Magas-Tátra - Menguszfalvi-völgy (Mengusovská dolina)




Menguszfalvi-völgy (Forrás: Sandorson túraképei és útleírásai)


  Menguszfalvi-völgy

A legnagyobb és legszebb völgyek egyike a Magas-Tátra déli oldalán. A Menguszfalvi-völgyben lévő Poprádi-tóhoz két út vezet; az egyik a Tátrai villamosvasút (tátravillamos) "Poprádi-tó" megállójától, a másik a Csorba-tótól. Tájszépség szempontjából a második út a hálásabb, amely a Trigan és a Pátria alatt halad a Bástyák gerincén. Amikor az út kiér az erdőből, elbűvölő kilátás nyílik az Oladék-völgyre (Zlomisková dolina) és a kettős ormú Tátra-csúcs (Vysoká) koronájára. Közvetlen szomszédjai, a Roth Márton-csúcs (Český štit), a Déchy-csúcs (Dračí štit) és az Omladék-völgyitorony (Ošarpance) egészítik ki csodaszép alakját.

A Poprádi-tó 1494 m magasan a Menguszfalvi-völgybe torkolló Omladék-völgy végén található. A menedékházat, turistaszállót, amely évekig Morávek kapitány nevét viselte, 1500 m magasan építették. Fontos turistabázis a tátrai főútvonalon (Magistrale). Jelenlegi neve Poprádi-tó melletti hegyiszálló. A mai épület egykori elődje, az első menedékház már 1879-ben itt állt, s építtetőjéről Majláth-menedékháznak nevezték el.

A Poprádi-tótól a Magas-Tátra e területének csodálatos szépségű zugaiba juthatunk el. Jelzett turistautak vezetnek a tó felett emelkedő Osztervára (Ostrva), a Hincó-tavakhoz (Hlincove plesá), a Békás-tavakhoz (Žlabie plesá) és a legmagasabban fekvő tátrai menedékházhoz, Hunfalvy-hágó alatti menedékház (Chata pod Rysmi). A Hincó-tavakhoz a Bástyák alatt vezet az ösvény. A legmasabb csúcs neve Sátán. A szomszédos csúcsok és tűk neve is hangzatos: Elülső-Bástya (Predná Bašta), Pokol-torony (Pekelník), Ördög-torony (Diablovina), Hátulsó-Bástya (Zadná Bašta), Zerge-tornyok (Capie veže). Utunk a fenséges Menguszfalvi-csúcsok (Mengusovské štíty) alatt végződik.

A Porádi-tót a Csorba-tótól vezető tanösvényen is elérhetjük. A menguszfalvi-völgy tanösvénye 8,5 km hosszú, és 600 méterrel magasabbra visz fel. A nagyközönség számára június 15-től október 31-ig járható. A tanösvény látnivalói: Szlovákia második legnagyobb tátrai tava a Csorba-tó és a Magas-Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava a Nagy-Hincó-tó (Velké Hincovo pleso), a jégárak alakította magashegyi domborzat az egész útvonalon, s az értékes védett törpe- és cirbolyafenyők.

Az Oszterva (Ostrva) nyugati fala alatti cirbolyaligetben a Poprádi-tótól a sárga jelzésen, 5-10 percnyi kényelmes sétára található a Jelképes-temető. A nemes gondolat, hogy Tátra áldozatainak, akik főként hegymászók voltak, emléket állítsanak, Otakar Štáfl festőművésztől származik. A Szimbólikus-temetőt 1940 augusztusában nyitották meg ünnepélyesen. Ezen a kegyeleti helyen ma már azoknak a tragikus szlovák hegymászóknak a nevét is megörökítik, akik a világ más magashegységeiben vesztették életüket. Sajnálatos, de számos magyar emléktábla mutatja, hogy a Magas-Tátra kiemelt úti célja a hátizsákos turistáknak, hegymászóknak hazánkban. A temető 2005-ben, már belépőjegy ellenében látogatható, melyet a temető kápolnájában tartózkodó felügyelőnél kell megváltani.

Forrás: Františsek Kele – Milan Lučanský: A Te Tátrád, IKAR RT., Pozsony 2002.
(Forrás: Wikipédia)
  Hincó-tó

a Magas-Tátra D-i oldalán, a Mengusfalvi völgy felső végében, Szepes és Liptó vármegyék határa mellett fekvő két tó; a Nagy-H. a völgy legvégében, a Koprova, Csubrina és Mengusfalvi csúcstól képezett katlanban, 1961 m. magasságban fekszik s területe 19.11 ha., nagyságra nézve tehát a Magas-Tátra hatodik tava. Jóval kisebb (2.79 ha.) a mélyebben fekvő Kis-H. A Nagy-H.-ból a Hinckói patak folyik ki, mely a Poprád folyó egyik felső forráspatakja. V. ö. Münnich Sándor, A Hincói tavak. (Magy. Kárpát-Egyesület XVII. Évk. 1890. 66-78. l.).
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)



Elől a Kis-, mögötte a Nagy-Hincó-tó
Háttérben balról: Csubrina, Hincói-hágó, Nagy-Menguszfalvi-csúcs, Chałubiński-csorba, Középső-Menguszfalvi-csúcs, Vadorzó-hágó, Keleti-Menguszfalvi-csúcs
(Forrás: Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség)

  Oszterva (Ostrva)

Oszterva (1926 m) a Koncsiszta (Končistá) DNy-i gerincének előretolt foka A csúcs alatt lévő Oszterva-nyeregen (Sedlo pod Ostrvou) keresztül halad át a Felső-turistaút/Magisztrálé (Magistrála). Kilátása valóban gyönyörű, mély bepillantást engedve a Menguszfalvi- és az Omladék-völgybe (Mengusovská dolina a Zlomiská) s ezeknek hegykoszorújára.
Az Oszterva lejtőit orvvadászok és vadászok régen is látogatták. Turisták először 1875-ben, télen 1891-ben voltak itt. Az első turistaösvényt Felső-Hágiből (Vyšné Hágy) a Magyarországi Kárpátegyesület építette 1886-ban. A Felső-turistaút/Magisztrálé mai szakaszát 1930-1931 között készítették.
Az Oszterva lábánál elterülő cirbolyafenyvesben van a Szimbolikus temető (Symbolický cintorín).
(Forrás: Oszterva (Ostrva))

  Poprádi-tó

A Menguszfalvi-völgy középpontjában, a Csorba-tótól 5 km-re található a festőien regényes, fenyvesek koszorúzta Poprádi-tó, az ötödik legnagyobb tátrai tó (688 ha, 17,6 m). Nevezetességei közé tartozik pisztrángokban gazdag természetes halállománya, hisz a Halas-tó (Morskie Oko) mellett csupán ebben a tóban találunk a Tátrában halakat. Ideális fekvése a tavat a Magas-Tátra leglátogatottabb, legközkedveltebb helyévé tette.
Felejthetetlen élményben lehet része annak, aki felkeresi ezt a varázslatos szépségű helyet. A tó partján állva a haragoszöld színű, de a napsugárban szelíden mosolygó víztükörben a környező csúcsok tükörképet láthatjuk, s közben fülünkbe visszhangzik a Jeges-tavi-patak vízesésének zúgása.
A Poprádi-tó partján 1879-ben építette fel a Magyarországi Kárpát Egyesület fából a Majláth menedékházat, amely 1880-ban leégett. Az újjáépített menedékház 1890-ben másodízben is leégett. Ezek után a tó északi partján1892-ben felépítettek egy nagyobb szállót. A mai Hegyi Szálló 1961-ben épült meg. (Kárpát Egyesület Eger)
(Forrás: www.fischinfo.com)


