasban mint egy gát mögül, annak éléhez simúlva folyik alá a víz s a sziklalap keresztbordáin és kimosott párkányain kaszkádokat képezve, sisteregve, zúgva bukik alá a mélységbe. Megbűvölve álltunk a természetnek ezen gyönyörű játéka elôtt, a megelégedettségnek azon kellemes érzésével, a mely az elért siker nyomában támad. A hatást emelte a ragyogó napfény okozta nagyszerű világítás, mely a jobbfelôli sziklafalat vakító fehérségbe borította, a lesietô víznek szerteporló millió vízcseppjét pedig mint megannyi gyémántot csillogtatta.

         A víz rohamos lefolyása állandó légáramlást okoz s lenn a völgyfenéken folytonosan hűvös, vízpárás szellô érezhetô. A vízeséstôl balra, fent a magasban hamar felismertük a helyet, a honnan legutóbb vágyakozva, de hiába pislantgattunk lefelé.

         Harmadik képünk ezt a vízesést mutatja, melyet Roth Márton tanár, a M. K. E. érdemdús alelnöke, utólag e sorok írója után nevezett el. A kép felvétele nem volt könnyű. A szemben levô fal ugyanis túlságos közel esik, ezonfelül túlságos meredek is, oda tehát a fotografáló készüléket elhelyezni nem volt lehetséges. Nem maradt más hátra, mint a katlan erôs emelkedésű fenekén keresni alkalmas helyet. Nagy látszögű objektív kiányában azonban a vízesés legalsó része sajnos, még innen nézve is kimaradt a képbôl.
     

    A Kiszel patak gugyorjának alsó torkolata.   Meszléri Tivadar felvétele.


         Miután az esés tövében egy kis rögtönzött tűz mellett elköltöttük ebédünket s megállapítottuk, hogy a katlan sziklafalain felkapaszkodni merész vállakozás volna, megkezdtük a visszavonulást, annál is inkább, mert elôttünk állt még feladatunk második része, az t. i., hogy megtaláljuk a kapcsolatot a most bejárt völgyrész s a tavaly talált gugyar között.

         A leérkezés helyén alul erdôs, szűk völgyben folyik a patak. Mindjárt a közelben balfelôl, a sziklafal tövében kis barlangot vettünk észre. A szűk nyílás után belül kitágul az üreg, de nem megy messzire. Mennyezetérôl kristálytiszta, jéghideg víz csurog alá egy képzôdô sztalaktitról; a barlang feneke tele van élescsengésű tört cserépalakú réteges mészkôdarabokkal.

         Továbbmenet mindössze egy nagyobb torlaszon kellett átmásznunk, ez is nehézség nélkül ment. Körülbelül 20 perczig haladtunk, midôn a Kiszel - hű maradván magához - újabb meglepetést szerzett. A völgy ugyanis egy keresztben álló sziklafallal elzárul, a víz pedig a szikla tövében eltűnik. A mint hozzáértünk, láttuk csak, hogy a patak az elzáró szikla éle mellett jobbra fordulva, közvetlenül egy nagyszerű gugyorba kerül s körülbelül 4 méter magasságból a mélységbe zuhanva, a sziklatorok fenekén folytatja folyását. Rögtön tisztában voltunk azzal, hogy ezen felfedezésünk azonos a tavaly talált gugyorral, illetôleg, hogy ez annak nyugatfelé esô végét képezi. A gugyor innen nézve is nagyszerű sziklaszoros s 1-2 méter szélességben kígyózva halad nyugat-keleti irányban. Fenekén a víz, az esés után lecsendesedve, csekély eséssel folydogál tovább a magavájta mély sziklaágyban körülbelül 20 méter messzire; azontúl a be- és áthajló sziklafalak elzárják a továbblátást.

