Fogarasi-havasok


Fogarasi-havasok - Munţii Făgăraşului - Fogarasch-Almen


 
 
  • az Erdélyi déli határláncolatnak K-felől második tagja, a Szebeni hegycsoport és a Brassói hegység közt, Szeben és Fogaras vármegyékben, a román határon emelkedik. A hegység, melynek élesen határolt s kitünően kifejlett főgerince mélyre bevágódott (352 m.), hatalmas bástya gyanánt egyenesen Ny-ról K-re huzódik, a Vöröstoronyi szorosnál (mely azt a Szebeni hegységtől elválasztja) kezdődik s hirtelen emelkedik 2000 m.-nél nagyobb magasságra; főbb emelkedései a Szkára (2307 m.), Szurul (2288 m.), Negoi (2536 m.), mely Erdély legmagasabb csúcsa, továbbá a Vunetára vagy Butyán (2510 m.), Viszta máre (2520 m.), Vurvu Urli (2479 m.), Kolcz Vizlya (2520 m.), Podrag (2455 m.), Ucsi máre (2431 m.). K-felé a Kápu Tamasului horpadása (1556 m.) választja el a Brassói hegységhez tartozó Királykőtől. A felette zord és meredek, de összefüggő láncot képező főgerincből ritka szabályossággal ágaznak ki É-felé egymással párhuzamos, keskeny s felette meredek, de rövid oldalágak, melyeket kisebb-nagyobb patakok (Kerci patak, Ucsa, Brázai patak, Sebes) választanak el egymástól. Csakis a F. keleti részében fakadó Barca, mely egyuttal a Királykő csopoprtja felé képezi a határt, veszi K-nek utját a barcasági lapály felé, mig a többi folyóvizek mind egyenesen É-nak, az Olt felé sietnek. A F. csoportja csaknem közvetlenül a sikságból emelkedvén ki, rendkivül nagyszerü képet mutat, mely csakis a Magas-Tátra panorámájával hasonlítható össze. 1800 m.-ig nyulik fel rajta a fenyves erdő, azon tul szürkésfehéres sziklaormok és csúcsok következnek, melyeket az év nagy részében hó borít. A mellékágak alját lomberdők takarják. Völgyei telvék természeti szépségekkel, melyeket ujabban a turisták kezdenek felkeresni; ilyen a Buila-tó (l. o.) stb. Hozzáférhetővé tételükön a Siebenbürgischer Karpathen-Verein s ujabban az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület fáradozik, de a teendő ott még igen sok. - A F. déli (romániai) oldalágai jóval hosszabbak mint az északiak s lassabban, de egyuttal kevésbé szabályosan ereszkednek a sikság felé. A Dimbovica itt a fővölgy, mely a hegység vizeinek nagy részét magába gyüjti. Geologiai szempontból a F. leginkább kristályos palákból áll, melyekből szigetekként kristályos mésztömegek emelkednek ki. Helyenként gránit és porfir lép fel, a csillámpala klorit- és agyagpalára változik. A kristályos palákra É-felé harmad- és negyedkori képletek rakódtak le. Ásványokban a hegység nem gazdag. V. ö. Primics György dr., Bolyongások a F.-ban (magy. Kárpát egyes. VII. évk. 1880. 372-404. l.).
    (Forrás: A Pallas nagy lexikona)

  • A Déli-Kárpátok legmagasabb és legegységesebb hegylánca. Felszínének nagy része 2000 méter feletti, több csúcsa pedig 2500 méter fölé emelkedik. Alakja asszimetrikus, északon a völgyek és a lejtők rövidek és meredekek, déli lejtői pedig enyhébbek, és itt a völgyek is hosszabbak.
    A főgerinc magassága viszonylag egyenletes, átlagos magassága 2350 méter, hosszúsága 70 km. A gerincen nem alakult ki mély átjáró vagy szoros, amely megfelelő átkelést bizosítana az északi és a déli oldalak között, így a legalacsonyabb hágó is 2177 méter magas.

    A Fogarasi-havasok éghajlata hűvös, csapadékos, zord telekkel és rövid, hűvös nyarakkal. A hó a magasabban fekvő területeken csak május vége körül olvad el, de nagyobb, akár sízésre alkalmas hófoltokkal július, augusztus környékén is találkozhatunk. Télen a hóréteg vastagsága elérheti a 7-8 métert is. A nagy havazások után igen nagy a lavinaveszély.

    Az elmúlt évtizedekben több kisebb-nagyobb barlangot is feltártak, melyeket a felszín alatti patakok és több méter magas vízesések teszik változatossá és érdekessé. A sziklás gericek között meghúzódó csillogó tavak vagy tengerszemek a hegység különleges színfoltjai.

    A Fogarasi-havasokban, sajnos, kevés a védetté nyilvánított terület, és védelmük sem biztosított. A Bâlea Rezervátumot 1932-ben nyílvánították védetté, területe 180 ha. A terület magában foglalja a hegység legnagyobb tengerszemét, a Bilea-tavat és környékét.
    A Vádi nárciszrét a Fogarasi-havasok északkeleti lábánál, Vád helység mellett, 400 ha-on terül el.
    A Kisárpás-völgyi vadászati rezervátum a zergecsapatok menedékhelye. A Porcsesdi (Vöröstorony) őslénytani rezervátum nem más mint egy kis mészkőfolt, mely megőrizte az 50 millió éves, trópusi tenger egykori élővilágát.

    A 2500 méter körüli csúcsok és a 2000 m magasban megtalálható tengerszemek Erdély egyik legcsodálatosabb vidékévé varázsolják a tájat.

    A környék tisztasága és a szállások minősége nagyon sokat javult az utóbbi időben, főleg a tó környéki magánpanziók ajánlhatók az utasoknak.
    (Forrás: Erdélyi Turizmus)






  • Kárpát-Koszorú Nemzetközi Túramozgalom



    Néhány az interneten fellelhetô link amely érdeklôdésre tarthat számot.


    Balea-tó


    Fotók a Fogarasi-havasokról.


    Néhány kapcsolódó link


     

      Szabó János írása, Turisták Lapja, XX. évfolyam 1-2. szám, 1908. Január-Február,
      27. oldal


      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    Erdélyi útijegyzetek.
    (1907. évi augusztus 14-tôl szeptember 1-ig.)


         Ha jól emlékszem, még 1906 július havában, valahol a tarpatak-füredi Rózsa-szállóban állapodtunk meg Hoffmann Ottó barátommal abban, hogy a legközelebbi nyáron a Fogarasi-havasokat keressük fel.

         Ezen szándékunk 1907 augusztus 14-én beteljesült s 15-én regel, a hozzánk csatlakozott Fischer és Szendrô turista-társainkkal, már a marosmenti sólymosi és dévai várakban gyönyörködtünk. Délben már Alvinczen ebédeltünk, sôt - felhasználva a vonatunk indulásáig rendelkezésünkre álló idôt - a köves, de annál melegebb vízű Marosban meg is fürödtünk.

         A vasúti utazásból a nagyapold-szelistyei, jobban mondva nagyapold-nagyszebeni részt tartom turista szempontból megemlítendônek, a hol úgy a természeti szépségek, mint az ezeken, hol alagúttal, hol pedig viaduktok segélyével áttörô vasút, szép emléket vésnek az ember lelkébe.