Kapcsolódó linkek


A Tátra-csúcs (2547 m) látképe nyugat felôl (Forrás: Sandorson túraképei és útleírásai)


 

  Wachter Jenô írása, Turisták Lapja, XIX. évf. 8-10. szám, 1907. 153. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


De excelsis.[*]


     A vasút kerekeinek hol gyorsuló, hol lassuló, fárasztóan monoton kattogása elálmosít mindhármunkat, kik tervszerint csak pár perczre voltunk elzárva attól a birodalomtól, attól a világtól, mely után már oly régóta vágytunk, epedtünk ifjú szívünk minden gerjedelmével, minden szeretetével - a hegyektôl. Hallgatagon bámultam magam elé, azon tünôdve, milyen jó lehet most ott a sík rónaságon, hallgatva kerti padon a szerelmes gerlicze búgását, a hazafelé tartó nyáj csilingelését s víg arató leányok kaczagását, danáját, a helyett, hogy négy fal között gubbaszkodva rójuk egyik kilométert a másik után s szinte ki sem merünk pillantani az esôcsöppektôl foltos ablakon a leülepedett ködbe, mely a magasabb régiókban vadul kergetôzô viharfelhôkben tömörül, eltakarva mindent, a mi nekünk kedves, a lenyugvó nap csodaszín játékát s a hegyeket.

     Felállok, ablaknak támasztva homlokomat szomorúan bámulok ki a szürke semmiségbe, de az irányt szívem súgta. Önkénytelenül tudtam, merre kell néznem, tudtam, hogy ott túl a ködtengeren, ott állnak szürke kámzsában, komoran, magasztosan barátaim, a hegyek. De odafönn az ellentétes szelek vad kánkánt járnak felhôczafatokkal. Majd egy vad ölelés s azután egy keringés, tovább-tovább rohan hangtalanul, szédítô vágtatással az erôteljesebb éjszaki szél, az elragadott új ködgomolylyal új tánczra, új ölelésre, új nászéjszakára. De legalább ott élet pezseg, míg idelenn csak köd, szürke csöndes köd, halotti lepelt borító a természetre s a kedélyre.

     Végigsimítom lázasan lüktetô halántékomat, hogy kizavarjam a vad álmot, midôn egyszerre a szétrongyolódott szürke lepel által környezve csodás, bűvölô kép szaggatott ki lelkem mélyébôl tört hangokat, a bámulat s csodálat szeretettel, lelkesültséggel fűszerezett szavait. "Oda nézzetek fiúk!" S álltunk, néztünk lelkesülten izzó szemekkel, kipirzlt arczczal, mint özönli körül tündöklô gyémántcseppekkel teleszórt végsugárkévével a búcsúzó láthatatlan Napkirály birodalmának legszebbjét, gyöngyét, a csodás kikristályosodott isteni eszmét, a sugár Tátracsúcsot s csatlósait ... Pár röpke pillanat s ismét köd, szürke köd mindenütt.

     Barátaim találgatni kezdték a látott csúcs nevét. Rájuk néztem bámulva. Azt hittem, hogy nem szükséges megnevezni, mindenkinek érezni kell ezt. Majd megértettem kétkedésüket. Hisz nem mindenki zárt úgy szívére, mint én! Mióta megláttalak nemrégiben a Csorbaitó partjáról, midôn elôször idézett meg formaszépséged, égbetörô merészséged, nyíltságod, azóta, tudod, régi ismerôsök vagyunk. Fölkeressük egymást. Hol én Téged, hol Te engem éber álmaimban, midôn szárnyra kap a lélek s csapongva száll hegyre föl, völgybe le.

     Számtalanszor felkereslek Téged szellemszárnyaimon, hogy adózzam szépségednek s visszaadjam látogatásodat. Emlékezned kell rá, midôn álmaim legrózsásabbjaiban imbolyogva, lengve jártál elôttem, csábítóan hívogatva karjaid közé. Eljöttem íme ismét, itt vagyok testben s lélekkel. Hívásodnak engedelmeskedtem. S most teljesítsd Te is igéretedet. Holnap lesz az óra. Én jelölöm ki, midôn kimondhatatlanul kéjes küzdelem után, melyben feledve lesz mult s jövô, megejtlek, öltözz bár ismét ködpongyolába, szerzôdtesd viharboszorkányaidat. Nehéz lesz küzdelmem? annál szebb, nagyobb a pályabér.

*


     A Majláth-menedékház padlásszobája fogadott be mindhármunkat. Barátaim ütemes lélekzetvétele, zsebórám ketyegése, a Jeges-patak halk moraja, részben kitisztult égen a csillagok tompa fénye ábrándozásra kényszerítnek. Mily szép idefönn! Semmi vásári lárma. Minden oly nyugodt, maga a harmónia. Maga a béke van közöttünk, béke fölöttünk a hegycsúcsokon s nálunk a völgy ölén. Csak távol odalenn nagy ég, csillagaid száma vetekedik a fájdalmak sokaságával. Ott milliók marakodnak, tépik egymást a konczért, ott most az éj óráiban megtépve hánykolódnak vaczkukon, hogyha üt az óra, ismét iga alá hajtva fejüket robotoljanak. Miért? ...

     Álomnélküli mély alvás szakította végét gondolataimnak, míg az ébresztô kiméletlen hangja nem rázott föl bennünket, sürgetve az indulást. Hallgatagon léptünk ki a már-már menekülô éjbe. A morajló patak mentén, majd átlépve azt, a tófalra törekedtünk. A nap sugaraival végigcsókolta már az ormokat, felszíva róluk a könnyű ködöt, elôreküldve futárját, a hajnali szellôt a völgybe is, hogy hírdesse az ébredést, a föltámadást s nógasson bennünket, homályban járókat elôre, följebb a fénybe, a napvilágba. A rózsás bérczek aranyos koszorúja mint egy szebb világ ragyogott felénk. Nem sokára elértünk a Békástavak katlanába. Meglestük a hegyi tündért, a mint a tó közepén, mohlepte sziklán, vakítóan fehér testén végigkígyózó aranyhaját fésülte. Megirigyeltük a tó tükrét, mely alakját adja vissza s a lábainál csobogva játszó habfodrot. Az enyhe szellô bujocskát játszva dalolt valami ôsrégi szép nótát, melyhez kiséretet a harmatcsepp gyémántjától csillogó Primulák, Enziánok harangja csilingelt. Így ballagtunk mi gyermeki kedélylyel a körülövezô napfényben, hallgatva az örök természet nagy szívének verését, mindig följebb.

     A Hunfalvy-hágóra érve lerakjuk hátizsákjainkat egy sziklarejtekbe. Beczézve nézek karcsú csákányomra, kötelemre, mindig hű kisérôimre. Ihlettel ragadom meg az elsô sziklacsücsköt. Tart. Hajrá! Csak följebb! Szédítô párkányokon vezet utunk. Alattunk a völgyecske hótakarója csillog, szélén apró fekete gyöngyszemek sora, nyomaink. Alább fekete pontok ... emberek. Egy harsogó "Juhuhu" tör ki torkomból. S bizonyára bámulva kerestek bennünket itt a magasban azok ott alant. Majd megpillantottunk egy "turistát", a mint vezetôje pórázon rángatva ösztökéli. Nem sokáig élveztük az épületes látványt, mert egy-kettô s messze törtettünk felettük. Istenem! mennyivel szebb erônk, bátorságunk tudatában s egyedül az ô vezetésük alatt törni fel saját erônkbôl a magasba. Nem férfiasabb, nem nemesebb ez? Vezetô nélkül meghódítani a büszke ormot, ezer veszély legyűrése után ...

