Magas-Tátra Felkai-völgy(Velická dolina)



Gránittornyok a Felkai-völgyben (Forrás: Sandorson túraképei és útleírásai)

  Felkai-völgy

Völgyzárlatát a Gerlachfalvi-szárnyvonulat, a főgerinc Hátsó-Gerlachfalvi-csúcs – Kis-Viszoka szakasza, Nagyszalóki-csúcs szárnyvonulata a Bibircsig valamint a Bibircs dk. válla (Gránát-fal) alkotja. A Felkai-csúcs kb. 6,5 km-re van a Tátra körúttól, a völgy területe 5,7 km2. Három része van: az első, erdőborított rész leér a Tátra aljáig, kb. 1200 méterig és a Tátraszéplakhoz közeli Sárga-fal gátja határolja. A középső részt, amely a Felkai-tóig ér, alul erdő, feljebb törpefenyő borítja. Turista szempontból csak a völgy felső, a Felső turistaút (Magisztrálé) fölötti része vonzó, a turisták a Felkai-völgy név alatt valójában csak a völgy felső részét értik. Nevét Felka városról (ma Poprád része) kapta. Elsőként valószínűleg a völgyön keresztül folyó Felka-patak kapta a nevét, majd fokozatosan a völgy többi "felkai" objektumai. A név először az 1760-ból származó Czaki-térképen található meg Felkergrund alakban.

A Felkai-völgynek az Örököseső feletti része, 1820-1840 m tengerszint feletti magasságban. Itt található a Virágoskert-tavacska. A neve gazdag növénytakaróra vall, amelyre már a Tátra első botanikusai is felfigyeltek. Először 1644-ben Frölich Dávid "Würzgarten" név alatt említi. Sydow 1830-ban "Wiesenthal"-nak (Rét-völgy) nevezi. Mai neve a XIX. század folyamán alakult ki. A szlovák elnevezés Zahradka (Kertecske) volt, a mai nevet csak a XX. század elején vezették be. A Virágoskertre felfigyelt 1813-ban Göran Wahlenberg [*], svéd botanikus is -- tiszteletére nevezték régebben a lengyelek Wahlenberg-kertnek.

Füves völgyterasz a Kerek-dombtól D-re, kb. 1890 m magasan. Nem ér fel a Lengyel-nyeregig, ahogy azt a Puškáš-kalauz állítja. Lehet, hogy Puškᚠa Kerek-domb feletti területet nevezi Felső-Virágos-
kertnek? Vagy inkább a Hosszú-tó fölötti, a Kerek-dombtól a Tetmajer-horhos felé eső lapályt? A Kerek-domb ugyanis élesen elválasztja a fölötte és alatta levő völgyszintet, alatta viszont nincsenek határozottan elkülönülő szintjei a Virágoskertnek. Nevét az alatta fekvő Virágoskertről kapta.

A Felkai-völgy legfelső, ÉNy., a Felkai-csúcs alatti katlanszerű része a Felkai-katlan. Két kis tó található itt: a Felső-Felkai-szem (kb. 2140 m-en) és az Alsó-Felkai-szem (kb. 2120 m-en. A katlant délről egy nagy púp határolja: a Litvor-púp (2293 m), amely D és DK felé -- a Felkai-Hosszú-tó irányába -- egy meredek, részben sziklás lejtővel esik le. Nevét a Felkai-völgyben elfoglalt helye és alakja szerint kapta.
(Forrás: Wikipédia)

    [*]1813-ban látogatta meg a Magas-Tátrát Göran Wahlenberg (1780-1851) svéd botanikus, aki szintén Mauksch segítségével végzett botanikai tanulmányai során Fábri Jakab egyik fia (Jakab v. Dániel? ) vezetésével megmászta többek között a Lomnici-csúcsot (a Kőpataki-tó felől), kétszer is a Krivánt, valamint a Lengyel- és a Bélai-Tátra számos csúcsát. Townsontól eltérően Wahlenberg a Jég-völgyi-csúcsot tartotta a Tátra legmagasabb csúcsának, mégpedig az általa 2650 m magasságúnak mért Lomnici-csúcson állva, vonalzóval történt méregetése alapján. 1814-ben Göttingenben megjelent Flora Carpathorum Principalium c. művében leírta a Tátra általa ismert részeinek növényvilágát. Ez a könyv a klasszikus Tátra-irodalom egyik legfontosabb alkotásának számít. A műhöz mellékelt térképet tekinthetjük az első, a Tátráról megjelent térképvázlatnak. A svéd tudós nevét a Furkota-völgyben található Wahlenberg-tavak őrzik.
(Forrás: A Tátra története - A XVIII - XIX. század fordulója)

Felkai-völgy
A Magas-Tátra egyik legközpontibb völgye, számos turistaút találkozási helye. Fekvése észak-déli. Nyugatról a Gerlachfalvi-gerinc (Gerlachovský hrebeň), északról a főgerinc, azon belül a Felkai-csúcs (Velický štít, 2318 m) és a Lengyel-nyereg (Požský hrebeň, 2200 m), keletről a Gránát-fal (Velické granáty) határolja. Dél felé nyitott. A Felkai-patak (Velický potok) folyik végig rajta. Több tó is található benne, a legnagyobb közülük az 5 m mély Felkai-tó (Velické pleso, 1665 m). Ennek partján áll a Sziléziai-ház (horský hotel Sliezsky dom, 1670 m). A völgy tófalán zuhan alá a Felkai-vízesés (Velický vodopád), a tófal fölött találhatjuk a színpompás Virágoskertet (Kvetnica). A völgyön a zöld jelzés vezet végig, egészen a Lengyel-nyeregig, amin keresztül a főgerinc túlsó oldalára, a Litvor- völgybe (Litvorová dolina) vagy a sárga jelzésen kis kitérővel a Kis-Viszokára (Východná Vysoká, 2429 m) juthatunk.
(Forrás: A Magas-Tátra magyar honlapja)
  Kis-Viszoka (Východná Vysoká)

