Bihar-hegység (Munţii Bihorului - Bihor-Gebirge)


 



  • Bihar hegység

    hazánk egyik legjelentékenyebb hegytömege, mely Magyarország és Erdély határán a Szamostól a Marosig terül el. Elsőben Schmidl Adolf foglalta össze B. neve alatt az ezen területet elborító hatalmas hegységeket, anélkül, hogy azoknak a Kárpátok hegyrendszeréhez való viszonyát szabatosan megállapította volna. Szerinte a B. az erdélyi felföld Ny-i párkányhegysége, gerinces hegység, aránylag keskeny, csak helyenként szélesbedő gerinccel, mélyvölgyekkel és szurdokokkal két főcsoportja a Bihar és a Muntye; ÉNyi folytatásának a Rézhegységet, DK-i folytatásának a Hegyes-Drócsát tekinti; hozzászámítja továbbá a Moma-Kodru hegységet és az Aranyos és Meleg-Szamos közti hegységet. Hunfalvy ezen hegytömegeket a Kárpátoknak a magyar-erdélyi határláncolat főcsoportjába osztotta be s benne 5 főtagot különböztetett meg u. m. a Hegyes-Drócsa hegységet, az Erdélyi Érchegységet (melyhez a Körösbányai hegycsoportot, a Nagyági v. Csetrás hegységet, az Ompoly és az Aranyosmelléki hegységeket számította), a, B.-t, a Moma-Kodru hegységet és a Gyalui havasokat; ezeken kivül megkülönböztette a Sebes-Körös és Szamos közötti hegységeket, amelyeket Kolozsvár-Almási hegycsoportok Rézhegység Meszes hegység és Bükkhegység neve alatt 4 tagra különített. Ezen, nagyjából Schmidl osztályozásával egyező rendszerbe foglalt hegytömegnek a Kárpátok övétől való elkülönültsége s orografiailag teljes önállósága, szerkezetének a Kárpátokétól való eltérése, geologiai viszonyainak komplikáltsága s sajátságos jellegzettsége azon geologiai felfogást eredményezte, hogy a B. a Kárpátok hegyrendszerétől különálló hegység gyanánt tekintendő, amelyet amattól É-on a Szamos, D-en a Maros völgye választ el; ezen, ily határozottsággal eddig csak Jankó János által kimondott elmélet ma még ugy földrajzi, mint geologlai szempontból nyilt kérdésnek tekintendő, mely ismereteink jelen állásánál végleg még alig dönthető el. Általánosan elfogadottnak eddig csakis a B. nevének a Szamostól a Marosig való kiterjesztése s a B.-nek a Jankó-féle rendszer szerint való megállapítása tekinthető. Eszerint a B. bonyolult kolosszusa a Szamos és Maros közt terjed el; a Sebes-Kőrös É.-on, a Fehér-Körös és Aranyos D-en egész tömegét 3 részre osztja, amelyek egyuttal geologlai egységet képeznek. A hegytömeg É-i, a Sebes-Körös és Szamos közötti része orografiailag É. felől zárja be az erdélyi felföldet, melynek neogén tömegéből részben eocén előhegyekkel emelkedik ki; a kristályos palák itt csak a Réz- és Messzes-hegységben, ugyszintén az É. felé különváltan emelkedő Bükk hegységben nyertek nagyobb kifejlődést A B.-nek a Sebes- és Fehér-Körös közt emelkedő középső főtömege geologiailag sokkal változatosabb; É-i részében (a Vlegyásza csoportjában) a trachit uralkodik, Ny-on a Bihar vmegyei dombok neogén képleteiből hatalmas jura-képződmények emelkednek ki 3 nagy tömegben (Fekete erdő, Béli hegység, BatrinaGlavoi), odább K-re nagy kiterjedésü primerképletek övezik a Gyalui havasok gránit-magját és ugyanezek az Aranyos mentén messze Ny-ra huzódnak. A B. D-i tagjának geologiai szerkezete szintén nagyon változatos; az Aranyos jobb partján jura-foltokkal behintett kréta-képletek uralkodnak, melyekhez Ny. felé a Fehér-Körös mindkét oldalán neogén vulkáni tuffok csatlakoznak; a Hegyes-Drócsa kristályos palákból, granititból és kréta-képletekből épült fel; az Ompolymelléki hegység és az Érchegység neogén és eocén formációit a melafir és augitporfir szaggatott szigetei szegélyzik. E lényegesen elütő geologiai szerkezet s az orográfiai tagozódás alapján a B. -et a következő tagokra osztjuk fel:

    a) a Sebesés Fehér-Körös közt:
    • a tulajdonképeni Biharhegység (l. alább),
    • Béli havasok v. Moma-Kodru (l. o. ),
    • Gyalui havasok (l. o. );
    b) a Sebes-Körös és Szamos közt:
    • Kolozsvár-Almási hegység (l. o. ),
    • Réz-hegység (l. o. ),
    • Meszes hegység (l. o. ),
    • Bükk hegység (l. o. )
    • Érmelléki hegység (l. o. ):
    c) a Fehér-Körös és Maros közt:
    • Hegyes-Drócsa hegység (l. o. ),
    • Körösbányai hegycsoport (l. o. ?)
    • Nagyági v. Csetrás hegység (l. o. ),
    • Erdélyi Ompolymelléki hegység (l. o. )
    • Aranyosmelléki hegység (l. o. ).