     Egy csalárd sziklarepedésben kúszunk, melynek málló kövei kitöredezve fogásunk alatt, zúgva keresték útjukat a mélybe. A kamin egy kis hágóra vezet a Tátracsúcsot a Kopkival összekötô gerinczen; alattunk haragosan pislant reánk a kôrengeteg legmélyébôl a Sárkány-tó. Nem sokáig nézzük le, mert észrevétlenül nyaldos körül bennünket, kellemetlenül kiváncsiskodva, nedves tapintásával megborzongatva, nem szívesen látott ismerôsünk, a köd. Imbolyogva terpeszkedik szét. Mi ez itt elôttünk? Egy szirttorony? Nem; egy kôtömb csupán. A szürke vén varázsló játszik érzékeinkkel. Tán visszatérésre akarsz kényszeríteni bennünket? Félted úrnôdet, a csúcskirálynôt? Takarodj, vagy testeden át keressük az utat hozzá, fölfelé! Mintha megijedt volna, szétlebbent, de csak felettünk engedte látni a mosolygó kék ég báját s utunkat, a csúcsba vágódó óriási hasadást, melyet kitölt a jeges hó, a Tátracsúcs hermelin boája. A fôkuloár elôtt álltunk. Srr! ... süvít át a levegôn csákányom s kész az elsô lépcsô, majd a második s a többi. Nem kénylemesek fokai, de éppen elegendôek egy élet fentartására, mert a jégszilánkok sietve siklanak a mélységbe, mutatva az utat, ha ... Nem, a mi utunk fölfelé visz!

     Pár lépés, pár fogás s fenn állunk a csúcson, csókolgatva a naptól, körüllengve, körülenyelegve a néma selymes szellôtôl, lelkemben elnémulva, áhítatosan, mint egy kinyilatkoztatás elôtt. A ragyogó aetheren át szebben, mosolygóbban, tisztábban, aranyosabban küldi nyilacskáit, bűbájosabban szô körénk sugármezt a nap s mint távoli halk, édes melódiát, véljük hallani a mélybe zuhanó patak zaját. Mit akar az ember idefönn? Óh! a tömeget nem húzza semmi ide föl, ide a világosság honába, a földfölötti világ megkapóan vad szépségeihez. Ide csak egyesek vágynak fel, egyéniségek, kiknek mély a lelkük, mint a tengerszem titka, mély a szívük, mint a hegyek magassága s kik itt álmodják át legszebb álmaikat egyedül vagy baráti szívdobogás mellett, mert nekik hiúságok vására az emeberek világa, a sötét völgy nagyon szűk s zajos ehhez s így az anyatermészet, a végtelenség keblére vágynak ide föl harmóniába a Mindenséggel.

     Szél rebbent; megrázkódtam s ismét köd, szürke köd mindenütt.

     Indulunk lefelé! Nehéz a válás. Fáj, hogy nem vihetem magammal az itt fönn honoló békességet oda le. De az emlék megmarad birtokomban, az emlékezés arra az idôre, midôn saját erômbôl küzdve, lelkesedve, gyôzve, igazán embernek éreztem magamat. Ez az emlék eszembe fogja juttatni mindig, ha a köznap tusájában elfáradva, megtépázva, tán letörve, kétségbeesve tekintek ír után; eszembe fogja juttatni, hogy odafönn, ott tárva áll elôttem egy világ, hol megszabadulva minden földi máztól, salaktól ujjongó keblemben féktelen szabadságérzetében ifjú lesz a szív, a lélek. S akkor jövök közétek vérzô lábakkal Ti legjobb barátaim, Ti hegyek. S ha jön a sors, a Vég, úgy a világ bolygó nagy concertmestere bömbölve, zokogva kapjon sziklahárfáitok tépett húrjai közé, lavinadörgés zengje halotti dalomat, hulló kôzápor zúgó moraja. A köztetek domboruló kis sírra jól ôrködjetek Ti nagy hegyek, ne feledjétek megöntözni egy pár könycseppel, hogy el ne hervadjon rajta a havasi rózsa és a szende gyopár.


  [*] Wachter Jenônek - ki ez év augusztus 8-án a Simontoronyról való leereszkedés közben lelte halálát - egyetlen és utolsó alpinirányú czikke, melyet a Tátracsúcs 1906 augusztus 13-án történt megmászásának alkalmából írt.
 

 

  Horn K. Lajos írása, Turisták Lapja, XIX. évf. 8-10. szám, 1907. 156. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


A Simontorony.


     Ama nagy turistaseregnek, mely évrôl-évre a Poprádi-tótól a Tengerszemcsúcsra zarándokol, okvetlenül szemébe ötlik ama érdekes alakú sziklaorom, mely a békástavi csorbától közvetlenül balra, a nyugat felé húzódó ú. n. Ökörhátgerincz legszélén, fekete sima sziklalapjaival Magyar- és Lengyelország határára ôrszemként helyeztetett.

     A traszirozott úton felfelé törekvôk százai nem is sejtik ama nehézségeket, melyekkel a vakmerônek meg kell küzdenie, ki lábát a torony üstökére óhajtja helyezni. A Békástavi csorbától - melyet tisztán még nem keresztezett emberi láb - úgy látszik, mintha a felhúzódó gerinczen, ha nem is könnyen, de nem is túlságosan nagy nehézségek árán, meg lehetne a görbe óriást közelíteni, mert nem látni alulról a gerincz fogásszegény simaságát, élességét, melynek egész Tátránkban párját kell keresni. Az egész gerincz a csorbától fel a csúcs alá ehy hosszú kôparipa, melynek legnagyobb részét élességénél fogva csak lovaglóülésben lehet megjárni. Egy helyen, már nem messzi a csúcstól, körülbelül úgy 20-25 méternyire tôle, hirtelen felszükik és ez a rész, mely élességében és fogásszegénységében éppen itt éri el tetôfokát, nézetem szerint a Häberlein-féle útvonal legnehezebb részét képezi. Innen felfelé már enyhébb az emelkedés és szélesebb a gerinczél, mely egymásra halmozott gránittömbjeivel már magát a csúcsot képezi. A csúcstól balra lefelé húzódó gerincz 15-20 métert tovább is tömbökbôl épült, majd hirtelen 15 métert függôlegesen leszakadva, megint a legvékonyabb gerinczélbe megy által. Innen kezdve a kôzet is mállékonyabb és a laza kôlapok fokozott óvatosságra intenek. A továbbhúzódó gerincz innen már teljesen romszerű és dűlt lapokból alkotott, legmélyebb részét pedig 25 méterrel odább az Ökörhát-csorbánál éri el, melybôl hirtelen újra felszökve átmegy a tulajdonképpeni Ökörhátba. [*]