Kis-Viszoka (2428 m) sűrűn látogatott, híres kilátóhegy a Magas-Tátra főgerincén. Tövében három völgy terül el: a Felkai-völgy (Velická dolina), a Nagy-Tarpataki-völgy (Vežká Studená dolina) és a Poduplaszki-völgy (Bielovodská dolina) (a völgy felső oldalvölgyét képező Marmota-völgy Fagyott-tó-katlana - Zamrznutý kotol pod Požským hrebeňom). A csúcsról az egész Tátrat körülfogó gyönyörű kilátás nyílik.
A Kis-Viszokára régen is jártak, az első turisták 1888-ban jelentek meg.
(Forrás: www.vysoketatry.com)


  Lengyel-nyereg

A Magas-Tátra hegyláncának úgyszólván kellős közepén fekvő Lengyel-nyereg a leggyakrabban használt s legcélszerűbb átjáró a hegység é. oldaláról a d. oldalra. A széles hágó a Kis-Viszoka és a Felkai-csúcs közt fekszik s a d. oldalon a Felkai-völgy, az É. oldalon pedig a Poduplaszki-völgynek egy mellékágát képező Poduplaszki-Mormota-völgy terül el tövében. Mindkét oldaláról jelzett ösvények vezetnek fel rá. A Rovátkával kapcsolatban a Felkai-völgyből a Nagy-Tarpataki-völgybe lehet rajta átkelni. Legrégibb említése Buchholtz "Das weit und breit erschollene Zipser Schnee-Gebürg" művében fordul elő mint der Grot (helyesen Grat) = gerinc. Czirbesz András 1772-ben der polnische Grot = lengyel gerinc néven említi (ezt az elnevezést őrizte meg a szlovák, lengyel és német terminológia). Fuchs Frigyes 1863-ban az elnevezést helytelennek tartotta, mivel a nyereg (gerinc) nincs a lengyel határon. Az elnevezés azonban nem a határra emlékeztet, hanem arra, hogy a régmúlt időkben a lengyel csempészek erre vitték az árut, sőt még a szarvasmarhát (!) is erre hajtották Lengyelországból Magyarországra.

Az első ismert turista átkelés (a Poduplaszki-völgyből a Felkai-völgybe): Mück, Wilhelm Roxer, Stolzenberg, Titus Szentiványi és Wadovszky, 1840. VIII. 7.
(Forrás: Wikipédia)


  Sziléziai-ház (Sliezsky dom)

A ház a Felkai-völgyben (Velická dolina) a Felkai-tó (Velické pleso) partján található.
Az 1871-ben kőből épült első házat 1874-ben egy hólavina semmisítette meg. 1878-ban a tótól délnyugatra építettek egy kis faházat. A faház megmaradt 1895 után is, amikor a Magyarországi Kárpátegyesület Sziléziai osztálya a tó nyugati partján felépített az első Sziléziai-házat - ez egy földszintes faépület volt.
A házat állandóan bővítették és modernizálták. Különösen az 1957-1960 közötti felújítás volt lényeges, de a ház 1962-ben porrá égett. Helyén 1968-ban egy azonos nevű modern hegyi szállót építettek.
(Forrás: www.vysoketatry.com)


Kilátás északra a Lengyel-nyeregről (Forrás: Sandorson túraképei és útleírásai)


Kapcsolódó linkek


 

  Horn K. Lajos és Serényi Jenô írása, Turisták Lapja, XIX. évf. 5-7. szám, 1907. 85. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Téli turák a Magas-Tátrában.


I. Utban a Sziléziai menedékházhoz.

     1907. év nagypéntekje virrad már keleten. A zakatoló vonat ablakaiból gyönyörködünk a téli tájban. A vasúti töltés mellett kanyargó Hernád habjaiból nem látunk, nem hallunk semmit, még jégpánczél alatt rejtôzködnek. Az idei szokatlan kemény tél fehér hímpora még vastagon takarja a réteket és hegyoldalakat, melyek fölött robogó vonatunkat megelôzve rohan tova sóvár tekintetünk, kutatva czélunkat,ideálunkat.

     A Mekka felé haladó karavánok zarándokai nem leshetik oly türelmetlenül szent városuk feltűntét, mint a hogy mi várjuk régi jó ismerôsünk felbukkanását. Közeledünk Szepes-Olaszi felé, vonatunk egy nagyot kanyarog és látjuk kibontakozni vágyaink netovábbját. Örömünk leírhatatlan. A fenséges bérczek megpillantása feledtet velünk mindent, mi földi, csak nézzük-nézzük a fehér csúcsokat s mintha mozdonyunkat is gyorsabb haladásra ösztönözné a havasi szellô, rohanása mintha gyorsulna, mintha ôt is húzná az a nagy mágnes, mely évrôl-évre érezteti velünk vonzóerejét, úgy száguld utasaival északnyugat felé.

      Poprád-Felka állomás, a tátrai turisták legtöbbjének kiinduló pontja, de máskép fest nyáron! Csak úgy rajzik akkor a zöldkalapos vidám sereg, kopognak a hosszú botok és nem tudom, hogy kevesebb-e a "Rucksack", mint az ember. Az a pár halandó, ki itt lézeng most, bámulva néz reánk, nem tudván elképzelni, mit kereshetünk most télen a hegyek közt. Télen, mert tél van még idefönt márczius 29-én. Nálunk a pestbudai hegyek oldalairól már leolvadt a hó, csak a tetôkön fehérlik még belôle, hírdetvén az idei hosszú és kemény telet. De itt, hazánk északi részén vastagon borít még mindent nehezen olvadó rétege. Egy nagy fehér lepel még a poprádi sík az Alacsony-Tátrától a Magas-Tátráig. Vígan csilingel szánunk Felkán és Nagyszalókon keresztül Tátrafüred felé. Utunk mellett embermagas hófalak húzódnak (oly mélyen vágták be magukat a nemrég elmult tátrai téli szezonra igyekvôk szántalpai), csak néha engedve szabad kilátást a hóborította síkságra. De a Magas-Tátra szemhatárt beszegô láncza elôttünk van mindig, nincs oly magas hófal, olyan sűrű fenyves, melyen túl ne emelkednének a hóborította sziklaóriások. A csípôs hideg légen keresztül még közelebbrôl integetnek felénk, mint nyáron, tisztábban, ezüstös fôvel köszöntenek... Jövünk már, jövünk, nem kell soká ránk várnotok.

