Alacsony-Tátra


 

 
  • Alacsony-Tátra

    a Közép-Kárpátok csoportja, mely a liptói lapálytól délre, a Magas Tátrával szemben s vele párhuzamosan Ny-K-i irányban húzódik; határozottan kifejezett, hatalmas hegyláncolata a Felső-Garam és Vág egymással egyenközű völgyei közt Liptó és Zólyom megyék határán a Stureci nyeregtől (1010 m.) Ny-on (a Revucavölgy és Bisztrica-völgy által a Nagy-Fátrától s nevezetesen a Krizsnától [*] elválasztva) K-nek tartva, Szepes és Gömör megyékbe is átnyúlik egészen a Vernár-völgy és Garam-forrás közti Popova nyeregig (1056 m.), mely a gömöri Érchegységtől választja el. Hossza K-Ny-i irányban 75 km., szélessége 25-30 km., a főgerinc szélessége 1-10 km. Rendkívül egységes tömegű hegység, hazánk legtömegesebb és legmagasabb hegységeinek egyike; nagy része rideg havasi vidék, főleg liptói lejtője. Mindkét oldalt egymással egészben véve párhuzamos számos keskeny völgy szeldeli s sok csermely öntözi; legnagyobb részét buja növésű sűrű erdőség borítja, északon túlnyomóan fenyvesek, délen bükkösök és tölgyesek; gerince nagyobbára havasi legelő, mely óriási területet foglal el s az enyhébb lejtőkön messzire lenyúlik; csak a Gyömbér mutat zordabb sziklaképződményeket, de korántsem oly szaggatott, mint a Magas-Tátra. Közepe táján az Ördöglakodalma (Csertovica) nyereg (1236 m.), melyen az országút a Vág völgyéből a Boca-völgyön át a Bisztra, illetve Garam völgyébe visz át ketté osztja a hegységet. Nyugati felében a Prassiva (1754 m.) és Gyömbér (Djumbir 2045 m.) keleti felében a Papenica (1692 m.) és Királyhegy (Kralova hala, 1943 m.) csoportját különböztetik meg (l. azokat), amazok gránit és gnájsz, ezek melafirés augitporfirból épültek fel.
    (Forrás: Pallas Nagylexikon)

    [*] a Nagy-Fátra-hegység egyik legjelentékenyebb csúcsa (1575 m.), Liptó, Turóc és Zólyom vármegyék összeszögellésénél emelkedik, Óhegy községtől Ény-ra.
    (Forrás: Pallas Nagylexikon)

  •  

    Gyömbér-csúcs (Dumbier 2043 m)

     
  • Gyömbér

    (Djumbir), az Alacsony-Tátra legmagasabb tagja, Zólyom és Liptó vármegyék határán emelkedik. A hegység főgerince közvetlen folytatása a Prassiva gerincének, melytől csak a Vaiszkovi patak völgyétől É-ra, a Kotlicska és Polana csúcsok közt levő magas (1850 m.) nyerege választja el. A gerinc innen egyenesen K-re vonul s főbb csúcsai a Polana (1890 m.), Chopek (2004 m.) és maga a Gy., melynek legnagyobb magasága 2045 m. A gerinc ezen része É-felé szaggatott óriási sziklafalakkal esik alá, mig D-i lejtői enyhébbek s nagyobbára havasi legelőktől vannak borítva. A Gy. főcsúcsától kezdve a sziklás gerinc K-felé huzódik, de a csúcsból DK-felé egy alacsonyabb, kevésbé zord, keskeny gerinc ágaik ki, mely az 1238 m. magas Csertovica hágóban a Vapenica-csoporthoz csatlakozva, az Alacsony-Tátra főgerincének szerepét veszi át. A főgerinchez ugy É- mint D-felé jelentékeny mellékágak csatlakoznak, az északiak a Vág liptói lapályára, a déliek a Garam völgye felé ereszkednek. Egymással többé-kevésbbé párhuzamosak s magasságuk igen jelentékeny; magasabb csúcsaik: É-on a Borhalmi (1889 m.), Kralova hola (1752 m.), Javora (1678 m.), Királyasztala (1682 m), Rovna hola (1723 m.), a déli mellékágak közt a Baba hola (1617 m.) és a Gapel (1775 m.). A völgyek közt legjelentékenyebb az É-i oldalon a deményfalvi, styavnicai, Bisztra- és bocai völgy, a D-i oldalon a Vaiszkovi patak, a Bisztra és Styavnicska völgye. A völgyek igen keskenyek, a gerincek igen meredekek. A Gy. hazánk legegységesebb tömegü hegységei közé tartozik, melyet hágók alig rovátkolnak. Lejtőit buja erdők borítják, É-on tulnyomóan fenyvesek, D-en bükkösök és tölgyesek; a gerincek nagyobbára havasi legelők, váltakozva nagy kiterjedésü sziklaképződményekkel. A hegység leginkább gnajszból épült fel, É-felé vörös homokkőöv szegélyzi, helyenként mészkő; ebben van a deményfalvi jég- és cseppkőbarlang (l.o.), Boca (l.o.) vidékén aranya- és ezüst- és antimón-bányászat folyik. hegységen keresztül közlekedési ut nem vezet, csakis a csertovica hágón át; ez az egyetlen átjáró a Garam völgyéből az Alacsony-Tátrán át a Vág völgyébe. V. ö. Mihalik József, A Gy. (Turisták Lapja, I. évf. 1889, 93. l.), továbbá az irodalmat Deménfalu cikknél.
    (Forrás: Pallas Nagylexikon)

    Az Alacsony-Tátra legmagasabb orma a Gyömbér (2043 m, a Štiavnica 2025 m kiágazása). A hegység főgerincén, a Krúpova hoľa (1927 m) és a Králicska (Králička, 1785 m) között található. Északról hatalmas hegytömbnek tűnik, 500 m magas falakkal, pillérekkel és szakadékokkal, amelyek Bisztra- (Bystrá dolina) és Ludár-völgy (Ludárova dolina) gleccserkatlanaiba szakadnak le. Déli lejtője kevésbé meredek, gránittömbök borítják. Az északi katlanaiban zergék és marmoták élnek.
    A hegy lejtőin hajdan kiterjedt ércbányászatot folytattak - vasércet, aranyat, és antimonitot bányásztak. Ennek nyomát a mai napig fellelhetjük az összes völgyben a Gyömbér alatt.
    A II. világháború idején Gyömbér és Králicska között visszavonulási harcok voltak a partizánok és a német alakulatok között. A harcok, valamint a partizánok az Alacsony-Tátra főgerincén való nehéz átkelésésének emlékére 1944 telén a közeli M.R. Štefánik menedékház közelében az elesett partizánok tiszteletére emlékművet állítottak.
    A Gyömbér ormáról igen kiterjedt, minden irányban akadálytalan kilátás van Szlovákia összes középső és északi hegységeire.
    (Forrás: www.nizketatry.sk)
  •  
     