     Több gerincz a csúcsra nem vezet s úgy a magyar, mint a lengyel oldalon sima gránitpánczéllal vértezettek a függôlegestôl nagyon keveset eltérô oldalai. Ebbôl ered aztán, hogy bármely oldaláról tekintve más-más képet nyujt a szemlélônek. A Békástavaktól egy erôsen balra hajló szarvhoz hasonlítható formája, a Tengerszemtôl tekintve jobbra hajló széles romtömeg, a Tengerszemcsúcs gerinczérôl már látni élességét és pánczélozott voltát, míg a legszebb, de egyúttal legborzalmasabb képét az Ökörhát gerinczérôl lehet szemlélni. Mint egy karcsú, fölül semmivel sem vékonyabb éles torony szükik fel a gerinczbôl, innen áthajlónak látszó fekete fala, alulról még minden ostromot visszavert, innen feljutni nem, lejutni is csak mesterséges segédeszközökkel lehet. Milyen bátorsága, tapasztalt szeme és ereje volt az elsô megmászónak, ki Tátránknak eme tilalomfájára meg tudta találni az egyetlen lehetséges feljáratot? Hogy milyen munkát végzett Häberlein Simon, a müncheni mászóiskola egyik legkiválóbbja, azt méltányolni csak mi tudjuk, mi, kiknek már nem kellett küzdeni a bizonytalanságnak ama tudatával, hogy fel reá tényleg ott és hogy róla még vissza is lehet-e jutni. Kevés ember rabja édes hazánkban az alpinláznak, ujjainkon elszámolhatjuk azokat, kik tényleg nehéz hegyi túrákat végeznek az alpinizmus legnemesebb értelmében, de egy sem fog akadni köztük, ha czipôt váltva a Häberlein-út beszállásánál a mélység fölé kihajló sziklára tekint, hogy szíve meg ne remegjen már ama gondolatra, hogy itt a kicsüngô, ferdén ki és lefelé rétegezett óriási lapokon keresztül vezet az út a magasba, csak most fogja érezni parány voltát az emberfia és csodálni a természet borzalmas nagyszerűségét, felfogni hatalmát a Teremtônek és megismerni hatalmas alkotásait.

     És ha már átküzdted magad saját erôdbôl ama nehézségeken és fönt állsz a csúcs legtetején, dagadó kebledben erôsen fog verni férfi szíved és oly bátorság száll meg földi vakmerô, hogy magas piedesztálodról széttekintve, távol horizonton akadályt kereseve sem találsz. Ez az, a mit alpinláznak neveznek, mely láz nálunk oly kevesek arczát festi pirosra s csak kevesen tanulják segélyével megbecsülni saját erejükbôl, saját maguknak, újra meg újra kiküzdött éltüket.

--     --     --     --     --     --     --     --     --     --     --     --     --     --     --

     Ifjak valánk és erôt éreztünk nagy feladatokra hárman, Wachter és Serényi barátaimmal, midôn nekiindultunk folyó év augusztus 3-án újra a Tátrának, hogy becsületet szerezzünk a magyar névnek, megjárjuk mi is ama nehéz tornyokat, melyeken magyar szív még nem dobogott, hogy végigjárjuk ama legnehezebb utakat, melyeket elôttünk elvétve csak egyes kiváló külföldiek ismertek, hogy kikeressük a csúcsok tömkelegébôl még azokat, melyeket emberláb nem tapodott és új feljáratokat csikarjunk ki az egyes sziklaóriásokra.

     4-én már az Omladékvölgybôl a Kopki gerinczére kapaszkodunk, megmásszuk annak hat déli tornyát (az egyes tornyok magassága 2283 m.-tôl 2348 m.-ig váltakozik), a négy felsôn halandó ember ottjártának nyomát sem találva, leereszkedünk a Menguszfalvi völgybe, magunkkal lehozva a tavaly kényszerűségbôl ott függve hagyott egyik kötelünket.

     5-én a Jegestótól a Márta-csúcsra új úton hatolunk fel a déli oldalon és elsôknek mászszuk meg a középsô Márta-csúcsot (2420 m.),1) a középsô és a fôcsúcs közti csorbából egy teljesen sima függôleges kaminon erôszakoljuk ki a feljuthatást a fôcsúcsra (2433 m.), 2) honnan a délnyugati falon újra új úton ereszkedünk vissza, legtöbbnyire kötélen, egyenesen le a Jegestóhoz.

     Augusztus 6-ának hajnala már a vadorzóhágón talál bennünket, honnan mindenütt a gerinczélen kapaszkodva, mi járjuk végig keletrôl nyugatra elsôkül a gerinczet, mely a hágóról a Chalubinskicsúcs alatti résig húzódik, 3) közben megmászva a két Kolbenheyercsúcsot (2340 m.), 4) traverzáljuk a Chalubinskicsúcsot, fel a déli, le az északi oldalán és 1/2 10 órakor este érkezünk a Halas-tóhoz szakadó esôben és koromsötétben 16 órai mászás után.

     7-én a Baráton (Mönch, Mnich 2064 m.) adjuk le névjegyünket, melynek sima falaira a Chmielowski- Jordán úton kúsztunk fel, lefelé pedig az ú. n. rendes utat használtuk.

     Ki mert volna egyikünk közül is csak gondolni arra, midôn a Koprovahágón (2140 m.) bandukoltunk le a poprádtavi menedékház felé, hogy ez lesz az utolsó éjjel, melyet a Majláth-ház barátságos fedele alatt együtt átálmodunk.

     Finoman szitált az esô, mindent szürke ködbe takarva, mintha a csúcsokat el akarná rejzeni szemünk elôl, hogy ne találjunk rájuk, hogy megakadályozza ama nagy katasztrófát, mely másnap a tátrai csúcsok legnehezebbjén lejátszódott.

     Ha tudtunk volna a végzet könyvébôl olvasni, ha csak sejtettük volna, midôn a Hinczóitavaktól levezetô ösvényen a forró homlokunkra hulló hideg esôcseppek hűtô tulajdonságát élveztük, hogy másnap a legnemesebb, a hegyeket annyira szeretô szív megszűn dobogni, talán futottunk volna ki a hegyek közül, ki a síkra, hol az élet lassan morzsolódik le a maga egyhangú, de biztos folyásában, hol a nagy tömegnek nincsenek magasan szárnyaló vágyai.

     1907 augusztus 8-ika szép szélcsendes reggelre virradt. A smaragdzöld Popráditó tükörsima volt. Katlanának csendjét csak néha-néha törte meg a Tengerszemcsúcsra induló karavánok zaja. Megvártuk, míg ezek mindnyájan eltűntek a fenyvesben. Midôn az utolsó zöldharisnyás is messze járhatott a Menguszfalvi völgyben, indultunk neki mi is 7 óra 30 perczkor. Ama nehézségek tudatában, melyek aznap egy Simontorony megmászása alkalmával reánk vártak, csak lassan lépkedtünk a Békás-tavakhoz vezetô úton felfelé. Vagy talán lépteink azért voltak olyan lassúak és vontatottak, hogy földi együttlétünknek már oly rövid idejét akaratlanul is pár perczczel meghosszabbítsuk. Ha tudtuk volna, hogy ez égi lajtorjáról vissza már csak ketten érkezünk, bummliztunk volna tovább a végtelenségig és szívesen lemondtunk volna ama élvezetrôl, mely földi halandót a Simontorony nehézségeinek leküzdése után a csúcs legtetején várja.

     Mielôtt nekimentünk volna, Wachter a Békástavaktól lefényképezte a tornyot, szegény fiúnak ez volt az utolsó felvétele. 1/4 10 órakor a Békástavi hágó aljában állottunk és érdeklôdéssel, de egyúttal el nem titkolható bosszankodással figyeltünk ama háromtagú lengyel társaságot, mely czéljának ugyanaznap szintén a Simontornyot választotta. Nem érintett ezeknek a vállalkozása kellemesen bennünket. Ők korábban indultak útnak, már a magasban kapaszkodtak, minden általuk kimozdított kôdarab mellettünk fütyült le a mélységbe. Serényi már itt említette, hogy forduljunk ma vissza, menjünk máskor neki a toronynak. Nem gyávaságból mondta, hanem figyelmeztetésképpen azon eshetôségre, ha a meredek lapokon bármelyikünket is talál egy eltévedt kôdarab, úgy mindhárman lesiklunk a törmelékre.