     Szánunk befordul a hegység alján mindenütt végighúzódó fenyvesbe, az út innen Füredig nyílegyenes. A szemközti szalóki csúcsról hideg szellô borzongatja elgémberedett tagjainkat, önkéntelenül közelebb húzódom Serényi Jenô barátomhoz. Úgyszólván gyermekkorunk óta áldozunk a szabad természetnek, űzzük a hegyek, pár év óta a nagy hegyek kultuszát. Az egy szépért, egy ideálért rajongó szívünket újra, meg újra közelebb hozzák azon órák, melyeken ledobva a czivilizáczió békóit, együtt, egymást segítve, egymás életét erôsen kezeink közt tartva vándorolhatunk a gigászi jég és hótömegek felé - sziklaösvényeken.

     Merengésünkbôl felrezzenünk, a szán megáll. Lovaink szügyig állanak a süppedô poros új hóban, mely két társunkat pátr nap elôtt visszafordulásra kényszerítette. De mi gondolván az eshetôségre, skijeinket Budapestrôl magunkkal hoztuk. Mielôtt még ôket felköthettük volna, át kellett esnünk a hidegben való skikenés kevésbé kellemes mulatságán, nehogy a 15 kilós hátizsák terhe alatt lesülyedve, a kátyúba ragadt szekér helyzetébe éljük be magunkat. Végre megindulunk, az elsô lépések olyanok, mintha sohase let volna még lábszánnal dolgunk, mintha sohase száguldtunk volna rajta budai hegyeink lejtôin a tél folyamán. Az egy hétre való elemózsia, a hóolvasztáshoz szükséges spirituszmennyiség, kötelek, mászóvasak, hótalpak (Schneereifen) és meleg ruha terhe, valamint hosszú ski-botjaink helyett a magas hegységben sokkal használhatóbb, de a skiken való manövrirozásnál sokkal szokatlanabb jégcsákányra való nemtámaszkodhatás miatt bizony idôbe került, míg szabadabban mozoghattunk és biztosabban nekivághattunk útirányunknak. Útirányunknak mondom, mert útról bizony szó sem volt. Mindent 1-2 méter magas hó borított, nem látszottak az útmenti padok, nem követhettük a fák oldalaira mázolt fehér kereszt jelzést sem, a hó annál magasabban feküdt.

     A 12 órát nem harangszó, hanem gyomrunk korgása jelezte, csak most jutott eszünkbe, hogy ma még nem ettünk semmit. Éhségünket csillapítandó, egy most elhagyott villa oldalában a nélkül, hogy lábszánjainkat lecsatoltuk volna, költöttük el szalonna, kenyér, vaj, sütemény és fügébôl álló ebédünket. Ízlett rettenetesen és de ízlett volna utána még egy jó pipa dohány, de szedelôzködnünk keleltt, mert még nagy darab utunk volt aznapi czélunkig. Egy darabig nagyjából a felkai tóhoz vezetô útirányt követtük, de késôbb a mindent egyformán borító hóban bizony letévedtünk róla. Mentünk tehát iránytű után és folyton folfelé. A fenyôk ágait a földig hajtotta a rájuk tapadt hó- és jégréteg, gyakran, nagyon gyakran jégcsákányainkkal törtük keresztül magunkat ezeken a fenyôgátakon. Egy vágás vezet egy helyen meredeken a Szalóki csúcsnak, iránya észak-északnyugat, tehát nem egészen a mi északnyugat-nyugati irányunk, de legalább nem kellett folyton a sűrűben vergôdnünk, követtük tehát felfelé az erdôhatárig, hol már túlmeredeknek találtuk s lábszánjainkkal mind gyakrabban csúszunk vissza önkéntelenül, a mi éppen nem siettette elôrehaladásunkat. Végre is türelmünket vesztve közvetlen az erdôhatár alatt, de most már kemény hóban traverzáltunk mindig nyugat felé a Szalóki oldalában, magunk alatt hagyva a Keresztdombot, közvetlenül befutottunk a Felkai völgybe. Még egy jó félórai kapaszkodó, melynek a Gerlachfalvi gerincz árnyékában csontkeményre fagyott haván már nyomot sem hagynak skijeink és a Sziléziai menedékház elôtt csatoljuk le 1/2 6 órakor, 5 órai folytonos felfelé való menetelés után ôket.

     A Greisiger bérlôtôl még Nagyszalókon átvett kulcsokkal nyitottuk ki a gondosan elzárt menedékházat. Kétszeresen menedékház volt most ez minékünk, miután a sötétséggel beálló nagy hideg a szabadban való tartózkodást mind elviselhetetlenebbé tette. Igaz, hogy bent sem volt valami nagy meleg s nemcsak a zárt verandán, hanem majdnem minden helyiségben több-kevesebb havat találtunk, de legalább védve voltunk a kint vígan fütyülô hideg széltôl. Tüzelôfát is eleget találtunk, de tüzet a konyha takaréktűzhelyében még sem sikerült csinálnom, daczára, hogy denaturált szeszkészletünk egy részét a fagyujtás problémájának sikertelen megoldására pazaroltam. Ezalatt Jenô barátom minden feltalálható ágyneműt és pokróczot a konyhába czipelt s kettônk részére a földön pompás fekhelyet készített. magasról világított már be a veranda zuzmarás üvegablakain a teli hold, midôn konzervek, sajt és teából álló vacsoránk elköltése után, minden felhúzható ruhadarabot testünkre öltve, mászóczipôt lábainkra húzva pihenôhelyünket felkerestük.


