A Maros-mente

 

  Dr. Rodiczky Jenô írása, Turisták Lapja, XIV. évfolyam 3-5. szám, 1902. Márczius-Május,
  51. oldal


  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Barangolások a Maros mentén.


Aradtól Déváig.


     A magyar róna, a melynek a népdal szerint "sem halma, sem teteje" Aradon túl sem akar tôlünk elbúcsúzni. A régi Arad (most Glogovácz!), a hol Ilona, - a magyar Herodiász, - Vak Béla neje 1145-ben 68 fôúr fejével kedveskedett urának, valamint Csiszér, Mondorlak és Szabadhely még mind a síkságon fekszenek; de már Gyorokot, az aradiak kedvencz kirándulóhelyét és Paulist szelíd lejtôk környékezik. Valamikor a kladovai völgyben kolostoruk volt a pálosoknak, kik a helyet Pálélésnek nevezték el, a mibôl - állítólag - idôvel Paulis lett.

     A gyoroki állomás tôszomszédságában siet a magyar Tisza felé Erdély szeszélyes primadonnája, a melyrôl azt mondja a dal, hogy "Maros víze folyik csendesen"; pedig helyenként ugyancsak sietve hömpölygeti hullámait. Inkább az illenék reá, hogy "folyik szeszélyesen".

     Különösen szembetűnik szeszélyes volta, ha folyvást a maros völgyében haladó Arad-Gyulafehérvári vasútvonalon robogó vonatról szemléljük folyását, a mint tetszelegve odasimul a vasúti töltés oldalához, hogy azt egy durczás kanyarodással ismét hirtelen elhagyja és eltűnjék szemeink elôl, mintha soha többé színét sem látnók ... Egy forulat és újra elôttünk terem; - a nap fényében csillogó tükre, mintha mosolyogva kiáltaná oda nekünk: "Lám, itt vagyok megint"

     A Keletnek irányult vándorutamban egyszerre Radnának, a híres búcsújáró helynek kéttornyú temploma tűnik szemembe, a mely klastromával valóban regényes helyen épült. Gyönyörű háttérbôl fehérlik felénk. Nem csoda, ha annyi ezeren keresik fel, - kiváltképen Kisasszony napján, - hogy a csodatevô Szűz meghallgassa könyörgésüket.

     A búcsújáró templom alapításáról a következôket hallottam itten: Páter Janics Andrásnak hívták a kegyes embert, ki szerzetes-társaival Lippáról, a török elôl a radnai rengetegbe bujdosott, és ott sebtiben kis fakápolnát emelt az Ur tiszteletére. A török azonban iziben rajta kapta ezen a merényleten és irgalom nélkül lerombolá a kápolnáját. Ámde a páter - nem minden utódjáról lehetne ezt elmondani! - nem volt rest s újra összetákolta faalkotmányát. Meghallván ezt a lippai basa, szörnyű haragra lobbant a hitetlen gyaurra s egy csauszszal maga elé állíttatván a békétlenkedôt, megbízható tanuk hiteles értesülése szerint igyen rivallt rá: "Lassan páter a kereszttel" De hogy meg ne feledkezzél egyidôre tanácsomról" ..., többet nem szól vala, hanem egyet intett bozontos szemöldökével és a janicsárok rögtön lefülelték a jámbor pátert s száz botot vertek vala a talpára.

     Páter Janics András azonban a "bastonade" után sem maradt veszetg, hanem bölcsen elgondolván, hogy a keresztények Istene messzebb van, mint maga a szultán: fogta magát s egyenesen elgyalogolt Konstantinápolyba, hol illedelmesen koczogott a magas portán, panaszt teendô a hatalmas padisáh elôtt. Harmadnapra rá: visszagyalogolhatott hazájába, kenyeres tarisznyájában a szultán sajátkezű fermánjával. De miután a páter még ki nem gyalogolta magát eléggé és - úgy látszik - csak kötve hitt a lippai basa jóakaratában: vargabetűt csinált Boros-jenô felé, hogy fermánját az ottani basának bemutassa, kinek oltalma alatt aztán háborítatlanul építheté fel újból kápolnáját; ott szolgálván az Urat haláláig.

     Ez a radnai búcsújáróhely keletkezésének a története s egyúttal élénk illusztrácziója a világ hálátlanságának, mely páter Janicsot sem szentté nem avatta, sem turista-egyesületi dísztagsághoz nem juttatta; noha annyit gyalogolt Isten dicsôségére, mint kevés barát elôtte és utána. Utódjai megépítették a klastromot 1730-ban s nagyobbították a templomot is, amelynek falába egy érdekes darab kô van beillesztve; mellette díszeleg egy török lovast elôtüntetô mázolás és olvasható a következô felirat:

  "Ime a török lovának fél
     lába a holdnak felét mutatya
          nyomába,
Melyet a kemény kôben itt hagya,
     Mária, úgy mint hold csudára
          megtartya."


     A templom elôtti térrôl és még inkább a klastromból gyönyörű pillantás esik Temesmegyébe, elsôsorban a Radnával hajóhíd által összekötött Lippára, a mely régebben Aradmegyéhez tartozott. Alig is van vármegye, mely annyi területi változáson ment volna át, mint épen Aradmegye. Egy idôben - Bombardi szerint - Gyula is e megyébe tartozott, valamint Krassónak egy része és az egykori Zaránd. A karlóczai békekötés (1699) után azonban Temesmegye a mai lippai járását is elveszíté, a midôn Bél Mátyás már csak vármegyécskének (regiuncula) nevezé.

     Lippa maga Nagy Lajosnak kedvencz mulató helye volt s általában nevezetes szerepet játszott hazai történelmünkben, kivált a török hódoltság korában és nemzeti függetlenségi harczainkban. A lippai kolostort I. Károly alapítá 1325-ben; a török pedig 1551-ben végleg elpusztította, maga a lippai vár, mint nagyon kedvezô fekvésű és gonddal épített erôsség a XVI. század elején kezd feltűnni. A legszebb férfikorban (1504-ben) elhunyt Corvin János birtoka volt akkor, a kinek gyermekei (Kristóf és Erzsébet) kora halálával a dicsô Hunyadi nemzetség ki is halt. Corvin János szép özvegye - Frangepán Beatrix - Ulászló király akaratából, György brandenburgi ôrgróffal kelvén egybe, ez sokat buzgólkodott erôdítésén. A mohácsi vész után Zápolya János király foglalta le magának 1527-ben s Lengyelországból való visszatértekor újból Lippába vetette magát. 1541-ben Szulimán csellel megkerítvén Budát; Izabella királyné - fiával János Zsigmonddal - itt ütött tanyát. Mikor pedig 1551-ben I. Ferdinándnak átengedte Magyarországot, Muhamed vezér betört az országba s Lippát elfoglalá. Temesvár hôs védôjének (a kit a lantos Tinódi is megénekelt) Losonczynak unszolására Martinuzzi, Ödönffy Lászlóval és Palótsy Ferenczczel megostromolta a várat és utolsó gyôzelmeként vissza is vette a törököktôl. Martinuzzi gyilkosának, Castaldónak ôrsége azonban a törökök érkezésének hírére dicsôségesen megfutott, az erôdítményeket elôbb puskaporral felvetvén, hogy a török benne már csak romokat talált. Mikor Báthory Zsigmond, kit a nagyvezér "eb" czímmel traktált, II. Rudolfhoz átpártolt, Mihály oláhországi bánnal együtt Lippából, Solymosból, Tótváradból és Világosból 1599-ben kiűzte a törököt.

     1605-ben történt, hogy a Lippa városában lakó és katonáskodó ráczok a mondást: "ne higyj a németnek" ráczra travestálták. Egy szép sötét éjjel ugyanis árulással a temesvári basa kezére játszották a várat s egy évre rá megint a törököt árulták el Petneházynak. Rákóczy Zsigmond ôket ezért a kanyarodásért "en masse" nemesi rangra emelte, de egyúttal bölcsen ajtót is mutatott nekik, mire aztán Aradon és környékén telepedtek meg. Bethlen Gábor a várat 1614-ben hálából átengedte a töröknek, ki azután végképen való kiűzetéséig folytonos birtokában maradt. Ezután a lippai vár teljesen elpusztult és maga a község is, mikor 1718-ban kikebeleztetett Aradmegyébôl, csak 70 házat számlált. Mostanság azonban élénk forgalmú nagyközség, két vasúti vonalnak csatlakozási pontja.

     Tovább barangolva Solymos vára tűnik szemembe. Egy letűnt korszaknak ezen festôi romja alatt most a haladás három ere vonul el: az országút, a Maros és a vasút.

     Solymos azon idôbôl eredhet, mikoron Világost építették - az elsô századokból. Déli s délkeleti oldalát meredek sziretk s az itt igen ragadó Maros védelmezték. A württembergi krónika meg is írta róla, hogy a vár "megvihatlan" és nem alaptalanul, mert Begler-bég - bár Lippát megvette - Solymost nem bírta megkeríteni. E vár a XVIII. század közepéig lakható állapotban volt; ôrség is feküdt benne. A várrom keleti tövén Solymosfalu tűnik fel, odább hegyektôl körítve a gyönyörű fekvésű Odvos, hol a tájképfestô gyönyörűbbnél gyönyörűbb "motivum"-okat találhatna, kivált Milova, a hajdani rézbánya táján.

     Berzova, Konop, Monorostia, Kaprucza, Battucza, Gosvosdia, Tótvárad, (melynek egykori váráról csak a nevezete maradt fenn) mindmegannyi egénytelen helységek mellett elhaladva Soborsinra érek, hol Nádasdy grófnak emeletes kastélya van, gonddal ápolt parknak közepette. Itt sötét fenyvesek tartanak hűs árnyat, ott a mosolygó napsugáron az "Orangerie" Hesperus almái integetnek felénk. Óriási szálfák árnyékolta gyepköröndökre és ízléses virágrabattokra esik tekintetünk. A kastélynak ellenben csak egy pár földszinti szobája van ódonszerűen bebútorozva. A falakon merev vonású családi képek. A szoba egyik sarkában egy vézna kis "spinett", a mai Bösendorfer és Ehrbar zongoracsaládok ôsanyaj szerénykedik. Ki tudja, mily liliomujjak érintették egykor billentyűit; talán épen ama gyönyörű hölgy ábrándozott vékony hangjainál, kinek arczképe a szomszéd terem limlomja közt egy szögletbôl rám veti beszédes szeemit, álmodozásba ringatván lelkemet szépség, mulandóság és több efféle unalmas tárgyakról. Van itt különben könyvtár is, szerény ásvány- és rézmetszet-gyüjteménynyel.

     Oda hagyván az enyészet e tanyáját, megmászom a "czukorhegynek" csúfolt halmot. Inne látom a festôi krassói hegylánczolatot és jobbról Valjemaret, balról kapriórát simulva a hegyek tövéhez. Kapriórának büszkesége két nevezetes mészkôbarlangja, mészköve pedig petrefaktákban igen gazdag. Vidéke Pozsega felé az egész vonal legregényesebb része. Meglepô s a maga nemében eerdeti látványt nyujtanak a Maros felé nyomuló meredek hegyek közt fekvô sok szűkhosszvölgyek, melyek mindegyike egy-egy kúp által elzártnak látszik.

     Soborsintól északkeletre fekszik Petris, a hol hajdanában az aradi gentry egy emlegetett alakja, Szalbek János, utána pedig Stadion-Gourrief özvegye lakott, ki Petrist velenczei palotájáért cserélte volt be Blühdorn bankártól. Ily módon megesett, hogy a hírhedt Borgia Lucreczia útján nevezetessé vált Foscari-palota műkincsei Erdély szélére vándoroltak. Műkincset egy aránylag szűk kastélyban felhalmozni a nélkül, hogy múzeumi jelleget nyerjen, csak nôi ízlésnek és tapintatnak sikerülhet oly módon, mint azt évekkel ezelôtt itt láttam: többi közt Thorvaldsen-nek egy életnagyságú nôi szobrát mindjárt a bejáratnál s aképek közt egy Holbeint, valamint sok szép Giganti-festményt.

     Vajon hová lettek mindezek a műkincsek? De errôl most ne tépelôdjünk, mert a jelen hív, még pedig a "szegény gazdagok" vármegyéjében fekvô Zámba, a melynek kastélyához a "Fátia negrá"-ra vonatkozó borzalmas regék és az a történeti tény fűzôdik, melyet hosszú évtizedeken át hírdettek volt elhagyatott füstös romjai, hogy honvédeink a szabadságharcz alatt boszuló Nemezisként dulták fel a kastélyt, mely akkoriban Nopcsa László báró tulajdonában volt, de már azóta többször gazdát cserélt. Jelenleg egy Csernovics bírja.

     A zámi parkban számos kôrégiség található; melynek nagyobb része a veczeli teleprôl való és általában csekély műbecsű.

     Egy zámi háznál a kút körül azonban igen szép római oszlopfôket láttam, a melyek valószínűleg szintén a római aranybányászat katonai ôrvonalának ama pontjáról kerültek ide, a hol hajdanában Miscia várállomás állott, jelenleg pedig egy oláh kisközség viskói festôi rongyosságban kucsmagombák módjára guggolnak a föld színén.

     A zámi patakon túl, az apró szigeteket és zátonyokat alkotó Marosnak újból látjuk kígyózó folyását. A Maros itt még 550 lábnyira fekszik az Adriai tenger színe fölött. A völgyet déeln a hatalmas kúpokban kiszögelô s gyönyörű élvonalaikkal feltűnô krassói hegyek környezik. Eddigig utamban a napfényben csillogó fehér és fekete csillámpalából, valamint agyagpalából alkotott hegyek kisértek, a melyekbôl észak felé már most az erdélyi határhegység jegeczedett tömkôzete lép elôtérbe. Zám, Gyalumare, s Kazanyesd közt a dioritképzôdmény uralkodik, melytôl északkeletnek terül el hazánk Kaliforniája.