         Este 9 óra felé járt az idô, mire Nagyszebenbe érkeztünk. A Nagydisznódi-utczában lévô Neurihrer-szállóba térve, leraktuk podgyászainkat s a szemben lévô "Római császár" vendéglôbe vacsorálni mentünk. Alig, hogy elhelyezkedtünk, máris egy budapesti ismerôs s most Nagyszebenben idôzô turista tagtársunk keresett fel s a szükséges felvilágosítások beszerzésénél készségesen segítségünkre ajánlkozott. Vacsora után csakhamar pihenni tértünk.

         16-án délelôtt, a Nagyszebenben idôzô ismerôsünk társaságában megnéztük a város nevezetességeit. A legfeltűnôbb Szebenben az a sok oláh asszony és leány, ki fején kendôt visel és a kendôre még nagy szalma- vagy posztó-kalapot rak. A legtarkább látvány az ilyen asszony népbôl természetesen a piaczon kínálkozik, a hol a nagy kalapoktól alig látni mást.

         Turánkra nézve a S. K. V. elnökétôl és pénztárnokától kapott szíves felvilágosítások után, beszereztük a határátlépési igazolványokat, a 5-6 napig tartó gerincz-vándorlásra szükséges konzerveket, nemkülönben táviratilag Felek községbôl a vonathoz rendeltünk két teherhordót.

         Délután a Verestorony-szorosba rándultunk. Verestorony határállomáson érdekes nyüzsgés-mozgás látható. Itt tűnik fel elôszôr a czifra egyenruhájú román csendôr és az egyszerű román katona, nemkülönben a díszes és sokféle színű uniformist viselô román katonatiszt. Van itt magyar csendôr, pénzügyôr és a budapesti rendôrre emlékeztetô határ-rendôr, s a sok tarka viseletű utas. nyelv tekintetében, itt már a román van többségben. A mi utazásunk alkalmával ezen érdekes tarka népvegyületet még élénkebbé tette a Nagyszebenbôl Verestorony-szorosba gyakorlatra menô sok katonatiszt és önkéntes.

         Az útlevélvizsgálat után, a mi körülbelül egy órát vett igénybe, tovább utaztunk s Verestorony megállóhelyen szálltunk le a vonatról. Innen besétáltunk majdnem az elsô román községig Caineig.

         A szoros, a vad folyású Olt folyóval, különösen a magyar részen, elég szép természeti szépségekben bôvelkedik. Azt hiszem legszebb a régi várszerű Verestorony nevű kis pirostéglás vár melletti környéke. Bem apó ütegeinek helyei két emlékkôvel is meg vannak örökítve.

         A legérdekesebb azonban az országúton a határon való átkelés. A magyar oldalon a nemzeti színű kapu mellett a magyar csendôr kéri az útlevelet s alig, hogy a húszlépésnyi semleges területen lévô hídon átjutunk, már jön a román katona, a ki ugyan semmit nem ért a magyar írásból, de annál komolyabban vizsgálja s alig, hogy átenged, máris egy másik a román vámhivatalba utasít, a hol szépen elszedték revolvereinket és fényképezô gépünket, mert Románországba ilyen holmit nem szabad bevinnünk.

         Cainei állomás elôtt a pályától jobbra nyíló szép völgybe tértünk s a vígan csobogó patak mellett letelepedtünk s jó étvágygyal az uzsonnához fogtunk. Pihenôhelyünkrôl szép kilátásunk volt a lenyugvó nap által gyengéd pirosra megvilágított Fogarasi- havasok déli gyepes lejtôire.

         Falatozásunk után siettünk vissza, de mivel 6 óra már elmult, alig birtunk baj nélkül visszajutni, mert nemcsak hogy a román vámhivatal már be volt zárva, de mikor itt nagynehezen fényképezô gépünket és revolvereinket visszakaptuk, akkor meg a magyar csendôrök tettek szemrehányást, mert csak esti 6 óráig van az országúton közlekedés.

         Elég volt tehát ebbôl a kirándulásból, a mely ugyan egy kissé kalandos, de mégis igen szép volt.

         Verestorony állomáson még nagyobb meglepetés ért. Nem tudtuk ugyanis, hogy a 8 napra szóló határátlépési igazolvány csak egyszeri átlépésre jogosít s lehagytuk Romániában bélyegezni s ennek folytán a határrendôrségi kapitány természetesen elvette tôlünk az igazolványokat. Szerencse, hogy oly elôzékeny s daczára az esti óráknak, azonnal új igazolványokat állíttatott ki részünkre.

         A míg igazolványainkra várakoztunk, érdekes s az oláh parasztság erkölcsét megvilágító ténynek voltunk tanúi. Egy oláh parasztot hozott be egy határrendôr s a kapitánynak jelentette, hogy az atyafi Romániából csak maga jött vissza, míg a határátlépési igazolványán feltüntetett 16 éves lányát, a kivel ezelôtt két nappal kiutazott nem hozta vissza magával. A kapitány nagy felháborodással kijelentette, hogy ez is eladta a saját gyermekét. És nem csalódott. A kissé becsípett atyafit megmotozták és tüszôjében meg is találták a vérdíjat, körülbelül 100 leit. A midôn lecsukták, az oláh egész hidegvérrel a subáját a feje alá rakta s mint a ki dolgát legjobban végezte, aludni tért. A kapitány szerint, ilyen esetek napirenden vannak a határállomásokon.

         A vonatra ülve, most már minden baj nélkül visszatértünk Nagyszebenbe s 11 óra volt, mire fáradtan szállónkba értünk, hogy reggel 3 órakor már felkeljünk.


    Gerinczvándorlás a Fogarasi-havasokban.


         17-én csakugyan hajnali 3 órakor keltünk és gyalog a pályaudvarra siettünk. Az állomáson megreggelizve, Alsóporumbák állomásra utaztunk. Feleken beszálltak hozzánk a megrendelt teherhordók.

         Hét óra felé Alsóporumbákra érkeztünk, a hol kocsit fogadva, napos s döczögös úton, - itt-ott fekete bivaly- s fehér magyar fajtájú marha-csordák által tarkított legelôkön keresztül - szép kilátással az elôttünk meredezô Fogarasi-havasok egész lánczolatára - Felsôporumbákra hajtattunk, a hol Fischer útitársunk még egy oláh teherhordót fogadott. Majd a szükséges kenyérnek drága pénzen való beszerzése után, az elhagyott állami üveghutához kocsiztunk. Ezen, a Porumbáki-völgy legalsó erdôs részén lévô s már csak egy kis kápolnából s egy erdészlakból álló hutánál gyümölcsfák alá telepedve - mivel a felfogadott oláhra várakoznunk kellett - falatozáshoz fogtunk az elôttünk meredezô havasokban gyönyörködtünk. Délfelé járt az idô, mire a megérkezett oláhval, jó nehéz hátizsákokkal, nagy forróságban nekivágtunk az elég meredek s gyakran napos, szépen épített Wolff-úton a magurai gerincznek.

         Már a hutánál láttuk, hogy a Negojon köd képzôdik s minél magasabbra jutottunk, annál kisebb lett a hôség s annál gyorsabban közeledett felénk a hegycsúcsokon nyugvó szürke ködtömeg.

         A szép bükkösön, majd az 1200 m.-nél kezdôdô tűlevelesben, a természeti szépségekben bôvelkedô Riu-mare nevű, hatalmasan nagyarányú szép völgybe való lepillantással haladtunk fölfelé, a Magura-hegyhát keleti oldalából csörgedezô forrásig. Pihenés után szomjunkat a jó hideg forrásvízzel s a nagy mérvben körülöttünk pirosló málnával oltottuk. Hôségrôl itt már szó sem volt, sôt a ködbe burkolt havasok felôl oly csípôs hideg szél fujt, hogy kabátjainkat s köpenyeinket voltunk kénytelenek felvenni.