II. A Gránátfal és Lengyelnyereg télen


     Gyönyörű tiszta reggellel köszöntött be husvét nagyszombatja. Mai napra rekognoszkálás volt fôprogrammunk a Bibircs körül és esetleg más csúcs, vagy gerincz megmászása. Az eôkészületek az induláshoz nagyon lassan haladtak elôre, nehezen olvadt a menedékház oldalából vágott jeges hó, mely a teavizet volt hivatva pótolni, a csontkeményre fagyott szeges czipôk felhúzása pedig épen nem akart sikerülni. Tagjaink dermedtsége is csak a forró tea szürcsölése közben kezdett elenyészni. Egy darab szalonnát és pár szelet csokoládét hátizsákjainkba dugva, kötelet, mászóvasakat és hótalpakat magunkhoz véve 1/2 7 órakor nekivágtunk a Felkai völgy északi részének.

     Utunk a befagyott Felkai tavon vezetett keresztül. A tó jegét hóréteg borította, melynek vastagságát fejéig behatolt jégcsákányainkkal megállapítani nem voltunk képesek. Az Örök-esô szikláinak csak felsô pereme látszott ki, melynek egyenesen nekitartottunk. Felérve a sziklaperemhez, azt baloldalán igyekeztünk megkerülni, a mi a most már ekményre fagyott kb. 50-55°-os hólejtôn némi óvatosságot is igényelt. Ott, hol az alsó Virágoskert színe a sziklával találkozik, mély hóhasadék húzódott a völgy egész szélességén keresztül, mely al´is lévén aknázva, szélén lépteinkre be-betöredezett, míg túlsó oldalán fala 1-2 méterrel függôlegesen magasabbra emelkedve, a rajta való áthatolás már csákánymunkát igényelt.

     A Virágoskerten keresztül a Gránátfal északi részének tartottunk, érdeklôdéssel szemlélve a megfagyott vízesésekhez hasonló jégtömegeket, melyek a völgybe torkoló összes kuloárok alsó részét elzárni igyekeztek. Különösen impozáns volt egy, a Magas Margit-csúcs és az Izabella fôherczegnô tornya közt levezetô szűk hasadékból kifüggô zöldes-kékes színekben pompázó jégtömeg. Figyelmesen megszemlélve a hasadékot, elhatároztuk, hogy benne, ha lehetséges lesz, a Gránátfal szaggatott gerinczéig felhatolunk. Ezen nagyobb hasadék mellett párhuzamosan egy kisebb, de meredekebb is húzódott, melybôl (alulról tekintve) feljebb valószínűnek tetszett az átmenetel a fôkuloárba, annál is inkább, mert fejünk felett lelógó jégtömegekkel megbirkózni nagyon fáradságos és nehéz lett volna.

     Mászóvasainkat felcsatolva, fagyott fűvel borított párkányokon másztunk felfelé, míg a kisebb szakadékban hóra való átmenetelre alkalmas helyet találtunk. A hó eleinte szegeseink alatt kissé besüppedve is biztosított a kicsuszás ellen, de a beszállástól számított félórai gyors emelkedés után az eleinte 45-50°-os hólejtô egyre növekvô meredekségével porosabb állapotba ment át, mely daczára mászóvasakkal felszerelt lábainknak, a biztos támasztékot bizonytalanabbra változtatta. A sima, ferdén leesô sziklákat már csak vékony rétegben borította, sok helyen pedig alul jégréteget rejtve, fokozott óvatosságra intett. 45 percznyi felfelé hatolás után még mindig nem tudtunk a fôkuloárba átkerülni, a napsütötte hómentes gerinczcsorba pedig már csak egy jó kôdobásnyira lehetett fölöttünk. A hasadék felsô meredek része már teljesen hómentes volt, a sima sziklalapokat pedig jégzománczczal bevonva találtuk, a mi az amúgy is most már exponált helyen való továbbhatolást ránk nézve lehetetlenné tette. Nem volt sehol biztosítékot nyujtó sziklacsücske, melyre kötelünket erôsíthettük volna, a jég vastagsága is oly csekély volt, hogy semmiféle lépcsôt belevágni nem lehetett. Ilyen körülmények közt s miután még a dél felôl a völgybe özönlô, egyre sűrűsödô ködfoszlányok is elhatározásra intettek, a visszafordulásnál okosabb dolgot nem tehettünk.

     Nem a legkellemesebb érzés az, midôn oly sok önérzettel, akadályokat, nehézséget, veszélyt leküzdeni nekiindulunk, czélunkhoz oly közel, azt elérnünk még sem sikerül és valami nálunknál erôsebb, hatalmasabb visszafordulásra kényszerít, eszünkbe juttatva tehetetlen földi voltunkat. Röghöz ragadt parányok vissza-vissza, miért nincs szárnyotok?

     A leereszkedésnél összekötöttük egymást, bár ez eleinte inkább csak erkölcsi biztosíték volt, egyikünk kicsúszása a másikat is a Virágoskertbe szállította volna le. Lejebb már mélyebb és összetartóbb hóban gyorsabban erszkedve 10 órakor szakadékunk alsó végét elértük. A mászóvasakat hótalpainkkal felcserélve az ú. n. Kaulige Hübelt jobbkézt hagyva, a Hosszú tó felé tartottunk, melynek létezése az itt mindent borító hótenger miatt csak sejthetô volt. A mind magasabbra emelkedô nap sugarai a havat is annyira megpuhították, hogy hótalpaink minden lépésnél deciméternyire süppedtek. A Bibircsre vezetô nagy kuloár oldalában két ugrándozó zergére tett figyelmessé társam, de nem sokáig szemlélhettük hanczurozásukat, mert alkalmasint megneszelve ittlétünket, a Müller-torony sziklái közt eltűntek.

     Sed ego etiam homo sum, humani nil a me alienum puto - és Jenô barátom is hasonlókép gondolkodik. Egy kissé magasabban fekvô, a hóból kikandikáló moréna-blokra telepszünk pihenni és keveset falatozni, miközben fekete gleccserüveggel védett szemünket élvezettel legeltetjük a Felkai katlan ragyogó téli mezén. Meredeken emelkedik a Gerlachfalvi oldalában Karcsmar szakadéka, melyen 1905 január 15-én dr. Jordán Károly és Chmielovszki J., id. Franz János, Spitzkopf Pál és Klimek Bachleda vezetôkkel a Ferencz József-csúcsra elsôknek erôszakolták ki a felhatolást télvíz idején. Ezen szakadékból zuhant le, hulló kövektôl halálra sujtva Brandysnak Mahler nevű vakmerô vezetôje is. A háttérben a Felkai csúcs nemes körvonalaival ragadja meg figyelmünket, míg a többi egymás mellé sorakozó csúcs és torony csak a téli kép kiegészítéseképen vad sziklarészleteket tár elénk. A völgyet északról elzáró Lengyel-nyeregre meredek hólejtô húzódik, rajta kapaszkodunk mi is tovább. Miután hótalpainkkal gyakran visszacsúszunk, azokat leszedve, az oldalt szabad szikláknak tartottunk, melyeken felmászva a Hosszú-tó fölötti pihenôtôl számított 45 percz alatt a hómentes nyeregre léptünk.