     A Maros két partján elterülô 6932 km² területű Hunyad különben hazánk egyik leghegyesebb vármegyéinek egyike és sajátságos varázsát nem csekély részben orographiai változatosságának köszöni. Völgyeiben termékeny hímes virágok, hegyormain a régi dicsôség festôi maradványai köszöntik a vándort. Hegyeinek gyomrában nemes érczek rejteznek. A költô, a festô,történész, a műrégész, a geognost és gelológus - mindnyájan bô tárgyat lelnek itt ihletre, tanulmányra és búvárlatra; de az anthropologus elkomorodhatik és búsmagyarrá változhatik, az itt lépten-nyomon szerezhetô tapasztalatra, hogy a magyarnak legnagyobb ellensége mindenha csak maga a magyar. Nagy Magyarország és az erdélyi részek közt földrajzi, orografikus és petrografikus tekintetben feltűnô a különbség; de osztály és vallási tekintetben is különbözô jelenségeket észlelhetünk. Míg Magyarországon a reformácziónak a nemzetiség fenntartása jutott egyik dicsô feladatául, a melynek hathatósan meg is felelt, s míg Magyarországon a köznemességnek a haza és nemzet fenntartása körül oly bokros érdemei vannak: addig Erdélyben a nemzetiség fenntartása - mint a szegény Lengyelországban - igen sok helyen a katholicismus érdeme lett, mi alatt a reformáczió (s vele az egyház és község elszegényedése) hathatósan befolyt a románosodásra. Magyar nevű egész községek tôsgyökeres magyar nevű lakossággal, melyek még ma is a kalvinismus hívei, találhatók itt, hol ma már egy árva szót sem értenek magyarul. Jelenségnek hasonlót észlelhetünk Szászváros körül, a hol az elôbb németajkú községek teljesen eloláhosodtak; de hát vigasztalásnak ez éppenséggel nem vallható. Másutt egész községek népe azért tért át az ó-hitre, hogy egy-egy tiszteletes zsarolásától megszabaduljanak. S a közunemesség, melynek fô kötelessége lett volna a nemzetiség fenntartása, e jelenségekkel szemben a legkárhozatosabb indolencziát tanísítá; sôt gyakran maga pusztítá a saját csökönyös faját, mert a birkatürelmű oláhval "könnyebben lehet elbánni". ki ne tudná, hogy e jámbor nép ama gyászos napokban, melyeknek emlékei még ma is szertesötétlenek, mint vált - hyenává. Iszonytató lett ádáz dühével kivált Zaránd- és Hunyadban. A hazafi borzadva fordul el e látványtól s elitéli ezt a vad csordát; de a tárgyilagosan ítélô számba veszi azt is, hogy mit tűrt e nép, a míg türelme féket vesztett. A nép alapjában mindig jó és nemes, évszázados butaság közben sem vesz ki lelkületébôl az emberiség nemes magva. Ime, például egy eset, mely engem mélyen megindított. A pópa meghalt, s özvegye hat árvával maradt utána. Jött az új pópa s önkényüleg elvitte magának az özvegyet illetô idei szénatermést. A nép elment panaszra a szolgabíróhoz, de a szolgabíró - ez a kis isten - elutasítá a panaszló népet. Bekövetkezett a takarítás, s apópa szinte be akarta magának hordani elôdje vetését, de ezt már megsokalta a nép. Hagyta rakodni, de aztán diadalmenetben vitte a megrakott szekeret az özvegyhez és az udavarán szépen boglyába rakta.

     Különben az oláh nép, mely a pópát magasabb lényként tiszteli a templomban, azt a templomon kívül alkalomadtán szépségesen - el is páholja. Hiába, igaza van a németnek abban, hogy: Ländlich-schändlich.

     Guraszádán vagyunk. A kettôs tornyú falusi templom harangtornyában két gyönyörű ezüsthangú harang csüng. Az egyiknek fölirata: "Gloria in excelsis Deo. Corcus Mergeler Kron fudit 1668"; a másikon cyrill betűs felirat van; ez 1765-bôl való. A kelti torony alatt van a kupolaformájú betetôzött szentély. Bár e templom állítólag pogány eredetű, nevezetességét, sôt mondhatnók "hírhedtségét" nem ezen körülménynek, hanem a freskóinak köszöni, melyek portikusát díszítik, s mintaképei a naív czinismusnak (jobb kitételt nem leelk vaskos voltuk jellegzésére). Nem bírom meghatározni, mikor keletkeztek a freskók, vajjon a Mária Terézia idejében történt templomrestauráczió alkalmával csak megújíttattak-e, avagy ugyanakkor pingálta-e valamely merész piktor? De annyi áll, hogy ezen "demokratikus freskók" csakis óhitűek templomában tarhatták fenn magukat mind e mai napig. Balról azt a mennyországot látjuk, melybe Dürer nem kívánt jutni. Hosszúsüvegű püspökök holmi teknô-formákban a hívek fejeivel számolnak be. A pokol "érzékítésénél" azonban feltűnik, hogy a jelmezt illetôleg ott is paradicsomi állapotok uralkodnak, s valamely angol lady szemléletükre az iszonyat shoking-jával ájulna el. Feltűnô továbbá, hogy a szerte ugrándozó ördögök mily kiváló kedvteléssel büntetik a papokat és a nagy urakat. Bámulatra ragad a festô demagog leleményessége s képzelô tehetsége, melylyel a bűnöket megbüntetendônek gondolta. Az eszthetikának a bűntetésnemekhez semmi köze nincsen ugyan, de annál több a vaskos humornak. Ez okon megérdemlik, hogy a "felnôttek" megtekintsék ezeket a fura freskókat. Ezen nevezetes kis templomot a községi temetô környékezi. Óriási fakeresztekkel van díszítve, melyek között a falusi csorda bölcselmi nyugalommal legelész, mintha elmélkednék a fölött, hogy "meditatio mortis pfilosophia optima". A sírhalmok közt szilvafákat növesztenek, egyesítvén a kegyelettel a hasznost. Az ôsök szelleme így ki nem vész a népbôl, a melyet - tisztesség nem esik, mondván: szilvapálinka alakjában szív magába. A mint innen körültekintek, a Maros bal partján M.-Dobrát, a délkeleti láthatár szélén pedig a folyó jobb partján Maros-Illyét látom.

     Miután a pópát búcsúzásul megkínáltam cognacos butykosomból, oda irányítom vándorbotomat, a hol több mint háromszáz éve, hogy korának egyik legnagyobb embere - kit méltán neveztek el Erdély Corvin Mátyásának - Bethlen Gábor (1580-ban) született.

     Bethlen ôsi születési háza körül már régen eltűntek a sánczok és bástyák. Az épület maga csak három ép szobával dicsekszik, melyekben egy gazdatiszt lakik.

     Ujból a Marost keresem föl, a melynek partján szürke fűzfák rejtelmesen bólingatják lombjaikat. Lenge ködfátyol borítja a tájat, körülöttem a hegyek gyönyörű körrajzai kéklenek s a víz mosolygó kékje összefoly az ég aljának ultramarin színével. Ez esti kép gyönyörű színvegyülete álmodozásba ringatja a lelket. A nagy Bethlen változatos, díszsugarakkal övezett, élete merül föl lelki szemeim elôtt. De a közelgô vonat dübörgésétôl elfoszlik a ködfátyol, mit holdsugarakból szôttek az ábránd szelíd tündérei, részvevôleg födvén el vele a rideg jelent. E tündérek - a szív pagonyának e félénk ôzei - felriadva a való zajától, elosonnak sokat késô méltó képviselôjén, a gôzvonaton, hogy Branyiszkón kipihenjük a mai vándorlás fáradalmait.

     Korán reggel újból talpon vagyok, hogy körültekintsek a Jósika-család ôsi fészkében, a hol szabadságharczunk alatt a nemzetiségi fanatizmus szintén nagy pusztításokat vitt végbe, a melyeknek azonban báró Jósika Lajos újításaival emlékét törekedett eltörülni.

     A kastélynak két bástyatornya van. A délnyugatiban Martinuzzi misézett, mely eseményt Kazinczy Ferencz báró Jósika J.-hez intézett elégikus distichonokban - meg is énekelt itt jártában:

  "Martinuzzinak itt áll kápolnája, s az utas
Átnéz a Maroson, áldva sóhajtja nevét.
A kápolna ledôl, az utas látja, hol állott,
S a bíbort viselô hôs papot emlegeti ..."


     A parkban római fogadalmi oltárok, sírkövek, oszlopfôk hevernek szerteszét. Az állomás fölötti dombon kenderbôl - egy nyolczszögletes fakápolnát láttam - a mennyiben a kenderföldrôl néztem.

     Magas töltés vezet innen a Marosig, a melynek két partját hosszú vasuti híd köti össze, a melynek egyik része fa, a folyam mélye fölötti öntött vas, a czernowitzi vasuti hídnál oly végzetessé vált Schiffkorn-féle rendszerben építve. Ez a híd különben a zoptaui vasöntôdébôl 1867-ben került ki, s oldalról vagy a folyam medre felôl tekintve, meglepôen szép látványt nyujt.

     Az egykoroni Sergidova római telep mellett kukoriczaföldek közt vezet utam; nem hiába, hogy ebben a vármegyében a "málé" a fôtermény, a melybôl egy évadban egy milliónál több hektoliter terem. Északnak gyönyörű kilátás nyílik innen a kajáni útszorosra, mely történelmileg nevezetes. Rákóczy György ezen vonult keresztül (1674), mikor az Illye felôl Bethlen István (a Rákóczi javára lemondott fejedelem) érdekében Erdélybe betörô nagyvezérnek eléje akart vágni.

     Odább Boiczabánya tárnanyílásai fehérlenek s a háttérben Erdély nyugati havasainak ormait látjuk.

     Maros-Németi és M.-Solymos mellett elhaladva, nemsokára jobb kéz felôl egy erdôséggel sűrűn benôtt kúpról Déva várának festôi romkai köszöntenek felém.

     A dévai vár eredete a rege homályába vész. A szóhagyomány szerint Decebal dák király alapította. A néprege három tündérrôl mesél, kik vetélkedve fogadták, hogy egyetlenegy napon nagyszerű műveket építenek. Az egyikük, a ki büszkén tagadta, hogy művéhez Isten segélyére volna szüksége, a pompás aranyosi tündérkastélyt építé, melynek pusztán a neve maradt fenn; a dévai tündér várát emberi kezekkel építette fel: ma romokban hever; ám a harmadik egyedül Isten segélyével építé az emberiség javára a kis-kaláni fürdôt, mely évezredek mulva is fennáll. Ez a mély értelmű rege bizonyára keresztény eredetű.

     A dévai vár nevezetes szerepet játszik történelmünkben. Már I. Ferdinánd a vajdák székhelyévé tette 1553-ban, s azóta nem egy nevezetes férfiunak volt szék- vagy menedékhelye. Bethlen Gábor 1612-ben itt vonult meg Báthory Gábor elôtt. A szerencsétlen Barcsay Ákos is 1659-ben e várban keresett menedéket I. Rákóczy György elôl. Frigyes Ágost lugosi szerencsétlen csatája után itt tölté a telet 1695-ben. Ez idôtájt kapta azt Geszti Ferencz ajándékba Báthory zsigmondtól. Steinville tábornok, Károlyfejérvár építôje, szintén építtetett e váron s itt halt is meg 1720-ban. A tizennyolczadik században e vár egyre pusztult, úgy hogy az osztrák ôrség oda is hagyta. Igy történt, hogy 1800-ban Pogány Francziska 150 frtért kapta meg a várat. I. Ferencz nejének, Mária Augusztának erdélyi útjában (1817) annyira megtetszett e regényes fekvésű vár, hogy unszolására újból fölépítették. Ezen dióhéjba szorított száraz történelmi adatokhoz legújabb történetünkbôl még a következôt fűzhetem hozzá. Honvédeink Forró ezredes 50-ik számú zászlóaljával 1849-ben bevették a várat az osztrák ôrségtôl; de nem sokáig örvendhettek birtokának, mert a vár lôporkészlete vigyázatlanságból, vagy árulás folytán - felrobbant, romba döntvén a várat, mely most az enyészet koronájaként - uralkodik Hunyadmegye székhelye: Déva városa felett. Ez a csinos város sok viszontagságot élt át. Kivált Izabella királyné idejében sokat szenvedett a törökök dühétôl. Nevezetes országgyűlés színhelye is volt 1603-ban, midôn a vérengzô Básta (korának e Haynau-ja) az elpártolt fôuarakat egytôl-egyig hóhérkéz által akarta kivégeztetni; de Sennyei Pongrácz rábeszélésére mégis megkegyelmezett nekik. 1784-ben Hóra dühöngô csapatjai rontottak a városra, de a Zeyk vezérlete alattálló magyarok csúful visszaverték ôket. A piskii ütközetre innen indult vissza Bem, s a világosi fegyverletétel után is itt búcsúzott el seregétôl, hogy - Osztrolenka és Piski hôse csekély kisérettel lóháton vágtasson a hegyeken át - az újabb száműzetésbe.

     Déva lutheránus temploma igen régi, s több híres nô van benne eltemetve. Fôbüszkesége valóban impozáns megyeháza; de hát az 1847-ben keletkezett kaszinóján suncs mit szégyenkeznie. Olvasószobájának falain a haza és megye nagyjainak képei láthatók, kiknek jó részével ugyan Klió aligha van ismeretségben. Nevezetessége többek közt még a sétánya és piacz kápolnája, melyet két egymással versengô örmény emelt, hogy egymásnak gyvlöletes látásától szabaduljanak.


Rodiczky Jenő Dr (1844. február 13., Mácsa -- 1915. január 4., Alag)

Gazdasági szakíró, az államtudományok doktora. A Kassai Gazdasági Tanintézet igazgatója, majd az országos Gyapjúminősítési Intézet igazgatója. Az MKE központi választmány tagja (-1891-). A Keleti Kárpátok osztály II. alelnöke (1887-90-) és választmány tagja (1886-1889-). Az MTE Budapesti osztály (1903-1905), a központi választmány tagja, Kassa (1887-1889-), a vigalmi bizottság elnöke (1903-).
(Forrás: A Magyar Hegymászás és Turizmus Arcképcsarnoka)
 

 

  Dr. Rodiczky Jenô írása, Turisták Lapja, XIV. évfolyam 10-12. szám, 1902.
  Október-Deczember, 150. oldal


  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Barangolások a Maros mentén.


II. Hunyad vármegyében.


     Dévától északfelé, mindjárt a Maroson túl, fekszik Hunyad vármegye legmagyarosabb községe Harró, mely lakóinak ama furcsa kérvényérôl nevezetes, a melynek bekezdése így hangzik: "Nos Harajámus, damus instantiamus"; de nevezetes még borvizes forrásáról is. Elragadó kilátás esik innen a szeszélyesen kanyargó Maros termékeny völgyére s azt körítô hegyekre. Odább keletre látjuk Kéméndet, melynek szintán van borvizes forrása.

     Kéménd hajdanában több nevesebbköznemes családnak volt a fészke, melyek közül Kéméndyek, Váradyak, Zeykek most is virágoznak. Utam azonban nem erre vezet, hanem Berekszón - a hol a törökvilágban a Boros-Jenôrôl kiszorított Tisza család egy idôben menedéket talált - és Nóság, a mai Nagy-Ág eloláhosodott ôsközségeken át a magyar Kalifornia ezen híres aranybányájába vezet. A festôi szépségű Nagyág, az erdélyi határhegység eruptív területén fekszik és az ifjabb tertiaer korszak vulkanikus kitörésének szülöttjei az ég felé törô merész kupok képében körítik a bányahelyet. Ezen kupok legtekintélyesebbje a Hajló, melynek csúcsáról derült idôben elragadó látvány kínálkozik a természeti szépségek iránt csak némileg is fogékony szemnek, el egészen Vajda-Hunyad váráig.