     De Serényi szava csak a pusztában elhangzó szó maradt és mi mentünk újra tovább a hágó irányában felfelé az akkortájt még nagyrészben hóval borított törmeléken. A törmelék felsô részénél balra fordultunk, hol már kezdetét veszi a kapaszkodás. E mászás is már nagyon nehéz és veszélyes. A 60-65°-os fűlejtôn, mely tarkítva van szép kagylós törésű sima sziklalapokkal, kellett feldolgoznunk magunkat. A sima kôlapok támpontot nem nyujtottak, a meredek sikamlós fűben is legtöbbnyire csak jégcsákányaink bevert fokába kapaszkodhattunk. Szinte szabadabban lélekzettünk, midôn a fűpárkány felsô végét 374 10 órakor elértük. Itt az áthajló sziklafalak alá ülve szegeseinket felcseréltük mászóczipôinkkel. A szegeseket, csákányokat és zsákokat egy mélyedésbe rejtettük s köteleinken kívül csak sziklaszegeinket (fali kapocs) és a kötélgyűrűkhöz szükséges sodrott zsineget vágtuk zsebre. 3/4 10-kor összekötöttük egymást, körülbelül 8-10 m.-nyi távolságot tartva be egymás között, a mi azonban késôbb az egyes némiképpen biztosabb helyek egymástól való nagy távolsága folytán kevésnek bizonyult.

     Ott, hol a balról ferdén lehúzódó keskeny fűpárkány véget ér, két embernagyságú vörös folt a beszállást jelzi a sziklafalon. Ha a természet nem helyezte volna oda ezen foltokat és az elsô megmászók nem figyelmeztettek volna rájuk, nem jutott volna egyikünknek sem eszébe annak még gondolata sem, hogy itt a mélység fölé kihajló sima lapokon kell megkezdeni a tulajdonképpeni kapaszkodást. Szinte magam elôtt látom még, mint hajol ki Wachter háttal a mélység fölé, mint csúsztatja lassan kezét tovább-tovább s fogást nem találva mégis mint húzza lassan-lassan fel magát a nagy táblákon tapadva. Ezt mondják az út technikailag legnehezebb részének. Lassan eresztjük a köteket utána, látni már nem látjuk ôt. Pár percz mulva én is utána indulok s midôn a megerôltetéstôl zihálva Wachterhez felérkeztem, egy kis sziklamélyedésben gugolva találom ôt, a mint a továbbhatolás irányát vizsgálja. Most néki tovább kell kúsznia, mert hárman nem férünk el e kis helyen és Serényi még lent várja, míg a sor reákerül. Innen függôlegesen több repedés is húzódik felfelé, melyek közül Wachter, mint késôbb megygyôzôdtünk, nagyon helyesen közvetlenül a fejünk felett felhúzódót választotta. Midôn Wachter a repedés végén kis párkányra ért, Serényi jöhetett utánunk. Egy különálló kôtuskóra helyezett, ott talált kötélgyűrűbe fogódzva, a bennünket összekapcsoló kötelet is azon keresztül húzva, biztosítottam ôt kapaszkodásánál. Mire ô hozzám ért, én megint megkezdtem a mászást Wachter után, kis tenyérnyi párkányon egy még valószínüleg Häberleintôl származó gyűrűs vasszegnél értem utól. Neki újra tovább kellett hatolnia, hogy Serényi is ide feljöhessen. Innen kezdve az útvonal ama felsô sima nagy törést keresztezi, mely alulról simaságával teljesen járhatatlannak tűnik fel. E törés már oly nagy, hogy a kötelet itt már teljes 25 méterre kellett kiengednem, hogy Wachter a gerincz alá juthasson. Most újra Serényin volt a sor s miután ô a kiugró sziklalapok labirintjében a felfelé vezetô helyes utat eltévesztette, pár pillanatig két karján lógva, lábaival az ürben kapálódzva dolgozta fel magát, míg én ôt azalatt a sziklaszeg köré csavart kötéllel biztosíthattam. A nagy törés kerezstezését, melyet balról jobbra, felfelé kell véghezvinni, már könnyebbnek találtuk, faczára hogy páratlan exponáltsága mellett a kapaszkodók is aprók, de megbízhatók. Újból egy bevert sziklaszeg jelzi, hogy a helyes úton vagyunk. Fölöttem már a gerinczélen Wachter ziháló lélekzete sejteti velünk, hogy erôs munkát ad még a további rész. Most Serényi is hozzám ért és én újra tovább indulhatok. Pát métert lovagló ülésben a gerinczen gyôzök le, de most hirtelen felszökik a gerinczél, melyet megkerülni seholsem lehet. Simán szakad le a magyar oldalon csiszoltnak tűnô oldala az innen végtelennek tetszô mélységbe. A lengyel oldalról hideg szellô csapja meg forró homlokomat, fogás itt seholsem található, görcsösen szorítottam kétoldalt tenyeremmel a gerinczélt és térddel, állammal küzdöm magam lassan felfelé, de már érzem, hogy erôm nem tarthat sokáig, pihennem nem lehet itt pillanatra sem. Figyelmeztettem Wachtert fölöttem, hogy feszítse meg a kötelet, mely egy csücsökbe oldalt beakadva, még akadályozott is. De a kötéllel itt segíteni nem lehetett. Még egy utolsó kétségbeesett erôlködés és sikerült felkúsznom a gerinczemelkedés fölé. Pár percz és felejtve volt minden elôzô küzdelem; Serényi a feszes kötélen már könnyebben követhetett. Az átélt nehézségek után a hátralévô 20-25 méter a már szélesbülô és enyhe lejtésű gerinczen csak sétának tűnt föl elôttünk s 3/4 12 órakor a csúcs legtetején már kimondhatatlan megelégedés és boldogság töltötte be egész valónkat. Kékebb volt az ég, arabyosabban tűzött le újra ránk az öreg nap, a szemközt lévô Tengerszemcsúcson a tömeg zsibongása pedig eszünkbe juttatta Madách Ember tragédiájának angyalok karát.

     Bemutatkoztunk az elôttünk felérkezett lengyeleknek. Az ily ismerkedések egész mások, mint a mit lent a sikon kötöttek. Ezek mind olyanok, mintha régi barátságot újítanánk fel, mert a kik a hegyeket megértik, azok egymást is meg tudják érteni. A lengyel társaság Król és Firganek tanárokból és Konarski diákból állott. Velük gyorsan mult el a pihenésre szánt rövid óra. A kis kôgúlában elhelyezett névjegyek nyomán a megmászások kronologiáját a következôkép állíthatjuk össze:

     Elsô megmászok 1905. szept. 12-én Simon Häberlein és Käthe Broeske voltak vezetô nélkül.

     II. 1906. aug.13. Janusz Chmielowski, Klimek Bachleda és Wojciech Tylka vezetôkkel.

     III. 1906. aug. 21. Zygmunt Klemensiewicz és Jerzy Maslanka vezetô nélkül.

     IV. 1907. jún. 16. E. Dubke, Günther Dyhrenfurth és H. Rumpel id. Franz vezeteôvel.

     V. 1907. jún. 27. Max Broeske és Käthe Broeske Breuer vezetôvel.

     VI. 1907. jún. 30. H. Behn id. Franz vezetôvel, kik valamennyien a leírt úton mászták meg a tornyot és ugyanott ereszkedtek le.

     VII. 1907. aug. 5. Klemensiewicz, Kordys és Znaniecki a Békástavi hágó felôl húzódó gerinczen másztak fel vezetô nélkül és így csatlakoztak a rendes útvonalhoz. Ők ereszkedtek le az Ökörhát felé esô túlsó oldalon elôször.