  • Királyhegy

    (Königsberg, Kralova hola), az Alacsony-Tátra legkeletibb tagja, mely Liptó és Gömör vármegyék határán melkedik, Ny-ról K-re húzódva. A hegységet egy 1407 méter mély hágó (Pohorellától É-ra) választja el a Vapenica csoporttól (1692 m.), mig K-en a pusztamezői völgyelés és a Csuntava nyerge képezi a határt a Gömör-Szepesi-érchegység felé. D-felé a K. a Garam völgyére ereszkedik, É-i lejtői a Fekete-Vág völgyére szólnak. A főgerinc magasabb csúcsai az Andresovo (1521 m.), Orlava (1841 m.), Királyhegy (1943 m.) és Királyszikla (Kralova szkala, 1734 m.); D-i oldalágai igen rövidek, É-i ágai hosszabbak s nagyobb völgyképződésre alkalmasak. Maga a K. Sumjác, Telgárt és Teplicska községek határai között emelkedik s enyhén emelkedő, széles hátu gerincet képez, melyek oldalait erdőségek, nagyobbára fenyvesek borítják, mig hátát havaslegelők foglalják el. A K. alapkőzete a gnájsz-, csillám- és kloritpala, melyek a magasabb pontokat kizárólag alkotják, nyulványait az agyagpala különféle nemei, továbbá porfir-, triász- és dolomitmészkő foglalják el. Mindezen rétegek a K. ÉK-i lábánál a vulkáni melafir által törettek át és részben felemeltettek. A hegységben vas, réz, ezüst és arany is előfordul s a régibb időben az utóbbi kettőt bányászták is Sumjác vidékén, bár nem nagy eredménnyel; a vasércek csak szórványosan fordulnak elő, miért is azok kizsákmányolására, dacára az itt közelben fekvő vasgyárak szükségleteinek, eddig kevés gond fordíttatott. Forrásokban és vizekben a K. felette gazdag s K-i tövében egymáshoz közel fakad a Garam, Gölnic és Fekete-Vág. Éghajlata már magasságánál fogva zord, csapadékokban igen gazdag; a tél 6 hónapig s tovább tart, a tavaszi mezei munka május elsejére, a betakarítás szept. elsejére esik. Hófuvatagjai igen nagyok. Az erdei tenyészet nem nagyon változatos, mert leginkább fenyőfélékre szorítkozik; előfordul itt luc-, jegenye-, veres és erdei fenyő, a magasabb régiókban törpefenyő. Az erdő határa a D-i oldalon 1609 m., az É-in 1400-1500; a törpefenyő 1709 m.-ig hatol fel. Patakjaiban pisztráng és rák, erdeiben medve, farkas, hiuz, róka, görény, menyét, hölgymenyét, kövi és nemes nyest, vadmacska, vidra, borz és morga, a madarak közül kiabáló sas, kánya, héja, karvaly, vércse, füles bagoly fordul elő. Hasznos vadból őz, szarvas, nyul, császármadár, süket- és nyirfajd, fürj, haris és fogoly gyakori. A K. D-i tövében, a Garam völgyében számos község fekszik, az É-i oldalon csak Teplicska község van s több erdőőri lak., nagyobbára a vizek duzzasztására s faúsztatás céljából épített vizfogók mellett. A K. bármely oldalról könnyen mászható meg s a hegységnek ugy K-i, mint Ny-i szakaszán eléggé járható utak visznek a gerincen keresztül. A K. a történelemben és a mondákban is szerepel; a csúcstól D-re levő várromszerü sziklacsoportokról azt tartja a monda, hogy ott vadászat alkalmával Mátyás király lakmározott volna s e felirást vésette volna egy sziklába: Hic fuit Mathias rex, comedit ova sex.
    (Forrás: Pallas Nagylexikon)


  • Néhány az interneten fellelhetô link amely érdeklôdésre tarthat számot.



    Fotók az Alacsony-Tátráról



    Néhány kapcsolódó link

     

      Reichart Géza írása, Turisták Lapja XIX. évf. 8-10. sz. 1907. Augusztus-Október, 186.
      oldal

      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    Az Alacsony-Tátra vidékérôl.


         A leáldozó nap aranysugaraiban tündökölve terül el, mélyem lábaim alatt a Garam felsô völgye. A völgyet délrôl szegélyezô hegyek oldalában, mohlepte sziklafal ormán pihenek. Sötét, illatos fenyves vesz körül, mely éppen csak a völgyre és a mögötte elhúzódó hegylánczolatokra enged szabad kilátást.

         A mögöttem méla csendben nyugvó fenyvesrengetegnek kellemes ellentéte az élénk színekben ragyogó beszédes völgy. Nem hatol fel ugyan hozzám a falvak lármája, a tökéletes csendet alig zavarja meg a virágos rétekrôl feltévedt néhány méhecske halk zümmögése és mégis annyi életet árul el a zöld rolzs- és burgonyaföldekkel borított völgy, melyet a szeszélyesen kanyargó Garam szel két részre. Partjairól szelíden hajolnak le a mogyoró- és égerbokrok, néhol egyedül álló hatalmas luczfenyô magaslik, melyrôl egy-egy vércse, rablókalandjai közben megpihenve, áttekintheti az egész tájat. Szememmel a magasból messzire követhetem a folyó kanyargását; néhol zöldes-barna a víz, hol sebes ár kapkodja el a csintalanul hozzáérô mogyorógallyakat, majd tovább az ég kékjét tükrözi vissza. Alattam éppen meredek sziklák állják útját a folyónak, haragosan csapkodják a habok s megtörve, egy pillanatig mintha megpihennének, hogy azután a mulasztást pótolni, annál nagyobb sebességgel siessenek tova. A magasra felloccsanó víztôl ökökké nedves a föléje hajló mohos szikla, melyen a szüntelenül fekszökkenô vízcseppek terhe alatt pihenés nélkül hajlik ide-oda a lecsüngô páfrány, mintha folytonosan a szél lengetné. Sötétzöld ott a kavargó víz, ki tudja milyen mélyre mosta már ki a sziklát! A pirospettyes pisztrángok szeretnek ott megállapodni, hogy néha egy-egy szökkenéssel kiszedjék zsákmányukat a víz tükre felett a játszi napsugárban libegô szunyog-rajból. A sziklán gyökeret vert fenyvesek aljában nem egyszer néztem el hosszasan a kristályos víz titokzatos játékát, gyemekkori tündérmeséim színhelyén képzelve magamat; ilyen lehetett a vízi sellôk tanyája.