     Tartózkodom Nagyág vidéke elragadó szépségének leírásától, mert a mit a leggeniálisabb festô ecsete is csak hiányosan és törpén tudna a vászonra varázsolni: arra a turista tolla egyáltalán nem képes; csak színezetlen vázlatot nyujtana, mely - bármily hű lenne is - csak karczolat maradna.

     Mondják, hogy a ki nem tud imádkozni, menjen a tengerre, mert a tenger fenséges nagysága kicsiségünk és gyarlóságunk érzetét kelti fel bennünk. De a ki hinni már nem tud s a ki feledni akar, az hegyre menjen fel, hol az embernek a szellemi élvezetek legmagasztosabbja kínálkozik, hol a lét legfenköltebb pillanatait éljük át, mert a lélek feledve porhüvelyét, közelébb véli magát a teremtôhöz. Kicsinyes földi gondjaink és gyarlóságaink saruit, mintha a völgyben hagytuk volna. Az ember nemesbnek, jobbnak érzi magát, és könnyebbülten lélekzik fel, - mintha a körülte enyelgô áhítat vonul a legsivárabb kebelbe! A ki imádkozni nem tud s feledni nem bír, zarándokoljon a hegyek ormára és boruljon le ott a teremtô nagysága elôtt feledve földi gondot és bajt. Maga Jézus is legnagyobb volt hegyi prédikáczióiban és megváltó művét a Golgotán végezé be.

     Nagyág, Hunyadmegyének legnagyobb és legrégibb bányatelepe a véletlennek köszöni felfedeztetését, a mennyiben egy Ormingyán Juon nevű pásztor törte le egy sziklaszakadékból azt az aczélszürke érczdarabot,melybôl Born kohász színaranyat olvasztott ki. A hely tulajdonosai nem akarván a bányászattal veszödni Born néhány gyulafehérvári tüzértiszttel szövetkezve 1746-ban nyitotta meg a piacz felett most is látható Mária-tárnát. A bányászat oly gyorsan fejlôdött itt, hogy 1750-ben egy szinttel alább már megnyithatták a József altárnát. Ma csinos várost látunk magunk elôtt, kiváló pontokon három felekezet templomaival. Szerte elszórva pedig keresztek s haranglábak tűnnek szemünkbe, melyek alatt nagy kerek fa- és vaslapok függnek. Ezek jeladásra szolgálnak. Hajnalban elôször a falapokat ütik a fakalapácscsal, s ez a nagyheti kereplôre emlékeztetô jel a felkelésre int. Fél órára rá a vaslapok zúgásától viszhangzanak a hegyek, mely jel imára szólít. Ekkor vonulnak a bányászik az aknákba, s ekkor az egész község is szerencsés kijövetelükért imádkozik. Télen-nyáron egyaránt félnégykor tartoznak megjelenni a bányászok az altárnák elôtt. Ekkor itt az elôimádkozó elmondja a bányász-fohászt, melyet a többiek fedetlen fôvel hallgatnak végig. A mécseseket meggyujtják, s a bevonulás együttesen történik. A ki elkésik, nem kap az nap munkát; sôt külön meg is büntetik. Drákói szigor, erôs fegyelem és ellenôrzés uralkodik itt; mire nagy szükség van, mert a bányásznépség mindig azon mesterkedik, hogy csekély szerencséjét korrigálja, ha másképpen nem azzal, hogy az aranyérczet elnyeli. A bányászokat minden kiszállásnál kikutatják ugyan, de azért mégis elég lopás történik az aranybányákban, mire az aranybeváltó kozákok folyvást csábítják a bányászokat. 1848 elôtt az aranybeváltás államilag volt rendszeresítve. Gyulafehérvárt, Zabathnán (a hol ma is a bányakapitányság székel), Abrudbányán és Csertésen, hol a bánya tulajdonosoktól vették át a termésaranyat.

     A ki nem hiszi, hogy az ember a megszokás állatja, nézze meg a bányászokat, kik aránylag csekély bérért naponta koczkáztatják életüket, aláássák egészségüket. Ennekdaczára megelégedettek, gondtalanok, sôt kicsapongók. De nemcsak a "sápadt" bányász, ki az érczek legnemesebbjét és az eszközök legvégzetesebbjét hozza a napfényre, vígkedélyű, hanem maguk a bányatisztek is mulató emberek, kik víg társaséletet élnek. Mintha ôk is azt vallanák, hogy a pénz csak - chimera.

     Nagyág, az uralkodó család (1/4 részben), az államkincstár és több magános tulajdona és körülbelül 630 munkást foglalkoztat, kik naponta 7 órai bányamunkát végeznek. Tárnái több kilométer hosszúságuak. A m. kir. és társulati bányamű összes bányaterülete 960,122 négyzetméter. Termelése a közelmultban 70-135 kg. nyersanyag közt váltakozott és tiszta jövedelme 140,000-200,000 koronára rugott, újabban azonban kissé csökkent. Nagyágon kohósítást nem végeznek, hanem az összezúzott nyers érczet Selmeczbányára viszik és ott olvasztják ki. 1882-ben nyitották meg a ferencz József altárnát. De legenvezetesebb altárnája, bányászatának alapja az 1825-ben megnyílt Ferencz tárna. Elôttem is éppen ennek a tárnának a kapuja nyílik meg kisér?m jeladására. Orkusi sötétség fogad, mintha csak Dante poklának kapujának küszöbét léptük volna át. Hűvös léghuzamot érzünk, mely kisérôink mécsét csakhamar eloltja. Lovagló helyzetben egymásba fogodzva szorongunk a "csillén", mely teljes sötétségben halad a föld gyomrába keskeny lóvonatú vaspályán. Jó félórába telik, míg elérünk az elsô tellérig, itt-ott hallva a víz csörgedezését és egy-egy locscsanást, ha a ló pocsolyába hág. Az elsô tellérnél valamivel kitágul a bányaüreg. Az altárna meddô vágat végéig 2000 ölnél hosszabb és ezt az útat a munkások telléreiktôl be és visszafelé mindig gyalog teszik. A nugatkeleti irányú altárnán alól és felül is vájnak rendszeresen vezetett tárnákat és telléreket. A tellérektôl a paralellák északnak és délnek ágaznak el, ily módon tehát a hegy gyomrát minden irányban aknázzák ki. Nagyágon az aranyércz jobbadán tellur arany alakjában fordul elô. Ennek becses érczei az írércz, levélércz (a tulajdonképpeni Nagyágit) s fehér íranyércz (Sylvanit). A tellurt 1782-ben Erdély aranyérczeiben fedezték fel, s jobbadán csak is itt található, tehát úgy szólván speczialitásunk. A írany (tellur) a fémekhez igen közel álló metalloid. Vegyi sajátságaiban rokonul a kénnel. Vörös izzó tűzben olvad s nagy hôfoknál gôzalakuvá válik. A tellurérczek csak a pirítás után nyerik aranyszínüket, az ezüst fényű írany elillanása után. Megjegyzendô, hogy magát a tellurt mind eddig nem sikerült az ipar terén értékesíteni. Maga az arany az eruptív kôzetben jobbadán jegeczedett kova kiséretében fordul elô. Az érczerek nemesítôjének a szürkezöld kôzetet (Glauch) tartja a bányásztapasztalat. A bányász a kôzetet elôbb lôporral robbantja szét, mindannyiszor "Hopp pusk" óvó kiáltással biztos helyre vonulván vissza. Kilencz-tíz órakor kezdenek viszhangozni a tárnák a robbanás dördületeitôl. Minden bányász csak meghatározott mennyiségű kôzetet aknázhat ki naponkint. A meddô kôzetete apró csusztatókon (Riesen) hordják ki a tárnából, a nemes ércz pedig osztályoztatván, tartalma szerint a második és harmadik osztályba jut. (Az elsô osztályt a színarany képezné, mely azonban csak nagy elvétve fordul elô). A nemes érczet tartalmazó kôzetet zacskókba rakják, melyeket a "válsztó" bepecsétel, így aztán délben fedezet alatt a kincseskamrába viszik.

     Ekkor távoznak a bányászok is ruházatuk szorgos kikutatáa után. Még meg kell jegyeznem, hogy az arany elôfordul fakóércz alakban is, mint az ezüstnek, ólomnak és réznek kisérôje. A fakó érczeket a nedves zúzás alá veszik s az összezúzott kôzet csatornákon át a lökszérekre jut, melyeken az érczet tartalmazó sűrű folyadék a szérű folytonos vibrátiója által mechanikusan osztályoztatik s a legtöbb aranyat tartalmazó porond vegyileg tovább fel lesz dolgozva.

     Mennyi fáradsággal, mennyi sóhajtással, mennyi veszedelmek közt válik ki az aranyérczbôl ar arany, hogy az emberi nem egy részének boldogítására, de túlnyomó része szerencsétlenségére szolgáljon. A bányamunkás görnyedve fejti ki a meddô kôzetbôl at érczrögöket, melyekkel ki tudja kinek jobb meggyôzôdését, becsületét s kinek szíve ártatlanságát, élte boldogságát vásárolja meg a vaksors kiválasztottja?

     Mennyivel szebb is a bányák méhénél a zúgó kalásztenger Isten szabad ege alatt.

     Őszintén megörültem. a mikor újból felkuporodhattam a csillére és a vak bányaló ügetve vonszolt kifelé, mialatt vezetôm kezében:

  A kis lámpa reszketô sugára,
Félve néz a zordon éj arczára,
Mint a sasra a galamb...


     Végre egy kis csillag tűnt fel elôttem, egyre nagyobbodva... A tárnakapun át a "sátán házába" bekandikáló napvilág volt...

     A lidércznyomás megszünt, mely a fejünk fölött függô ezernyi mázsa kôzet súlyában lelkemre nehezedett. hasznosnak hasznos lehet, de - nekem legalább - nem szép látvány: hogyan túrja az ember vakondokként anyja kebelét, hogy a pokol tűzét jegeczedett alakban hozza ki a napfényre.

     Grabbe alig járhatott bányában, hogy "giftgescgwollene Eiterbeule"-nek nevezhette a napot, melynek egyetlen éltetô, meelgítô sugarával Dáriusnak minden kincse fel nem ér. Soha szebbnek ragyogóbbnak nem láttam a napot, mint midôn a bányában töltött fél napi idôzés után ismét megpillantám Isten szabad világát.

     A mint aztán künn találtam magam kéjesen fellélekezve mintegy ittasultan s káprázó szemekkel szinte áhítattal ismételtem a mély értelmű bányászszózatot: "Szerencse fel!"

     Azok a hatalmas omladékhalmok a tárnák körül tanúi annak, hogy menncit turkáltak már itt a föld gyomrában; de Isten a megmondhatója, hogy mennyi arany vár még ezen a vidéken a feltárásra. A papíroson különben töméntelen bánya szerepel, melyek tulajdonosa, igyaz, hogy egy kapavágás nem sok, de még annyit sem tétetett és csak is arra vár, hogy valamelyik tehetôsebb szomszéd jogát busásan magához váltsa. De azért van Nagyágon kívül is Hunyad vármegyében több virágzó bányatelep. Ilyen többek közt Kisbánya, a hol már a rómaiaknak bányatelepük volt és melynek rendszeres mívelése III. Károly idejében újból felkaroltatott, változó szerencsével. 1825-ig, mikor a kincstár eladta két ottani családnak, 1884-ben Klein henrik óriási áldozatokkal újjászervezte, de kifogyván a "nervus rerum gerendarum"-ból, 1887-ben egy angol társulatnak adta bérbe. 1887-ben az "Elsô Erdélyi Aranybányatársaság" vette át a boiczai telepeket, termelve évenkint 120-130 kg. aranyat és 30-40 kg. ezüstöt. A geislingeni ipartársaságnak Muszári község mellett levô bányái pedgi mintegy 200-240 kg. aranyat szolgáltatnak, Menking Grigyes vezetése alatt. A rémes emlékű Brád és részben a kristyori határban fekvô, a tizenkét apostol után elnevezett rudai bánya, mely 1875-ben már 548 kg. aranyat termelt, 1899 óta a muszárival közös igazgatás alatt áll. A nyers aranyat ennek elôtte Rudából Németországba vitték ki, most azonban a budapesti pénzváltó hivatalnak kell, hogy eladják. A felsô-kajaneli, a sztanizsai és fericseli, a füzesdi és trestiai, valamint a "Magyar Gold-Miningcomp" tulajdonát képezô tekerôi bányák is felemlíthetôk.

     Dévára visszatérve , csakhamr újból megmarkoltam vándorbotomat, hogy a megye székhelytôl délnyugatnak vagy két órányira fekvô Vajda-Hunyad várát, a középkori építészet ezen műremekét ismét felkeressem, mely nemcsak történelmileg nevezetes emlékünk, hanem műrégészeti és építészeti szempontból is szerfölött érdekes. Nekem szívemhez nôtt ez a vár, a hjova különben nemcsak kegyeletes hazafiak, hanem műértô idehgenek messze földrôl elzarándokolnak, hogy Hunyady várában gyönyörködhessenek. Egy ízben egy angol tudóssal találkoztam itten, ki egy XVIII. századbeli könyv birtokában volt, a melynek szerzôje ritka szakavatottsággal és pontossággal értekezik ezen szépséges középkori várunkról.

     Déváról kiindulva, szelíd lejtôk közt vezet útam. Egy pár igénytelen falun haladok át, úyg mint Szántó-Halmán, a melynek egykori magyarsága teljesen eloláhosodott és Cserna-Keresztúron, míg a Csernán túl árnyas fák közt félig elrejtve, Nagy-Barcsa integet felénk. Erdély pünkösdi fejedelmének: Barcsay Ákosnak szülôhelye. A szerencsétlen Barcsay Ákos nem hasonlít sem a pfalzi Frigyeshez, sem a bajor Ottóhoz, e par excellence pünkösdi királyokhoz. Őt nem nagyravágyás, hanem kényszer hatalma ültette a fejedelmi székbe, mely rá nézve oly végzetessé vált. Küldöttségben járván Konstantinápolyban, Kiuperli Mehemetnek annyira megtetszett, hogy e nagyvezér erôvel rátukmálta a fejedelemséget, melyet 1658-tól 1661-ig viselt. Bár II. Rákóczi Györgyöt megverte Gyaluvárnál, de ennek utódjával, a szászrégeni gyülésen a fejedelemségbe igtatott Kemény Jánossal szemben elhagyta szerencséje. Ellenfelének fogságába esett s Magyarországba hurczoltatván, útközben megöletett. Klió elmondta fölötte ítéletét, hogy jó ember volt, de "rossz muzsikus" abban a zenebonás világban. Kastélyának tömör falai s bástyái ma is fennállnak. A kapun korcsmaczégér díszeleg, körül csinos úri lakok emelkednek, hol a nagyszámú descendensek sütkéreznek a régi dicsôség emlékein és - a mi elvégre érthetô - nagyra vannak azzal, hogy fejedelmi vérbôl származnak. Nemessüegüket különben egész 1216-ig, Márk horvát bánig felviszik, mi nem tréfa dolog a huszadik században sem.