     A VIII. megmászók 1907. 8-án Król, Firganek és Konarski voltak, kikkel mi, a IX. megmászók már együtt ereszkedtünk le Klemensiewiczék által elôször és még csak egyszer megtett új úton, mindkét társaság vezetô nélkül.

     Míg a legújabb adatokat tartalmazó névjegyeinket a kôember pléhdobozába helyeztük Król tanár lefényképezte kicsiny csoportunkat. Ott állt még wachter jenô életvidáman, önérzettôl dagadó kebellel a csúcs legtetején, derekán a kötéllel, mely feljövetelünkkor összefűzött mindhármunkat. Miért nem tartottad magadon továbbra is szegény fiú, most talán nem függne fejed fölött gyopárkoszorú.

     3/4 1 órakor megkezdtük lengyeleinkkel együtt a leereszkedést az Ökörháttorony felé esô oldalon. Csak Serényi és én voltunk összekötve. Talán lustaságból nem vettük le a feljövetkor bennünket összefűzô kötelet, vagy talán valami elôérzetféle lehetett-e, arra már határozottan nem emlékszem. Elsônek Król tanár indult lefelé, ôt Wachter, majd én követtük, Serényi és a másik két lengyel zárta be a sort. Úgy körülbelül 20 méternyire a csúcs alatt rábukkantunk a gerincznek ama függôleges leszakadására, melyre Klemensiewicz, Kordys és Znamiecki már elôzôleg figyelemztettek bennünket. Az addig tömbökbôl alokotott gerincz itt függôleges élbe megy át, melyen keresztül csak szabadon lógó kötélen lehet lejutni. Közvetlen a leszakadás elôtt egy kis sziklapárkány húzódik, mely azonban a mélység felé dűlve, az alattunk függeszkedôk biztosítását nem segíti valami nagyon elô. A párkány végén egy kis repedésben lógott Klemensiewiczék végzetes hurokkötle (kötélgyűrű). Megvizsgáltuk s daczára élénk fehér színének, a mi a mellett tanuskodott, hogy már nem egy tátrai vihart és napsütést láthatott, az egyenkint való leereszkedésre elég erôsnek találtuk. Duplán volt beakasztva a repedésbe a 6 milliméteres fonott zsineg. Két végét az Alpesekben is mindenütt használatos, teljesen megbízható ú. n. halászkötés tartotta össze, mely millimétert sem enged tágulni.

     Królnak 30 méter hosszú, 15 milliméteres manillakötelét áthúztuk a hurkon és duplán lógattuk le az alattunk húzódó élre. Az éppen a gerinczig érô kettôs kötélen legelôször a két gyengébb lengyelt, Konarskit és Firganeket mászattuk le. Társait Król biztosította az én 25 méteresemmel. Majd Serényi csúszott le az én, és én Król tanár biztosítása mellett. Utánam Wachter kezdte meg a leereszkedést - de minden külön biztosítás nélkül. Egy gyakorlott hegymászónak a dupla kötélen való 15 méteres leereszkedés csak élvezet s ha teljesen szabadon történik is, semmi különös nehézséget nem nyujt, de hogy ilyen exponált helyen a biztosítás mégis helyénvaló, azt a pár percz mulva lejátszódó események teljesen igazolták. Wachter a kötélen már az út felének nagyobb részét megtette, midôn lábának a függôleges falon támpontot keresve, kissé oldalt lendült, abban a pillanatban Król elôadása szerint, az eddig négyünket kitartó kötélgyűrűnek mindkét szára alul elszakadt és mi láttuk, hogy Wachter álló helyzetben, mindkét kezével a hurokból kicsúszott kötelet tartva, e szavakkal: "Jaj a kötél!" oldalt, mellettünk úgy egy méternyire, zuhant alá a mélységbe. Megdermedve, lélekzetünket visszafojtva éltük át a szemünk elôtt lejátszódó tragédiát. A gerinczélrôl kihajolva láthattuk, mint esik szegény fiú párhuzamosan a hegynek a Békástavak felé nézô függôleges sima sziklalapjaival, tovább is álló helyzetben úgy 100 métert a levegôben lefelé, majd odaütôdik mélyen a sziklákba való beszállásunk alatt a nagy lapokhoz, melyekrôl többször kivetôdve zuhant le a torony alját akkortájt beszegô hómezôre, végigcsúszva azon, körülbelül 200 méternyire alattunk a hóból kiálló két sziklatuskón felakadt. Életünk legborzasztóbb perczeit éltük át, melyek leírása lehetetlen, könnyeinken át vizsgáltuk szegényt, hiába lesve csak egy, egyetlenegy mozdulatára, hiába, - ô már nem szenvedett.

     A szakadás pillanatában Król még a kicsúszó kötél után kapott, de azt megragadni már nem tudta, jobb is, mert másképp alkalmasint ô is követte volna szegény Wachtert sziklasírjába. Kezében csak az elszakadt gyűrű maradt, melyet késôbbi tűzetes vizsgálódás után tényleg nagyon megbízhatatlannak és hasznavehetetlen gyártmánynak találtunk, ugyanis csak kívül volt szépen fonott, de belsejét, a mint csak most vettük észre, egyszerű kenderkócz töltötte ki, ennek volt tulajdonítható a rettenetes katasztrófa is. Használtunk mi már elég kötélgyűrűt a s gyűrűkötéshez szükséges zsebeinkben lévô zsineg, bár jóval vékonyabb volt, még mindig megfelelt czéljának, mert mi a vásárláskor megnézzük, hogy mit veszünk. Annál csodálatosabb, hogy oly kiváló hegymászók, mint Klemensiewiczék csoportja, ily csak szemnek való kötelet használhatott.

     Borzasztó lelkiállapotunkban már tovább itt nem maradhattunk, tovább kellett indulnunk lefelé, de elôbb még Król tanárnak is le kellett jutni hozzánk. Testére csavart kötelét ledobva, vele az én 25 méteresemet felhúzta magához s miután a kötélgyűrűkben a történtek után nem bízott, a kötelet a repedésbe gyűrű nélkül egyszerűen fektette be, inkább koczkáztatva, hogy le nem húzhatás esetén azt kénytelenek leszünk visszahagyni s míg én ôt kötelével egy alattam lévô kôtömbre csavarva alulról biztosítottam, függyeszkedett le mellénk.

     A gerinczrôl a leereszkedés már nem mondható valami nagyon nehéznek, mindenesetre nagy óvatosságot igénylô, az állandó erôs exponáltság folytán. Kapaszkodók már vannak itt bôven, ámbár már sok laza s mozgó kôtömb, s kissé lejebb, a ferde füves párkányokon a mozgás mászóczipôvel, a könnyű kicsúszhatás miatt, veszélyes. Eleintén úgy 30 métert lehetôleg egyenesen lefelé tartva, majd balra meredek füves párkányokon értünk le a sziklák alá, a beszállásnál hátrahagyott szegeseinkhez és csaákányainkhoz. Czipôt váltva, a további út a törmelékig, a már elôbb említett fűlejtôn keresztül elég keserves volt s melyre csak 4 órakor értünk le. Jóval megelôzve társaimat rohantam mostan Wachter teteméhez lefelé. Megtört szemei még most is sírig szeretett hegyeit nézték s lelke a neki legjobban tetszô s karcsú Tátracsúcstól egy utolsó istenhozzáddal búcsúzott. Serényi pedig futott lefelé a völgynek, menekülve a borzasztó helyrôl expediczióért, mely a Tátra legújabb áldozatát leszállítsa, vissza az emberek közé. zsebeinek a havon szétszórt tartalmát összeszedtem, pénzét és iratait magamhoz véve, álltuk körül a lengyelekkel kalaplevéve ôt. Egy forró Miatyánk az eltávozott lélek után és rohantam én is lefelé. 5 órakor Serényit a Popráditónál értem utól, honnan ô már küldönczöt menesztett Csorbatóhoz hordágyért és vezetôkért.