         Pihenôhelyünkrôl, az alattunk elterülô - elôbb említett - Riu-mare völgybe, a sötét fenyves hegyoldalakból alázuhanó vad zúgású patakok és a völgy legfelsô részében fehérlô nagy Serbota-vízesés szép látképét élvezhettük.

         A Magura felsô részén levô sziklakapunál (Porta) voltunk, a midôn hangokat hallottunk utánunk s csakhamar teherhordóink az itteni hegyekben megszokott három hanglejtésbô álló ordításhoz fogtak, a mire ugyanilyen választ hallottunk. Oláh teherhordónk itt letelepedett s bevárta a jövevényeket. Két oláh pásztor volt, a kik két megrakott csacsival a Serbota-sztinába igyekeztek. Oláhunk természetesen az ô terhét is a csacsikra rakta. Bámulatos, hogy mily terhet bír el ez az állat és mily biztonsággal lépked a keskeny ösvényen.

         Még a hatalmas 180 m. magas Serbota-vízesés elôtt elfogott a nagy zápor s bizony a sűrű köd miatt ezen ritka természeti szépséget lefényképezni nem sikerült. Itt az oláhok a csacsikkal - oláh teherhordónk legnagyobb sajnálatára - az útról jobbra tértek s mi a sűrű ködben folytattuk útunkat. A vízeséstôl már köpenyegeinkben voltunk kénytelenek a hatalmas fenyvesben részben szerpentinekben, de azért elég meredeken emelkedô turista-úton, az 1546 m. magasságban lévô Negoj-menedékházba igyekezni, a hová sűrű ködben, csurom vízesen délután 5 órakor érkeztünk meg.

         Átöltözködve, elôszôr is feketekávéval frissítettük fel idegeinket, majd pedig néhány képes-lap megírása után vacsorához ültünk s a másnapi jó idôjárás reményében, 8 órakor a megérdemelt nyugalomra tértünk.

         18-án, vasárnap a Negoj-csúcsára akartunk menni, de turista tervez, s az idôjárás végez. Hajnali 2 órakor, a midôn fel akartunk kelni, legnagyobb zivatar verte a menedékház tetejét és a legsűrűbb köd ült az egész környéken. Mit tehettünk akarva nem akarva, kénytelenek voltunka menedékházban maradni s délutánig dominójátékkal töltöttük az idôt.

         Délután Nagyszebenbôl feljött a S. K. V. néhány hölgy- és férfitagja s mintha csak ôk hozták volna a jó idôt, elállt az esô és láthatók lettek a szép havasi csúcsok.

         Igazán gyönyörű látvány volt. A magasban a naptól megvilágított havasi csúsok, alattunk a völgyekben pedig a fehér ködtenger.

         Estefelé megtekintettük a Negojra vezetô a Sebotahát keleti oldalán meredeken aláesô sziklák falaiba vájt és több hasadékot áthídaló "Drachensteig" nevű turistautat. Ezen útról a legszebb természeti szépségeket látja az ember. Lefelé a szédítô mélység, felfelé pedig az irtózatos magas sima sziklafalú hasadékok, a hatalmas fenyôk árnyékától misztikusan megvilágítva: gyönyörű élvezetet nyujtanak az áthaladó turistának.

         De a legszebb látványt, a menedékház elôtt lévô csúcsról, csak a sötétség beálltával élvezhettük. Ugyanis a hold által megvilágított fekete havasi csúcsok és a völgyekben a tengerhez hasonlóan úszó hófehér ködtömeg: felejthetetlen képet véstek lelkünkbe. Ezen kedves képpel hajtottuk le fél 9-kor fejünket, hogy hajnali 2 órakor felkelhessünk.

         19-én hajnali fél 2 órakor tiszta idôre ébredtünk. A menedékház falai csak úgy visszhangzottak a német, de még inkább a fülünknek idegen szász szótól. Minden élôlény, akár férfi, akár nô, sürgött-forgott, hogy minél elôbb a szabadba jusson. Mi már fél 4-kor elhagytuk a menedékházat s a hajnali szürkületben, a tegnap megtekintett szép "Drachensteig"-úton elindultunk a Negojra.

         Elhagyva a Drachensteigot, csakhamar kijutottunk a szálas fenyô-erdôbôl s a törpefenyô közt a Szarata-völgy felsô katlana felé haladtunk a hegyoldalban húzódó ösvényen. Az elôttünk meredezô fekete sziklákon csakhamar megjelentek a bíbor vörös hajnali napsugarak, a mi kedvünket természetesen csak fokozta. Körülöttünk zúgott a völgybe alázuhanó patak víze, felettünk a naptól mindjobban megvilágított sziklagerinczek, alattunk pedig a völgy zöld pázsitján egy sztina körül pihent a tarka birka nyáj, a mellettük csendesen legelészô csacsikkal s a ránk vadul ugató komondorokkal.

         A Szarata-völgy legfelsô katlanát átlépve, a zerge-kônél kezdôdött az emelkedés. Eleinte havasi gyepen egészen a Kleopatra nevű szikla-toronyig. A Kleopatra sziklától már nagy sziklatömbökön át és kis hómezôk mellett haladtunk elôre s nemsokára elértük a negoj gerinczét, vagyis az országhatárt. Innen már román földön, puha havasi gyepen fél 7-re felértünk a Déli Kárpátok legmagasabb pontjára, a 2536 m. magas Negoj-csúcsra.

         A kilátás tiszta és meglepô volt. Kiterjedt az egész Fogarasi-havasokra s természetesen úgy a magyar, mint a román oldalon levô síkságra. Különösen szép volt a szemben lévô Pásztor-csúcs. majd egymásután következtek: nyugatról a Reisenberger-csúcs és az ezt követô Szurul tömege, észak-keletrôl, a felsô részén még hómezôkkel tarkított, alsó részén pedig sötétzöld fenyôkkel borított tágas Lajta-völgy, délkeletrôl a meredek, zordon kinézésű Calţunul-csúcs, délrôl, a romániai oldalon pedig a szép zöld alpesi gyeppel borított gerinczek közt lehúzódó tágas Negoj-völgy.

         A legszebb kép azonban a délkeleti oldalon, már román területen levô 2528 m. magas - elôbb említett - vad fekete Calţunul-csúcs, a hegy északi lábánál, hómezôk és sziklatörmelékek szomszédságában, a napfényben ragyogó sötét zöld színű Calţun-tóval.

         Miután ezen szép kilátással beteltünk, fél 8-kor felszedtük nehéz zsákjainkat és folytattuk utunkat a Fogarasi-havasok legnehezebb turista útjához, Ördög-torka (Strunga drakului, Teufelshürde) nevű, vagy 400 méter mély szakadozott sziklahasadékhoz.

         Az Ördögtorka-hasadék - mivel az ezelôtt a szikába erôsített vaskapcsoknak most már csak a lyukjai látszanak, de a vasaknak semmi nyoma sincsen - éles meredekségénél fogva, nem mondható valami könnyű és kellemes útnak, de azért a gyakorlott turista - természetesen kellô figyelem mellett - minden baj nélkül lejut rajta. Mi is 3/4 óra alatt minden baj nélkül leereszkedtünk a Lajta-völgy legfelsôbb s hóval borított katlanába. Törmelék-mezôn, majd egy alacsonyabb szakadozott szikla-nyergen, az úgynevezett Portán átkelve, a kies fekvésű Calţun-tóhoz jutottunk.