         Ezzel elértük a fent jelzett második czélunkat is: eljutottunk a tavaly bejárt, gugyorral végzôdô völgyrészig. A gugyor kivételével tehát, melynek hosszát 50-60 méterre becsüljük s melybe még, sajnos nem sikerült behatolnunk, most már ismertté vált elôttünk az érdekes patak egész folyása.

         Minthogy a sziklafalak a szakadék mindkét oldalán nagyon meredekek s csak igen nagy kerülôvel lehetett volna a gugyor alsó torkolatához jutni, visszafordultunk s ugyanazon a helyen kezdtük meg a felkapaszkodást, a hol reggel leereszkedtünk. A görbe tiszafa ismét megtette kötelességét a lépcsôn való felkúszásnál.

         Ezen ritka, pusztulásnak induló nemes fenyôfaj iránt, talán éppen ezen tulajdonsága miatt már diákkorában különös érdeklôdés, szokatlan rokonszenv foglal helyet az ember szívében; így tapasztaltam én ezt általában. Ez a rokonszenv pedig végeredményben odafejlôdik, hogy az útunkba esô tiszafát lehetôleg magunkévá iparkodunk tenni. Mi sem bírtunk ellentállni ezen még ifjúkorunkból ránkszármazott hajlamnak s így történt, hogy a különben is elég súlyos podgyászunkat még egy-egy szép szál tiszafával megszaporítottuk, mely a kanyargó, szabálytalan útunkon nem csekély akadályul szolgált, nem is említve a meredek lejtôn való kapaszkodás fokozott fáradalmait. De mire nem képes az enber egy szép tiszafáért! Ám ez a nemes fenyô igen tömör s igen súlyos fa, a mit fájdalmasan bizonyítottak a kulcscsontjaink körül támadt kék foltok, melyek még napok múltán is ôrizték e zsákmányos kirándulás emlékét.

         Felmenet kissé balfelé tartottunk s mindjárt az említett lépcsô fölött egy gerinczre kerültünk, melynek mentén egész a hegytetôn elágazó szekérútig viszonylag könnyű feljárót találtunk. Megis jelöltük a fatörzsek kérgén eszközölt jelzésekkel.

         Ezzel a kiszelpataki próblemánk tulajdonképpen megoldatott.

         Megemlítendônek tartom végül, hogy pár nappal késôbb még egyszer felkerestük a Kiszelt azon czélból, hogy a torkolatánál kezdve, most már egyfolytában végig menjünk a különféle akadályokon, lehetôleg az egész völgyön át. Ekkor Karoliny Mihály tanár és Kozlovszky Kázmér tanító, iglói lelkes turisták is csatlakoztak hozzánk.

         Az idô eleinte nem kedvezett s zuhogó esôben soká várakoztunk a Béla-patak völgyében a torkolatnál, a meddig szekéren jöttünk, fontolgatva a menni, vagy nem menni nehéz kérdését. A sok pro és kontra-érvelésnek, végre azon kis tűznek a füstje vetett véget, melyet unalomból raktunk egy védett helyen s a mely váratlanul oly nyílegyenesen irányult az égnek, hogy láttára a szép idô iránti legerôsebb kételyek is oszladozni kezdtek.