         Nyugat felé a víz aranyragyogása vonja magára figyelmemet; a nap sugarai fürödnek ott a csillámló vízben. Izzó lávatömeg lehetne, melynek fényétôl megfájdul a szem. Arczomat elfordítva, szemeim a folyó partján elterülô barátságos falvakon pihennek meg. Legközelebb Borosznó s vele szemben a másik parton Szentandrás fekszik, elszórt zsindelytetôs kis házaival és lombos, virágos kertjeivel. Csupa alma- és szilvafa terebélyes lombja vet árnyékot a kis házakra. Barátságosak a kertek, mikor mindefelôl kék szilva és piros alma mosolyog alá, de még szebb lehet a kép tavaszszal, mikor az egész falu ünnepi virágdíszt ölt magára.

         Magasan emelkedik ki a domboldalon a templom, melyet a hegyrôl levezetô köves út választ el a kis temetôtôl. Alatta húzódik el a fehér, poros országút, melyen éppen most ballag hazafelé egy tehéncsorda; magasra verik fel a port a lomha járású állatok. Mögöttük botorkál a pásztor, kôdobásokkal terelve vissza az útról letérô teheneket. Legfontosabb szerepe azonban a bozontos kuvasznak van, minek tudatában fáradhatatlanul szaladgálja körül a csordát, hangos csaholással ijesztgetve a jámbor állatokat.

         A majdnem egyenes vonalban végighúzódó országútnak ellentéte a terepviszonyokhoz inkább alkalmazkodó vasúti vágány, mely hol egészen a hegyek tövében, majd a Garam partján kanyarog. Borosznó-Szentandrás elôtt hatalmas vashídon tér át a Garam túlsó partjára. A hídon éppen az esti vonat robog át mély dübörgéssel, hosszas tompa füttyét sokszorosan ismétli a mindig éber visszhang.

         A völgyet északról az Alacsony-Tátra hosszan elnyúló hegylánczolata zárja be, nyugatra a Fátra hatalmas hegyhátaival olvadva össze. Az elôttem elterülô tájon a Prasiva (1754 m.) uralkodik; tovább keletre az Alacsony-Tátra legmagasabb orma, a Gyömbér (2045 m.) tűnik fel, melynek hátán az elmult hideg napok után friss hófoltok csillognak.

         Másnapra a Prasiva megmászását tervezem. Szememmel még egyszer követni akarom a megteendô utat, de a nap utolsó sugarai arany-bíbor fátyolt vetettek már a hegyekre, melyen át csak a körvonalak vehetôk ki.

         Gyönyörű színekben tündöklik ilyenkor a hegyvidék! Elbűvölve nézem a mindig rózsásabbá váló képet, mikor mögöttem valami prüsszenés hallatszik. Felriadva elmélázásomból megfordulok, de a sűrű fenyvesben már alkony uralkodik, csak a fák törzsére és a barna tűlevelekkel magasan fedett talajra vet a nap kerek bíborfoltokat. Végre megszokja szemem az erdô homályát s megpillantom a fák között felbukkanó csendzavarót, egy vadt űzô kopót. Fejét lefelé tartva és olykor nagyokat fújva halad a vadnyomon; nagyon el lehet foglalva, mert csak egészen közelembe érve, vesz észre hirtelen. Mintegy kôvé meredve áll meg, mint a kinek nem tiszta a lelkiismerete s tilosban járva rajtakapják. Bizonyára nagyon jól tudja, hogy ô most közönséges vadorzó. Csakhamar rájön azonban, hogy tôlem nincs mit tartania, s a következô perczben már viszi ôt vadászszenvedélye tovább, be az erdô mélyébe.

         A nap ezalatt lebukott a hegyek mögött, a rózsás színek lassankint elhalványodnak és csak a havasok sziklás ormát érik még el az utolsó napsugarak. Lent a völgyben megcsendül lágyan az estharang; hívogató hangja reszketve tölti be a völgyet, azután felhatol a rengetegig, imára szólítva a hívôket. Az árnyékba borult völgy lapálya´n elterülô rozsföldeken sajátságos hullámzás támad, mintha a tenger háborogna ott. Az északi havasokról napnyugtával elôtörô szellô suhan végig a völgyön, majd hűvös leheletével eléri a hegyoldalt borító fenyvest is. A harangok szelíd csengésébe most hosszú, halk sóhaj, majd mind erôsbödô susogás vegyül. Megzendült az erdô, a magas, sudár fenyôk elig észrevehetôen hajladoznak ide-oda, susog, búg az egész fenyves; az estharang szavára megszólalt a természet nagyszerű zsolozsmája.

         Eltűnt már a hegyek ormáról is a csillogás, hegy és völgy lassan összeolvadnak a szürke homályban, csak a bérczek körvonalai válnak el élesen a pirosló égbolttól. Néhány hosszúra elnyúlt rózsaszínű felhô világít le a magasból; ékalakúan egymást keresztezve úsznak ott fenn - esôt jövendölnek.

         Megindulok hazafelé. A sűrű erdôben már teljesen besötétedett, szemeimet hiába erôltetném meg, inkább érzem, mint látom az utat. Lépteim zaját elnyeli a sok puha tűlevél, mely az utat borítja. A nagy csendet csak az erdô suttogása zavarja meg. Az erdô mélyében az is elmarad és csak egy-egy fenyôág zörgése jelzi, hogy azért nem alszik minden, midôn valami éjjeli madár közeledtemre nesztelen szárnycsapásokkal menekül tova. Egy útkanyarulatnál a távolban hirtelen a fák között elsuhanó ezüstös, lenge fehér alakok tűnnek fel. Megállok egy pillanatra; micsoda mesebeli tündértáncz lehet ez? A következô perczben már hozzám érnek a fától fához lebegô alakok és mosolyognom kell meglepetésemen. A hold bukkant elô a tovasietô felhôk mögül és az ô ezüstös fénye suhan oly misztikusan végig az erdôn, át-áttörve a lombot. gyors léptekkel sietek tovább Borosznó-fürdô felé, hol már bizonyára várnak reám.