     Tovább Al-Pestesre, Szathmáry György szülôfalujába érünk, melynek lakói képviselô választásakor még büszkén magyaroknak vallják magukat, de kkülönben bizony oláhok most már az istenadták.

     Utamban a kies vidék háttere: az ôszig hóborított hátszegvidéki havasok s a gyalult tetejű méltóságos Retyezát intenek felém, valóban elragadó látványt nyujtva; maga a szirtfokon épült hunyadi vár ellenben csak közel Vajda-Hunyadhoz tünedezik fel.

     Mielôtt bejutnánk a mezôvároskába, százados fűzek mellett haaldunk el, melyek vesszôkorukban talán még a Hunyadiakat láthatták.

     Örökké feledhetetlen marad elôttem az a benyomás, mit lelkületemre a várnak képe elsô ízben gyakorolt. Nem a rideg pusztulás leverô érzetét kelté bennem, hanem "Dornröschen"-ként tűnt fel elôttem, mely csak a keltô szóra vár. Jó Kazinczy jutott eszembe, a ki itt jártában így sóhajtott fel:

  "Szirt! rendíthetetlen, mint karja és keble rakódnak,
Nagy, mint ô, nagy mint társai, mint maga nagy!
Hol van urad? Hol van Mátyása? Hová leve László?
Nincsenek!"


     De vajjon visszatér-e? Mikor állítólag íjból düledezni indul.

     Fényre és zajra készült volt, mikor Rudolf trónörökösnek vadásztanyául be kezdték volt rendezni Vajda-Hunyad várát, de az múló örömnek bizonyult. De a míg fennáll, kegyelettel kell, hogy negôrizzük e drága köveket, a melyekkel szorosan össze van fűzve a dicsô Hunyadi-nemzetség emlékezete, mely a homályból egyszerre meteorként tűnt fel Európa keleti látóhatárán a ama kor közromlásában gondviselésszerű szerepet játszott. Ha Hunyadiak nincsenek: Európa térképének aligha volna meg a jelenlegi alakja, a félhold tán örökre elhomályosította volna a kereszt fényét és a mai czivilizált Európa meglehet, hogy szatrapiája lenne a hatalmas padisáhnak...

     Vajda-Hunyad helyén, a magyarosdi domb szélén hihetôleg római castrum állhatott, maga a Hunyad név 1265-ben tűnik fel és Hunyadi János atyja, Vajk, a ki Zsigmond király katonája (miles regius) volt és meglehetôsen erôszakoskodó úri ember lehetett., Hunyadot 1405-ben nyerte királyi adományképen. János, a gubernator aztán korának egyik legkiválóbb építményévé alakította át a várat, a melynek legszebb részei most is a Hunyadi János és Mátyás korabeliek. Hatalmas hídoszlopokra rakott fahíd vezet a Zalasd víze felett a várba, a melynek szembetűnô homlokzata valóban elragadó. Kétségen felül ez a legszebbik része. Négy hatalmas oszlopa, mintha a sziklából nôtt volna ki; gyönyörű góth faragványokkal ékített erkélyt tartanak. A magas boltozatú kapun át az eléggé tágas udvarba lépünk, a mely egyenetlen négyszöget képez. Művészi góth faragványokkal ékített ajtó vezet innen a "palotába", vagyis tanácsterembe, hol két sor három öl magas, nyolczszögű piros márványoszlopok tartják a merész boltozatot, mely most egészen restaurálva, a Hunyadi és Szilágyi czímerekkel ékítve van. A nagy ajtóhoz legköpzelebb esô oszlopon a latin fölirat arról tanuskodik, hogy Magyarország kormányzója ezen részt 1452-ben újra építteté. Az emeleten, a tanácsterem felett van az étterem, melynek freskói közül különösen pár arczkép - szürke szürkében - a vár és mythoszi szörnyetegek alakjai vonják magukra figyelmünket. Az étterem mellett szobák sora; az erkélyek hat kis szobát foglalnak magukban, melyek egyikének szögletkövén szülte - hagyomány szerint - 1433-ban Szilágyi Erzsébet elsô szülöättjét: a szerencsétlen végű Lászlót, ki a királyi szószegés áldozata lett. Ellenben Mátyás király Kolozsvárt született, 1443. márczius 27-én, Heltai szerint reggel három órakor és meghalt Bécsben 1490-ben április 6-án. A sarok erkélyszobáról él a monda, hogy Capistrán János ott misézett. Hunyadi építményével fedett és lôrésekkel ellátott folyosó által össze van kötve a "Ne bojsza" bástyatorony, mely nyugatra szögellik ki. Ezt a tornyot beveghetetlennek vélték. Neve is alluzió arra, hogy a ki ide vethette magát, annak mitôl sem kellett félnie. A vár keleti oldalát és a kápolnát Mátyás építteté. A kápolna melletti boltozat alatt mély kút ásít, mely állítólag mélyebb a Zalasd medrénél. Innen a vasrácsozattal ellátott terászra érünk, mely egészen a buzogány-bástyaíg húzódik. Ez a Bethlen Gábor által építtetett tömkelegbôl emelkedik ki. Oláhosan "pisztriczének" (azaz tarka-bástyának) nevezik, mert vörös-kék-fehér dűlt négyszögekre van osztva. Ez az építmény százhúsz évvel fiatalabb az elôbbieknél és jól jegyezték meg rá, hogy a tömkeleg-építmény s tarka bástyája élénken jellemzi keletkezésének korát, mely annyit akart s oly keveset hajthatott végre.

     A vár nagyságáról kellô fogalmat csak úgy alkothatunk magunknak, ha térképét tekintjük meg. A keresztboltozatokon rosettekul alkalmazva, szerte régi czímerek láthatók: a Hunyadiak gyűrűs hollója, valamint nagyobbított czímerük is: a pajzs elsô és utolsó mezejében a holló, a második- és harmadikban pedig koronát tartó oroszlán, a sisak felett két szárnynyal. Láthatjuk továbbá a Szilágyiak czímerének vadkecskéjét, az Anjouk liliomjait stb.

     Nem lehet feladatom, hogy a vár késôbbi történetét, bár csak rövid körvonalakban is fejtegessem. Elég megemlítenem, hogy Mátyásunk Corvin Jánosnak adományozta ezt a várat, mely késôbb Czibak J. vajdára, Török Bálintra, Bethlen Gáborra, Bethlen Istvánra és Tökölyi Imrére szállott.

     Ez utóbbi nótáztatván, II. Apaffy-ra s az ô nejének halálával 1724-ben a fiskusra szállt. Itt szállott reá a kétfejű sas is, mely azonban sehogy sem bírt ott meghonosodni. U. i: 1815-ben a villám sujtotta le a tarka bástya vitorláját, mely nem volt más, mint egy kétfejű sas. Ferencz császár 1817-ben, erdélyi körútjában, harmincezer forintot utalványozott a vár helyreállítására; de 1820-ban ismét a villámcsapás érte, a kápolnát megrongálva. A szabadságharcz után pedig ide is beütöttek a "Bezirkerek" hosszúszárú "Meissnerkopf"-pipáikkal billegve-ballagva a historikus falak közt és Vajda-Hunyad kapuja fölé újból rászállt a kétfejű sas. 1854. április 13-ikán éjjel tűz ütött ki a tarka bástyában, elhamvasztva ezen történelmi ereklyét, mely aztán évekig állt árván, elhagyottan. Bruck hírhedt osztrák miniszter különben az erdélyi bányapénztárból 1857-ben négyszáz forint harmincz krajczárt utalványozott a vár helyreállítására. - Valódi osztrák miniszteri nagylelkűség!

     Szerencsére mindig akadtak azért honfiak, a kik a Vajda-Hunyad iránti kegyeletet élsztgették. Osdolai Bögözi Ádám eg´sz vagyonát felajánlotta e nemzeti ereklye fenntartására. Benedikty Albert azzal kívánta megóvni az enyészettôl, hogy Hunyadmegye székházának ide való helyezését indítványozta. Legsikeresebb volt azonban kétségen felül Arányi Lajosnak, a lelkes egyetemi tanárnak agitácziója melynek köszönhetô, hogy a magyar kormány a vár ügyét magáévá tette. De azért az építés még máig sincs teljesen befejezve. Ennél a restaurácziónál is, mintha azzal a mondással tartanánk: "Lassan járj, tovább érsz".

     Hiába intek búcsút "HUnyad magas falának", elôttem lebeg Hunyadi János történelmi alakja, kinek születése és kora ifjúsága a mythoszé. Fölelevenedtek képzeletemben mind a regényes dajkamesék, melyek születésével foglalkoznak: a szép demsusi Musinai Erzsébet, kinek odaadó szerelmét a kalandos Zsigmond király ismeretlenül nyeré meg; a hátszegvölgyi pásztorórák, melyek gyümölcse a "török rettegése" lôn. Mintha fejem fölött surrant volna el a holló árnyéka, mely a Budára induló ifjú kezébôl kiragadja anyjának nászgyűrűjét. Lelki szemeim elôtt egy csodás élet változatos képe vonul el: János ifjú kalandos bolyongásai Zsigmond oldalán Európa nyugatán, elsô gyôzelme Belgrádnál, a szent-imrei csata zaja., Abadin sah 80,000 emberének megveretése a Vaskapunál, a Morava melletti gyôzelmes harcz, Nissa fölégetése, Murád seregének tönkretétele, a hôs diadalmas bevonulása Budára (1444. febr.), a szegedi békekötés, annak megszegése és boszuló Nemezisként a várnai szerencsétlen csata, aztán az 1446-iki rákosi gyűlés, Hunyadi János megválasztása magyarország teljhatalmú kormányzójává, önzetlen leköszönése hat évvel késôbb V. László kormányrajutásával; a rigómezei elveszett ütközet, a hôs szerencsecsillagának ismét való feltűnése Bizancz eleste után; Mohamed eskűje, hogy miként egy úr van az égben, egy úr leend a földön is; az ozmánok lavinaszerű áradata, mely a barbárság özönvízével gfenyegeti a magával tehetetlen, meghasonlott Európát; a rajongó barát Capistrán János ösztönzése keresztes hadjáratra; a nándorfehérvári dicsô gyôzelem, minôt hosszú századok története is keveset mutathat fel; és aztán a - fekete halál, mely elragadja vitézei körébôl a kereszténység legnagyobb hôsét Zimonyban, 1456. augusztus 11-ikén.

     De térjünk vissza a mai kor képeihez, mert hsizen Vajda-Hunyadnak van modern ipari nevezetessége is, a m. kir. vasgyárban, mely a környék vasérczeit dolgozza fel. Látványosság számba mehet 32 kilométer hosszú drótkötélpálya, melyen a vasérczet Vadi-Dobriból szállítják az itteni négy halatmas olvasztókba, melyek 1884-1885., illetve 1891. és 1895. óta állan működésben. Kohósításra a gyalári nevezetes vasbányából nyert 1 millió kg. vasércz szolgál. Vajda-Hunyadon 1898-ban nyolczszázezer kg. nyersvasat, továbbá mintegy tízezer kg. vasöntvényt és finomított vasat állítottak elô, részben összegyüjtött ócsak vasakból is, a miken az ószereseknek nagy gyönyörűségük lehet. Az üzem nagyságára nézve abból is szerezhetünk némi fogalmat, hogy itt mintegy 800 munkás állandó foglalkozást talál. De a mint a Hunyadiak korában még nem igen sejtették, hogy Gyaláron 51-52 %-os vaskô található, azt sem képzelhették, hogy a Hunyadiak törzsfészkében a XX. században ásót-kapát fognak gyártani.

     Hunyadtól dél felé puszta, rideg, hegyvölgyes táj terül el. Egyre fölfelé haladva jó két óra hosszáig, a hegygerinczre érünk, a honnan a kies hátszegi völgyet szemlélhetjük szétszórt apró helységeivel és a szép panoráma hátterében a havasok világát, vidám-zöld sűrű növényzettel borítva egészen a hórégióig. Majd A.-Szilváson át Hátszegre érünk, a termékeny völgyben fekvô egykori Haczokvárra. Néma áhítattal szemléljük a várhelyi római aréna maradványait, hol a közeli patak titokszerűen csörtetve, az esti szellônek tizenkét százados meséket regél. Igen, mert itt, hol ma rongyos viskókban nyomorú ember tenyész, egykor Dáczia büszke fôvárosa terült el: Sarmizaegethusa, a gôgös Decebál székhelye. Az a gyönyörű mozaik, melyet ama golyvás, szakadozott katrinczás vén asszony mutogat sertésólának csapóajtaja alatt Ulpia Trajána praetor palotájának padimentuma volt és a kecskeól ottan talán a decurió lakának köveibôl épült. Krisztus születése után 106 évet számláltak, a mikor Traján, római császár a Decebal uralmának véget vetett, ki a monda szerint megfutamodván Zeugma (a mai Kolozsvár) táján kardjába dôlt. Dácziából római provincia lett, a nagy imperátor pedig "Dacius" melléknevet vett fel.

     Az emberiség özönvíze, a népvándorlás véget vetett ennek az uralomnak és dicsôségnek is, a minthogy vége lett a törökök erdélyi uralmának, a kiknek legutolsó betörése 1778. nyarán éppen csak a Hátszegvölgyéig terjedt.

     A multakon elmélázó történésznek szűk látóhatárát csakhamar a mythosz homálya veszi körül, de a geologus buvárkodó szeme évezredekre visszatekintve egy hatalmas krétatengert fedez fel itt, melyet Dobra délkeleti vidéke, Déva környéke a Marosnál, a Hátszegvölgy felsô része, a Retyezát északi töve s a Zsilvölgye alkottak.

     "Traján útján" haladok bámulva az ôs Retyezátot, mely alatt a Kendeffiek ôsfészke Kolczvára függ. Megtekintém a Krivádia melletti meglepô épségben fenmaradt, több, mint 20 méter falvastagságú római ôstornyot, a melynek állítólag az volt a feladata, hogy a Csetatya Boliból a Vulkán hágónak vezetô római utat ôrizze, mely Vulkán szorosnak hazai történetünkben igen nevezetes szerepe volt.

     Ha már idáig jutottunk, tekintsük meg a Boli barlangot is, a melynek Jósika Miklós oly igézô leírását adta Abaffijában. De ôszintén szólva ennek a barlangnak "több a füstje, mint a melege", v. i. a híre nagyon túlszárnyalta a rideg valóságot.