     Szép látvány alúlról is a völgykatlan, de mennyivel szebb minden innen felülrôl. Leheveredünk, úgyszólván kéjelgünk a nagy fényözönben, mely a magányos halandót itt környékezi. Oly melegen tűz le ránk a nap, hogy kabátjainkat ledobva, egy szál ingben sütkérezve szívjuk teli tüdôvel a tiszta, erôs hegyi levegôt, melybôl mi rajongók még talán illatot is hámozunk ki. Igen, mert a hótömegeknek is van illatuk, de azt talán csak az ihlettek érzik.

     Miközben utolsó narancsunkon osztozkodunk, emelkedik a Fagyott-tó katlanát borító köd és alulról is feltör a visszavert sugarak tüze. Egyenkint bontakoznak a Poduplaszki völgyet környezô lengyel nevű csúcsok; szép a betekintés északi irányban nyáron, de a téli képhez azt még hasonlítani sem lehet. De a milyen arányban emelkedik a köd a lengyel, ép oly arányban terjeszkedik most a magyar oldalon. Az óramutató is áthaladt már III-on, a menedékházba való visszatérésre is kell gondolnunk. A meredek hólejtôn nyílsebesen leszánkázva pár percz mulva a Hosszú-tónál kötjük fel újra a hótalpakat. Az Örök-esônél már sűrű ködben csúszunk le tovább reggeli nyomainkon a Felkai-tóig, óvatosságot csak a hosszú repedés a hóban igényelt, melyen azonban most lefelé sokkal könnyebben jutunk által, mint reggel felfelé. Kurjantásainkra az elhagyott házból feleletet hiába vártunk, legnagyobb örömünkre oda fel senki sem érkezett. Könnyű szívvel és még könnyebb gyomorral léptünk át pontban hat órakor a küszöböt, nem kell félnünk, hogy azon német társasággal, mely, mint még Szalókon hallottuk, szintén ide igyekezett, takaróinkat meg kell osztanunk.
Horn K. Lajos.


III. A Bibircs.


     Husvét vasárnap volt! - és mi ott álltunk a Sziléziai menedékház sziklás küszöbe elôtt s némán vártuk, mikor halványodnak meg a reánk boruló égboltozat milliárdnyi csillagai, mikor tűnik el a sápadt holdfény a Gránátfal, és Bibircs ormairól, hogy helyt adjon a meleg napfénynek, aranyos sugarainak és mi útnak indulhassunk.

     Fagyos szellô süvített végig napkelte felé a Felkai völgyön és bennünket már ott köszöntött útban a Felkai-tó befagyott tükrén és a hosszú hómezôkön. Csikorgott a hó szögeseink alatt és félóra mulva már ott dolgoztak csákányaink az elsô tófalon az Örök-esô alatt. Horn Lajos járt elôl és vágta a fagyott hóba a széles lépcsôket; mikor eltűnt fejem felett, követtem és fenn a sziklás terraszon ismét találkoztunk. Áhítatos csendben, vállra vetett csákányokkal ballagunk kis pihenô után mai nagy napunk kezdô pontja, a Bibircs havas, jeges kuloárja alá. E kuloáron vezet fel télen az út s itt ment fel E. Dubke és dr. Martin, Breuer és Franz vezetôkkel 1906 február 15-én, kik legelôször mászták meg télen a Bibircset. Odaérve, felkapaszkodtunk egy kis sziklapárkányra, leraktuk a felesleges terhet, lábainkra csatoltuk a hágóvasakat és azután elindultunk fel a magasba. Nekünk gyôznünk kellett - gyznünk, ha jeges falakra találunk, ha megindulnak ott fenn a lavinák, mert bíztunk egymásban, bíztunk szerencsecsillagunkban, mely megsegített már nem egy, a kritikus pillanatban.

     Ide-oda kígyózó vonalban emelkedtünk folyton feljebb-feljebb. A hó keményen tart bennünket s csak 10 óra felé olvadozik, mikor a nap meleg, izzó sugarai odavetôdnek meredek utunkra. Közbe felkeressük a sziklákat is, hol nehéz, de nem oly fárasztó az út. Gyakran pihenôt tartunk és tekintetünk átvetôdik a Ferencz József-csúcs fehér jeges falaira, melyek izzanak a tűzô, forró napsugárban.