    A tulajonképeni B. az egész hegytömeg legnagyobb s leghatalmasabb tagja; a Sebes-Köröstől a Fehér-Körösig terül el, főgerincének közepes magassága 1420-1500 m. D-i sarokbástyája a Gajna (1486 m. ), innen a főgerinc É. felé huzódik s főbb csucsai a Petra Aradului (1427 m. ), Muncsel (1497 m. ), Kukurbeta (1849 m. ), Bihar (1659 m. ), továbbá a Fekete-Körös felé tartó Galbina völgye és az Aranyos közti mély nyergen (1025 m. ) tul a Glavoi (1417 m. ), Batrina (1443 m. ), Magura (1638 m. ), Varasója (1467 m ), Karligát (1693 m. ) és Muntyilor (1656 m. ). Itt a gerinc kettéágazik; a Drágán völgytől K-re a Gyalu-Bricsiej (1758 m. ), Botyásza (1792 m. ) és Verfu rosu (1717 m. ) csucsán át a Vlegyásza (1845 m. ), a B. másodmagasságu csucsa felé vonul az egyik ág mig a másik ÉNy. felé kanyarodva, a Dragan, Jád és Fekete-Körös völgyei közt tömörül (Vurvu Pojéni 1627 m., Gyalu fontana galbina 1421 m., Boica 1352 m. ) s utóbb a Királyerdő nagy fensikjává terül szét, mely a Sebes-Körös völgyéig huzódik. A B. főgerince, egyes sziklás hegyek kivételével, gömbölyded, helyenként széles háttá terül szét, általában hosszan elnyuló, szelid hajlásu, csucsai többnyire kerekded kupok, könnyen megmászhatók, mert többnyire be vannak gyepesedve. Az erdő, egyes nyergeket kivéve, nem ér fel a hegység főgerincéig, ez tehát mindenütt gyepes és havasi legelőül szolgál: sajátságos, hogy a csucsok Ny. felé rendesen hatalmas sziklákkal esnek alá, igy a Kukurbeta, beszélő szikla (Pietra graitore), Gyalu alunumik (1363 m. ), Varasója, Vurvu Pohodej, V. Pojéni, Botyásza stb. A Galbina és Aranyos közti nyereg ugy geografiailag, mint orografiailag két lényegesen eltérő szakaszra osztja a B. főgerincét; a D-i keskenyebb s bár az egész hegység legmagasabb orma, a Kurkubeta rajta van, kupjai és közepes magassága alacsonyabbak mint az északié. A B. mindkét oldalát mély harántvölgyek szelik, melyek Ny. felé a Fekete-Körös K. felé a Szamos és Aranyos felé öntik vizeiket. É felé a Drágán, Jád és székelyói völgy huzódik, mind a három a Sebes-Körösbe torkollik; a Kis-Aranyos a Kurkubeta D-i lejtőin, a Nagy-Aranyos a Galbina forrásai és a B.-et kettéválasztó mélynyeregtől (1025 m. ) nem messze ered, s ugyanott van a Fekete-Körös eredete is (Biharkapu, Portale). A mélyre bevágódott, helyenként vadregényes sziklaszorosokat (Szabó József-hasadék Szegyesel mellett) alkotó völgyek mellett sajátságos alkotásu hegyterületek vannak, melyeken bonyolódott ormok és párkányok, töbörök és völgyteknők mutatkoznak s ahol számtalan hasadékot, barlangot és buvópatakot találunk. A barlangok különösen triasz mészkőben fordulnak elő, mely Funáca, Rézbánya és Meziád körül lép fel nagyobb kiterjedésben; általában e helyeken vannak a hegységek legfestőibb részletei. A barlangok beszakadási és kiömlési barlangok; számuk meghaladja a 30-at, legnevezetesebb a szegyeseli József főherceg barlang, a ponori örvény, a Zapodia jeges barlang, a Szkerisóra melletti jégbarlang, a fosszil állati maradványokról elhiresedett Oncsásza, a funácai, meziádi, fericsei barlang, a pesterei Igric, a Pösnice, a Nándorbarlang, Albert főhercegbarlang, Dőry-barlang, a zádorfai üreg, a Kimpanyászka-barlang Vaskóh mellett stb.: a buvópatakok mellett a kalugyeri időszaki forrás (Izbuk, l. o. ): a Kimp és Vaskóh-Szohodol közti töbör-vidék kiválóan érdekes; ezek azonban szorosan véve már a Loma-Kodra hegységben vannak.

    A B. alsó lejtőit kiterjedt tölgyesek fedik, melyek onnan a sikságra is kiterjednek, feljebb vegyes lomberdők következnek, 600 méteren tul már bükkösök váltják fel, 1300 -1400 m. magasságban a fenyvesek kezdődnek, de ezek a K-i oldalon 7-800 méternyire is aláereszkednek. Belsejében óriási kiterjedésü őserdők vannak, melyekhez a favágó fejszéje még nem nyult: más helyen az erdők kihasználására nagy fürészművek és iparvasutak épültek (Jádvölgy). A hegység főgerinceit kiterjedt havasi legelők borítják. A B. alsóbb részét s mélyebb fekvésü völgyeit, különösen a Fekete-Körös felé sürün lakják; ez utóbbi mellékvölgyei községekkel tele vannak hintve; sokkal ritkább a lakosság a keleti oldalon, magában a hegység belsejében pedig csak egyes erdőőri tanyákat, fürészmalmokat, többé-kevésbbé elhagyott bányaműveket s Bihar-Füred klimatikus gyógyhelyet (1069 m. ) találjuk. A hegység tömegén át nem vezet közlekedési ut, a legérdekesebb pontok csak gyalog v. lóháton érhetők el. A nagyvárad vaskóhi vasut, valamint a magyar kir. államvasutak nagyvárad-kolozsvári vonala a hegységbe juthatást lényegesen megkönnyítik, a B. -nek turistai gondozását pedig a Bihari Kárpátegyesület (Nagyvárad) vette kezébe, mely ez irányban már eddig is sokat tett; e téren azonban még nagyon sok a teendő.
    (Forrás: Pallas Nagylexikon)

    Az Erdélyi-Szigethegység központi magja, szomszédai: északon a Réz hegység és a Meszes, keleten a Gyalui-havasok, délen az Erdélyi-Érchegység és a Zarándi-hegyek, nyugaton pedig a Béli-hegység és a Király-erdő.