         Csendes kis fürdôhely ez, mélyen elrejtve a festôi Pokol-völgyében. Alig áll egy kis árnyas park körül elhelyezett néhány könnyebb építkezésű házacskából; nyilván nem fordítanak elegendô gondot reá. Pedig megérdemelné, hogy ne hanyagolják el, mert az orvosok véleménye szerint kitűnô hatású glauber-sós víze van, mely bátran vetekedhetik a küldföldi gyógyforrásokkal. Mint a lateiner-családoktól látogatott legtöbb hazai kis fürdôhelyet, Borosznót is a csendes nyugalom jellemzi. A nagy fürdôhelyek elôkelô, lármás élete hiányzik, de talán éppen azért jól is érzi magát itt a fôváros nyüzsgô zajából megszabadult ember.

         Szórakozásul van tenniszpálya, kuglizó stb., azonkívül körülbelül féltuczat különféle kúra, melyet bizonyára a legtöbben szintén csak idôtöltésbôl használnak.

         Ha reggel elmegyünk a gyógyforráshoz, megtaláljuk a nyaralók között az ilyen kisebb fürdôhelyek typikus alakjait is: a mindig jókedvű s örökösen adomázó öreg plebánost, a vén professzort, ki minden reggel pontosan jelenti a légsúlymérô állását és hogy hány fokot mutat a hômérô, továbbá a tajtékpipa nélkül el sem képzelhetô, politizáló táblabírót, valamint a medve kalandjairól regélô vasárnapi vadászt, kinek bátorságát hirdeti a kalapjáról lelógó vadász-trófea - egy bozontos mókusfark is.

         A fiatalság nagyobb részét a szép nem alkotja. Fiatalember alig van egynéhány. A hölgyek rendesen pártokra szakadnak ily kis fürdôhelyen, egymással örökösen hadilábon állva. Egyik párthoz a pesti Gyurkovics-leányok, másikhoz a mindenképpen férjhezmenni akaró vénkisasszonyok tartoznak, mig egy harmadik párt a vidéki ártatlanságból telik ki. legjobb dolguk van persze a fiatalembereknek, kik pillangó módjára repdesnek a tearózsától a pünkösdi rózsához, onnan a gyöngyvirághoz, hogy aztán megint újra kezdjék. Mindegyik pártnak igazat adnak és így mindenütt szeretik ôket, tehát jól mulatnak. De talán éppen olyan jól mulatnak a mindenütt jelenlevô csendes megfigyelôk is.

         Az erdô majdnem egészen a fürdôig terjed. A közvetlen közelben levô erdôk nagyrészt gyantadús közönséges erdei fenyôbôl állanak, melyek különösen délben, ha a nap odatűz, szinte túlerôs gyantaillattal töltik be a levegôt. A szebb részleteket természetesen a távolabbra esô helyeken fedezhetjük fel, ha nem sajnáljuk érte a fáradságot. Már maga a Pokol-völgyén végigvezetô út is gyönyörű séta. Ha pedig a turista nekiindul a hegyeknek, úyg, különösen az Alacsony-Tátrában, barangolásai közben valóban fenséges tájakra bukkan. Pompás, rétekkel szegélyezett, évszázados bükkerdôk terülnek el a védettebb helyeken. Magasabban ôsrégi fenyves borít hegyet-völgyet; minden jegenyefenyô egy-egy csodálatraméltó kolosszus. Közben gyönyörű harmoniuában találunk keverve bükköt és fenyôt. Minden olyan tiszta, érintetlen, elhagyott, valódi ôstermészet.

         Mindezek daczára ezen a vidéken a turistaság jóformán ismeretlen fogalom. A fürdôvendégek természetszeretete rendesen néhány burgony- és szalonnasütéssel egybekötött kisebb kirándulásban merül ki, az örömtüzekre vetett zöld fenyôlomb s boróka fehér füstje és czigányzene mellett áldozva - Terpsychorenak.

         A Magas-Tátrát hólepte szakadékai és csipkés ormai helyett itt fenséges rengetegeket találunk, melyeket viszont a Magas-Tátrában többnyire - sajnos - nélkülöznünk kell. Ott bizony a meglevô, részben még fiatal erdôk mellett óriási területeken, a hiányos erdôtörvényt átkozva, csak korhadozó fatuskók sejtetik velünk a hajdani erdô fáinak hatalmas méreteit. A vállalkozók pedig, kik az erdôk lelketlen kiirtásával milliomosokká váltak, bizonyára nem nyaralnak ott, hanem kiviszik pénzüket, Isten tudja hová, idegenbe.

         Ezek felett eltöprengve, czigányzene távoli, szakadozott hangja figyelmeztet, hogy közel vagyok már Borosznó- fürdôhöz. Nemsokára felismerhetem a fatörzsek körvonalát, az erdô szélére értem. Néhány percz mulva a vacsoránál ülök, a másnapi kirándulás tervét tárgyalva, miközben véleményeltérésekre persze fôleg a reggeli felkelés idôpontja szolgáltat okot.

    *

         Kora reggel van. A messze Alföldön ilyenkor kelet felé már dereng az ég, de itt a hegyek között még távol van a pitymallat. Az égen egy-két csillag pislog át a fátyolszerű felhôkön; nyugat felé világosabb az ég, mintha ott akarna felkelni a nap. A hold nyugszik ott le a felhôk mögött. Beborult.

         Hárman vagyunk; véleményeltérés esetén tehát kettô mindig leszavazhatja a harmadikat és vitákra nem kerül a sor. Most is ketten az indulás mellett szavaznak, s így a gyanús idô ellenére is útnak indulunk.