     Éjjelre Petrozsényba térek, ebbe a 1867. óta nagy arányokban fejlett kisközségbe, mely ma az erdélyi szénbányászatnak legjelentékenyebb góczpontja; nem hiába, hogy barnakôszén-telepei, melyek 730 méter mélységben sem érnek véget, szakemberek állítása szerint kimeríthetetlenek.

     Meg is tekintek egy ilyen bányát, bár most is megbántam, mint máskor is, hogy szénbányába hatoltam. Látni ugyan nem lát az ember semmit, a mi a laikusra tanulságos lehet, de annál piszkosabban kerül ki belôle.

     Az utat vissza felé vasuton teszem meg, a 80 kilométer hosszú piski-petrozsényi szárnyvonalon, a mely technikai tekintetben méltán sorakozik az 1853-ban készült semmeringi és az 1864-ben bevégzett Anina-oraviczai 34 kilométer hosszú hegyi pályák mellé.

     Ha egyszer kiépül a vasút Hátszegrôl Karánsebesre, én is megteszem rajta az útat újból a Marmamara vízválasztó hágón át, a melynél Hunyadi János 1442-ben elverte a rumeliai begler bég seregét, hogy ilyen történeti emlékek felelevenítése mellett lássam újból a feledhetetlen Ohaba-Bisztrát, a hol a granicsár korcsmáros megfizettette velünk az ebédet, akár a Café anglais fizetô pinczére. Ki tudja, miért? Talán, hogy bosszut álljon rajtunk, a miért hogy Bem apó a vaskapun vonulván be a határôrvidéken Voiszlovánál alaposan elverte a gränzereket.

     Piski elôtt 13 kilométernyire leszállok, hogy a Hunyadtól keletnek esô, csekély dombon fekvô kaláni fürdôt megtekintsem, mely - mint az ókor egyik mesterműve megérdemli a figyelmet. Torma Károly szerint itten állott Hydata, másként Aquaja római telep. A község és a fürdô mostani nevét a sziklába vájt hat öl hosszú, két öl mély, kerekded vízmedenczétôl nyeré, melynek kifolyása a kalán nyelére emlékeztet. E medenczében azonban többé nem fürödnek, legfölebb kenderáztaóul szolgál. A 22 fokú égvényes földes hévvíz körül létezik ugyan egy elég szerény berendezésű telep, de vendége kevés van. Mégis kijutott nekem egy ritka élvezetbôl, végig hallgatván egy bécsi harmonika-művésznek a maga nemében mesteri játékát. A földtudós érdeklôdését itt kiválólag az a körülmény kelthetné fel, hogy míg másutt meleg források keletkezte mindig összefüggésben áll a vulkanizmussal, ez a fürdô már ifjú tertiär területen fekszik hét kilométerre a vajdahunyadi jegeczedett mészkô határvonalától. E hôforrások körül teendô kutatások tehát sok érdekkel bírnának a földtan barátaira nézve.

     Piskire érünk, a mely ma nevezetes vasuti csomópont, mely körül az államvasuti alkalmazottaknak telepe létesült elég csinos házakkal és alsó ipari iskolával.

     Az utazók, a kik Erdély Buzentoját áthídaló széles vasuti hídon átrobognak, ma már csak elvétve tudják, hogy a rohanó Sztrigy körül itt vívta 1849. február 9-én egyik legdicsôbb csatáját a magyar.

     Fölkeresem az emléket, a mit egy kopár dombon, a hol az emlékezetes napon Bem ágyúi állottak, a piski állomás tisztjei állítottak a gyôztes honvédek emlékének, míg magának Bemnek Marosvásárhely állított szobrot.

     A vasrácscsal körített obeliszkhez Schuleri Frigyes ottani birtokos szívességébôl árnyas séta út vezet és a déli oldalra esô táblán Bajza Apotheozisának ezt a versszakát olvasom:

  Vérzettek és elhaltak ôk,
De gyôzedelmesen;
Tettök sugára átragyog,
Idôn s enyészeten.


     Megtekintem annak a falunak azt a helyét is, mely körül a honvédek és császáriak 1849. évi február 9-én dulakodtak. Az útszéli csárda falán még most is látszanak az akkor kilôtt golyók nyomai. De már csak a történelemé Bem mondása, hogy ha a híd elvész, el van veszve Erdély.

     A Sztrigy két partját a Szászvárosra vezetô úton az egykori fahíd helyétôl most valamivel lejebb egy modern vashíd köti össze. Rajta áthaladva búcsút mondunk a Sztrigynek, melyet a monda szerint: Decebál ott, hol a hátszegi völgybôl mély hegynyíláson kiér, elvezettetett medrébôl, miként a nyugati góthok a Buzentót; csakhogy nem ôt temették el medrében, miként Alarichot, hanem maga rejtette volt el a kincseit Traján elôl, melyek hollétét azonban Bikulus nevű szolgája elárulá a gyôzedelmes imperatornak.

     Elhagyva a piskii csata színhelyét - melyrôl a Gyulafehérvárott felállított Losenau-emlék is konstatálja, hogy "mörderisch" volt - igen jó karban tartott országúton, sokszor közvetve a vasuti töltés mellett elrobogunk Szászváros felé a Maros kiszélesedett völgyében.

     Szászváros határát érve jobboldalt a lövölde körüli liget mellett haladunk el, baloldalt pedig a gyalogsági laktanyák hatalmas épülettömege tünik szemünkbe. Mielôtt a bogárhátú tágas fôtérre jutnánk, villaszerű épületek mellett vezet útunk. Ezen fôtéri emeletes házak egyikében élt hosszú éveken át Torma Zsófi. Ezen városban halt meg Hunyadmegye egyik typikus alakja gróf Kún Kocsárd is, ki vagyonát az Emkére hagyta. Szászvárosnak van több temploma, az erdélyi részekben meg nem szokott komforttal berendezett három nagyobb fogadója, református kollegiuma. Különben oly nagy a csend az utczákon, hogy még a fű növését is meghallhatni vélnök, ha csak egy-egy csörömpölô szekér siketítô zaja hébehóba meg nem zavarná a csendes nyugalmat. Mondják, hogy a város 1200 körül keletkezett és német nevét Broos-Ambrosius szentnek köszöni. A falai közt végbement legnevezetesebb esemény az volt, hogy a Básta helyôrségét 1603-ban felkonczolták. Ma már villamos világítással és gôzfürdôvel dicsekszik a szabad királyi város czímével élô rendezett tanácsú város.

     A szászra azt a vendéghívó mondást fogják, hogy "jobb ember lakik a szomszédban". Mesebeszéd. Nekem itt a legszeretettreméltóbb vendéglátásban volt réstem, úgy az úgynevezett szürke, mint a zöld szászok között; úgy, hogy igen kedvesen emlékszem vissza a szászok azon derék fészkében töltött kellemse órákra és a környékbeli érdekes kirándulásokra.
 


Megjegyzések


   Arad

Arad (románul Arad, németül Arad, latinul Aradinum): város a mai Romániában. Az egykori Arad vármegye, ma Arad megye székhelye. A 20. században Kisszentmiklós, Mikelaka, Öthalom, Újarad és Zsigmondháza településeket csatolták hozzá.
Neve a magyar ur főnévből származik, melyhez a d helynévképző járult.

A település ősidők óta fontos átkelő és vásárhely volt. Várát 1132-ben említik először. Ez nem azonos a mai várral, hanem a mai várostól 7 km-re keletre feküdt. Itt végeztette ki 1131-ben II. Béla felesége a férje megvakításában bűnös 68 főurat. 1135-ben II. Béla társaskáptalant alapított itt. A várost 1241-ben és 1285-ben a tatárok elpusztították, de a vár ellenállt a támadásnak. 1388-ban már mezőváros. 1514-ben Dózsa serege pusztította. Határában a mai Csálatelepen feküdt a középkori Csálya falu melynek egykor vára is volt, helye még a 19. században is ismert volt. 1551. szeptember 18-án a törökök Arad várát elfoglalták, 1555-ben teljesen elpusztult, helyét az új Arad foglalta el. 1552 és 1554 között a törökök új palánkvárat építettek, 1554-ig szandzsákszékhely volt, véglegesen 1688-ban szabadult fel. 1658. július 14-én itt győzte le II. Rákóczi György a budai pasa seregét. 1685-ben szabadult fel a török uralom alól. 1699 és 1741 között a marosi katonai határőrvidék székhelye volt. 1783-ban felépül az új vár a Maros kanyarulatában. 1834-ben lett szabad királyi város. A honvédsereg 1849. június 28-án foglalta el. 1849. augusztus 17-én Damjanich János feladta a várat. Itt végezték ki 1849. október 6-án az aradi vértanúkat. 1881-ben a helyet kőobeliszkkel jelölték meg. A vértanúk városközpontban állt emlékművét 1918-ban a románok ledöntötték, és csak 2004-ben állították fel újra (nem az eredeti helyén). Aradon végezték ki 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest. 1910-ben 63 166 lakosából 46 085 magyar, 10 279 román, 4365 német, 1816 szerb, 277 szlovák és 133 cseh lakos volt. 1919-ben a város volt gr. Károlyi Gyula ellenforradalmi kormányának székhelye. 1920-ban a trianoni békeszerződéssel Romániához került. 2002-ben 172.824 lakosa volt, ebből 82,6% román, 12,9% magyar, 1,7% roma, 1,3% német, 0,3% szerb, 0,2% szlovák, 0,15% bolgár, 0,85% más nemzetiségű.
  • Arad vára ma katonai terület, nem látogatható.
  • A Tűzoltó téren, a Megbékélés parkjában állították fel újra az aradi vértanúk monumentális emlékművét, Zala György alkotását.
  • A vár mellett a kivégzés helyszínén áll a vértanúk 1881-ben felállított emlékoszlopa, amely alatt sírjuk is van.
  • A minorita templom 1704-ben épült, kiszabadításuk után udvarán őrizték a vértanúk 1918-ban eltávolított emlékművének szobrait.
  • Az 1847-ben épült református templomban tartotta 1901-ben esküvőjét Horthy Miklós.
  • A kultúrpalota 1913-ban épült eklektikus, belül szecessziós stílusban, benne van a Történeti Múzeum.
  • Az evangélikus templom 1906-ban épült neogótikus stílusban.
  • A szerb ortodox templom 1702-ben épült barokk stílusban.
  • A régi színház épülete 1818-ban készült el.
  • A várostól nyugatra feküdt a középkori Hodosmonostora. Szent Péternek szentelt monostorát 1177-ben említik először, 1278 és 1293 között pusztult el. A falut még a 16. században is lakták, ma puszta Arad mellett.
(Forrás: Wikipédia)
 

A 48-as magyar szabadságharc emlékműve
 
   Bátyafalva (azelőtt: Battucza), kisk. Arad vm. radnai j. -ban, (1900) 341 oláh lak.; u. p. és u. t. Berzova.
(Forrás: Révai lexikon)
 
   Bél Mátyás Bél Mátyás 1684. március 24-én Ocsován született. Iskoláit Losoncon, Besztercebányán és Pozsonyban végezte. 1704-tôl 1707-ig Halléban tanult, 1707-ben Besztercebányán káplán, 1714-tôl 1719-ig a pozsonyi líceum igazgatója, utána evangélikus lelkész. Korának kiemelkedô, sokoldalú tudósaként foglalkozott nyelvészettel, történelemmel, földrajzzal és mezôgazdasággal. Leghíresebb, ma is forrásértékû munkája, a Notitia Hungariae novae historico-geographica (Bécs, 1735-42) tíz megye leírását tartalmazza Mikovény Sámuel térképeivel. Nevéhez fûzôdik az elsô rendszeresen megjelenô magyarországi hírlap, a Nova Posoniensis címû latin nyelvû újság szerkesztése. Pozsonyban halt meg 1749. augusztus 29-én.

Fenti irodalomtörténetileg elismert munkássága mellett kevésbé tudott, hogy Bél Mátyást érdeklôdése az alkímiába is bekapcsolta. Abban az idôben Pozsony a titkos tudományok egyik hazai központja volt, ahol sok képzett alkimista (orvos, pap, tanár) lakott. Bél Mátyás tôlük - elsôsorban Wallaszkay János orvostól - tanulta az alkímiát. 1738-ban fogott a tanuláshoz, elolvasta a külföldi szerzôket és így nyert alkimista ismereteit jegyzôkönyvbe foglalta. E munkája megtalálható az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában (Bél Mátyás: Script. chem. 92/Oct. lat.). Figyelmét különösen lekötötték az alkimisták robbanó elegyei (salétrom, kén és más anyagok). Vizsgálatukra különleges készüléket szerkesztett. Naplószerû jegyzeteibôl megállapítható, hogy nyolc éven át foglalkozott alkímiával.
(Forrás: A magyar vegyészet arcképcsarnoka)
 
   Déva

Déva (románul Deva, németül Diemrich): város a mai Romániában Hunyad megyében. 1920-ig Hunyad vármegye, ma Hunyad megye székhelye. Árki, Csernakeresztúr és Marosnémeti tartozik hozzá.
Vajdahunyadtól 22 km-re északra fekszik.
Neve az ősi magyar Gyeu személynévből származik, de más magyarázat szerint szláv eredetű. A szláv deva lányt jelent. Ez az elnevezés régen olyan várakra vonatkozott, melyeket lányok befalazásával próbáltak bevehetetlenné tenni.