    A Bihar-hegység fő gerince a hegység legmagasabb csúcsától, az 1849 m-es Nagy-Bihartól a második legmagasabb csúcsig, az 1836 m-es Vlegyászáig tart, mely maga is önálló masszívum.

    Fő vonzerejét nem a hatalmas hegycsúcsok, hanem a szirtekben, zuhogó vízesésekben, vízelnyelő barlangokban, elszórt hegyi tanyákban gazdag vidéke jelenti. Sehol máshol nem található ennyi lenyűgöző karsztjelenség mindössze néhány kilométerre egymástól, mint itt, a Czárán Gyula által feltárt, de még mindig nem eléggé ismert turistaparadicsomban.

    A hegység Erdély egyik legcsapadékosabb tájegysége, az évi csapadékmennyiség eléri és néha meg is haladja az 1400 mm-t, ami az átlagos 800 mm-hez képest igen magasnak számít. Az éghajlat hegyvidéki, de magasságához képest hidegebb a klímája, az évi átlaghőmérséklet 2 fok.
    Kiterjedt, de rohamosan fogyó erdeiben a lucfenyő az uralkodó. A hegység mély szurdokvölgyeiben megfigyelhető, hogy az alul mindig árnyékosabb és emiatt hűvösebb részeken fenyők élnek, míg feljebb, ahol több a napfény és ezáltal melegebb van, lombhullató fákat találunk. A hegység állatvilága nem túl gazdag. Előfordul itt medve, szarvas és farkas is, de gyakoribb a vaddisznó és az őz.

    A Bihar-hegység legismertebb tájegysége Pádis vidéke, ahol olyan természeti ritkaságokkal találkozhatunk mint a Csodavár, az Elveszett világ vagy a Szamosbazár. Ezeken kívül, a hegység más részein - pl. a Boga-völgy környékén - is rengeteg látnivalót találunk.
    (Forrás: Erdélyi Turizmus)





  • Néhány az interneten fellelhetô link amely érdeklôdésre tarthat számot.



    Fotók A Bihar-hegységrôl



    Néhány kapcsolódó link

     

      Papp Lajos írása, Turisták Lapja XLIII. évfolyam, 1931. 5. szám, 151. oldal
     


    Bolyongás a bihari ôserdôkben.