         A csobogó patak mentén visz el a köves út a Borosznó és Szentandrás falvak felé. Már messzirôl kakaskukorékolás fogad bennünket, a falu már ébren van. Mire odaérünk, ki is világosodik, de az ég borús marad; a távoli hegyek is erôsen párásak. Borosznóról nagy fahídon megyünk át a Garam jobbpartján fekvô Szentandrás faluba. A Garam partján tót menyecskék mosnak, fapadokon térdelve, nagyokat csapkodnak a nedves ruhára, messzire ellocscsan ütéseik alatt a jéghideg víz. Itt találkoznak már kora reggel a falu szépei s dologközben elmesélik egymásnak a legújabb híreket, közben tréfálódzva egymással; jókedvű kaczagásuk hangja betölti az egész kis falut.

         Szentandráson csatlakozik hozzánk egy erdész ismerôsünk, kinek társaságában haladunk immár tovább a Sopotnica völgyében a Prasiva felé. Diana, az erdész kopója is elkisér bennünket.

         Egy ideig keskeny szántóföldek között vezet az út. A rozsföldek végén megállok egy pillanatra, hogy néhány búzavirágot szakítsak kalapomra, de alig hajlok le, hirtelen zaj ijeszt vissza; a mellettem lévô mogyoróbokor aljából fogoly-csapat röppen fel nagy robajjal, hogy a közeli égerbokrok között eltűnjön ismét. Ucczu-rajta, rohan utánuk Diana, alig lehet ôt erô dorgáló szavakkal ismét megfékezni.

         Tovább virágzó burgonyaföldek fehérlenek, melyek szélén szálfakerítés van összetákolva, az ôzek és vaddisznók éjjeli látogatásai ellen.

         A közeli erdôbôl a mogyoró-szajkók folytonos krákogása hallatszik. Jól van jól, gondolom magamban, a ti jövendöléstek nélkül is tudom, hogy elér az esô. Lám, milyen fátyol ereszkedik le éppen a Prasivára! ott már is esik az esô, s nem telik bele félóra, leér ide a völgybe is.

         Nemsokára hatalmas, különálló kôsziklához érünk. Érdekes alakú szikladarab ez, az út mentén, valami hajdani vándorkô lehet; hasonlít egy ásítozó hálósipkás emberfôhöz.

         Innen kezdve szűkebb lesz a völgy. Most már folyton a völgyön végigzúgó patak mentén halad köves utunk, néhol egymás mellé fektetett fadorongokból álló rossz hídon térve át a túösó partra. Az út mentén málna-bokrok nyujtják hívogatva pirosló, zamatos gyümölcsüket, míg máshol egészen a patakig ér le az erdô.

         A hegyeken mind sűrűbb lesz a fátyol, majd nagy csepekben körülöttünk is elkezd esni. Néhány hatalmas bükkfa alá húzódunk, azon reményben, hogy majd csak enged az idô. Közben a kínálkozó fagyökereken kényelmesen elhelyezkedve, jó étvágygyal megreggelizünk, majd idôtöltésbôl az ázott hangulatnak megfelelôen jó és kevésbbé jó élczek gyártásával mulatunk.

         Néha kitekintünk a védô lomb alól, de reményeink mindjobban apadnak. A hegyek egészen elborultak, erôsen pipálnak mindenfelé és már a közeli fenyvesben is nehéz ködfoszlányok tapadnak a fák koronájához. A levegô erôsen lehűlt, az esô pedig csak nem akar elállani; hol erôsebben, hol gyengébben, de folytonosan és végtelen nyugalommal esik. Piszkos-barna patakocskák kezdenek mindenfelôl alácsörgedezni, lombsátorunk pedig mindjobban átázik és már is nagy cseppekben hull róla alá az összegyűlt víz. Végül megállapodunk abban, hogy legkevésbbé ázunk át, ha tovább haladva mielôbb tetô alá kerülünk.

         Kézrtôl-kézre jár elôbb a jí szíverôsítô s azután feltűrt gallérral és zsebredugott kézzel ballagunk tovább, most már itt-ott sűrű fenyvesben, melyben a patak hol gyengébb, hol erôsebb zúgásán kívül alig zavarja a csendet egy-egy vörösbegy csipegése.

         Délfelé elérjük a Prasiva lábánál, egy kis buja növényzetű zöld rét szélén álló menedékházat. Egyszerű, fagerendákból összerótt hajlék ez. Egy folyosó s éléskamrától elválasztott két szobából áll, a nagyobbikban az erdômunkások, a kisebbikben az erdészek szoktak meghálni.

         A Sopotnica völgye itt két mellékvölgyre ágazik el; mindkettô meredeken visz fel a havasokra. A lejtôsebbiken a Sopotnica-patak zúg végig, a menedékház mellett egy kis vízeséssel tajtékozva alá, a másik völgybôl egy kis patakocska csörgedezik elô és a tisztás alsó végén egyesül hatalmasabb társával.

         A menedékház mögött fenyves borítja a hegyoldalt, szemben pedig erdôvágás van, mindkettô végét a sűrű köd nyeli el.

         A menedékházba betérve, mindenekelôtt tüzet rakunk, felette kiteregetjük nedves ruháinkat és leheveredünk a szalmából font nyugvóhelyekre. Egy asztal, néhány pad, fogas, evôeszközök és egy petroleum-lámpa egészítik ki a szoba felszerelését. Miután ebéd után is változatlan nyugalommal szitál az esô, elhatározzuk, hogy itt töltjük az éjszakát s másnap, ha megjavul az idô, folytatjuk utunkat fel a havasokra, ellenkezô esetben pedig vissza Borosznóra.

         Délután az esô olykor-olykor rövid idôre megáll, s így a reménynyel jókedvünk is visszatér. Elbeszélgetünk egymás turista-élményeirôl, a haza ügyérôl, a távoli fôváros látványosságairól és a jó Isten tudja mirôl, az órák pedig szobafogságunk mellett is kellemesen telnek.

         Estefelé örömmel vesszük észre, hogy a köd már nem oly sűrű. A felébredt szellô megingatja az egész felhôtömeget, mely lassankint mintha már foszladozni is kezdene. haragosan kavarog a ködtenger, míg végre sikerül az erôsbödô szélnek néhol utat törni rajta. Néhány pillanatra fel-feltűnik a szemközt lévô vágás egy-egy részlete, hogy rögtön utána ismét egy újabb felhôfüggöny borítsa el a képet. Az esô egészen elállt és a szabadba sietve gyönyörködünk a felhôk játékában.