         A tó környéke, a milyen hideg és zord, ép oly szép is. Szelídséget e vidéknek talán csak a meredek hegyoldalakon fehérlô birkanyájak nyujtanak. Ezen szelídség ellensulyozásaként azonban fejünk felett kóvályognak a hatalmas sasok. A tónál láttuk meg az elsô román csobánt (birkapásztor), kinek kinézése nem valami biztató.

         Falatozás után tovább indultunk, a keletre elôttünk meredezô puha gyepes Laitelu-csúcsnak. Sütött a nap forrón, természetes tehát, hogy iszonyúan izzadtunk. De minden fáradságunk kárpótolva lett, mert az északi oldalon, lépésrôl- lépésre szebb és vadabb, helyenkint a még el nem olvadt, vagy 4 méter vastag hófuvásokkal, vadregényes fekete szakadozott sziklatornyokkal, majd pedig szép zöld buja alpesi rózsabokrokkal és puha fűvel benôtt s a déli oldalra aláfutó gerinczekkel tarkított vidéket láthattunk. De akármennyire izzadtunk, 12 órára meghódítottuk ezt a csúcsot is (2403 m.) A csúcson egy oláh csobán ült, fehér és fekete birkáitól körülvéve.

         Leérve a csúcsról. elôttünk állt egy újabb, a 2405 m. magas Laitii s ezt követte a harmadik, habár kisebb is, a 2401 m. magas Paltina. Ezek is a romániai oldalon, a melyen felmentünk, puha gyeppel vannak borítva, az északi, a magyar oldalon pedig meredek sziklákból és hasadékokból állanak.

         A kilátásra nézve csak annyit mondok, hogy ezen csúcsokról is oly szép volt mint eddig, leírni úgy sem bírom, azt a helyszínen kell élvezni.

         Ezen csúcsokat is meghódítva, veszedelmes meredek kôtörmeléken leereszkedtünk az úgynevezett "Úraszony-völgy" (Valea Doamni) még nagyrészben hóval borított legfelsôbb katlanába. Ezen katlan a legvadabbnak és legszebbnek mondható. Felül a fekete szakadozott sziklacsúcsok és gerinczek veszik körül, középen a veszedelmes kékes-szürke kôtörmelék, a legalsó részén a hatalmas mennyiségben fekvô hó, oly ellentétes és mégis oly harmonikus.

         A katlan észak-keleti részén lévô utolsó sziklafalból csörgedezô forrásnál megpihenve, átkeltünk a Bulea- gerinczen és alattunk terült el a Fogarasi-havasok legnagyobb tengerszeme, a sötétzöld vízű kies Bulea-tó, a tóba benyuló félszigeten épített kômenedékházzal.

         A Bulea-tó katlana, az elôbb említett katlannak éppen az ellenkezôje. Csúcsai és gerinczeinek sziklái legnagyobb részt havasi zöld gyeppel vannak borítva és árnyékuk a tó sötétzöld vízében visszatükrözôdvén: a legszelídebb és a legbarátságosabb képet alkotják.

         Egy fél óra alatt - délután 5 órakor - leereszkedtünk a tóhoz. Podgyászainkat a tóba nyúló félszigeten levô menedékházban leraktuk s fáradtságunk kipihenése végett, a menedékház elôtti zöld pázsitra telepedtünk.

         A S. K. V. nagyszebeni osztálya tagjainak egy része a menedékházhoz velünk egyidôben érkezett. Másik része a zerge-tavat is megnézte s ezek még akkor is, a midôn mi már régen a puha fűben heverésztünk, az elôttünk magasló gerinczeken kapaszkodtak. A tónál is találtunk nagyszebeni turistákat. Négy óra volt mire a legutolsó csapat is lejutott s a teherhordókkal együtt, körülbelül 50-60-an lehettünk, akár csak odahaza vasárnap a Dobogókô menedékháza körül.

         A szebeniek csakhamar útra kerekedtek és a Bulea-völgyben lévô menedékházba mentek éjszakára. Velünk csak néhány fiatal ember maradt, a kik másnap a Vunatore csúcsára készültek.

         Pihenés után hozzáfogtunk mai ebédünk s egyúttal vacsoránk elkészítéséhez. Az igaz, hogy valami fényes terítékrôl szó sem volt, mert a konzervhez csak a Felsôporumbákon vásárolt s most már megkeményedett kukoricza-kenyér jutott. De ki törôdik itt az étellel? Mi is csak az elôttünk elterülô természeti szépségekrôl beszélgettünk s holnapi programmunk letárgyalása után, a lenyugvó nappal egy idôben, mi is pihenni tértünk.

         Augusztus 20-án elaludtunk s ennek folytán 5 óra volt, mire a menedékházat elhagytuk. Útunk a Bulea-tó keleti oldalán, a Zerge-csúcs meredek gerinczének vezetett. Szép tiszta idô volt s a nap aranyszínű sugarai az elôttünk meredezô fekete csúcsokról az alattunk lévô Bulea-tó sötétzöld vízében tükrözôdtek vissza.

         Vagy háromnegyed órai kapaszkodás után a napsütötte nyeregre jutottunk, a hol egy legelészô zergét zavartunk meg. Még egy pár lépés s alattunk csillámlott - hullámain egy vadkacsát usztatva - a tiszta zöldvízű kedves Zerge-tó.

         A Zerge-tó katlana, a tóban visszatükrözôdô hatalmas román csúcsokkal s a körülötte fekvô hómezôkkel: a legszebb természeti szépségek közé sorolható.

         A tó nyugoti oldalán a napsütötte zöld pázsitos zerge-csúcs, az észak-keleti oldalon pedig az ezzel ellentétes fekete sziklából álló "Vunatore a lui Buteanu" nevű csúcs meredezik. Ezen utóbbiból a román oldalra aláfutó gyepes gerinczre kapszkodtunk. E gerinczrôl szép kilátás nyílik a Zerge-tó és a szomszéd nagyon törmelékes s részben még hómezôkekl borított katlanokra. Ezen kívül nagyon messzire be lehetett látni a Zerge-tó vízének lefolyásául szolgáló s vad hegyek közt húzódó Valé-Capriaratia nevű román völgybe.

         Kakaoból álló reggelink elfogyasztása után, lementünk az elôbb említett törmelékes katlanba. Ez nem volt valami kellemes mulatság, mert a meredek lejtôn elterülô nagyobb és kisebb kôgörgetegeken zergemódra kellett átugrálnunk. Vagy egy órai kínlódással ezen is átestünk s román földön, gyepes havason nem sokára elértük az Árpási-nagyvölgy katlana felett levô úgynevezett Portica (Kleine-Scharte) nevű hágót.

         A hágóról szép kilátás nyílik kelet felé hosszúhátú Nagy-Vist (Vistea mare) valamint az ennél alacsonyabb Podragu- és Konrád-csúcsokra, a nyugat felé pedig a Negojtól kezdve idáig az egymásután sorakozó összes csúcsokra s természetesen az északra és délre aláfutó völgyekre.