A 371 m magas várhegyen már a dákok és a rómaiak idejében is vár állt. A romjaiban ma is látható dévai várat a tatárjárás után IV. Béla építtetett újjá, 1264-től említik. 1264. augusztus elején itt győzte le V. István híve Csák Péter az Istvánhoz hűtlenné vált Kán László erdélyi vajda seregét. 1302-től ez volt az erdélyi alvajdák székhelye. 1580 körül a várat ismét helyreállították. 1550 novemberében itt verte meg Enyingi Török János, hunyadi főispán Kászim pasa előhadát. Itt volt rabságban Dávid Ferenc, Erdély első unitárius püspöke, s itt halt meg 1579. november 15-én. A török a várat nem ostromolta. 1603. szeptember 9-én itt akarta kivégeztetni Basta az ország főurait. 1657-ben a nagyvezír a várat elfoglalta. 1704-ben kuruc kézre jutott, de Csáky András három heti ostrommal 1706-ban visszafoglalta. 1719-ig sérüléseit kijavították. 1784-ben itt végezték ki a Horea-felkelés elfogott résztvevőit. 1817-ben az ide látogató I. Ferenc elrendelte helyreállítását, amely 12 évig tartott. 1849. február 7-én Kemény Farkas seregét itt lepték meg a román felkelők, csak Bethlen megérkezése menti fel. 1849. május 27-én a várat elfoglalta a honvédsereg, de augusztus 12-én felrobbant, csak falai állnak. Augusztus 18-án itt tette le a fegyvert Bem és Guyon seregének maradványa. A 19. század második felében bukovinai székely telepesek költöztek ide. 1910-ben 8654 lakosából 5827 magyar, 2417 román és 276 német volt. 2002-ben 69.257 lakosából 61.787 román, 5.975 magyar, 878 cigány és 617 egyéb volt.
  • Déva vára: a város nyugati részén, 371 m magas hegy tetején állnak a vár tekintélyes maradványai.
  • A várhegy alatt áll az 1621-ben Bethlen Gábor által átalakított kastély a Magna Curia, ma múzeum.
(Forrás: Wikipédia)
 

A dévai vár maradványai
 
   Drócsa a Hegyes-Drócsa hegység (l. o.) legmagasabb ccsa (837 m.) Arad vármegyében, Szlatinától É.-ra emelkedik. Közvetlenül mellette a kapruca-gurahonci megyei-ut szeli a hegységet.
(Forrás: Pallas Nagylexikon)
 
   Glogovác logovác (1910 és 1918 között Öthalom, románul Vladimirescu, 1945-ig Glogovăţi, németül Glogowatz): falu Romániában, Arad megyében. Községközpont, Maroscsicsér, Mondorlak és Újpanád tartoznak hozzá.
Aradtól 3 km-re keletre fekszik.
A Glogovác név 18. századi szerb névadás eredménye (Koszovóban is található egy Glogovac nevű helység). Első említése 1752-ből való. A glogov 'galagonya, tüskés bokor' szóból származik. Az Öthalom nevet az Országos Községi Törzskönyvbizottság 1907-ben állapította meg, a község kifejezett tiltakozása ellenére, a következő indoklással: "a történelmi emlékű Öthalom közelében fekszik".[Mező András: Adatok a magyar hivatalos helységnévadáshoz. Nyíregyháza, 1999., 124. o.] A keleti határában lévő kurgánokra utal. A II. világháború után románul az 1821-es havasalföldi felkelés vezetőjéről, Tudor Vladimirescuról nevezték el.

A mai falutól nyugatra, a Die Schanzennek (La Cetate) nevezett helyen állt Arad (Orod) első vára, a 10. századból való földvár, Szent István uralkodásától kezdve vármegyei székhely és az aradi prépost székhelye. Az itt tartott 1131-es gyűlésen II. (Vak) Béla támogatói fölkoncolták azt a 68 főurat, akikről feltételezték, hogy részük volt Béla megvakíttatatásában és a trónkövetelő Borisz mellett állnak. Talán 1135-ben alapították az aradi káptalant, melynek első fennmaradt hiteles helyi oklevele 1247-ből származik. 1183-ban a marosi sószállítás egyik állomása volt. Az 1241–1242-es tatárjárás idején a vár elpusztult.

A 18. század elején a mai falu déli részén szerb lakosságú település jött létre, amelyet beillesztettek a határőrség szervezetébe. 1756-ban a szerbeket elköltöztették és 24 német családot telepítettek le, akik főként Würzburg és Bamberg környékéről érkeztek. 1765 és 1771 között 167 német család érkezett a Habsburg Birodalom különböző részeiből, majd 1779 és 1806 között újabb 371 fő. 20. századi német nyelvjárásában a rajnai frank nyelvjárási eredet volt kimutatható. A korábbi szerb falu kanyargós utcái mellett egy sakktáblás elrendezésű új falurész épült ki – a kettő ma is elkülöníthető. 1810-ben 1775 katolikus német lakta. Az ortodox egyház anyakönyve 1832-től kezdve maradt fönn, akkor még csak 175 román lakosa volt. A glogováci németek a 19. században telepes rajokat is kibocsátottak, 1785-ben részt vettek Ópaulis, 1846-ban Fakert, 1854-ben Szentleányfalva, 1883-ban Szapáryliget és Simonyifalva benépesítésében. Hivatali nyelve 1830-ig a latin, 1830-tól 1849-ig a magyar, 1849-től 1881-ig a német, 1881-től 1918-ig ismét a magyar nyelv volt. A római katolikus népiskolában 1899-ben magyar tannyelvű osztály indult.[2] 1863-ban megépült a vasút, de északról két km-rel elkerülte a falut. Később a vasútállomás mellett új településrész jött létre, amely máig sem épült össze a falumaggal. 1906-ban megépült a falut Araddal összekötő, később villamosított helyiérdekű vasút is. Gazdálkodása mintaként szolgált a környék falvai számára. A változatlanul a kincstár tulajdonában lévő szántóföldeket a német gazdák haszonbérbe vették ki. A szemes gabona mellett az aradi piacra burgonyát és káposztát termesztettek, de lovat és szarvasmarhát is tenyésztettek. 1905-ben 7514 kataszteri holdas határából 5672 hold volt szántó, 654 erdő és 449 kert. 1902-ben takarékpénztárat alapítottak (Erste Glogowatzer Sporkasse). A 20. század első éveiben a szegényebb glogováciak előbb Németországban próbáltak munkát keresni, majd különösen 1904 és 1906 ill. 1921 és 1924 között jelentőssé vált körükben a kivándorlás az Egyesült Államokba, főként New Yorkba és Chicagóba. 1945. január 14-én a 17 és 45 év közötti német férfiakat és a 18 és 32 év közötti nőket a Szovjetunióba hurcolták, ahol 59-en életüket vesztették. 1945 és 1948 között a svábok elkobzott birtokaira kb. 1000 román telepest költöztettek be. A szocializmus évtizedeiben, 1988-ig német lakosságának már kb. kétharmada kitelepült Németországba. 1978-ban Münchenben rendezték a faluból elszármazottak első találkozóját. Ma Arad agglomerációjához tartozik.
(Forrás: Wikipédia)
 
   Guraszáda A guraszádai római katolikus templomot Guraszáda község szélén a XIV. század elején építették terméskőből. Az eredeti templom alaprajza négykaréjos. Hajója kisebb szoba nagyságú. A tetőgerincen huszártoronyként várbástyaszerű, zömök torony "ül". Az épületet a XVI. században az országút felé egy előcsarnokkal megtoldották. A végére 25 méter magas, 3 ablakos, galériás, hegyes sisakú tornyot emeltek. Itt helyezték el 1668-ban a Brassóban készült harangját. A tetőket zsindely borítja, hangulatos képet biztosítva az évszázadok óta ortodox templomnak. A belső tér falai zsúfoltak a jó állapotban megmaradt XIV. századi freskóktól. Főként bibliai jeleneteket láthatunk, de megtaláljuk a Szent László legenda egyes jeleneteit is. Az eredetileg római katolikus templomot ma már ortodoxok használják. A műemléktemplom látogatható, nem messze a templomtól található a kulcs.
(Forrás: Erdély Kalauz)
 

A templom dél felől
 
   Gyorok , Gyureg/Giroc/Girok oláh falu, Temes vmegyében, Temesvárhoz délre 1 mfld: 2400 n. e. óhitű lak., s imaházzal. Róna határa első osztálybeli, s főleg tiszta búzát és kukoriczát terem. Kiterjed 6239 holdra, melyből szántó 2244 h., legelő 338 h., erdő 1074 h., kaszálló 758 hold. Ebből majorsági föld 965 hold 30 négyszögöl. Bírja a királyi kincstár.
(Forrás: Pallas Nagylexikon)
 
   Hegyes -
   Drócsa
a Biharhegység Fehér-Kőrös és Maros közötti D-i szakaszának legnyugatibb tagja, Arad vármegyében, a Maros és Fehér-Kőrös völgyei között. A hegység főgerince egészben véve a Maros folyóval párhuzamosan huzódik Ny-ról K-felé s Hunyadmegye határán, a zámi és kazanesdi völgyek által jelölt horpadáson túl az Erdélyi Érchegységhez csatlakozik. Három szakaszra osztható: a Hegyes, a Drócsa és a Pietrósza szakaszára. A hegység Ny-felől egy a főgerincre derékszög alatt álló harántlánccal közvetetlenül és hirtelenül (minden elődomb nélkül) emelkedik a 115-120 m. magas alföldtől közel 600 m. magasságig s itt jelentékenyebb emelkedések a Kecskés (471 m.), Magura (479 m.), Hidegkút (573 m.) és Kukurbeta (496 m.). Ezen csak két helyen lehajló, egyébként összefüggő gerinchez, melyet korábbi szőllőbősége miatt Aradi Hegyaljának neveznek, a Hidegkútnál csatlakozik a H. főgerince, mely kisebb-nagyobb kanyargásokkal, egészben véve K-i irányban csap s Ny-i szakaszában a Hegyesben (800 m.), középső szakaszában a Drócsában (837 m.), keleti tájában a Pietra alba (816 m.) és Pietrosza (695 m.) csúcsokban kulminál. Ezen egyenes vonalban 75 km., kanyargásaival mintegy 85 km. hosszu gerincet több helyen mély nyergek rovátolják, melyeken át azonban csak egy helyen, közvetlenül a Drócsa mellett (550 m. magasságban) vezet járható közlekedési út (a Szlatinai-völgyből a Gurahoncra). A H., mely Ny-i részében csak 15-20 km. széles, középső és K-i szakaszában 25-30 km.-nyire szélesedik és főgerincéről É. és D-felé igen hosszu, s mélyen bevágódó nagy völgyek nyilnak a Fehér-Kőrös és Maros alacsony fekvésü (140-150 m.) völgylapályra. Ezek közül a legnagyobb a Csiger (l. o.) völgye, mely ÉNy-felé nyilik. Geologiai szerkezete szerint a H. tulnyomóan kristályos kőzetekből, u. m. a phyllit sokféle változatából, alárendelten quarcitpadokból és kristályos szemcsés-palás mészkőtelepekből, közepe táján kiterjedt krétakorbeli képződményekből épült fel, melyekre különösen a Fehér-Kőrös völgye felé harmadkori lerakódások települnek, mig D-felé a hegység geologiai alkata átcsap a Maros balpartjára, hozzáfüzve a H.-hoz a lippai hegyeket és a Marosment-dombvidéket, melyet a Maros lippa-sólymosi szorosa által a hegységtől elvágott. Az eruptiv kőzetek közül a diorit, granitit és diabas lép fel nagyobb kiterjedésben. A H. túlnyomóan erdős, Ny-i s részben D-i és É-i lejtőit azelőtt kitünő szőllők foglalták el (Paulis, Ménes, Gyorok, Világos, Magyarát), melyek a filloxera pusztításai folytán nagyobbára elpusztultak (1882. 6242 ha. szőllőterület volt Aradmegyében, 1892. csak 3080 ha.) s most kopáron maradtak. A Maros mentén sürüen követik egymást a községek s az Aradi-Hegyalja Ny-i tövét a községek szakadatlan láncolata s a szőllőkben a présházak ezrei szegélyezték. A hegység nagy völgyeiben is nagyobb számmal vannak községek s a Drócsa alatt fekvő szlatini nagy (Munk-féle) gőzfürésztelepre vasuti szárnyvonal is vezet a m. á. arad-piskii vonalának tótváradi állomásáról. A Körös völgyében a vasut Gurahoncig hatol a hegység belsejébe. A hegységben némi bányászat is folyik, ugymint Aranyág és Dud határában rézércekre, Tauc mellett vasércekre. Azonkivül több helyen (Milova) jó építőkövet fejtenek. A nagy famennyiség feldolgozására több helyen (Szlatina, Madrizest, Aranyág stb.) gőzfürészek vannak.
(Forrás: Pallas Nagylexikon)
 
   Kalodva Kalodva (1910-ig Kladova, románul Cladova): falu Romániában, Arad megyében. Közigazgatásilag Ópaulis községhez tartozik.
Lippától 6,5 km-re, a Kladova-patak mentén, a Zarándi-hegységben fekszik.
Első említése: Kalodwa (1308). Ez az eredeti kladova névalak ejtéskönnyítő, hangátvetéses formája. Egy 'farönk' jelentésű szláv tőből származik (vö. bolgár Клáдoвa hn.). A román név is a szlávból származik. A 18. században a magyarban is a romános alak honosodott meg. Az Országos Községi Törzskönyvbizottság 1907-ben a középkori magyaros névalakot állította vissza.

A Várhegyen a vaskori eredetű, a dákok és a rómaiak által is használt erődítményt a 13. században megerősítették, falai között templomot építettek. 1441-ben Brankovics György uradalmi központja volt. 1602-ben, Solymos váráért cserében Székely Mózes kapta meg a temesvári pasától. A 17. században három faluból, Alsó- , Közép- és Felsőkalodvából állt. 1720-ban 33, 1746–1752-ben 25 család, 1771-ben 73 jobbágy- és 59 zsellércsalád lakta. A 19. században kincstári erdőgondnokság működött a faluban.#
(Forrás: Wikipédia)
 
   Kapriora , oláh falu, Krassó vmegyében, Facsethez 2 1/2 órányira, közel a Maroshoz sziklás hegyek között: 5 kath., 745 óhitü lak., anyatemplommal, köves sovány határral, bortermesztéssel, sok gyümölcscsel. Birja Vodianer család.
(Forrás: Magyarország geográfiai szótára)

Kaprevár (azelőtt: Kapriora), kisk. Krassó-Szörény vm. marosi j. -ban, (1910) 986 oláh lak., u. p. és u. t. Soborsin.
(Forrás: Révai lexikon)
 
   Kaprucza , oláh falu, Arad vmegyében, a Maros mellett, az Erdélybe vivő posta- és országutban, Aradhoz 6 1/4 mfd., 736 n. e. óhitü lak., paroch. templommal, s iskolával. Van itt vendégfogadó, postahivatal, két patakmalom. Hegyes völgyes határa 2000 hold, mellyből 580 hold szántóföld, 300 h. rét, 12 h. urasági szőlő, a többi urasági bükkes és tölgyes erdő. Földje főleg kukoriczát terem; szilvája, almája sok. Birja özv. Kaszonyinő asszonyság.
(Forrás: Magyarország geográfiai szótára)
 
   Lippa Lippa (románul Lipova, németül Lippa, szerbül Липова): város Romániában, Arad megyében. Közigazgatásilag hozzátartozik Máriaradna és Solymosvár.
Aradtól 30 km-re keletre, a Maros bal partján fekszik.
Nevének eredeti formája az ősszláv *lipova (vъsъ) 'hársas (hely)'. (Vö. Tapolylippó, Lippó – 1903-ig Lipova, Kislippa – 1908-ig Lippa.) Német neve a magyarból, román neve a szerbből származik. Első említése: Lipwa (1315 v. 1316).