         Egyszerre, mintha hatalmas pallos suhogna végig a völgyön, a ködfátyol hirtelen kettéoszlik és feltűnik elôttünk az egész hegyoldalon elterülô vágás, melyet málna- és mogyoróbokrok szinte áthatolhatatlan sűrűje fed, csak néhol áll magában egy-egy fenyô. A bokrok között néhány száz lépésnyire felveti fejét egy ôz-suta. Egy ideig figyelmesen tekint felénk, hegyezgeti füleit, azután lassan megindul a lejtôn fölfelé, jobbra-balra tépegetve az ízletesebb hajtásokat. Utána két kis ôzike tűnik fel, vígan ugrándozva követik anyjukat s csakhamar eltűnnek a sűrűben.

         A vágás tetején, fent a magasban, egy villámsujtotta fenyô kiszáradt csonka törzse mered szomorúan égnek. Hatalmas királysas trónol rajta. A távcsövön át figyeljük meg a madarak királyát. Mozdulatlanul gubbaszt magas kilátó-pontján, legfeljebb fejét fordítja el néha, hogy jobban ázvizsgálhasson egy más területet. Ugylátszik nem igen kedvez neki ma a szerencse. Bíz most nem olyan könnyű a zsákmányszerzés, mint mikor derült idôben a magasban keringve, óriási területet tekinthet át éles szemeivel. De most annál jobban retteghet tôle a legközelebbi környezet. Szegény kis ôzek, de jó nektek, hogy a sűrűség elfed benneteket!

         Itt a hegyek mélyében hamar beáll az est, most pedig a sűrű ködtömeg sietteti az alkonyt. A vágást is újra ellepi a sűrű köd és nemsokára teljesen besötétedik.

         Diana eddig a meleg kályha mellett húzta meg magát. Most kiküldjük ôt a szabadba házôrzônek; nyugodtak lehetünk, hogy sem vad, sem vadorzó nem fog észrevétlenül közeledni felénk. Egy ideig néhányat vakkant még kint, azután elcsendesül minden és nemsokára mély álomba merül kis társaságunk is.

         Álmomból üvöltô kutyaugatás ébreszt fel. Fényes világosság vakítja el szemeimet, elsô pillanatra nem tudom hol vagyok; felkönyökölök fekhelyemen s félálomban szemeimet dörzsölve, lassan derengeni kezd agyamban a tegnapi események emléke. Majd hirtelen felismerem a nagy fényesség okozóját, az ablakon át éppen arczomba világító teli holdat is.

         Kitekintek a kis ablakon, elragadó kép tárul elém. A hold ezüstös fénynyel hinti be a tájat, ragyogása sokszorosan tündöklik vissza a fűszálakon és bokrok levelein nyugvó vízcseppek ezreiben. mintha csupa kis szentjános-bogár lapulna meg a buja növényzeten. Tisztán kivehetem a vágást ellepô bokrokat, a hegy tetején pedig még azt a vén korhadt fát is felismerem, melyen este a madarak királyát láttuk; mintha most is ott gubbasztana még. A Sopotnica-patak komor zúgásába harmonikusan vegyül az elôttem lévô tisztás végén csörgedezô patakocska kedves csobogása. Könnyű ködfoszlányok remegnek tova a föld színén, az éjjeli szellô lassan a völgy mentén lefelé tereli ôket. Homlokomat a hideg üveghez szorítva, sokáig elmerengek a gyönyörű képen. Egyike ez azoknak az érzésteli hangulatoknak, melyek oly bűvös erôvel ragadják meg az ember lelkét. De boldogok is vagyunk, míg így, teljes szívvel-lélekkel át tudjuk érezni a természet fenségét.

         Megszólal újra Diana fájdalmas üvöltése. Most veszem csak észre ôt, a mint az ablak alatt kuksolva, keservesen ugatja a holdat. Végre megunja a kesergést és elcsöndesül. nagyot ásít, azután elsô két lábára fektetve felét, félig csukott szemekkel kacsint fel néha-néha a holdra. Én is lenyugszom ismét, s pár percz mulva már az álmok birodalmában taposom az erdôk ösvényeit.

         Reggel késôn ébredünk, már teljesen kivilágosodott, de sűrű fehér köd takar odakint mindent. Felöltözve kisietek a szabadba. Éppen akkor kezdôdött meg a harcz a nap és a felhôk között, a sugarak itt-ott már át is törik a ködfátyolt. Mintha a nap melegétôl forrni kezdene a ködtömeg, lassú mozgás támad benne; egyes gomolyokra oszlik, melyek nehézkesen lebegnek fel-alá, majd gyorsabb tánczot kezdenek, végre kavarogni kezd körülöttem az egész mindenség. Ebben a pillanatban hirtelen felkerekedik a ködtenger és gyors vándorlásnak indul a völgyben lefele´. Hosszú menetben száguld el elôttem a ködgomolyok serege, majd gyérebbek lesznek a sorok és a mindgyakrabban átvillanó napsugarak hírdetik, hogy immár biztos az ô gyôzelmük. A ködtenger részben a sűrű fenyvesben fekszik el, hogy ott harmattá válva pihenjen meg, részben a napsugár csillogásában a semmiségbe szívódik fel és nemsokára csak egyes helyeken száll még fel pára, mintha megannyi geyzir lökné fel ott a forró gôzt. Mire pedig útra készen állunk, teljes pompájában elôbukkan a ragyogó kék ég és a reggeli nap tiszta csillogásában tündökölnek az erdôs hegyek.

         Gyönyörű reggelünk van. Az üde fenyôillatú levegôt teljes tüdôvel szíva magunkba, indulunk a Prasiva egy oldalága, a Holicza gerinczén felfelé. Pompás ôsfenyves vesz körül; csupa hatalmas vén fenyô sorakozik egymás mellé ünnepélyes méltósággal, magas koronájuk alatt titokzatos félhomály uralkodik.

         Út nem vezet ebben a rengetegben, csak egy kis, alig észrevehetô ösvény visz felfelé; annak irányát is inkább csak a fatörzsek kérgébe vágott jelzés, a hajkolás mutatja. A Sopotnica-patak zúgása mindjobban eltompul, végre teljesen elvész a sűrűben. Némán haladunk tovább, a komoly ünnepélyes csendet alig merjük megszakítani egy-két szóval.