         Aki két hetet akar eltölteni a bihari hegyek között - amint azt mi terveztük - , annak úgy kell fölkészülnie erre az útra, mintha Afrika belsejébe indulna expedícióra, mert hetekig elkóborolhat itt anélkül, hogy lakóházra találna és napokig, amíg egy pásztor vagy az egyik havasról a másikra sietô móc kerül az útjába. Út és útjelzés ismeretlenek ebben a rengetegben, csak térkép és iránytű után haladhatunk, bár sokszor ez sem segít, mert a kidôlt faóriásokkal torlaszolt és rettentô szakadékokkal hasogatott területen kitűzött útirányt követni nemcsak nehéz, de a legtöbbször lehetetlen is.
         Falkaszámra csatangol itt - még nyáron is - a farkas, bátran fosztogatva a havasi legelôk nyájait, mert a fegyvertelen pásztorok örülnek, ha saját bôrüket meg tudják menteni. A málnabokrok között néha békésen csemegézô medvecsaládot látunk és gyakran használjuk fel magunk is útnak a vaddisznócsordák, szarvasok, ôzek patakhoz vezetô csapásait. Lábunk mellett néha sziszegve siklik el a vipera és a nem kevésbbé veszélyes szúrásaival ezernyi fájdalmas és viszketô daganatot varázsol testünkre a vizenyôs helyeken milliószámra élô szúnyog.
         A nappalok forrók, az éjszakák azonban annál hidegebbek, éppen úgy, mint a trópusi tájakon. A sátor elôtt éjszakánként óriási máglyaként lobog a tábortűz, hajnal felé azonban mégsem hagy már aludni senkit a hideg.
         Nem csoda tehát, hogy ha már hónapokkal az indulás elôtt megindult közöttünk a tervezgetés és a szükséges fölszerelések összeírása. Rendkivül fontos ilyenkor a résztvevôk összeválogatása is, mert a két hétig egymásrautalt embereknek, kik egy sátorban alusznak, egy bográcsból esznek, sokszor egymás kezébe fektetik életüket, úgy kell összehangolódniok, mint valamely hangszer húrjainak, melyek bár külön-külön másként zengenek, együttvéve tökéletes harmóniába olvadnak. A személyek összeválogatása nekünk nem adott nagy gondot, mert már évek óta együtt működik kipróbált és összeszokott csapatunk.
         Kilenc embernek két hétre sok élelmiszer szükséges. Beszereztünk tehát 50 kg kenyeret, 30 kg különféle konzervet, 5 kg szalonnát, 5 kg kolbászt, 10 kg kristálycukrot, 5 liter rumot, 15 kg krumplit, ezenfelül még rizskását, tarhonyát, teát, sót, kávét, sajtot, zöldpaprikát stb. Egyéni fölszerelésünk a következôkbôl állott: hátizsák, pokróc, szvetter, kulacs, csajka, pohár, evôeszköz, tartalék fehérnemű, toalettszerek, bakkancsszeg és zsinór, tű, cérna, papucs (éjszakára), természetesen erôs turistaruha és bakkancs, no meg még sok apróság. Közös fölszerelés: 1 sátor, 2 bogrács, 3 karbidlámpa, 10 kg karbid, 3 drb. 10 méteres mászókötél, 1 fűrész, 3 balta, 1 csákáns, 1 tábori ásó, 1 vászon vízveder, teaszűrôk, különféle kötelek, spárgák, drótok és jól felszerelt mentôszekrény.
         Bizony, ez egy kész expedíció. Aki nem járt a mi hegyeink között, az talán mosolyogni fog ezeken a számadatokon, de a gyakorlat bizony azt mutatta, hogy semmi felesleges nem volt velünk s amit magunkkal vittünk, arra mindig szükségünk akadt.
         Utitervünket, napokra beosztva, elôre írásba foglaltuk és térképünkbe berajzoltuk, a szakács mesterségét vállaló két társunk pedig a napi menűt állítota össze pontos számításokkal két hétre.
         Az egyéni felszerelésen kivüli igen sok holmit 8 nagy liszteszsákba, ami oda nem fért, azt hátizsákjainkba csomagoltuk és július 7-én este fölültünk a Kolozsvár felé induló vonatra.
         Jádvölgy állomáson leszálltunk és súlyos csomagjainkat átcipeltük a Remecz felé induló iparvasútra.
         A Jád alsó folyásánál bájosabb vidéket nem találunk Biharban. A széles völgyet, melyen a Jád szelíd csörgedezéssel fut keresztül, erdôs hegyhátak, vagy kopár és meredek bércek romantikus képe zárja be, nem hagyva semerre egy tenyérnyi kilátást sem. Itt a nap is késôbb ébred és hamarabb nyugszik, mégis a völgyben gyönyörű a vetés és a kalászos táblák enyelegve hullámzanak az enyhe szélben. Persze nem látunk itt végtelen búzatengereket, mint az Alföldön, de egy kis árpa, egy kis krumpli, kukorica, meg bab és napraforfó - amibôl a románoknak olaj készül a nagyböjtre - nagyon jól megterem errefelé. Az a meglepô, hogy amíg végig kisvonatoztunk ezen a csodálatos szépségű vidéken, alig la´tunk embert. Parányi fakunyhók óriási szalmafödelükkel úgy állnak szerteszét dobálva, mint pöttömnyi kölykök az apjuk kucsmájában. Különben az egész völgy azt a benyomást kelti, mintha valami óriási, bekerített parkban járnánk.
         A kis mozdony nagyokat pöfögve, borzasztó igyekezettel cipel bennünket fölfelé, a különben szelíd hajlású emelkedésen. hangos és indokolatlan prüszkölésre a remeszi fakitermelô-állomáson látható román famunkásokat juttatja eszünkbe, akik az iparvasuton lefutó hatalmas fatörzseket osztályozzák és görgetik csoportokba. Különös formájú csáklyáikkal hárman-ne´gyen nekiesnek egy-egy fatörzsnek és hangos "haa-lii-hóóó" éneklô kiabálással görgetik a sokszor nagyon is könnyen leguruló fákat. Mikor azután egy törzset helyére görgettek, megállnak és büszkén egymásra nézve nagyot fujnak: hu!! Aki figyeli ôket, azt a benyomást nyeri, hogy több erôt pazarolnak a kiabálásra, mint a falökdösésre.
         Egy favályún levezetett csorgónál megáll vonatunk vízet venni. Itt utunk már elágazik. Lerakjuk málháinkat és elbúcsúzunk a gépésztôl. Ide várjuk az elôre megrendelt málhás lovakat vezetôjükkel s amig megérkeznek, fürödni megyünk a Jád kristálytiszta és jéghideg vízébe.
         Rövid idô mulva megérkezett a hajcsár két izmos hegyilóval. Összekötöztük a nagy zsákokat és kettesével fölpakoltuk a lovakra, úgyhogy mindegyikre négy-négy jutott és mindjárt indultunk is. Estefelé, szelíden emelkedô terepen át, megérkeztünk a Dealul Mare (Nagyhegy) tövébe, ahol pompás helyet találtunk az éjjeli táborozásra. Egy-kettôre felütöttük a sátrat, pár perc mulva pedig már lobogott a tűz és a bográcsban fôtt a vacsora. Sorsot húztunk az éjjeli ôrtállás sorrendjére, mert az ôrség itt nélkülözhetetlen. Az ôrszem fôkötelessége a tűz táplálása, mert különben a nagy hidegtôl senki sem tudna aludni.
         Az éjszaka csendes volt s a milliárdnyi csillaggal ékes mennybolt alatt nyugodtan pihentünk prkadásig. Reggel a málhákat fölpakolva a lovakra, a hajcsárnak megmagyaráztuk az utat és elôreküldtük, át a dealul Maren, mert a Jád medrében, ahol mi folytattuk utunkat, ôk nem követhettek volna.
         A legtöbb hazai kiránduló csak az iparvasútról ismeri a Jádot - ha ugyan ismeri - és méltán csodálkozik, hogy mivel érdemelte meg ezt a nevet, mert "jad" magyarul "pokol". Aki azonban följebb halad, ahol a hatalmas erdôk kezdôdnek és a völgy összeszűkül, kezdi megérteni. Eleinte csak kedvesen vadregényes a vidék. Árnyas fáktól övezett szigetecskék mellett haladunk el, melyeknek a folyással szemben fekvô végén hatalmas torlasz emelkedett az áradások alkalmával odasodort fatörzsekbôl. A legromantikusabb tanyahelyek ezek, mert a Jád csodálatosan zengô csobogása álomba ringatva a fáradt turistát. Minél beljebb haladunk azonban, annál vadabb lesz a táj, meredekebb, szakadékosabb a bérc és sok helyen csak életveszélyes tornászással lehet átjutni a mélységek felett.
         Egy meredek kaptató után egyszerre csak fölzeng a Jadolina vízesés zúgása. Nemsokára egy sziklaerkélyre érkezünk, ahonnan elbűvölô látvány tárul elénk, a Biharhegység egyik leggyönyörűbb vízesése, Jadolina, a Pokol-leánya. Hogyan is kellene gyönge szavakkal megrajzolnom ezt a festô ecsetjére méltó képet?
         Szédítôen meredek sziklafalak között robog lefelé a Jád, mikor egyszerre háznagyságú, szeszélyesen szétszórt sziklatömbök zárják el folyását, több emeletre és több ágra osztva a medret, melyben tajtékot izazdva, hasogva vágtat az ár. Leggyönyörűbb a második emelete, ahol négy zúgó szakad egybe és fölöttük napsütésben, a finom porrá törött vízcsöppekben gyönyörű szivárvány ragyog.
         Nem tudunk betelni a nézésével. Szikláról-sziklára kúszunk, hol föl, hol le, hogy minden oldalról megtekinthessük, a minden oldalról új képet nyujtó, valóban ezerarcú természeti csodát.
         Eltudnánk itt tanyázni napokig is, mert szívünk igazi áhítattal szent gyönyörűséggel telik meg. A város csúf, szennyes gondigája leszakad rólunk és szinte újjászületünk könnyült, tiszta szívvel a Teremtônek ebben a paradicsomkertjében...*