     Fel tovább ... tovább ... a szakadék szűkebb lesz és hol a legkeskenyebb, két apró vízesés megfagyott tömege zárja el elôlünk a további utat. It akadunk meg elôször, de csak rövid ideig, mert Horn megkezdi a mászást a baloldali sziklákon. Derekunkon kötél fűzôdik már át, mely elválszthatatlanul kapcsol bennünket egymáshoz. 7-8 méternyi mászás után Lajos megakad - a sziklafal áthajló és kapaszkodói alig vannak. Felkúszom hozzá, megkisérlem a továbbmenetet, de nem megy. Vissza tehát a jéghez. Egy kis sziklacsücskön felerôsítjük az elsô hurokkötelet és dupla kötélen ereszkedünk le. Most a jég kerül sorra. Lajos csákányának ütései alatt jégszilánkok repülnek le rám és nem lehet kikerülni ôket mert közvetlenül alatta állok, derékig beleásva magam a hóba, a kötelet csákányomra csavarva, minden eshetôségre készen. Nehezen mehet a dolog ott felettem; a jég nem elég vastag, csak a láb ujjainak lehet apró lyukakat vágni, ez pedig nem elég - minden kisérlet sikertelen. Ki tehát a jobboldali falra, mely nem meredek ugyan nagyon, de teljesen sima, sziklái így árnyékban dermesztôen hidegek és olyan érzések nyílalnak csontokig, mintha a bôrt akarnák lehúzni ujjainkról, mikor megérintjük ôket. Pedig hát itt fel kell jutni mindenáron, hátrálásról szó sem lehet. Lajos ötször kisérli meg - sikertelenül. Fáradtan csúszik vissza hozzám és már-már fel akarja adni a küzdelmet. De én nem engedek - mire Horn még egy utolsó kisérletet tesz. Lassan megy a mászás nagyon, lehallom ziháló lélekzetét, látom egy darabig fejem felett a hágóvasakat és azután eltűnik szemem elôl. A kötél lassan húzódik ujjaim között - a másodperczek órákhosszúaknak tetszenek, míg végre örömrivalgás adja tudtomra, hogy gyôzelem elôtt állunk. Ugyanazon az úton követem, a kapaszkodók alig ujjnyiak, a láb tehetetlenül húzódik, mert nincs támpontja és mikor felérek, görcsösen húzódnak össze az izmok a nagy megerôltetéstôl. De nem törôdtünk többet e nehéz helylyel, nem törôdtünk, hogy jövünk le. Azt tudtuk, hogy le kell menni - és le fogunk menni.

     Egy-két percz van még hátra és fenn vagyunk a gerinczen. Kilátásunk elragadó ... alattunk a Nagytarpataki völgy, befagyott tavaival, szembe a Középorom, Vöröstorony, Lomniczi, Fecske, Jégvölgyi csúcsok óriási tömegei, jobboldalt a Magas Margit- csúcs szédítô tornya, melynek tetejérôl kérdôjelalakú hópárkány nyúlik a völgy felé. Mi is egy párkány szélén állunk, úgy hogy csákányom nyelével átszúrhatom a havat és lelátok a nyíláson át a völgybe. Jaj a vigyázatlannak, ki erre rálép, jaj annak, ki merészen követi a gerinczélt és bízik a hó tart´képességébe, mert a hópárkány csak egy kis mozdulatra is leszakad és magával rántja tompa dörrenéssel a mélybe a vakmerôt.

     A kilátás azonban nem elégít ki bennünket - fel tovább a csúcsok közé, melyek feketén, sötéten emelkednek ki a hóból. Balra kell tartanunk a hógerinczen felfelé s óvatosságunk megkétszerezôdik. A nagy kuloárban csak a megfagyott vízesés szikláinál vettük fel a kötelet, itt már állandóan rajtunk van s csak az egyikünknek szabad mozogni, a másik biztosítja. Három-négy méteres szikla nyúlik fel mellettünk, hol állunk és vezet a hógerinczre: itt én veszem át a vezetést. Csákányom méri a hó mélységét és vizsgálja, nincsenek-e elôttem párkányok. Gyakran érzem, hogy a hó alatt félméternyire sima sziklalapok lehetnek és ilyenkor pillanatnyira eszembe ötlik, mi történne, ha a puha hó velünk együtt megindulna lefelé ... le örökre a Nagytarpataki völgybe ... Huszonötméter után vége a kötélnek és Lajos barátom jön utánam.

     Mintegy háromszor váltottuk fel egymást, mikor egy kis terraszra értem. Jobbról két torony, balról két torony emelkedik elôttem és az utóbbiak egyikén rajta van a jelzô rúd. Itt voltunk czélunk elôtt - itt voltunk a Bibircsnél. Szinte lázas öröm ragad meg mindkettônket, mert szóbeszéd nélkül, egy gondolattal vetjük le derekunkról a kötelet, hagyjuk el hűséges csákányainkat és kezdjük meg a mászást a gerincz legszélsô tornyán, mely a jelzôrúddal ellátott Müller-toronynyal összefügg. Tíz perczig sem tartott a mászás, mely teljesen veszélytelen és biztos támpontokat ad kéznek és lábnak egyaránt, s mi határtalan örömmel szorítottuk meg egymás kezét ... , 1/2 12 óra volt s fenn voltunk a Bibircs csúcsán, a Habel-torony keskeny gerinczén.

     De hol vagy te kedves Felkai völgy; hol vannak csergedezô patakjaid, pusztuló tavaid, virágos kerted, a mi édes hajlékunk: a Sziléziai menedékház?

     - Mind e kérdések viharosan kergetôdznek agyamban, mert a forró nap sugarai az éltetô meleg, a felettünk elterülô sok-sok levegô elhiteti vélem, hogy nyár van, augusztus van. Ha látnám legalább a völyget, eltűnne csalodásom, de alattunk ködtenger hullámai siklanak el és óriási szigetek gyanánt emelkednek ki az ismerôs csúcsok seregei, melyek közül annyihoz fűzôdik egy-egy kedves emlék, gondolat. Szemünknek nincs nyughelye, mert a Krivánig szabad minden, lelkünk magába zárja ezt a tündéri képet örökre. A feltámadás napja van ma és én újjászülöttnek érzem magam itt az elfoglalt meghódított csúcson, távol az emberek bűnös millióitól. E nap volt életem legszebb husvétvasárnapja.

     Soká idôztünk itt és haboztunk, átmenjünk, ne menjünk a Müller-toronyra, melyen a rúd van. Ennek keleti falán kell felkapaszkodni egy keskeny repedésben, de itt fagyott havat látunk, mert ezt az oldalt a forró napsugarak sohasem érik, a repedésben pedig jégcsapok lópgtak, úgy hogy már elôzô tapasztalataink meggyôztek arról, hogy itt fel lehetne uh´gyan jutni, ha nagyon erôszakolnók, a kérdést, - de koczkáztatni kellene. És ezért nem mentünk a kis toronyra.