         Egy rendkívüli erôs fatörzshöz érünk. Négyen összefogott kézzel éppen körülérjük. Már csak a törzs alsó, korhadt része van meg, vihar törhette derékban ketté az elaggott fenyôt. Micsoda óriás lehetett az élô korában és milyen csodás erdô lehetett az, mely ilyen mesés fenyôkbôl állott! Még gondolatnak is nagyszerű.

         Bizonyos búskomorsággal távozunk a régi idôk ezen hatalmas tanújától; milyen vidék lehetett ez akkor!

         Odább méternyi vastag fatörzs fekszik keresztben az ösvényen. Teljesen elkorhadt már, ellepte a zöld moha, tetején pedig száz és száz kis apró fenyôfácska nô, sűrűn egymás mellett, ôsük porából. A mult és a jövô egyesül itt. Vajjon hány lesz a kis csemetékbôl olyan derék fa, mint az ôs volt?

         Vigyázatlanul rálépek a mohos törzsre, hogy a túlsó oldalon leugorva folytassam utamat, de a korhadt fa már nem bír el és ropogva szakad be alattam. Majdnem térdig süppedek a nyirkos tömegbe, alig tudok kieviczkélni belôle. Lábam nyomán számtalan féreg, bogár iramlik szanaszét roppant ijedelemmel.

         Tovább haladva a Holica egy kis fensíkjára érünk; az elmult esôtôl még nedves a talaj, ugyancsak vigyáznunk kell, hogy el ne essünk a csuszamlós úton. Az átázott földön hatalmas nyomokat veszünk észre, minôk nem származhatnak közönséges vadtól. Mintha egy óriás nyomta volna oda tenyerét, elôtte pedig roppant karmok lenyomata látható. Erdésztársunk rögtön felvilágosít, hogy ezek medve friss lábnyomai. Teringettét, de hatalmas maczkó lehetett. Nagyszerű látványnak képzelem, mikor himbálózva végigczammog az erdôk mogorva királya a hozzáillô hatalmas törzsek között.

         Most leszünk csak figyelmesek azokra a jelekre, melyek mutatják, hogy otthonos itt a medve. A fák kérge néhol méternyi hosszban le van hántva, szinte látni a csupasz törzsön a karmok nyomát is. iszonyú erôs csapások lehettek ezek, súlyuk alatt bizonyára megrengett az egész fa. Odább a földön kis gödröket látunk, melyeket a maczkók ástak ki karmaikkal. Mindkét esetben vadmézet kerestek ô kelmék. Érdekes, hogy ez a hatalmas vad, mely egyetlen csapással földre teremti az ökröt, úgy szereti a nyalánkságot.

         Bár a meseszerv ôserdô gyönyörű változatosságával leköti figyelmünket, gyomrunk nemsokára mégis prózai gondolatokat támaszt bennünk. Gyönyörű kis rétekre érünk éppen, szinte kínálják az embernek a pihenést. Jól esik az erdô homálya után a virágos réteken pihentetni meg a szemet. Buja növényzet borít mindent; virágoknak száz és száz fajával van behintve a rét, mindannyi rendkívül nagyra van kifejlôdve, s roppant élénk színekben pompázik. A vadszegfű izzó bíbor színe mellett ott ragyog a nefelejts sötétkékje, a selymes boglárka sárga fénye tarkítja a vadborsó lila tengerét; közte temérdek margerita és harangvirág teszi még élénkebbé a színpompát, néhol pedig a vadrózsa sötét virága mosolyog barátságosan felénk. Néhány szivárványszínű szitakötô libeg a tarka rét fölött. Sajátságos harmonikus kép., mikor a lengô szélben a sok kis virág ide-oda hajtogatja fejecskéjét és a temérdek árnyalatú szín gyönyörű rezgô káprázattá válik az üde, dús zöld alapon. Leírni az ilyen színes képet nem lehet, festeni talán könyebb; elképzelni csak az tudja, ki természetben látta.

         De lám, lehet erre sok vaddisznó is. Elárulják ôket azok a mély földtúrások. Sok helyen ékalakban fel van szakítva az erôs, gyökeres gyep, tisztán látni, hogy mely irányban haladtak a vadkanok gombázás közben; koromfekete zsíros föld villan ki ott a túrásokból. Az egyik rét szélén letelepszünk, hogy éhes gyomrunkat is kielégítsük. Miután erdész barátunkat innen hivatalos teendôi másfelé szólítják, elbúcsúzik tôlünk és Dianával más irányban folytatja útját. Az erdô szélén Diana mégegyszer csaholva üdvözöl bennünket, azután elnyeli ôket az erdô sűrűje.

         Magunkra maradva mi is felczihelôdünk és hármasban bandukolunk tovább.

         Magasan járunk már, felértünk a Holica fiatalabb erdôvel borított fennsíkjára. Az északi lejtô felé közeledve, egy kis emelkedésen túl megdöbbentô kép tárul elénk. A pusztulás és rombolás képe, az elmult hét viharainak iszonyatos műve.

         Egy egész erdôség fái vannak a legnagyobb összevisszaságban egymásra döntve. A vastag törzseket tövestül forgatta ki a vihar a földbôl, égnek meredô gyükereikkel még most is görcsösen szorongatnak egész szikladarabokat, emlyek azelôtt támaszul szolgáltak. A kit´pett gyökerek helyén nagy kerek gödrök tátongnak, itt-ott víz csillan fel bennök. A fiatalabb fáknál nem érte be enyivel a dühöngô orkán, azok, mintha csak gyufaszálak lettek volna, darabokra töredeztek a rettenetes viharban. Néhol egy-egy ilyen szép sudár szálfa tetejével lefelé van mélyen leszúrva a földbe; mint valami hatalmas dárdát döfhette be irtózatos erôvel a szél. Nekifekszünk egyikének ezeknek a megfordított, ágaival a föld felé mutató szálfáknak, meg sem mozdul helyébôl. Alsó, gyökeres végét hiába keressük, messzire elragadhatta attól a förgeteg.

         A feldöntött törzsek között mindenfelé letépett fenyôgallyak, faszilánkok, forgácsok hevernek. Néhol egész torlaszok emelkednek fatörzsekbôl, melyeken alig tudunk átkapaszkodni, más helyen ismét csak mélyen lehajolva tudunk átkúszni a törzsek alatt. Az egész hegyoldalon le van tarolva az erdô; a vihar megtakarította a munkát a favágóknak, sok helen még fel is aprította a fát. Alig maradt hírmondónak itt-ott egy magányos szálfa; azok is szomorúan lógatják le megtépázott koronájukat.