    * (Papp Lajos, a Nagyváradi Sport Egylet turista szakosztályának ügyv. alelnöke, a közelmultban Budapesten, egyesületünk meghívására vetítettképes elôadást tartott. A fentiekben annak egyik részletét közöltük.)
     

    Megjegyzések


       Biharfüred (Stâna de Vale), klimatikus gyógyhely Bihar vmegye belényesi j.-ban 1069 m. magasságban, a Vurou custurilor aljában, gyönyörü vidéken és egészséges helyen, Belényestől 5 órányira. Csak ujabban felkapott üdülőhely, mely fekvésénél fogva a Biharhegység meglátogatására alkalmas kiindulópont. Tulajdonosa Pável Mihály, nagyváradi gör. kat. püspök. V. ö. Hegyesi Márton, Belényes és vidéke, Nagyvárad 1889.
    (Forrás: A Pallas nagy lexikona)

     
       Csarnóháza (Bulz) kisközség Bihar vármegye élesdi járásában, (1891) 2149 oláh lak.; vidékén márvány fordul elő. Felette a legmagasabb csúcson - a monda szerint - Csarnó avar vezér épített várat, melyből földalatti folyosón menekült a Sebes-Kőröshöz a tatárok elől. Az alagut nyomai még felismerhetők.
    (Forrás: A Pallas nagy lexikona)

     
       Jád J., a Sebes-Kőrös egyik jelentékenyebb baloldali mellékvize, mely a Bihar-hegység belsejében, Bihar-Füred körül ered s É-nak folyva, Remec és Zsarnóháza érintésével ömlik a Kőrösbe; hossza mintegy 45 km. Völgye természeti szépségekben igen gazdag. Fabőségének értékesítésére alakult a gróf Zichy Jenő tulajdonát képező remeci erdőiparkezelőség, mely a J. völgyén létesített, 16 km. hosszu iparvasut által a magyar királyi államvasutakkal (Jádvölgy állomás) közvetlen összeköttetésben áll s fürészmalmaiban az épületfák és deszkák előállításával nagy mértékben foglalkozik.
    (Forrás: A Pallas nagy lexikona)

     
       Jád-völgye A völgyhöz a Királyhágó utáni, ugyancsak Királyhágó nevű községnél kell letérni Biharfüred (Stâna de Vale) felé. Az első település Csarnóháza (Bulz), melynek közelében található a Kessler-vízöntőbarlang (Peşteră cu Apă), több vízeséssel. A barlang pár száz méteren látogatható. A következő falu Jádremete (Remeţi), ahol egy vízkitörést láthatunk, amely nem más mint egy, a föld alól kicsi tó formájában előbújó patak.
    Továbbhaladva a 9 km hosszú Lesi-tó (Lacul Leşu) következik, festői környezetben. A tavat elhagyva, utunk kb. 43. km-énél csodálható meg a Jadolina-vízesés (Cascada Iadolina), mely közvetlenül az út szélén, egy szűk völgyben található. Az út végén, Biharfüreden látható a Jád forrása, az ún. Csoda-forrás (Izvorul Minunilor).
    (Forrás: Erdélyi Turizmus)

     
       Királyhágó nevezetes nyereg a Rézhegységben, Bihar vármegye K-i részében, Kolozs vármegye határához közel. A K. ugy szerepel a köztudatban, mint a Magyarországot Erdélytől elválasztó hegytömeg; tényleg azonban a K. csak egy 586 m. magas nyereg, melyen át az országút Nagy-Báród felől Bucsára, a Sebes-Kőrös völgyébe kel át és mely e szerint vizválasztóként sem szerepel, mivel a Nagy-Báród felőli vizek is mind a Sebes-Kőrösbe ömlenek. A K. szorosan véve nem egyéb, mint egy Sebes-Kőrösre (Bucsa mellett) kirúgó hegy, melynek nyergén az országút átvezet. Országokat elválasztó jelentősége e nyeregnek éppenséggel nincs s nevezetessége inkább csak történelmi, amennyiben a királyhágóntuli részek Erdélyhez tartoznak. Mai napon a K.-nak sem politikai, sem közlekedési szempontból jelentősége nincs; a vasút a Sebes-Kőrös völgyét követvén, a K.-t egészen elkerüli.
    (Forrás: A Pallas nagy lexikona)