         A hágó melletti gerinczen kétcsobán ült és furulyázással töltötték idejüket. A megkínált dohány viszonzásaképpen egy pár oláh nótával kedveskedett az ifjabbik. Meg kell hagyni, hogy ezek a félvad emberek, ezen egyszerű hangszert nagy tökéletességgel, sôt mondhatnám talán némi művészettel kezelik. Van valami megkapó abban, a mint az ôsidôktôl fogva, a maga természetességében még meglevô s czivilizácziót nem ismerô ezen vadregényes vidéken egyedül élô csobán, szôrével kifordított zsíros subáját vállára vetve, a napsütötte fekete sziklacsúcson ül s az alatta mélyen legelészô birka-nyájat szemmeltartva mélabúsan furulyázik. Az együgyű állatok mintha csak megértenék, fejeiket feltartva, a nyakukon lévô kolompjaikat elhallgattatva, néznek a furulyázó csobán felé. Sôt az eddig vadul ugató komondorok is elhallgattak s füleiket hegyezgetve nézték a nótában elmerengô gazdájukat. Nagyon összeillô ez a kép. Felül a vad sziklacsúcsok és gerinczek, alul a hómezôk, kôgörgetegek és vad víz-zuhatagok, a helyenkinti zöld pázsitokon a tarka birka-nyáj és a nyáj felett a hegycsúcson furulyázó csobán.

         Elbúcsúzván a csobánoktól, az Árpási-nagyvölgy alattunk fekvô, hómezôkkel borított katlanába ereszkedtünk. A katlanból szép kilátásunk volt a mély sötét erdôs árpási völgyre és ezt bezáró Vertopelu csúcsból aláfutó csipkés sziklagerinczre. A katlan keleti gerinczét átlépve, megint gyepes havason, román földön lejutottunk az Árpási-nagyvölgynek a Vertopú-csúcs alatti mellékkatlanába, a hol egy nyitott pásztorgunyhót találtunk. csomaghordóink a gunyhóban talált sajtból levágtak egy darabot, de 40 fillért tettek helyébe a csobánok részére.

         Ezen katlanból megint gyepes meredek gerinczre feljutva, alattunk feküdt a szép Podragelu-tó katlana szintén sok törmelékkel és részben még hómezôkkel borítva, a tó felett meredezô vad fekete sziklás Podragu-csúcscsal.

         Kis pihenés után lementünk a tóhoz és ezen szép katlanon is átjutva, megint szép zöld gyepes lejtôn, a forró naptűzéstôl izzadva, felkapaszkodtunk a Podragu-csúcsból észak felé aláfutó gerinczre. Inne gyönyörű kilátásunk volt úgy a Podragelu-, minr a Podragu-tó katlanaira, ezen katlanokat körülvevô csúcsokra, a csúcsokból aláfutó gerinczekre, nemkülönben a számtalan vízesésekkel a zöld Árpási-völgybe aláfutó patakokra.

         Lereszkedve a Podragu-tó katlanába, ezen katlant most már a nyugati oldalon, a meredek Podragu-csúcs alatt kereszteztük, a mi a sok síma palakô-törmeléken ugyancsak nehezen ment. Alig mentem 10 perczet, a nagy zörgétôl egy megijedt zergét vettem észre, a mint elôttem szikláról-sziklára ugrálva, igyekezett elôlünk menekülni. vagy egy órai küzködés után, felkapaszkodtunk a Podragu- és Konrad-csúcs közti gerinczre és átlépve a romá földre, szép kilátássala román területen lévô "Valé-Duna" nevű völgyre, valamint észak felé a magyar oldalon fekvô fogarasi síkságra, ebédhez ültünk. Ebédünk megint csak konzervbôl állt, mint már három át. Még pedig rejtélyes kontervekbôl. A doboz tartalmát jelzô feliratok ugyanis a sok hánykodásban leváltak s így sohasem tudtuk, hogy a felmelegített dobozból milyen illatos pecsenye vagy kolbász-féle fog kibukkanni. Válogatni nem válogattunk, hanem ettük sorjában, mert minél többet fogyasztottunk, annál könnyebbek lettek a háti zsákok s annál könnyebben haladtunk.

         Másfél órai pihenés után, 2 órakor folytattuk utunkat, megint csak román területen, a Podu-Giurgiului nevű hegyhát gyepes lejtôjén. Irányunk az Ucia-mare és Vistea-mare közti vad szakadozott sziklás gerincz volt. A gerinczrôl szép lepillantás esik az alattunk fekvô vadul meredek sziklákkal környezett és sok helyen hómezôkkel tarkított Vale-Ucisiore nevű, magyar területen fekvô völgy katlanába. Teherhordóink kiabálására csakhamar zergefütyülést hallottunk és nemsokára 9 zerge ugrándozott szikláról-sziklára alattunk. Mire a katlan keleti vége fölé jutottunk, onnan is vagy 12 zerge iramodott elôlünk.

         Fischer és Szendrô útitársunk a mai túrát itt beakarták fejezni és a déli oldalonalattunk fekvô Duna-völgy legfelsô részén lévô pásztor-gunyhóhoz akartak lemenni. Én és Hoffmann azonban - mivel csak d. u. 4 óra volt - az út folytatása mellett határoztunk, a mihez azután ôk is csatlakoztak.

         A gerinczrôl megmásztuk a 2526 m. magas Nagy-vist (Vistea-mare) nevű hosszúhátú csúcsot. A csúcsra minden baj nélkül 5 órára értünk fel és a tiszta napos idôben igazán felejthetetlen kilátásban volt élvezetünk. Átláttunk a Negoj-csúcstól kezdve a Verfu-Ourli-csúcsig az egész Fogarasi-havasokon és az ezekbôl úgy a magyar, mint a román területre aláfutó számtalan gerinczen és a gerinczek közti völgyeken. A látókört nyugat felé a negoj, keletfelé pedig a Fogarasi havasokon túl fekvô Királykô, Bucses stb. hegylánczok zárták be. Mire a leereszkedéshez fogtunk, már bíborpirosra festette a napsugár az összes csúcsokat.

         A csúcsról leereszkedtünk közvetlenül az alatta román területen lévô Vale-Ree nevű völgy legfelsô, részben még hóval borított mellék katlanába, a hol legelészô birka-nyájjal három csobánt találtunk egy kôbôl összetákolt kaliba (Bordé) mellett, négy dühösen ugató komondorral és két legelészô csacsival. Daczára annak, hogy szívesen fogadtak, megjelenésük - vad kinézésüknél fogva - mégsem volt valami biztató. Különösen az egyik, a ki egy nagy rozoga elôltöltô puskával állt piszkos subájában s nyitott gallérú szurtos ingével elénk. A mikor kérdeztem hogy minek a puska, azt válaszolta, hogy éjszaka medvék szoktak jönni és a puskával ijeszti el ôket.

         Midôn vacsoránk elkészítéséhez fogtunk, ugyancsak néztek ezek a kovával tüzet rakó nomád emberek, hogy egy pillanat alatt égtek spirituszlámpáink és nemsokára szürcsöltük a tejkonzervvel készített forró kakaot.

         A csobánokat magyar dohánynyal megkínálva, mindjárt jó barátok lettünk, a mit ôk juhturóval (brindza) viszonoztak. Természetesen a turót pénzzel fizettük. A csobánok tüzet raktak a kalibában és siettek a mamaliga (puliszka) fôzéssel, hogy mennél elôbb rendelkezésünkre bocsáthassák az egész kalibát.