         Megindultunk tehát újból ezen elôttünk már eléggé ismert úton, azon reményben, hogy a Kosuth-kápolnáig, a tavalyiak után, akadálytalanul fogjuk új társainkat vezethetni. A Kiszel azonban most is szolgált meglepetéssel. Az elsô az volt, hogy a legelsô torlasznál a tavaly nagy fáradsággal összerótt fekjárót majdnem egészen elhordta a víz. Itt tehát mindjárt programmonkívüli megállót kellett tartani. Hozzáláttunk egy újabbi feljáró készítéséhez, mely, okulva a szerzett tapasztalatokon, sokkal szilárdabban s megbízhatóbban ácsoltatott össze, mint a tavalyi. Hasonló sors érte a második torlasz feljáróját is. Ennél mindössze egy szál fenyô jelezte a tavaly betolakodott kulturának elsô, de gyöngének bizonyult alkotását. Miután itt kiméltatlankodtuk magunkat a természeti erôk kiméletlensége fölött, hozzáfogtunk a feljáró helyreállításához. Elôször az egyik bátor legény közös erôvel fölsegíttetett a magasba alkalmas fatörzsek beszerzése czéljából. Miután ezek lebocsáttattak, gondosan összeerôsítettük ôket s beékelve a sziklaalapba, lépcsôfokoknak erôs leszögelése által helyreállítottuk ismét a lépcsôt; remélhetôleg hosszabb idôre, mint az elôzôt. Ezen elôre nem látott foglalkozások azonban annyira igénybe vették az idônket, hogy a Kossuth-kápolnánál már nem is próbáltunk feljárót csinálni, mely itt - mint már tavalyi leírásomban jeleztem - különben is nehéz feladat, hanem az ismert nagy körülmászással vergôdtünk át a kápolna fölötti völgyrészbe. Dél már elmult, mire lekerültünk, mindenekelôtt tehát ebédállomást tartottunk.

         Majd a gugyor alsó torkolatához való továbbmászás következett. Ez évben a behatolást megnehezítette még azon körülmény is, hogy a patak víze nagyobb lévén mint máskor, a mederben feltorlódott fatörzsek általában nedvesebbek, csúszósabbak voltak. A gugyor alsó bejáratáról ez alkalommal felvétel is készült, minthogy a világítás kedvezô volt. Negyedik képünk ennek keletfelé nézô érdekes nyílását mutatja.

         Ez után következett a mai kirándulás legnehezebb része. Ugyanis a gugyort megkerülendô, a baloldali meredek hegyoldalon igen magasra kellett felmásznunk, annyira, hogy majdnem a hegytetô magaslatán voltunk már, midôn oly bevágást találtunk, melynek mentén, rendkívül meredek lejtôn, lehetségessé vált ismét a leereszkedés a völgy fenekére. Az említett kis barlang közelében értünk le a vízhez. A gugyor felsô végének s a nagy vízesésnek megtekintése után, miután a katlan sziklafalán még kötelekkel sem mertük a felmászást megpróbálni, a már ismertetett helyen, a görbe tiszafa mellett kapaszkodtunk a jelzett gerinczre s egyben a jelzéeket megszaporítva, érkeztünk fel a Klastoriszkóra, a honnan változatosság kedvéért, a letánfalvi malom mellett vezetô úton tértünk haza.

         Végeredményként megállapíthatjuk ezek után, hogy a Kiszel völgye ez idô szerint, a gugyor s a harmadik képen bemutatott Meszléri-vízesés által még három elkülönített szakaszra oszlik, melyeknek egyfolytában való végigjártása, a határolást képezô említett akadályoknak fáradságos s nagymérvű megkerülése miatt, még sajnos, nehézségbe ütközik.

         Összefoglalásul megemlítem végül, hogy ezen, hol szelíden, virágok között kanyargó, kedves, bájos vízeséseken fürgén lesietô, hol pedig vad szakadékokban zúgva rohanó, szeszélyes, de mindig érdekes patak medrének kiemelkedô látványosságai, a torkolatnál kezdôdô sorrendben,

         az alsó szakaszban: az elsô és második torlasz, a gyönyörű Kosuth-kápolna, továbbá a gugyorhoz vezetô vad sziklaszoros s ennek végén a gugyor alsó torkolata;

         a középsô szakaszban: a gugyor felsô vége, egy-két szintén érdekes torlasz, valamint a nagyszerű vízesés a katlannal;

         a felsô szakaszban pedig: a Karoliny-vízesés, a felsô remel sziklaszoros s végül a kedves Moha-vízesés.

         Egytôl-egyig a természeti szépségeknek pazar s nagyrészt még szűzies érintetlenségű látványai.

      *1) Turisták Lapja XIX. (1907) évf. 97. old.