    Királyhágó (1899-ig Bucsa, románul Bucea): falu a mai Romániában Kolozs megyében. Közigazgatásilag Csucsához tartozik.
    ánffyhunyadtól 33 km-re északnyugatra a Király-hágó alatt a Sebes-Körös jobb partján fekszik.
    Mivel korábban a Nagyvárad – Kolozsvári út Vársonkolyosig a Sebes-Körös völgyében haladt és a tavaszi áradások az utat veszélyeztették 1780-tól Bucsától kezdve a hegynek felfelé Nagybáród irányába új utat építettek. II. József még trónörökös korában járt itt és az új utat az ő személyéhez kapcsolták. Más magyarázat szerint erre húzódott a királyi tulajdonban levő gyepűelve. A hágó magassága 582 m. A Király-hágó alatti településen 1791-ben épült ortodox fatemplom található. A falut más néven Bucsának is hívják. 1910-ben 924, többségben román lakosa volt, jelentős szlovák és magyar kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Bihar vármegye Élesdi járásához tartozott.
    (Forrás: Wikipédia)

     

      Papp Lajos írása, Turisták Lapja XLIII. évfolyam, 1931. 11. szám, 310. oldal
     


    Itéletéjszaka a Tolvajvárnál.


         Hajnalban arra ébredtünk, hogy a sátrunkat elöntötte a víz. Este már éltünk a gynupörrel és jól körülárkoltuk a sátrat, de a felülrôl és a hegyoldalról lezuhogó áradat egy-kettôre megtöltötte azt és utat talált fekvôhelyünkhöz.
         Hetedik napja voltunk már úton a bihari hegyek között és az egész napi fárasztó menetelés úgy kimerítette a fiúkat, hogy még a hideg fürdô is alig tudott életet verni beléjük. De végre mindannyian fölültünk és a vízmentesebb helyekre kuporodva, álmos szemmel, dideregve néztünk egymásra. Gémberedettségünkben tagadhatatlanul kómikus alakok lehettünk és ennek szemlélésére egyszerre kirobbantotta az akasztófahumort. Harsogó kacagással mulattunk egymáson és kellemetlen helyzetünkön. Pedig nem volt okunk a túl nagy vidámságra, mert a zuhogó esô - a máskor magasan lobogó - tábortüzünket eloltotta és így sem megszárítkozni, sem egy kis fölmelegítô teát fôzni nem tudtunk. Így hát csak a rumoskulacs járt kézrôl-kézre, azaz szájról-szájra, ami után természetesen a legvidámabb turistanótáink következtek s nem volt már se bú, se gond. A harsohó jókedv széjjelverte a szürke felhôket, reggel nyolc óra felé elállt az esô és a felhôrongyok közül néha már ránkkacsintott a nap is. A nedves, üszkös féból nagynehezen tüzet raktunk, a teafôzôüst hamarosan az ágasra penderült s mire sátrat bontottunk és fölmálháztuk lovainkat, készen volt a pompás, párolgó ital, mely azután teljesen helyrebillentette közérzetünk egyensúlyát.
         Ezen a napon meglehetôsen kemény túra várt reánk. Föl kellett kutatnunk az Oncsásza cseppkô- és csontbarlangot, utána pedig fölkúsznunk a Tolvajvárhoz, ahol megfelelô éjjeli tanyahelyet reméltünk találni.
         Jó órai gyaloglás után a fensík szélére érkeztünk. Elôttünk hatalmas vögykatlan terült el, míg a balról vonuló hegygerincen jóllátható volt a Tolvajvár bástyaszerű sziklaalakulata.
         Trénünk egy móc vezénylete alatt álló két izmos, okos, apró hegyiló volt. Ezek cipelték kétoldalt lelógó, hatalmas zsákokban, tábori fölszerelésünket és élelmiszereinket. Máskor a legszükségesebb dolgainkat hátizsákjainkban szoktuk magunkkal vinni, de most - tekintetel az elôreláthatóan fárasztó útra s mert reméltük, hogy még alkonyat elôtt találkozunk velök - azokat is a lovakra raktuk. A lóvezetônek megmutattuk, a különben is jól látható, Tolvajvárhoz vezetô utat és elindítottuk ôket, mi pedig - csak a déli ebéddel zsebünkben - leereszkedtünk a völgykatlanba.
         Az Oncsásza-barlang jó menedéke volt az ôsállatoknak, mert oly elrejtve fekszik a hegyek között, hogy útjelzés hiányában még azok is, akik egyszer már jártak ott, nehezen találnak el ismét oda. Miközülünk senki sem járt még ott. Térképrôl megállapítottuk az irányt és nekivágtunk a völgynek, bízva jószerencsénkben. A völgyben gazdátlanul legelészô lovakat, majd juhokat láttunk és így reméltük, hogy pásztorokra is akadunk, akik útbaigazítanak. Két órai gyaloglás után föltűnt a völgykatlan túlsó végében egy havasi karám, ahol embereket láttunk mozogni. Arrafelé vettük utunkat.
         A karám elôtt ülô juhászok éppen akkor eresztették ki egyenként a juhokat, ügyesen kapva el azok hátsó lábát, odahúzták dézsáik elé és megfejték ôket. Úgy számítottuk, hogy majd veszünk sajtot és túrót e pásztoroktól, hogy ezáltal változatosabbá tegyük, a fôleg konzervekbôl álló étrendünket, de végignézve a fejôket, a fejési műveletet, a ragadósan gyászoló csöbröket, lemondóan és nem csekély undorral jegyeztük meg, hogy a sajt és a túró a jelen alkalommal nem csemege. A derék pásztorok olyan bűzkört vontak maguk körül, hogy mintegy tízlépésnyi körzetbôl as legedzettebb orrú és gyomrú turistáink is szédülve tántorodtak vissza.