         Míg a csobánok s teherhordóink a kalibában foglalatoskodnak, turistatársaim pedig vacsoránk elkészítésével voltak elfoglalva: köpenyembe burkolva az egyik csobán subájára ültem s néztem az elôttem fehérlô havat, a hold által megvilágított sötét hegycsúcsokat s gerinczeket, a messze alattunk sötétlô román fenyôerdô rengetegeket, - hallgattam a kellemesen dübörgô patakot, s enyéimre gondoltam, kik távol tôlem az alföldi róna nagy forróságában biztosan aggódnak értem. És én megelégedetten, habár fáradtan is, a ma látottak szép emlékében ünnepelem Szent-István napjának nemzeti ünnepét. Szent István napját még ily szépen nem ünnepeltem meg soha. A legszebb természet ölében: egy nap alatt forró napon, havon, apró kövön, nagy sziklán és virágos illatú havasi legelôn.

         Álmodozásaimból a birkák kolompjai és társaimnak a vacsorához való hívása zavart fel.

         Vacsora után este 9 órakor, a kalibába tértünk s természetesen ruhástól és köpenyestôl, a hogy lehetett lefeküdtünk. Én és Hoffmann a gömbölyű fenyôbôl összetákolt lóczán helyezkedtünk el. Fischer és Szendrô a két szász teherhordóval pedig heringmódra a földre szorult. Román teherhordónk - szegény - künn rekedt és mivel subája nem volt, hát nem is tudott aludni. Friss levegôrôl a túlzsufolt kalibában, ugyan nekünk sem kellett gondoskodni, mert ajtót ezen a vidéken még nem ismernek és ennek folytán az egymásra rakott kövek nagy résein betóduló hideg levegô, a kaliba bejáróján annál könnyebbenm jut ismét a szabadba.

         Éjfél után fél kettônél tovább én sem bírtam a fekvést, úgy rázott a hideg. Behívtam tehát az oláhot és tüzet rakattam vele. A tűz sistergésére társaim is felkeltek és körülültük a füstölô de legalább melegítô tüzet, várva a pirkadást, a mely a sötét völgykatlanban csak 4-kor kezdôdött és a nap elsô bíborsugarai csak fél 5-re jutottak a hatalmas Vistea-mare csúcsára.

         Mivel a mosdó edényt a csobánok még nem ismerik, a mosakodást kénytelenek voltunk a hómezô mellett csörgedezô patakban végezni.

         Kakaoból álló reggelink után, a csobánnak a szállásért egy koronát adtunk, melynek láttára majdnem kiugrott a bôrébôl. Nem csoda. Hisz az egész évi fizetése 20 eleven birka lévén: az egy korona természetesen nagy pénz volt néki.

         21-én reggel ötkor indultunk. Orkánnak is beillô szélben felkapaszkodva a gyepes hegyoldalon a 2442 m. magas Piatra-rosie-csúcsra, szép kilátásunk volt úgy a magyar mint a román völgyekre. Pihenni és szétnézni, ma csak hasonfekve lehetett, mert a csúcson való megállást, a nagy és meglehetôsen hideg szélvészben, nem volt tanácsos megkoczkáztatni.

         Vagy d. e. 9 óráig még vad sziklás területen és éles szakadozott hegygerinczeken mentünk éppen az országhatáron, egészen a 2475 m. magas Galalescul nevű csúcsig. Innen már a román részen - kivéve a Ree-völgy középsô legfelsôbb katlanában lévô s a tátrai Fagyott-tóhoz hasonló, nagy részben még befagyott tavat s ezt környezô vad sziklagerinczeket - egészen síma és gyepes lett a havas, de a magyaroldalon is vesztett eddigi vadságából. A katlanokban már kevesebb hó volt látható és a sziklák mér szürkébbek lettek.

         Mindig a határon, de román területen menve, délben a Verfu-urlei csúcs alá értünk. A csúcson a Veres-toronyszorosból már ismert fehérkabátos román katonákat vettünk észre, de azok a keleti oldalon csakhamar eltüntek.

         Míg társaim az ebéd elkészítésével foglalatoskodtak, én felmentem a 2479 m. magas Verfu-urlei csúcsra. Mivel - nyugoti oldalt kivéve - ezen a vidéken ez a legmagasabb csúcs, a tiszta napos idôben gyönyörű kilátásom volt. Átláttam a Negojtól a Bucsecsig. Különösen szép volt innen szakadozott nyugoti oldalával és fehér szikláival a Királykô. Szép kilátásom volt továbbá Fogaras felé és az egész Barczaságra. De a legszebb volt a csúcs alatti Urlei-tóra, az e felett mintegy ôrködô s egymagában a magasba körülvevô vad sziklagerinczekre. Szép volt továbbá a Verfu-Triponu délnyugati oldalán, a román Ree-völgy keleti legfelsô katlanában a gyepes lejtôk közt fekvô tengerszem és az e felett fehérlô nagy hómezô.

         Leérve a csúcsról, társaim a szélvédett helyen már melegítették a konzerveket. Ebéd után - az éjszakai kevés álom pótlására - lefeküdtem s a viruló piros alpesi rózsabokrokal tarkított puha havasi gyepen, csakhamar elaludtam. De megjártam, mert a forró nap sugarai arczom és kezem bôrét lángvörösre égették. Elôszedtük az elsô gyógyszert: a vazelint. Ez az égést ugyan csillapította, de a pecsenye-színt meg nem változtatta.

         Három órakor felszedtük háti zsákjainkat s a Verfu-Triponu-csúcs déli oldalán, az urlei-tó katlana felett magyar földre tértünk, de egy pár percz után azonnal a román oldalra, a Curmatura-Darni nevű gyepes lejtôre vitt utunk. Azon szándékkal, hogy a vagy két óra járásnyira fekvô Boriovescu nevű hágón, egy katonai ôrháznál vagy valami pásztorkunyhóban meghálunk, a szép napos, kellemes idôben sokszor megpihenve és a körülöttünk lévô természeti szépségekben gyönyörködve: csak lassan ereszkedtünk a gyepes lejtôn alá.

         De turista tervez és - itt - román katona végez. Ugyanis Beriovescu elôtt vagy fél órával két román katona jött velünk szembe. Hozzánk érve, megállást parancsoltak s az egyik hozzánk lépett, a másik azonban - puskáját a válláról levéve - lôtávolban maradt. Az elsô kérte útleveleinket, de mivel csak magyarul voltak kiállítva, nem értette és azt mondotta, hogy nem szabad a román határon járnunk. Hiába volt minden magyarázatunk. A két katona megtöltötte 5-5 éles golyóval fegyverét és szuronyt szegezve ránk parancsoltak, hogy menjünk velük az ôrségre. Nem tehettünk egyebet, tehát mentünk. De beszélnünk nem volt szabad sôt hátra sem volt szabad fordulnunk. Vagy egy negyed óra mulva, mikor sima területre értünk, a katonák újra megállást parancsoltak s mindegyikünket tíz lépésnyi távolságra egymástól egy sorban felállítva, lerakatták a háti zsákokat és levétették kabátjainkat, mellényünket, sôt ingünket is a nadrágból kihuzatták. Én káromkodtam, Szendrô hallgatott, Fischer a 90 K-ás új manlicher revolverétôl búcsúzott és ez eljáráson csodálkozott, Hoffmann azonban szepegett s ezekkel a szavakkal fordult hozzám: "meglátja Szabó ezek most lelônek". Egy újabb káromkodásomra az oláh baka kiabált, hogy ne beszéljünk. A midôn teherhordóink is lerakták az összes czók-mókot s levetkôztek, a katonák ismét ránk parancsoltak, hogy a lerakott holmitól vagy húsz lépésnyire oldalt menjünk. Itt is az elôbbi módon egy sorba állítottak s letérdeltettek; azon fogyelmeztetés után, hogy szolgálati szabályzatuk szerint azt, ki helyérôl bármi szándékkal távozni akar, kötelességük lelôni, - az egyik letérdelt mellénk és vállhoz vett fegyverrel figyelt ránk, - a másik pedig - botjainkat jó messzire eldobva - elôszôr minket motozott meg, majd pedig zsákjainkat kikutatta s késeinket, villáinkat, kanalainkat és revolvereinket elszedte. Körülbelül háromnegyed óra hosszat, a míg ezen kutatási proczesszus tartott, otthagytak az alkonyati havasi hideg szélben egy szál átizzadt ingben fagyoskodni mint valami gonosztevôket. Midôn kabátjainkat kértük, szabályaikra hivatkozva, azt válszolták, hogy csak a kutatás teljes befejezése után kapjuk meg. Midôn ezen átestünk, felvettük kabátjainkat és zsákjainkat s felszedhettük az eldobott botokat. A katonák - mivel minden néven nevezendô fegyvert elszedtek tôlünk - most már vállra akasztották fegyvereiket s kisértek vissza azon az úton, a melyen jöttünk, egészen a Verfu-urlei csúcs alatti Valée-Ree nevű román völgy legfelsô keleti katlanáig, a hol megengedték, hogy megpihenjünk. Abban azonban nem gátolta ôket szigorßu szolgálati szabályzatuk, hogy már a kutatás alkalmával a társaimnál talált dohányból czigarettára ne gyujtsanak, a mit a pihenés alatt minden szabadkozás nélkül szívesen megismételtek. Vagy egy félórai pihenés után a katonák felvették köpenyegeiket s tovább vezettek. Mire a törpefenyô régiójába jutottunk, már egészen besötétedett, azaz már holdfényben csillámlott a mellettünk zúgó patak.