      Mielôtt elhagytuk volna a Habel-tornyot, kôember-rakáshoz akartunk fogni. Megemelem a mellettem heverô követ és alatta megfakult névjegyre akadok, melyenm a következô sorokat olvastam le:

"Aemilius Hacker"
11/VII. 1896. 2h 15' als erste Spitze
dann hinüber auf die 2 andere.


     azaz Aemilius Hacker, a jelenkor legkiválóbb alpinistáinak egyike, ki a Bibircset is elôször mászta meg vezetô nélkül, 1896. július 11-ikén járt fenn a csúcsok között, továbbá, hogy 3 csúcsot mászott meg s közöttük a Habel-tornyot is s neme mint gondolták róla, hogy csak az ú. n. Gömöry- és Hacker-tornyokat.

     A mi irodalmunkban a mi közönségünk elôtt még ismeretlenül fog hangzani e szó "vezetô nélkül", külföldön ellenben, hol az alpinizmus a tetôfokára emelkedett, a vezetô nélküli turákkal érték el a legszebb eredményeket, a vezetô nélküliek tették meg a legfenomenálisabb turákat. Pedig az ô nehézségük kétszeres, de élvezetük is felülmulja azt, a mit társaik útmutatás mellett képesek elérni, és én nem is azért írom e sorokat, mintha hírdetni akarnám, új jelszavakat akarnék dobni turistáink közé, "járjatok vezetô nélkül", szó sincs róla, mert mint Eugen Guido Lammer, az egyedüljáró alpinisták legnagyobbika mondja, mindenkinek mások a képességei, ereje és energiája. Ki vezetô nélkül jár, egyedül felelôs önmagáért s jól vésse emlékezetébe Edward Wymper-nek, a Matterhorn elszánt megmászójának ötökbecsű szavait, hogy: "menj a magas hegyekbe, ha úgy akarod, de sohase felejtsd el, hogy bátorság és erô, okos elôrelátás nélkül semmit sem érnek, hogy egy pillanatnyi figyelmetlenség is egész élet szerencséjét szétdúlja. Ne siess soha, vigyázz pontosan minden lépésedre és gondold meg a kezdetnél mindig, hogy mi lehet a vég!"

     A Habel-toronyról lemenve csákányainkhoz a kis terraszra, felkerestük a Gömöry- és Hacker-tornyokat is. Mindkettô könnyen megmászható, abszolut nehézség nélkül. Közöttük kis nyereg van és itt ledűltünk a hóra, hogy hadd égessen le a nap barnára bennünket, hogy érezzük áldó jó melegét. Egy hosszú órát pihentünk és 1/2 2-kor megkezdtük a leszállást. Távoznunk kellett kicsiny birodalmunkból, melynek korlátlan urai voltunk - és nem szívesen távoztunk.

     Újra összekötöztük egymást és Lajos lassan megindult lefelé, egy ideig saját nyomainkban a gerinczen, de azután jobbra tért le róla a Habel-toroyn fala felé, hol igen meredek volt a lejtô, de nem annyira alattomos és bizonytalan. A perczek alig mulnak és én negyedórákon keresztül nem látom, annyira megtörik a lejtô. Kezem között egyszer csak nagyot rándul a kötél, de csak néhány czentimétert ersztettem utána, úgy hogy hirtelen megfeszült - mintegy egyidejűleg hallom fel Lajos hangját "most tarts erôsen, mert átverem a hópárkányt" és utána dübörögve szakad le a hótömeg, szabaddá téve további utunkat. Vigyázni kellett itt a lejövetelnél; a térdnek csak pillanatnyi ingadozasa vagy remegése oly esést idézhetett elô, hogy szebbet választani sem lehetne. Jeges kuloárunk a gerincztôl már nem volt messze s határoznunk kellett, mint jôjjünk le - vaskapcsainkat nem találtam meg, pedig mint utólag rájöttem, hátizsákomban pihentek csendesen. Sok vizsgálódás után egy kis elôreálló sziklacsücsköt vettem észre azon az oldalon, hol feljöttünk, úgy hogy még csak néhány beszorult kövecset kellet kivernünk a repedésbôl és felerôsíthettük a második hurokkötést is. Dupla kötélen ereszkedtünk le itt a kuloár havára. A hó innen kezdve már annyira puha volt, hogy folytonosan erôsen süppedtünk, de daczára a meredekségnek, egymás melett gyorsan siettünk kuloárunk végéhez, hol felcserélve hágóvasainkat a hótalpakkal, haladtunk hazafelé.

     Hiába tekintettünk vissza a Bibircsre, ólomszürke felhôk foszlányai takarták el elôlünk s sietve hömpölyögtek le ránk oly irígyen és alattomosan, de azután tisztult ismét és mire megérkeztünk a Felkai-tó falához, láthattuk kedves hajlékunkat: a Sziléziai házat.

     Egy szép nappal, egy emlékkel ismét gazdagabb volt életünk s ismételten mondogattuk el egymásnak estve, mikor pihenôre tértünk, amai nap változatos eseményeit, egymás gondolatait, hogy annál mélyebben, kitörölhetetlenül vésôdjenek emlékezetünkbe.

      Másnap husvéthétfôn, 1907 április 1-én meghatottan távoztunk a délelôtt folyamán vendégszeretô menedékházunktól és tértünk vissza le a síkra, le a városokba.

     Zúgva, zakatolva rohant velünk a vonat hazafelé és mi ott álltunk ketten elfogultan az ablaknál, hogy lássuk, a meddig csak lehet, a mi elhagyott nagy fehér hegyeinket, a melyek ép oly porrá romlanak az évezredek viharai alatt, mint elhamvad a mozdony kürtôjébôl kipattanó, sistergô sziporka a légűrben.

     Kialaudt a nap fénye is az égboltozaton és ködfelhôk kergetôdztek szanaszét a csúcsok között, csak a Tátra állott még büszkén, hatalmasan és ormai élesen megvilágítva váltak el az alkony hamuszínű ködétôl, ôk uralkodtak a vidéken és uralkodtak lelkünkben is.