         A fejés után az egyik ifjú pásztor, akit tiszteletteljes távolból követtünk, elvezetett a barlanghoz, melyet jó órai, megerôltetô hegymászás után értünk el. A barlang bejárata lapos és jelentéktelen, valóban olyan jólrejtett, hogy vezetô nélkül sokáig kellett volna bolyonganunk, amíg megtaláljuk.
         Az Oncsásza-barlang, mely a katonai térképen Drachenhöhle néven szerepel, 1312 m magasban fekszik. Egy kisebb cseppkôbarlang ez, de tudományos körökben európai hírnévre tett szert az itt található, óriási mennyiségű ôsállatcsont révén. Ezrével hordták el innen különféle múzeumokba és tudományos intézetek gyüjteményeibe a sokféle ôsállatcsontot, melyek között nem csak a gyakoribb barlangi medve, hanem oroszlán- és hiénacsontokat is találtak. A barlangban most is százával hevernek a kiselejtezett csontok, egy kis ásással pedig könnyen juthatunk szép példányokhoz.
         Amikor a barlangból kijöttünk, az esô ismét esett és amennyire a fáktól láthattuk, az ég reménytelenül beborult. Siettünk le a völgybe, hogy onnan ismét felkapaszkodjunk az 1609 m magasságban fekvô Tolvajvárhoz.
         Keserves út volt. Belülrôl az izzadságtól, kivülrôl az egyre bôségesebben zuhogó esôtôl már csuromvízes volt a ruhánk. Egy-egy kiadósabb, zuhany elôl néhány magányosan álló fenyô alá menekültünk s míg ott vártunk, elfogyasztottuk megmaradt harapnivalónkat és vízünket. Sokáig idôznünk azonban nem lehetett, mert az alkony rohamosan közeledett és sietnünk kellett, hogy a sátorveréssel idejében elkészülhessünk.
         A hegy utolsó harmadán már felhôk között jártunk, ami a sötétséget méginkább fokozta, úgyhogy mire a tetôre értünk, már csak sejtettük, de nem láttuk, hogy merre van a Tolvajvár. A kürtösünk rázendítette a hívójelt, azután mindnyájan lélegzetfojtva figyeltük lóvezetônk jeltadását. Válszul azonban csak az északi szél metszô fütyülése érkezett, mely egyre sűrübb ködfellegeket sodort felénk. Megismételtük a jeladást kürttel, pisztolylövéssel, de a természet hangján kivül sehonnan sem jött a legkisebb nesz sem.
         "Pedig hát itt kell lenniök a közelben" - mondogattuk és hangosan bevallani nem mertük a döbenetes valóságot, amit már mindnyájan tudtunk, hogy trénünket ezen az éjszakán már meg nem találjuk.
         Ruhánk, cipônk, kalapunk, facsaró víz volt, hiába igyekezett azt a hideg északi szél kiszárítani. A kopár fensíkon sehol egy fa vagy bokor, az egyetlen menedék a völgyben lévô bűzös pásztorkunyhó lett volna, de oda visszatalálni ebben a sűrű felhôködben, lehetetlen volt. Bár úsztunk a vízben, még sem volt egy korty ívóvízünk, pedig a tikkasztó hegymászás után néhányan keservesen sóhajtoztak utána.
         Hogy magunkat hitegessük, hosszú rajvonalban nekiindultunk megkeresni málháslovainkat. Két óra hosszat járkáltunki így, de minden eredmény nélkül. Végül is annyira ránksötétedett, hogy már egymást is alig találtuk meg. Szerencsére egy kis fenyôcsoportot leltünk, mely jótékonyan egy olyan kis kört zárt be, hogy kilencen kényelmesen megállhattunk benne.
         Bele kellett nyugodnunk, hogy az éjszakát itt fogjuk eltölteni. Szerencsénkre bányászlámpánkban még volt egy kis karbid. Meggyujtottuk. Nemigen beszélgettünk, csak a fogaink verôdtek össze a hidegtôl. A szélzúgás és mennydörgés intermezzójában néha elnyujtott üvöltés hallatszott az erdôbôl és eszünkbejutott, hogy az elmult éjszakán - a különben szabadon legelészô - lovaink többízben ijedten menekültek a tábortűzhöz, a pásztorok pedig panaszkodtak, hogy farkasok tizedelték a nyájat.
         Egyszer csak végsôt hunyorított lámpánk és síri sötétség borult reánk. Most éreztük csak, hogy mily sokat jelentett e gyér világítás is. A vak éjszakában kétszeres súllyal szakadt reánk nyomorult helyzetünk érzete. A farkasüvöltés is, mintha közelebbrôl hangzott volna. Egyikünk keze a pisztolytáskán kotorászott, másikunké szorosabban fogta meg a kis fejsze nyelét.
         - Fiúk, tüzet kéne csinálni - jegyeztem meg bátortalanul.
         - Talán a vízbôl? - felelt valamelyik bosszúsan s az átázott galyakról nyakunkba csurgó víz is, mintha gúnyosan cuppogott volna.