         A milyen kellemetlen volt az érzés, hogy foglyok vagyunk, ép oly gazdag volt természeti szépségekben a hold által megvilágított Ree-völgy, a melyen lefelé haladtunk. Az ezüstszínű holdfényben sötétlô fenyôk közt, a völgy mindkét oldalán sok habzó vízesést képezô patakok zúgó moraja, ép megfelelô zenekiséret volt karavánunkhoz. Csak azok a szuronyok ne csillogtak volna úgy a holdfényben, egészen szép emlék lenne az éjjeli vándorlás, daczára annak, hogy már holtra voltunk fáradva. Sôt az egyik szász teherhordónk este fél 9-kor össze is esett, de a katonák nem tágítottak. Kilencz óra volt mire kutyaugatás fogadott és megérkeztünk a Ree-völgy két felsô mellékvölgyének összefolyásánál, a sűrű fenyvesben lévô, fenyôfából összetákolt katonai laktanyába.

         Itt bekergettek mint valami állatokat egy ajtónélküli akolba s az egyik katona szuronyos fegyverével a bejáró elé állt, a másik bement a káplárhoz, a ki egyúttal parancsnoka is volt az ôrségnek. Nemsokára magához hívatta egyikünket a káplár s a mint meglátta az útlevelet és megmondtuk, hogy mi járatban vagyunk, kijelentette, hogy szabadok vagyunk és reggel mehetünk a merre tetszik. Azt azonban ismételten kérdezte, hogy a katonák nem kértek-e vagy fogadtak-e el tôlünk valami baksist. Evôeszközeinket azonnal visszaadta, de a revolvereket csak másnapra igérte. Sôt a katonákat nhálóhelyeikrôl kikergette s a fenyôágakkal megtömött szalmazsákokra ô maga adott tiszta lepedôket s a fekvôhelyeket nehány pokróczczal és katonaköpenynyel rendelkezésünkre bocsátotta. Vacsorára készített kakaónkhoz kevés mennyiségben lévô czukorkészletébôl is eladott annyit a mennyit kértünk.

         Tíz órakor lefeküdtünk, de alig hogy elaludtunk, erôs mennydörgés rázott fel és a legnagyobb zivatar dühöngött a faalkotmány felett, melyben feküdtünk. Nem sokat törôdtünk azonban a zivatarral, hanem a durva katonai pokróczokba jól beburkolódzva, jóízűen aludtunk.

         22-én reggel 6 órakor keltünk. Az éjszakai zivatar csendes esôvé változott s természetesen ködbe borultak a hegycsúcsok.

         Mosdóedényt a román katona sem használ s így megint csak a patakhoz folyamodtunk. De nemcsak, hogy edénybôl nem szoktak mosdani, hanem szegényeknek még kenyerük sincs s ép úgy fôzik reggel, délben s este a mamaligát (puliszka), mint a legutolsó csobán.

         Reggeli után a káplár megkért, hogy fényképezzük le, a mit meg is tettük, noha a nagy köd miatt a kép sikerében nem igen bíztunk.

         Visszakapván revolvereinket, d. e. 9 órakor útnak indultunk ugyanazon az úton, a melyen este lejöttünk, mert a romániai oldalon csak három napi gyaloglás után értünk volna el valami községet.

         Csak most láttuk, hogy milyen szép, de egyúttal milyen veszedelmes völgyön ereszkedtünk este alá. Ugyanis a téli nagy hóolvadás alkalmával a hólavinák egész hegyoldalakat söpörtek a völgybe. A hótömegek a sok sziklával és vastag fenyôtörzsekkel még most is keresztül-kasul, a völgy fenekén feküdtek és ezen kellett csúszva-mászva átvergôdnünk, a mit még kellemetlenebbé tett az, hogy a hó alatt vadul zúg a Ree-patak habzó víze.

         Négy órai gyaloglás után, sűrű ködben és kellemetlen hideg esôben, délután 1 órakor értünk csak fel a magyar határra. A határon az Urlei-tó feletti csúcsnál lévô forrásnál, az esôtôl verve és dideregve, egy harapás szalámiból és kenyérbôl álló ebédet fogyasztottunk.

         Térképünk megtekintése után, - a mi az erôs északi szélben ugyancsak nehéz dolog volt - siettünk a Curmatura-Darni gyepes lejtôjén a Berioveszku-hágó felé, a hol - ép úgy mint tegnap - egy katonai határôrháznál akartunk letelepedni.

         Mily ellentét ez ma, a tegnapi sétánkhoz képest. Tegnap szép verôfényes napon a tiszta üde levegôt magunkba szíva és a távoli kilátásban gyönyörködve, minduntalan megálltunk és csodáltuk a természet fenséges alkotásait s az alpesi rózsa buja alacsony bokrai közt ledülve, sütkéreztünk a meleg napon. És ma? Fejeinkre húzott csuklyával, az északi csípôs havasi széltôl már nem is ppiros, hanem kék arczokkal és megdermedt kezekkel szótlanul - már a mennyire a sűrű ködben lehetett - siettünk egymás mellett s gondolatunk egy: minél elôbb fedél alá jutni. De vajjon a sűrű ködben sikerül-e valami pásztor-kalibát felfedezni, az kérdés?

         Míg én Hoffmann barátommal a térképet vizsgáltam, addig társaink a teherhordókkal elôre siettek. Ennek következtében a Beriovescu-hágó hágón mi sem kereshettük a térképen feltűntetett ôrházat, hanem utánuk mentünk. Szendrôt csakhamar utolértük, Fischer azonban elôre szaladt s így a midôn a köd a romániai oldalon lévô Valé-Visclatu nevű völgy legfelsô keleti katlanából egy pillanatra eltűnt, s ott egy pásztorkalibát vettünk észre, Fischer a teherhordókkal már oly messze járt, hogy kiáltásainkat nem hallotta s így az említett kalibához nem mehettünk, hanem kénytelenek voltunk utunkat folytatni.