Várát valószínűleg IV. Béla emeltette a tatárjárás után. 1285-ben visszaverte Nogáj tatár kán ostromát. Károly Róbert alatt nagy fontosságú várossá fejlődött, 1315 és 1317 között király gyakran tartózkodott itt. Ide helyezték át a korábban a királyi egyházmegyéhez tartozó királyi kamarát. 1325-ben ferences kolostort alapítottak benne. 1333-ban Arad vármegye legnagyobb városa volt. 1440-ben, a solymosi uradalom tartozékaként Hunyadi János szerezte meg. 1462-ben Jan Giskra az átadott felvidéki várai fejében Mátyás királytól megkapta a solymosi és lippai uradalmat. Halála után ezeket Bánfi Miklós és testvére, Jakab örökölte volna, ők azonban még beiktatásuk előtt elfoglalták a várat. Ezért Mátyás fiának, Corvin Jánosnak adományozta. 1510-ben Brandenburgi György őrgróf bástyákkal és védművekkel erősítette meg. 1514-ben várnagya, Bodó Miklós, harc nélkül átengedte a a parasztseregnek. A felkelés leverése után Szapolyai János birtokába került, aki 1529-ben szabad királyi várossá emelte. Buda eleste után a koronával és a gyermek János Zsigmonddal ideköltözött az özvegy Izabella királyné és itt húzódott meg 1542 májusáig. 1551-ben Fráter György I. Ferdinándnak engedte át. 1551 őszén Mehmed ruméliai beglerbégnek a zömében szerb lakosság feladta a várat, ezután a törökök feldúlták a várost. Novemberben ">Fráter György és Castaldo serege kardcsapás nélkül foglalta vissza. 1552-ben, miután az Aldana kapitány vezette spanyol őrség elmenekült, ismét török kézre került. Az 1570-es években 100-500 török katona állomásozott a várban. A negyven éves török uralom alatt szefárd zsidók is éltek itt. 1595-ben Borbély György erdélyi serege foglalta vissza. 1600-ban Mihály vajda, 1604-ben Bocskai, 1605-ben a temesvári pasa, 1606-ban Petneházy István foglalta el. 1616-ban az erdélyi országgyűlés elrendelte átadását a töröknek. Mivel Vajda István kapitány nem volt hajlandó teljesíteni a parancsot, Bethlen Gábor fegyverrel vette be a várat, majd engedte át a temesvári beglerbégnek. A török megerősítette és kibővítette az erősséget. Helyőrsége 1626-ban hatszáz lovasból és hétszáz gyalogosból állt. 1658. június 26-án itt verte meg I. Rákóczi György fejedelem Ahmed budai pasa seregét. Evliya Çelebi szerint a belső várat hármas falrendszer vette körül és a külső váron belül ezerötszáz ház állt. A törökök bevezették a városba forrásainak vizét, az utcákat gerendákon nyugvó deszkákkal burkolták. Állítólag hét iskolája működött. 1686. január 26-án, négynapos ostrom után Caraffa és Veterani foglalták vissza. Ezután 1690-ben a törökök, 1691-ben Veterani, 1695. szeptember 7-én ismét a törökök foglalták el, az utóbbi ostrom során súlyosan megrongálódott. Az 1699-es karlócai béke értelmében a törökök a megmaradt részeket is lerombolták. A vár utolsó maradványait 1717-ben az aradi császári parancsnok bontatta el. A 16–17. században főként szerbek lakták. Ők a 18. század elején elhagyták, helyükre románok költöztek be. Első német ajkú lakosai az osztrák császári hadsereg itt letelepített invalidusai voltak. 1718-tól a Bánság egyik kerületének a központja. 1724-ben kétszáz nyugat-bajorországi és szászországi német család költözött be. 1764-ben 71 német nyelvű kézműves család, majd 1780-ban és 1784-ben újabb németek érkeztek. 1778-tól Temes vármegyéhez tartozott, járási székhely volt. 1819-ben "bort, sok gyümöltsöt és kukoritzát termeszt, sok marhát nevel, sok méhet tart, jeles kőbányája van".[Magda Pál: Magyar országnak és a’ határ őrző katonaság vidékinek leg újabb statistikai és geográphiai leírása. Pesten, 1819., 491. o.] 1820-ban Moise Bota ortodox tanító itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet, amiért a szerb egyházi vezetés elbocsátotta állásából. 1828-ban 6937 lakosából 230 volt iparosmester és 36 kereskedő. 1848-ban lakossága a magyar forradalom mellé állt. Ortodox esperese, Dimitrie Petrovici Stoichescu Eftimie Murgu hívei közé tartozott. Június 21-én Atanasiu Desco vármegyei ügyészt választották képviselőjévé a pesti országgyűlésbe. November 14-én a temesvári helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János őrnagy seregét és teremtett összeköttetést az ostromlott aradi várral. A 19. század második felében kézművesei közül a legnagyobb hírnévre a fazekasok tettek szert. A kb. nyolcvan fazekas évente három-négyszázezer edényt állított elő, amelyeket nagyrészt Arad, Makó, Szeged és Titel piacain értékesítettek.[Márki Sándor: Aradtól Petrozsényig. Arad, 1881., 9. o.] A várostól délre, az erdők között feltörő négy forrásának természetesen szénsavas, magas lítium- és vastartalmú vizét már a 16. század óta ismerték. 1818-ban indult el a fürdőélet. A vizet emésztő-, mozgásszervi és érrendszeri betegségek gyógyítására használták. 1860-ban lóvasutat létesítettek Lippa és a források körül kiépült Lippafüred között. 1860-ban alakult zsidó hitközsége. 1867-ben, a német iparosok kezdeményezésére magyar tannyelvű magániskola, majd 1874-ben magyar tannyelvű polgári iskola indult. 1899-ben határából 6078 kataszteri hold volt erdő, 5115 szántó, 1504 legelő és 1086 rét. Az erdők a kincstár tulajdonát képezték, a szántókon pedig túlnyomóan paraszti kisbirtokok osztozkodtak. A legelőterület fele a községé volt. 1908-ban megjelent könyvében a polgári iskola tanára, az úttörő szociológus Braun Róbert társadalmi életét a toszkánai Sansepolcróéval hasonlította össze. A város társadalmán belül a következő, egymástól többé-kevésbé elkülönülő rétegeket különböztette meg:
  • A magyar értelmiséget az állami és megyei hivatalok alkalmazottai, a polgári és a felsőkereskedelmi iskola tanárai alkották. Külön köreik és szórakozásaik voltak, a községi politizálásban nem vettek részt.
  • A román intelligencia a szabad értelmiségi pályákon tevékenykedett. 1893-ban létrehozták a Lipovana hitelintézetet.
  • A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárat és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézműves családot.
  • Ortodox zsidó közössége főleg kereskedelemmel foglalkozott.
  • A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott.
  • A német parasztokra fölnéztek szorgalmukért. Nemcsak a városi határt művelték, de a szomszédos román falvakban is béreltek szántóföldeket. Ezidőtájt már általánossá lett körükben a születésszabályozás gyakorlata. Főként csalódott német parasztok vettek részt az Amerikába irányuló kivándorlási mozgalomban. 26 magyar földműves család is lakta.
  • A román parasztok leginkább szarvasmarhát tartottak. Viszonylagos gazdagságukat a közlegelő biztosította, amelyből még a szegényebbek is meg tudtak élni. Jellemző volt rájuk az igényes táplálkozás: viszonylag gyakran ettek húst és a 19. század végén áttértek a kukoricakenyérről a búzakenyérre.
1906-ban villamosvonalat avattak. A két világháború között itt tartották Románia nyugati felének legnagyobb szarvasmarhavásárát.

1900-ben 7427 főből 3191 román, 2464 német és 1662 magyar anyanyelvű, 3575 római katolikus, 3253 ortodox, 381 zsidó és 130 református vallású. 56%-uk tudott írni–olvasni, a nem magyar anyanyelvűek 26%-a beszélt magyarul. Foglalkozási ágak szerint: 2220 őstermelő, 2112 iparos (de ezek nagy része is művelt földet), 1081 napszámos, 721 kereskedő, 430 köztisztviselő és értelmiségi, 251 házi cseléd. 2002-ben 7920 lakosa volt, közülük 7263 román, 333 magyar és 179 német nemzetiségű, 6399 ortodox, 659 római katolikus és 531 pünkösdista vallású.
  • Ortodox templomának előzménye a 14. századból való. A törökök mecsetté alakították át. 1732-ben romjaiból barokk stílusban újraépítették, majd 1797-ben megnagyobbították. Freskóit 1732-ben Nedelcu Popovici mester készítette, de a bejárat közelében található képek jóval korábbiak. A külső falak szintén 1732-ben festett freskóit nagyrészt vakolat fedi. Ikonosztázának legszebb képeit 1785-ben festették.
  • A templom mellett álló (egykor ortodox) iskola 1773-ban épült, ez volt a város első állandó román ortodox iskolája. Emeletét 1818-ban építették rá.
  • A római katolikus templom eredetileg a ferences kolostorhoz tartozott és a 14. századból való. 1756-ban barokk stílusban átépítették.
  • A török bazár épülete a 17. századból származik.
  • Ion Mişici (Missics János, 1861-ben és 1865–1868-ban a lippai kerület országgyűlési képviselője) egykori kastélya a 19. század első felében épült. 1930-ban Sever Bocu alakította át saját céljaira. Ma a városi múzeum működik az épületben, ahol az Eleonora Costescu és Vasile Varga gyűjteményéből származó festményeket állítják ki.
  • A Notre Dame-nővérek egykori zárdájában (1860) ma az Atanasie Marienescu Iskolacsoport működik.
  • Az 1896-ban fölépített vashíd a város első állandó közúti hídja volt a Maroson, korábban pontonhíd szolgált az átkelésre. A híd helyéről hosszú vita folyt a város német és román polgárai között, végül kompromisszumos megoldással olyan helyre építették, amely egyik fél érdekeinek sem felelt meg. Ma ipartörténeti műemlék.
  • Lippafüreden (Băile Lipova) strand található. A 20. század második felében próbafúrásokat végeztek a vízkészlet jobb kihasználására. Ásványvizét Briza Lipovei ('Lippa szellője') és Lipova néven jelenleg két cég is palackozza. A város főként az ásványvíznek köszönheti ismertségét.

(Forrás: Wikipédia)
 

A török bazár Lippán
 
   Marosillye Marosillye (Marosilye, románul Ilia, németül Elienmarkt): falu Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében. Községközpont, Bácsfalva, Briznik, Dumbravica, Kulyes, Marosbrettye, Szakamás, Szirb és Valealunga tartozik hozzá.
Dévától 23 km-re északnyugatra, a Maros jobb partján fekszik.
Az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származik. Román neve ugyancsak az Illés egyik alakja. Első említései: Helya (1260), Elya (1266), Elye (1292), Illye (1353).

1292-ben az Ákos nembeli Illyei család engedélyt kapott, hogy román (vlach) pásztorokat telepítsen be. 1350-ben vásáros hely. A 15. században birtokközpont volt, arany- és ezüstbányák és egy marosi rév tartozott hozzá. A Dienessi család által épített erődített nemesi lakot 1468-ban említik először. 1560-ban az országgyűlés elrendelte megerősítését. 1574-ben Báthory István fejedelmi várrá tette és állandó őrséget helyezett el benne. A Dienessiek kihalása után a fejedelem 1577-ben Bethlen Farkasnak adományozta. Ekkori uradalmához tartoztak Marosbrettye, Bácsfalva, Szakamás, Vorca, Csertés, Viszka, Füzesdbogara, Kulyes és Gothátya falvak. 1603-ban Basta foglalta el, majd visszaadta Bethlen Gábornak, aki a várat 1613-ban, a töröktől elfoglalt Lippa mintájára bástyákkal és kőfalakkal kezdte erődíteni. 1614-ben és 1624-ben Bethlen Gábor itt kelt rendeleteiben a református hitre térő román papokat felmentette a jobbágyi szolgálatok alól. 1640-ben lakossága főként román zsellérekből állt, akik halászattal, hajók és kompok készítésével foglalkoztak. Az 1658-ban itt járt Evliya Çelebi "ötszög alakú szép vár"-ként írta le az erősséget, a határ őrizetére állítólag ezer fős erdélyi helyőrség állomásozott benne. A férfiágon kihalt iktári Bethlen családtól a várat és az uradalmat házassága révén Thököly István szerezte meg. 1670-ben a várat Apafi fejedelem rendeletére lerombolták. Köveiből Thököly Imre építtetett újra várkastélyt, de ez 1714-ben már ismét omladozott. Az 1740-es években 18 faluból álló uradalmával együtt br. Bornemisza Ignác szerezte meg, ettől kezdve a Bornemisza család birtokolta. A 18. században és a 19. század első felében mezővárosként említették. 1746-ban a pálosok és a ferencesek szerveztek római katolikus plébániát, amelyet 1794-től saját plébános gondozott. Református egyháza 1766-ban, Branyicska filiával együtt 128 főt számlált. 1784-ben paraszti lakossága Iosif Budai és Ion Florea papok vezetésével részt vett a Horea-felkelésben, nemesi kúriáit november 29-én kifosztották. 1786-ban 927-en lakták, 47%-uk zsellér, 24%-uk nemes, 20%-uk jobbágy és öt papi személy. 1808-tól 1818-ig, majd 1825-től 1949-ig Hunyad vármegye Marosillyei járásának székhelye volt. 1868-ban érte el a vasút, majd 1899-ben, a Marosillye–Lugos vonal átadásával vasúti csomóponttá vált. 1901-ben Progresul néven takarékpénztárat, 1903-ban Marosillye és Vidéke címmel lapot alapítottak a községben.

1850-ben 959 lakosából 728 román és 183 magyar nemzetiségű, 740 görög katolikus, 136 római katolikus és 67 református vallású volt. 1900-ben 1329 lakosából 753 volt román, 483 magyar és 92 német (jiddis) anyanyelvű, 760 ortodox, 282 római katolikus, 152 református és 92 zsidó vallású. A lakosság 52%-a tudott írni és olvasni, a nem magyar anyanyelvűek 29%-a beszélt magyarul. 2002-ben magát Marosillyét 1747-en lakták, közülük 1715 román és 22 magyar nemzetiségű, 1558 ortodox, 112 pünkösdista és 21 római katolikus vallású.
  • A Bornemisza-kastély barokk épülete a várkastély korábbi helyén épült a 18. században. A 20. században kórház működött benne.
  • Az előbbi udvarán található a várkastély megmaradt épületrésze, az ún. Veres-bástya. Későreneszánsz stílusjegyei alapján valószínű, hogy az 1574 és 1582 közti bővítéskor épült és a vár palotaszárnyát képezhette. Eredetileg valószínűleg párkányzat díszítette a mai tető helyett. 1748 előtt udvarházzá alakították át. 2003-ban a ferences rend vásárolta meg és újította föl. A szájhagyomány ezt tartja Bethlen Gábor szülőhelyének. Falán az emléktáblát 1900-ban a nagyenyedi diákok állították.
  • A római katolikus templomot először 1412-ben említették. A 16. századtól 1749-ig a reformátusoké volt.
  • A református templomot 1749 után építették, miután a korábbi templomot a katolikusok szerezték meg. Gyülekezet híján romosodik.
  • Az ortodox templomot 1792-ben építették. Temető veszi körül, régi sírkövekkel.
  • A Rappaport-kúriát egy gazdag vendéglős család építette 1878 után.