     Fél hét órakor már Csorbatótól táviratoztam a szerencsétlen sztülôknek a borzasztó hírt, majd ifj. Franz és Skokán Pál vezetôket a Majláth-házba elôre küldve, követtem ôket vissza a Popráditóhoz. Egy nagyrészt álmatlanul töltött keserves éjszaka után másnap Serényi lement Csorbára, majd Hágira szekeret szerezni és pedig, miután a tátrafüredi vezetôkre 1/2 7-ig hiába vártunk, elindultam Wachterért ifj. Franz és Skokánnal, valamint a Majláth-ház mindenes tótjával a Békástavak hómezôi felé. Ezek, hogy bátorságot és erôt szerezzenek a szomorú kötelességteljesítéshez, a színhelyig hárman egy egész liter pálinkát ittak meg. 8 órakor ott állottunk Wachter mellett. Skokán lefektette mellé a hordágyat helyettesítô, kesresztkötésekkel összeerôsített két fiatal fenyôtörzset, melyre a lepedôbe csavart tetemet helyeztük. 1/2 9-kor megindultunk vele lefelé. A havon könnyen ment a szállítás, a két vezetô elôl megfogta az improvizált hordágy egy-egy végét és leszánkáztak vele, míg én a derekamra kötött, hordágyat összeerôsítô kötéllel és csákányommal fékezve, mérsékeltem a glisszád gyorsaságát. Innen kezdve már nehezebben ment a szállítás, a nagy és gyakran ingó kôtömbökön sok idôbe került a tetem továbbítása. A Tengerszemcsúcsra vezetô utat elérve már gyorsabban haladhattunk, mindig felváltva egymást a hordozásban.

     A poprádi tónál a déli nap aranysugarai nem sokáig csókolgatták bátor barátunk földi maradványait rejtô lepedôt, beborították azt illatos fenyôgalyak és szép tarka havasi virágok, melyeket a Majláth-ház aznapi látogatói hintettek reá. Fejéhez egy Dudás József nevű fiatal ember egy botra erôsített gyönyörű havasi bokrétát tűzött, a lecsüngô czéduláról pedig a következô sorok valának olvashatók:

HAZÁNKFIA!
 
Te elôtted megnyílt már az égi titok,
Melyet emberfia meg nem tudott.
Vígasztalódjatok szülôk!
Mindnyájan követjük ôt.


     Az ilyen apró figyelmességek oly jól estek kétségbeesett szívünknek, midôn ott ültünk együtt és stótlanul bámultunk a nagy semmiségbe. Délután Serényivel megjöttek a tátrafüredi csendôrök és vezetôk, az elôbbiek a szomorú esetrôl jegyzôkönyvet felvenni. Nemsokára négy vezetô vállára vette ôt, s megindult lefelé, ki ahegyek közül, ki a síkra a csendes menet. Követték a boldogultat mélyen megindulva már mindnyájan, kik néki barátai voltak az életben s kik, ha külön csoportokban is, de egy szívvel és lélekkel áldoztak a nagy hegyek szerelmének, 5) a havas sziklaóriásoknak, melyek oly drága bérét követelték az általuk nyujtott élvezetnek.

     Rövid idôre a batizfalvi temetô halottasházának ajtaja zárult be mögötte, hogy másnap, augusztus 10-én délután újra megnyíljon és a távolból lekéklô fenséges sziklabérczektôl elbúcsúzhasson utóljára Wachter jenô és ti is elbúcsúzhassatok ti nahy fehér és kegyetlen hegyek sírig hű imádótoktól.

     Túl a Dunán, a pécsi temetôben álmodik már rólatok. Ő, kinek emlékét már maradandóan hirdeti a Mártacsúcs középsô tornya, melynek elsô megmászója Ő volt. Hirdesse a Wachter-nevet a karcsú torony még sok száz éven át, míg a Tátránkat is el nem söpri bolygónk színérôl az ítéletnap lehelete, fejezze ki e merész torony ama bátorságot és merészséget, melylyel Wachter jenô bírt, ki ideáljának csak egy embert hírdetett, a Meije áldozatát, Zsigmondy Emilt s kinek sorsában oly fiatalon, oly korán most Ő is osztozott.


  [*] Az Ökörhát-vonulatot képezik a Békástavi csorbától (2260 m.) a Simon-torony 2300 m., Ökörhátcsorba 2272 m., honnan sorrend szerint következnek Ökörháttorony 2350 m., Hinczótavitorony 2377 m., még tovább nyugatra 2405 m.-rel a gerincz legmagasabb pontját éri el a Feketetavicsúcsban, honnan a Vadorzóhágóra 2304 m. szakad le.

1) Most Janusz Chmielowski neves tátrajáró indítványára már Wachtertorony.

2) A kamin elsô bejárása felfelé.

3) A gerinczet eddig csak ellenkezô irányban és csak részben járták be Häberleinék.

4) Negyedik megmászás.

5) Ott voltak kettônkön kívül az egyetemi gárda többi tátrajárói is, ott volt Komarnicki Gyula, Komarnicki Román, Hefty Gyula, Feketeházy Tibor és Fodor Károly.
 


Megjegyzések


   Csorbató Csorbató (szlovákul Štrbské Pleso) üdülőtelepülés, Magastátra város része a mai Szlovákiában a Magas-Tátrában az Eperjesi kerület Poprádi járásában modern szállodákkal, síterepekkel.
A legmagasabban (1350 m) fekvő tátrai üdülőhely az azonos nevű tó mellett.

A település környékét 1267-ben kapta első birtokosa Bogomel comes IV. Bélától adományul. A mai település a történelmi Csorba község határából keletkezett, nevét is innen kapta. A települést először 1644-ben említi Frölich Dávid Bibliotheca seu Cynosura Peregrinantium című művében. 1719-ben id. Buchholtz György az itteni fenyőolaj-
készítést említi meg. 1848-ig a Szent-Iványi család birtoka volt. 1860-ban még lakói megkísérelték a Csorbató leeresztését is. Az addig értéktelennek hitt terület a 19. század végére vált egyre inkább turisztikai központtá. Első épülete a Szent-Iványi József által 1872-ben felépíttetett vadászlak volt. 1896-ra elkészült a fogaskerekű vasút, egyre több villa épült területén. A 19. századvégén a tóba halakat telepítettek, télen különösen tiszta jegét termelték ki. A falut 1895-ben hivatalosan is fürdőtelepüléssé nyilvánították. A területet 1901-ben a kincstár vásárolta meg. A Grand Hotel építését az I. világháború után fejezték be. A trianoni békeszerződésig Liptó vármegye Liptóújvári járásához tartozott. 1935-ben már sívilágbajnokság színhelye volt, melyet 1970-ben is megrendezhetett. A háromszög alakú Pátria Szálló 1976-ban épült.
(Forrás: Wikipédia)
 