         Az idô azonban mindig kellemetlenebbé vált. A szél kegyetlenül fujt, az esô hóvá változott s csakhamar fehérek voltunk akárcsak télen. Utolérve Fischert, elhatároztuk tehát, hogy mihelyt valami lakhelyet veszünk észre, betérünk, nehogy esetleg e rossz idôben éjszaka a szabadban rekedjünk künn.

         Szerencsénkre mikor a Verfu-Pratili csúcs alatti nyeregre érkeztünk - a hol valószínű medve által felfalt szarvasmarha egész csontvázára bukkantunk - az erôs szél kikergette a magyar oldalon a Valé-Radului nevű völgybôl a ködöt és ekkor észrevettük, hogy a völgy alsó katlanában, a fenyôerdô melletti réten egy sztina áll.

         Tekintve a gyalázatos idôt, továbbá azt, hogy a tulajdonképeni gerinczvándorlást már úgy is befejeztük, mert innen szép idôben is nemsokára az északi oldalon kezdôdô Barcza-völgybe kellett volna térnünk: leereszkedtünk a katlanba. De a haladás a ködben csak lassan ment, mert a katlanban sok törmelék és még több forrás van. A vadul zúgó patakon egynéhányszor átkelve, két és fél órai munka után, este fél 7-kor a sztinához értünk. Három 14-17 éves oláh suhancz s két ugyanilyen idôs lány fogadott.

         A sztina közepén vígan sistergett a tűz, de annál nagyobb volt a füst és annál erôsebb a juhsajt szaga. Nem válogathattunk. Legalább fedél alatt voltunk, a hol elkölthettük az éjszakát.

         A sztina annyiban különbözik a legfelsôbb havasokban lévô kôkalibáktól, hogy fából van összetákolva és nagyobb a kalibánál, körülbelül olyan mint a dunai vízi malmok házikói. Ennek már ajtaja is van, de csak olyan, mint az alföldi falukban nyári idôben: az ember derekáig ér s a felsô része nyitott.

         Átöltözködve, vízes ruháinkat és czipôinket a tűz mellé raktuk és megint csak kakaoból, konzervbôl és juhtúróból álló vacsoránk elfogyasztása után, hárman - természetesen ruhástól - a földre feküdtünk. Szendrô útitársunk ôrizte a tűzet s a revolverekkel felfegyverzett csobánokat, a kik egész éjszaka a medvék végett, szabadban a nyáj mellett tartózkodtak, mivel szamaruk úgyis már a medvének esett áldozatul.

         Alvásról szó sem lehetett, mert az éjszaka kegyetlenül hideg volt és a sztinával összeépített disznó-olban a malaczok is egyre röfögtek.

         23-án 4 órakor pirkadni kezdett, mire bejöttek a csobánok és a sztina egyik sarkából a leányok is elôkerültek s körülállták a sistergô tüzet. este sáros bocskorukat levetni és reggel mosdani, úgy látszik nem szoktak a lányok, mert az este piszkosan lefeküdtek, úgy mentek tovább dolgaik után és fejték a teheneket és a juhokat. Ezeknek pedig vizük bôviben van, mert a sztina mellett a kristálytiszta patak folyik.

         A mint a sztinából kiléptünk, meglepve néztük, hogy a felettünk meredezô havasok friss hóval vannak borítva. Az esô elállt, de hideg északi szél fújt még és kergette a csúcsok felett kóválygó ködöt.

         Reggelihez tehéntejet vettünk s mire derülni kezdett, reggel 7 órakor, útra keltünk. A csobánok azonban hálásért fejenként csak két koronát kértek, úgy hogy revolverrel voltam kénytelen ôket megfenyegetni s akkor 14 korona helyett két koronában kiegyeztünk.

         A Valé-Radului völgybôl a Selfanu-Babi nevű, sűrű fenyôkkel borított hegyhátra kapaszkodtunk. A hegyháton a hatalmas fenyves völgyek felett, északnak haladtunk lassan lefelé. A gyakran ismétlôdô zöld erdei tisztásokról szép kilátásunk volt Fogaras városra és a Fogarasi síkságra. Kiérve a tűlevelesbôl, nyírfákkal kevert bükkösbe jutottunk. Tizenegy óra lehetett, mire a mindent éltetô nap sugarai a szürke felhôkön áttörtek s a virágos erdei réten lepihentünk s felemelegíthettük zsibbadt tagjainkat. A szép idô meghozta a mi jó kedvünket is.

         Elhagyva a bükköst, utunk réteken s a legnagyobb részt fekete bivalyokkal dolgozó, rikító piros rokolyát, hófehér inget és nagy szalmakalapot viselô oláh nôkkel tarkított szántóföldeken keresztül, Dezsán falu mellett, Vajdarécse községbe vezetett, a hova déli 1 órakor értünk.

         A nagy és meglehetôs tiszta oláh községben betértünk a vendéglôbe s elôször is teherhordóinkat bocsátottuk el. Ezek is meg akartak zsarolni, a mi azonban nem sikerült, mert a S. K. V. díjszabását magunkkal hoztuk és a szerint fizettük ôket. Oláh teherhordónk a legtisztességesebben viselkedett s megköszönve a fizetést, utolsó búcsúszava: "Strunga drakului" volt.

         Az általunk nagyon is óhajtozott rántott csirke, kacsa- és libapecsenye helyett, tojásrántottából és savanyú uborkából álló ebéddel kellett beérnünk, de legalább friss kenyeret és olcsó körtét is kaphattunk.

         Ebéd után megelégedve tárgyaltuk a sikeresen befejezett gerincz-vándorlást s egymásután felsoroltuk a Fogarasi-havasokon látott sok ritka természeti szépséget.

         Délután kocsit fogadtunk és fél 5-kor Zernestre indultunk. Az út - szép visszapillantással a Fogarasi-havasok lánczolatára - csinos rétek, bivalyok által tarkított legelôk és tengerivel beültetett szántóföldek között, Marginén, Bucsum, Sárkány, Ósinka községeken át Ujsinkára vezetett. A Pojána-völgyben lévô Ujsinka községbe este 8 órakor értünk, a hol kocsisunk 9 óráig etetett és mi bementünk a korcsmába egy kis vacsorára. Nem tudván azonban románul, nem igen boldogultunk a korcsmáros leánynyal. Szerencsénkre a korcsmába jött egy a fogaras-brassói vasútépítésnél dolgozó csángó-magyar és ezt használtuk tolmácsul. A korcsmában pálinkánál egyéb kapható nem volt s így kénytelenek voltunk másikba menni. Itt is csak szalonnát kaptunk meg egy pohár bort.

         Kilencz órakor teljes holdvilágnál, a pojánavölgyi szép erdei úton folytattuk utunkat Ótohán községen át Zernestre. Akármilyen szép úton is haladtunk és daczára annak, hogy a legszebb holdvilágos éjszaka volt, nem bírtam a természeti szépségekben gyönyörködni, mert a pár éjszakai nemalvás, az erôs gyaloglás és tetejébe most még az erôs kocsirázás, megtette hatását: minden 5 perczben lehunytam szemeimet és akarva nem akarva, szundikáltam.

         Végre éjjel 12 órakor Zernestre érkeztünk s természetesen a legelsô szállóban azonnal lefeküdtünk.
     
    (Befejezése következik.)

     


    Ajánlott irodalom