     Hegyek, ti hatalmas óriások, ti vagytok a fellegek felett lakó Úr legszebb alkotásai, ti hozzátok vonzódik a gyönge ember, ki keresi az igazságot önmagában és embertársaiban, mert köztetek nem lehet tetetni, köztetek látni, ki a férfi, ki az ember. Róaltok mutatta meg Hannibal vad harczosainak a kék itáliai égtôl csillogó gazdag római síkságot, rólatok mutatta meg az Úr Mózesnek Kánaán földjét és rólatok ismertem én meg az én édes hazámat, mely a síkon oly elenyészô és kicsiny és onnan felülrôl ködbeveszô és végtelen.

     Mindjobban távolodunk, mindjobban tűntek el a Tátra ormai, még egy utolsó pillantás és vége volt ... az álomkép lelkünkbe vésve vibrált tovább csak könnyes, búcsúzó szemünk elôtt.

     Magas-Tátra Isten veled - mi eljövünk ismét!
Serényi Jenő.


Serényi Jenő (Igló, 1884. szept. 5. – Doberdo, 1915. júl. 15.): ügyvéd, hegymászó, sporttörténész és szakíró. Részint az Alpokban, de főleg a Tátra-hegységben túrázott, ahol nyáron és télen is első megmászásakor vett részt. A Nemzeti Sport Hó rovatának 1908-tól szerk.-je. Sokat írt a m. sport- és turistalapokba. 1910-ben a Turistaság és Alpinizmus c. lap egyik megalapítója, 1912-ben szerk. a Sísport gyakorlati kézikönyvét és egyik fő munkatársa a Budapest környéki sziklamászóiskolák kalauzának. Az Egyetemi Turistaegyesület, a Magyar Sí Klub és a Magyar Síszövetség egyik megalapítója, a Síszövetség első főtitkára. – Irod. Déry József: S. J. (Turisták L., 1915); Vigyázó János: S. J. emlékének megörökítése (Turistaság és Alpinizmus, 1920).
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
 




Megjegyzések


   Gerlachfalvi
   csúcs
a Magas Tátrának s általában egész hazánknak legmagasabb csúcs (2663 méter), Szepes vmegyében, Gerlachfalutól ÉNy-ra s a felkai völgy Ny-i oldalán emelkedik. Megmászása a felkai völgy felöl történik s a nehezebb hegyi tourok közé tartozik: Tátra-Füred felől (a visszatéréssel együtt) 20 órát igényel. A G. a batizfalvi völgy felől is megmászható (Stolából 12 óra). V. ö. Páter Kálmán, Kirándulás a G.-ra (Turisták Lapja I. évf. 205. l.); Felbinger Ubald, A Gerlachfalvi csúcs (Magy. Kárpát-egyes. XVII. évk. 1890. 10. l.).
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)

A Gerlachfalvi-csúcs Szlovákia, a Magas-Tátra és egyben az egész Kárpátok legmagasabb csúcsa. A trianoni békeszerződés előtt Magyarország legmagasabb pontja volt.

Egyéb elnevezései
  • 1896 – 1919: Ferencz József-csúcs (Franz-Joseph-Spitze, Štít Františka Jozefa),
  • 1923 – kb. 1932: Légionáriusok csúcsa (Štít Legionárov),
  • 1949 – 1959: Sztálin-csúcs (Stalinov štít),
  • 1959 óta: Gerlachovský štít (szlovák),
  • Gerlach, Gierlach (lengyel),
  • Gerlachovka.
A Tátra főgerincéből a Hátsó-Gerlachfalvi-csúcstól dk. irányban kiágazó, a Felkai- és a Batizfalvi-völgyet elválasztó mellékgerincet teljes hosszában a Gerlachfalvi-csúcs hegytömege foglalja el, amely 2655 m magasságával a Magas-Tátra legmagasabb orma. A Hátsó-Gerlachfalvi-csúcstól a Tetmajer-horhos választja el. A dk. irányban továbbhúzódó, kb. 250 m hosszú tetőéle a Kis-Gerlachfalvi-csúcshoz (2601 m) visz át, amely azonban nem önálló csúcs, csupán vállszerű előfok. A kettőjük közötti gerincszakaszon a főcsúccsal szomszédos a Gerlachfalvi-őrtorony (2642 m), közöttük a Gerlachfalvi-oromrés. A Kis-Gerlachfalvi-csúcsban a gerinc két ágra szakad, egy dk. és egy dny. irányban folytatódó és egyre alacsonyabb nyúlványára, amelyek végül a d. omladéklejtőben vesznek el. A két nyúlvány között óriási, üstszerű, mély katlan van, a Gerlachfalvi-katlan. A csúcsról nyíló kilátás igen tágas és szép.
...
(Forrás: Wikipédia)
 
   Homo sum, humani nihil a me alienum puto
Ember vagyok, és úgy gondolom, hogy nem idegen tőlem semmi emberi.
[Publius Terentius Afer (Karthágó, Kr. e. 195 vagy 185 – Hellasz, Kr. e 160) római vígjátékíró.]
Akkor mondják, ha valaki egy egyszerű, de emberi, mások által az illetőtől lealacsonyítónak talált dolgot mond, vagy tesz valaki. (pl. téved)
(Forrás: Latin mondások Wikidézet)
 
   Nagyszalók Nagyszalók (szlovákul Vežký Slavkov, németül Großschlagendorf): falu a mai Szlovákiában az Eperjesi kerület Poprádi járásában.
Poprádtól 5 km-re északra fekszik.
Nevének eredetére több elképzelés is létezik:
1) A szláv Slavek szenélynévből származik.
2) Slavk mint "szlávok falva"
3) A német Schlaken (=salak) szóból. Az ókori kelta kohókból származó salakkupacok most is megtalálhatóak a környéken

Területe már az őskorban lakott volt. A várost a II. Géza által betelepített német telepesek alapították a 12. század közepén, kiváltságait is II.Gézától kapta. Oklevél 1251-ben említi először. Egyike volt a Zsigmond által zálogba adott szepesi városoknak, 1465-től Szepes várának birtoka volt. 1866 nyarán csaknem teljesen leégett, lakosainak megsegítésére ekkor országos gyűjtés indult. 1910-ben 932, többségben német lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Szepes vármegye Szepesszombati járásához tartozott. A németeket 1945 után kitelepítették, helyükre szlovákok költöztek.
(Forrás: Wikipédia)