   Tátra-csúcs
   (2560 m.)
Nemcsak az Omladék-völgynek legimpozánsabb csúcsa, hanem egyúttal egyike a Tátra legideálisabb hegyalakulatainak a kétormú Tátra-csúcs. Két ormát – a majdnem teljesen egymagasságú ény. és dk. ormot – egy kb. 2543 m magasságban fekvő oromrés választja el. A két főormon kívül a Tátracsúcs tömegéhez még két mellékorom tartozik, amelyek kétoldalról szimmetrikusan támaszkodnak a csúcshoz, és ez a Bástya-hátról vagy a Csorbai-tó felől tekintve gyönyörű négyágú korona alakját mutatják (a Tátra-csúcs koronája). E mellékormok: a csúcsnak a Hunfalvy-hágóból feljövő ény. gerincében emelkedő Róth Márton-csúcs (2520 m) és az Omladék-völgy felé előugró d. mellékgerincben emelkedő Déchy-csúcs (kb. 2523 m). A Tátra-csúcs a Tátra főgerincében fekszik. ék. gerince a Ruman-csorbához ereszkedik alá, amelynek túloldalán a Ganek szomszédos vele, míg ény. gerince – mint fentebb is említve volt – a Róth Márton-csúcson át a Hunfalvy-hágóhoz ereszkedik alá, amely a Tengerszem-csúcstól választja el. A Tátra-csúcs kilátása a legszebbek és legkiterjedtebbek közé tartozik. Hegymászó szempontból különösen a dk. és ény. gerinc nyújt szép mászást, míg a Cseh-tavi-völgyből feltörő é. fala egyike a Tátra leghatalmasabb falainak. Legrégibb említése Buchholtz György tátrai panorámáján található (1717), ahol Visoka név alatt látható az a "Liptó területén lévő csúcs" (Cottus Liptoviensis). Göran Wahlenberg 1814-ben cacumen Visokae néven említi. A magyar irodalomban is sokáig a csúcs eredeti szlovák neve szerepelt, mint: Visoka, Viszoka, Wisoka, Wiszoka, Vysoka, Vyszoka, Wyszoka, Wysoka, Wyzoka.

Déchy Mór, a csúcs első megmászója (1874. IX. 3-án, ifj. Ruman János és Spitzkopf Urbán Márton hegyivezetők társaságában) az MKE 1875-ös Évkönyvében indokolatlanul nevét Magas Viszokára bővítette ki, valószínű nem tudta, hogy a szlovák vysoká=magas. Déchy elnevezése később hatott a szlovák elnevezésre is – Vežká Vysoká (Nagy Viszoka). A XIX. század hetvenes éveiben kapta a mai magyar illetve német nevét.
Pavol Dobšinský szlovák mesegyűjtő a Slovenské pohžady 1884-es gyűjteményében azt állítja, hogy a csúcs régi, elfelejtett neve volt a Tátra elnevezés, és róla kapta az egész hegység is a nevét. Ezt a tévedést átvette a magyar irodalom is, és még ma is találkozunk e téves állítással. A lengyel elnevezés végig következetesen Wysoka volt. Az ény. ormon 1955. VIII. 21-én egy fémkeresztet helyezett el Oldřich Bublík és id. Miroslav Jílek. Mindketten akkoriban a Hunfalvy-hágó alatti menedékház gondnokai voltak. Bublíknak megtetszettek az alpesi csúcsokon elhelyezett keresztek és készített egyet "VR" monogrammal, ez állítólag nem ezen a helyen elhunyt barátja monogramja. Abban, hogy a kereszt átvészelte a kommunista uralmat, nem kis érdeme van a Tátrai Hegyi Mentőszolgálat mindenkori vezetőinek, akik ügyesen elszabotálták a politikai szervek leszerelési utasítását.
(Forrás: Wikipédia)
 
   Tengerszem-
   csúcs
A Magas-Tátra legszebb kilátóhegye a Tengerszem-csúcs. A Bélai-Tátrától a Krivánig gyönyörködhetik a szem a csúcsok sokaságában, míg a lábánál elterülő völgyeket szerteszórt, csillogó tengerszemek tarkítják. Emiatt is kapta a csúcs a "Magyar Rigi" nevet. (Bár Svájc leghíresebb hegye a Matterhorn, a turisták által látogatott kilátóhegyek közül az elsőség a Luzern melletti Rigit illeti. Ma kötélpályán is elérhető csúcsról gyönyörű panoráma nyílik a környező tavakra és dél felé az Alpok főgerincére). A legjelentékenyebb ormok mind láthatók róla s felülmúlhatatlanul szép a lepillantás a Tengerszem és Halastó felé, amelyek a sötétzöld törpefenyők között mintegy 1000 méterrel mélyebben tündökölnek.

A Tengerszem-csúcs a Magas-Tátra főgerincének egy sarokpontjában emelkedik. Tőle DK-re a koronás Tátra-csúcs fekszik; közöttük a széles Hunfalvy-hágó. A belőle Ny felé folytatódó főgerincben – a Békás-tavi-hágó mély nyílása után -- a Simon-torony szomszédos vele. É felé a Hét-Gránátossal végződő hosszú oldalgerinc ágazik ki belőle, amelyben a Tengerszem-csorba választja el a Dénes-csúcstól. A Tengerszem-csúcsnak három orma van:
  • ÉNy. orom -- 2499,2 m; innen legszebb a kilátás, ez egyben Lengyelország legmagasabb pontja, az országhatáron fekszik. Az oromra felér a Topor-irtásról (Toporowa Cyrhla) kiinduló, a Halastavi-völgyet a Menguszfalvi-völggyel összekötő piros jelzésű ösvény. Ez a legmagasabb pont a Tátrában, ahová jelzett turistaösvéby vezet. Az orom egyben elágazási pont is -- itt ágazik el a Halastavi-völgyet a Poduplaszki-völgy ny. oldalvölgyeitől, részeitől elválasztó oldalgerinc, amelyet a Nagy-Békás-csúcs után Békás-gerincnek nevezünk.
  • középső orom, főorom -- 2503 m; már teljesen szlovák területen van, az ÉNy. oromtól a Hátsó-Tengerszem-átjáró választja el.
  • DK. orom -- 2473 m; a főoromtól a Középső-Tengerszem-átjáró választja el.
A Poprádi-tótól a Hunfalvy-hágón át jól készített ösvény vezet fel rá. A Halastó felől is igen gyakran látogatják, és bár ez az útja is jelzett ösvény, lényegesen nehezebb és fárasztóbb a déli oldal útjától. Lengyelország legmagasabb pontja azonban rendkívüli vonzerővel rendelkezik, nyáron szép időben többszáz ember is felmegy a csúcsra.

Első megmászó: Blasy Ede -- Ruman János vezetővel, 1840. VIII. 20-án, zergevadászat közben. Magyar és német nevét első megmászójától, Blasy Edétől kapta 1853. VIII. 2-án, amikor nyolc barátjával újra a csúcson járt és a Tengerszemre nyíló csodaszép kilátás névadásra ihlette. A lengyelek eredetileg Rysy-nek a Nagy-Békás-csúcsot nevezték, vagy inkább a Nagy-Békás-csúcs, Dénes-csúcs és Békás-Barát komplexumát. A lengyel -- és ebből átvett szlovák elnevezés -- az eredeti komplexum a Gšsienicavölgyi-Fekete-tó felől nézve folyosókkal barázdál, karcolt hegyoldal látványából ered (porysowane=barázdált, karcolt). Az elnevezés az irodalomban először 1863-ban jelent meg. Ivan Houdek 1941-ben tévesen azt állítja, hogy a csúcs szlovák és lengyel neve a rys=hiúz állatnévől ered. A Rysy elnevezést Risse formában először Hildebrandt használta 1863-ban.

A legenda szerint, a csúcson járt Vlagyimir Iljics Lenin.
(Forrás: Wikipédia)