Itt született 1580. november 15-én Bethlen Gábor erdélyi fejedelem.
(Forrás: Wikipédia)

Marosillye – várkastély
 
   Máriaradna Máriaradna (románul Radna): Lippa településrésze a mai Romániában Arad megyében.
Lippához tartozik, annak északnyugati városrészét képezi.

Ferences temploma híres búcsújáró hely. Kegyképét 1668-ban vásárolta Vrichonassa György katolikus bosnyák kereskedő egy olasz kereskedőtől, mely a régi kápolna oltárát díszítette. 1695-ben Lippa visszafoglalása után a török ezt is felgyújtotta, de a kép a tűzben sértetlen maradt, a kápolna lángoló tetejéről pedig tüzes cserepek hullottak a bámuló törökök közé. Erre a török vezér a gyújtogatókat kivégeztette. A templomot felújították, majd 1756-ban kolostort építették mellé. 1732-óta az aradiak búcsújáróhelye. A török palánkvárat épített itt, melynek nyoma sem maradt. 1910-ben 2858 lakosából 1606 román, 1002 magyar és 187 német volt. A trianoni békeszerződésig Arad vármegye Máriaradnai járásához tartozott.
(Forrás: Wikipédia)

A máriaradnai kolostor temploma
 
   Mondorlak kis község Arad vmegye aradi j.-ban, (1891) 1493 oláh lakossal; vasúti megálló.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
 
   Odvos , oláh falu, Arad vmegyében, a Maros mellett, az erdélyi országutban, Lippához 2, Aradhoz 6 órányi távolságra, 90 kath., 1058 n. e. oláh lak. Van itt egy rom. kath. egyház, mellyben egy radnai szerzetes végzi az isteni szolgálatot, egy óhitü lelkésze, 2 patakmalma, s egy postahivatala. Hegyes sziklás határa 7000 hold, mellyből 27 4/8 urbéri állomány, 600 hold rét, 728 h. legelő, 80 hold postaföld; a többi erdőség, mellyben mintegy 2000 hold fiatal tölgyes is van. Földje kevés őszit, hanem főleg kukoriczát terem. Birja b. Forray András özvegye.
(Forrás: Magyarország geográfiai szótára)
 
   Soborsin Soborsin (románul Săvârşin): falu Romániában, Arad megyében. Községközpont, Halalis, Kaprióra, Kujás, Pernyest, Temesest, Tok, Trojás és Valemáre falvak tartoznak hozzá.
Lippától 53 km-re keletre, a Maros jobb partján fekszik.
Egy elsődleges, délszláv Szavasin alakból (Zawasim és Zawasyn, 1479) népetimológiával, a román săvârşî ('elvégez') ige hatására alakult ki a román Săvârşin alak, majd ebből fejlődött ki magyar neve ('Soborsin' először 1808-ban).

A marosi fa- és sószállítás fontos állomása volt. A Forray család 1751-ben és 1810-ben németeket telepített be Arad vármegyei falvakból.[Anton Karl – Anton Peter Petri: Heimatbuch der Gemeinde Sanktmartin in Arader Komitat. 1981, 36]
1784-ben előbb betyárok rabolták el kastélyából id. Forray András alispánt, majd a parasztok dúlták föl nemesi kúriáit. 1828-ban 934 lakosa és hetivására volt. 1839-ben Fényes Elek szerint mezőváros. 1848 előtt már római katolikus iskolája is működött.
1849. március elején a temesvári Leiningen-dandár hídépítésbe kezdett a Maroson, hogy a Zám felől érkező román határőrökkel és parasztfelkelőkkel egyesülve elvágják az Aradot ostromló magyar sereget a főerőktől. Március 5-én a Nagyhalmágyról ideérkező Csutak Kálmán szétlövette a készülő hidat.
1895-ben gr. Nádasdy Ferenc uradalma 3334 hold erdőből (vadállomány), gyümölcsösből (alma, körte), ponty- és pisztrángtenyészetből állt. 15 km-nyi gőz- és 13 km-nyi lóvasúti szakasz segítette a fakitermelést. A településen heti- és négy országos vásárt tartottak, melyekre főként szarvasmarhát hajtottak föl.
Arad vármegye Máriaradnai járásához tartozott.
1977 előtt hozzácsatolták Vám falut.

1900-ban 1707 lakosából 1196 volt román, 368 magyar és 126 német anyanyelvű, 1202 ortodox, 369 római katolikus, 70 zsidó és 56 református vallású. 40%-uk tudott írni-olvasni, a nem magyar anyanyelvűek 14%-a beszélt magyarul.
2002-ben 1470 lakosából 1432 volt román és 25 magyar nemzetiségű, 1159 ortodox, 217 pünkösdista és 45 római katolikus vallású.
  • A királyi kastély eredetijét egy 1680 körülről származó vadászlakot felhasználva a Forray család építtette a 18. században. A többrendbeli pusztítások után a 19. században klasszicista külsőt kapott. 1943-ban Mihály román király vásárolta meg. A kommunizmus után 2001-ben kapta vissza az államtól. 2005-től kezdve látogatható. Díszparkjában 350 éves tölgyek, 170 éves tiszafák és diófák láthatók.
  • A falu nyugati végén, az egykori Vám faluban egy, a 18. század végén épült, a 19. század első felében klasszicista stílusban felújított vadászkastély áll, parkkal körülvéve.
  • Az 1875-ben épült római katolikus templomban található az 1830-ban elhunyt Forray András Ferenczy István által készített márvány síremléke.
  • Művészeti múzeumában grafikák, festmények és távol-keleti dísztárgyak mellett a környék néprajzi emlékeit állítják ki.
  • Eugen Popa-emlékház.
(Forrás: Wikipédia)
 
   Solymosvár Solymosvár (1910-ig Solymos, románul Şoimoş, németül Schojmosch): falu Romániában, Arad megyében. Közigazgatásilag Lippa városhoz tartozik.
A település Lippával átellenben, a Maros északi partján fekszik.
Első említése: Castrum Somos (1278). A helységnévrendezéskor nevét a vár utótaggal bővítették.

Várát 1272 és 1275 között Pál szörényi bán emeltette, birtokközpontnak. Később Kán László, majd 1315-ben Károly Róbert foglalta el. A 14. században királyi uradalom központja volt. 1440-ben I. Ulászló hívei foglalták el, 1444-ben Hunyadi János birtokába került. Hunyadi megépíttette a külső falgyűrűt és kibővíttette a palotaszárnyat. Az 1462-es váci egyezményben, felvidéki váraiért cserébe, Lippával együtt Giskra János kapta meg, majd az ő halála után Mátyás Corvin Jánosnak adományozta. 1514-ben a védősereg lázadásának köszönhetően került a keresztesek kezére. 1541-ben Izabella királyné is lakott benne. 1551-ben a törökök sikertelenül ostromolták, a rákövetkező évben azonban Ferdinánd-párti védői föladták a törököknek, akik ezután 1595-ig birtokolták. 1595-ben Borbély György foglalta vissza. 1602-ben Székely Mózes a temesvári pasával elcserélte Kladova váráért. 1616-ban Bethlen Gábor serege foglalta vissza, de hamarosan ismét török kézre került. 1688-ban Caraffa vette be. A 18. század elején még ötven főnyi őrség állomásozott benne. 1788-ban rendelték el kiürítését és felrobbantását.
1761-ben II. József látogatta meg a helységet. 1771-ben száz jobbágy- és nyolc zsellércsalád lakta. 1784 novemberében a vár alatt szenvedett vereséget a császáriaktól Horea egyik, a Maros völgyén lefelé vonuló csapata. A 18. század végén gabonát és bort termelt, két kőbányáját művelték, erdeje az egyik legnagyobbnak és legszebbnek számított Arad vármegyében.

1900-ban 1649 lakosából 1530 volt román, 59 német és 51 magyar anyanyelvű, 1525 ortodox és 98 római katolikus vallású. 34%-uk tudott írni–olvasni, a nem magyar anyanyelvűek 6%-a beszélt magyarul.
2002-ben 1029 lakosából 1009 román nemzetiségű, 713 ortodox, 247 pünkösdista, 33 baptista és 23 római katolikus vallású.
  • A vár egy 252 méter magas hegyen áll és a keleti oldalon lehet biztonságosan megközelíteni. A belső vár 35×22 méteres. Legkorábbi része az öregtorony. A várudvar északi oldalán álló reneszánsz palota Izabella királyné idejéből származik, rajta az ún. Izabella-balkonnal. A déli oldalon található a lovagterem és a várkápolna.
  • Az ortodox templomot 1792-ben emelték, freskóit Nicolae Popescu készítette 1875-ben.
(Forrás: Wikipédia)

 
   Tótvárad Tótvárad (románul Vărădia de Mureş): falu a mai Romániában Arad megyében.
Soborsintól 7 km-re nyugatra a Maros jobb partján fekszik. Szád és Váradalja községek ősszeolvadásából keletkezett. Községközpont, amelyhez Alsóköves, Farkasháza, Gyulatő, Kisbaja és Szarvaság tartozik.

Várát a 15. században a Garaiak építették. 1551-ben elfoglalta a török, 1595-ben erdélyi hadak foglalták vissza, de 1614-ben Bethlen Gábor átadta a töröknek, akik helyreállították. 1693-ban szabadult fel, egy ideig járási székhely volt. 1709-ben a császáriak felrobbantották. Alapfalai a falu feletti Várhegyen még láthatók. A falunak 1910-ben 1103, többségben román lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Arad vármegye Máriaradnai járásához tartozott. 1992-ben társközségeivel együtt 2279 lakosából 2261 román, 11 magyar, 3 német volt.
(Forrás: Wikipédia)
 
   Világos Világos (románul Şiria, németül Hellburg, korábban Schiria): község a mai Romániában Arad megyében, amely különösen a világosi fegyverletételről emlékezetes.
Aradtól 26 km-re északkeletre fekszik, Galsa és Muszka tartozik hozzá.
Világosvárról kapta a nevét, melyet talán a vár falairól neveztek el, a név a korábban Siri nevet viselő településre is átvonódott. Korai neve egyesek szerint a német Sciri személynévből, mások szerint a régi székely siri (= tisztás) főnévből ered.

1169-ben villa Siri alakban említik először. A világosi cisztercita apátságot 1190-ben alapították. Várát 1318-ban említik először, 1330-ban a várnagya, Dezső mentette meg Károly Róbert életét, Szilágyi Mihály is várura volt, majd 1459-ig itt volt Mátyás fogságában. 1514-ben a parasztsereg elfoglalta. 1551-ben királyi kézre került. 1566-ban a törökök szállták meg, 1595-ben az erdélyi hadak visszafoglalták. 1602-ben ismét elfoglalta a török, 1614-ben visszafoglalták, de 1615-ben fellázadt őrsége a lippai pasának engedte át. 1693-ban Siegbert Heister tábornok serege szabadította fel, romjaiból már nem épült fel. A Horea-felkelés idején egy parasztcsapat foglalta el, leverése után maradványait is lerombolták. A település Szent Márton templomát 1403-ban említik először, 1439-ben, majd 1519-ben is mezővárosként szerepel. 1849. augusztus 13-án itt tette le a fegyvert a magyar honvédsereg Rüdiger orosz tábornok előtt. A Bohuss-kastélyban írták alá a megadási okmányt, ma a Slavici-emlékmúzeum található benne. A parkban áll Bohussné Szőgyény Antóniának, a nőegyleti mozgalmak vezéralakjának szobra. A mai települést 1897-ben egyesítették Magyar- és Románvilágosból.

1910-ben 7315 lakosa volt, ebből 4770 román, 1524 magyar és 997 német. A trianoni békeszerződésig Arad vármegye A trianoni békeszerződésig Arad vármegye Világosi járásának székhelye volt. 1992-ben társközségeivel együtt 8057 lakosa volt, melyből 6343 román, 960 cigány, 422 magyar és 311 német volt.
(Forrás: Wikipédia)

 
   Zám Zám (románul Zam, németül Sameschdorf): falu Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében. Közigazgatásilag Almasel, Almásszelistye, Brassó, Cserbia, Deleni, Godinesd, Mikanesd, Poganesd, Pozsga, Szolcsva, Tamasesd és Valea tartozik hozzá.
Dévától 45 km-re nyugatra, a Maros jobb partján fekszik. A falu három, egymással össze nem függő településrészből áll, melyek egy hegyet vesznek körbe.

„A község két részből áll. Egyik a földesúri és üzleti telep a Maros partján; a másik a földmívelő nép tulajdonképpeni községe. A kettőt egymástól jelentékeny hegy választja el. Rendes közlekedési útja a hegy megkerülésével gyalog embernek jó félórát tarthat.”[Réthi Lajos tanfelügyelő jelentése Berzeviczy Albert miniszterhez, 1904. I. 13. In Kemény G. Gábor (szerk.): Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában., 4. köt. Bp., 1966., 134. o.]
Első említése: Zan (1407). Személynévi eredetű.

A 18–19. században fontos szerepe volt mint Erdély és Magyarország közötti vámhelynek és mint a marosi tutajozás egyik legfontosabb állomásának.

1784-ben parasztjai a „második Horeának” nevezett Ioan Lucaciu vezetésével elpusztították a vámházat és megtámadták a soborsini kastélyt. 1786-ban 638-ban lakták, jogállásuk szerint 72%-uk zsellér, 21%-uk jobbágy.

A 19. század első felében Nopcsa László uradalmának központja lett. A század folyamán jelentős fakereskedelmi központ volt, évi 15 vásárral.

1884-ben a földbirtokos Lekisch testvérek magyar tannyelvű állami iskolát hoztak létre, amely három évtizedig működött.

1900-ban 1062 lakosából 843 volt román, 182 magyar és 32 német anyanyelvű; 882 ortodox, 84 római katolikus, 33 zsidó és 27 református vallású.
2002-ben 719 lakosából 704 volt román nemzetiségű; 674 ortodox, 24 pünkösdista és 11 római katolikus vallású.
  • Nopcsa László egykori kastélyát a tulajdonos elleni bosszúból a honvédek fölgyújtották[2]. 1879-ben az új tulajdonos, Lekisch bécsi ügyvéd építette újra. Utolsó magánbirtokosa a Csernovics család volt. Ma elmegyógyintézet működik benne. 1934-ben a kastély vendége volt Patrick Leigh Fermor.
  • Ortodox fatemplom (18. század).

(Forrás: Wikipédia)