         - Mégis meg kell kisérelni. - Felkattantottam féltve ôrzött zsebvillanylámpámat és keresgélni kezdtük a lejebbfekvô, szárazabb galyakat. Midôm jó csomót összegyüjtöttünk, félrekapartuk a nedves avart és egy kis ételmaradékos, zsírospapírral, lángra is lobbantottuk. Füstölt, sercegett, de a gyantás ág végül is diadalmasan hintette szét a fényt és a derüt szíveinkbe. Egyszerre mindenki buzgón keresni kezdte a kevésbbé nedves galyakat, tüzünk egyre diadalmasabban lángolt, úgy hogy már nem csak világosságot, de meleget is árasztott. ésazután jöttek rendre a már vastagabb és nedvesebb ágak is, melyek eleinte orr- és szemfacsaró makacssággal füstöltek, de azután azokat is megemésztette az egyre erôsbödô tűz.
         Talán csak az ôsember érezhetett olyan büszke boldogságot, mikor az elsô tüzet életre csiholta, mint mi. Egyszerre elfeledtük minden bajunkat s a turistadal széllel, mennydörgéssel versenyezve, zengett föl ajkunkról.
         Különben pedig forogtunk, mintn nyárson a hal, mert míg a tűz felé esô részünk, nagy gôzölgés mellett elkezdett megszáradni, az ellenkezô póluson áztunk kegyetlenül.
         Késôbb, nagyravágyóan, már arról kezdtünk ábrándozni, hogy de jó volna valamit enni. Úgylátszik, hogy egyszerre valami jó tündér vett bennünket védôszárnyai alá, mert az egyik turistatársunk fölfedezte, hogy a különben majdnem üres hátizsákban van egy félkilós paradicsomkonzerv. Nosza, hamar a konzervnyitót és elosztottuk testvériesen kilencfelé, aminek legjobban a szomjasok örültek.
         A imerültség azonban mégis csak kezdett erôtvenni rajtunk s mert a sáros, hideg földre leülni senki sem akart, úgy állva kezdtünk szúnyókálni, aminek az lehetet veszedelmes következménye, hogy elbóbiskolva majd beleesünk a tűzbe. Ezt elkerülendô, egyesek azután a fatörzsekhez szíjjazták magukat és úgy szunnyadtak el.
         A n agy kimerültség érthetô volt, mert már nyolcadik napja voltunk úton, nappal mindég erôs menetelést, hegymászást végeztünk, éjjel pedig még derült idôben is oly hideg volt, hogy hajnal felé tábortűz mellett sem lehetett aludni.
         Azt hittük, hogy örökké tart, de egyszer vége lett ennek az éjszakának is. Hajnal felé elállt az esô, csak sűrű köd ülte meg a hegyeket. Nekivágtunk a fensíknak és az esteli keresgélés, kürtölés elôlrôl kezdôdött. Válasz azonban most sem érkezett. A fagyos szél fehér zúzmarával vonta be nedves ruhánkat és már minden kedvünk elment a további keresgéléstôl. Most már csak azon tanakodtunk, hogy merre menjünk, hol találunk legközelebb hajlékot, ennivalót, mert a gyomrunk is kezdett már nagyon türelmetlenkedni.
         Tudtuk, hogy a legközelebbi lakott hely egynapi járóföldre van, de hogy merre, arra nézve a sűrű ködben nem adott felvilágosítást sem a térkép, sem az iránytű. Találomra indultunk neki, várva, hogy a köd fölszálljon, amikor majd könnyebben tájékozodunk. Úgy éreztük magunkat, mint a kormányvesztett hajótöröttek.
         Egyszer aztán a sors is megelégelte küzdelmünket, mert föltűnt elôttünk egy hatalmas, földbe vágott nyíl - az egyedüli útjelzés ezen a vidéken - , amelyrôl tudtuk, hogy mely irányba mutat. Most már céltudatosan gyalogoltunk és pedig minden kimerültségünk mellett oly megfeszített erôvel, hogy a közben kiragyogó nap hiába szárította meg a ruhánkat, ismét nedvesek lettünk az izzadtságtól. Erre az izzadásra pedig nagy szükségünk volt, mert csak ezáltal tudtunk megmenekülni az irgalmatlan éjszakában esetleg orvul megbúvó hurutos megbetegedéstôl, így pedig még csak egy kis náthát sem sikerült szereznünk.
         Mintegy 25 km-es hegyiút után végre kimerülten érkeztünk meg a Dragan partjára. Innen még messze fekszik az elsô lakott ház, de itt már van iparvasút és ha sikerül egy üres kocsit találnunk, könnyen leszaladhatunk vele Kis-Sebesig is.
         A szerencse azonban már nagyon is a nyomunkba szegôdött. Alig értünk le a patak partján, amikor nagy pöfögve jött az iparvasút fölfelé és mentô angyalként hozta a kolozsvári turitáknak egy kedves csoportját, akik szeretetteljesen megvendégeltek bennünket.
         Pár órát aludtunk a pompás napsütésben és azután üdén, vidáman és frissen ébredtünk. Az iparvasúton hazafelé már mi nótáztunk a leghangosabban és csak azt sajnáltuk, hogy a tábori fölszerelés és az élelmiszerek elvesztése miatt nem folytathattuk kéthetesre tervezett túránkat.
         Még annyit kell elmondanom, hogy négy nap mulva trénünk is elôkerült. nem hiányzott a málhából semmi, csak némi élelmiszer és - az összes rum. Azt azonban még mai napig sem tudjuk, hogy mi volt az oka málháslovaink eltévelyedésének. csak sejtjük, hogy alighanem a - rum.
     


    Ajánlott irodalom