         Borzasztó a vihar néha fent a hólepte bérczek között is, mikor egész kôlavinákat gördít le a mélységbe. De ez az orkán, mely ezt az egész erdôt lekaszabolta, százszorta rettenetesebb lehetett. Fent a bérczeken csak a szél üvöltését hallja az ember, de itt a szálerdôben a kidöntött fatörzsek recsegése, ropogása, rémes pokoli zenévé egészíthette ki a vihar bömbölését.

         Jaj a vándornak és az erdô vadjainak, ha ott érte ôket az orkán, mikor a magasból félemetesen alásüvítô fenyôtörzsek földig zúztak mindent a mi útjukba akadt.

         Ösvénynek természetesen itt már nyoma sincs és ugyancsak vigy´znunk kell, hogy megtartsuk a helyes irányt. A törzsek közt bujkálva lassan jutunk elôre és szinte megkönnyebbülten lélekzünk fel, midôn végre elérjük ismét az éepn maradt erdôket. A mindinkább ritkuló fenyves közül itt-ott egy nyírfának kérge fehérlik felénk, a talajt pedig magas áfonya-bokrok födik. Majdnem térdig járunk az áfonyában, melynek kék gyümölcse itt eléri a kisebb cseresznye nagyságát; csípegetve egyet-egyet belôle, haladunk tovább.

         Hirtelen két nehézkes nagy barna madár röpül fel elôttünk erôs szárnycsattogással, a következô pillanatban már el is tűnnek. Két süketfajd volt. Ez is ritkaság, hogy így meg tudtuk közelíteni az elôvigyázó madarakat. Nagyon el lehettek merülve az áfonyázásban, hogy csak ilyen késôn vettek észre.

         Nemsokára feltűnik az elsô törpefenyô-bokor is, melyet gyorsan követ azután a többi, végre elérjük az erdô szélét. A szálerdô és törpefenyô között a hegy oldalában, lassú emelkedéssel, elhagyott út vezet fel a Prasiva felé. Ezt az utat követjük egy ideig. A szálerdô szélén csupa összetöpörödött csonka fenyô áll, meglátni rajtuk, hogy ôk fogják föl a felülrôl lerontó vihar legnagyobb erejét. Észak felé nem is nyúlnak ki ágak, sima az egész törzs és vastagon lepi a szürke zuzmó. Csak délre, az erdô felé nyujtogatják a viharban megtépázott ágaikat, emlyekrôl hosszú fehér szakállzuzmó csüng alá. Mint megannyi öreg, ôsz harczos, állanak az erdô mentén.

         Felfelé sűrű törpefenyô födi a lejtôt, néhol sziklák merednek ki belôle. A törpefenyô-övön túl kôtörmelék következik, azon túl a sziklás hegyormok.

         A Prasiva legmagasabb csúcsa, az 1754 m. magas Vk.-Chohula felé igyekezünk. Az elôtte levô nyereg alá érve, elhagyjuk az erdô szélét követô ösvényt és nekivágunk a magas törpegfenyônek. Ez egy egész útvesztô. Magasra nyúlnak ki fejünk fölé a szívós fekete ágak, csak felülrôl kandikál be a kék ég, más kilátás nincs. Lábunk alatt az össze-vissza csomózott ágak és a lehullott tűlevelek sokaságában a földet sem látjuk. A vastagabb ruganyos gallyakra hágva és két kézzel kapaszkodva a szúrós ágakba, lépdelünk egyenesen fölfelé a kijelölt irányban. Megizzadva, de aránylag rövid idô alatt elérjük az itt keskeny törpefenyôöv felsô határát.

         Gyönyörű kilátás nyílik már itt is a völgyre, de sietünk tovább czélunk felé. Most jön az út legrosszabb része. Az omlatag és sikamlós zöldes kôtörmeléken nehezen jutunk elôre, két lépést megyünk fölfelé egyet csúszunk lefelé; hozzá még a nap is retenetesen tűz le reánk és teljes szélcsend uralkodik. Nagyokat fújva érünk fel a füves nyeregre, hol jólesô szellô fogad Liptóból. A nyeregrôl gyepes lejtôkön, majd gránitsziklákon kapaszkodunk fel a csúcsra. Éppen dél van.

         Az elsô, a mi a kilátásból megragadja figyelmünket: a Magas-Tátra. Mindhiába, bármerre visz is utam barangolásaim között, a Pilistôl kezdve az Alacsony-Tátráig, felérve a csúcsokra, tekintetem elsô sorban szinte ösztönszerűleg, mint a delejtű, észak felé fordul a Magas-Tátra irányába. Az az a mágnes, melynek vonzó erejét mindenkor és mindenütt megérzem.

         Sajátságos hideg kék színben úszva merednek égnek a hatalmas hólepte csúcsok; fenséges nyugalommal pillantanak le az alattuk elterülô mély síkra. Igazi királyi hegység, minden kis részletében teljes a méltóság, mely elbűvöl. A lánczolatban elsô mifelénk az öreg Kriván, észak felé függélyesen aláesô csúcsával, mögötte kiemelkedik többek között a Tengerszem-csúcs, azontúl az innen alacsonyabbnak látszó Ferencz József-csúcs. Ennek gerincze zárja be a Tátra képét, tôle jobbra mélyen lent a szepesi fensík terül el.

         A Magas-Tátrához csatlakoznak balra az elhagyott liptói havasok, melyek alacsonyabb erdô hegynyúlványai Fenyôháza irányában a Nagy-Fátra kiterjedt hegyhátaival olvadnak össze. A hegyek alján a Vág völgye nyúlik el számos falvaival. Rózsahegy éppen elôttünk fekszik, tisztán megkülönböztethetjük épületeit és kimagasló templomtornyait.

         A völgytôl egészen a havasig összefüggô erdôség borít hegyet-völgyet, a hegygerinczeken, néhol sziklákkal váltakozva, buja havasi legelôk terülnek el.

         Mélyen alattunk, a havas lábánál, a sűrű ôserdôkbôl néhány apró barátságos épület integet felénk hívogatólag. Az a gyönyörű fekvésű Koritnicza. Macskaugrásnyira látszik ide.

         Keletre tôlünk, az Alacsony-Tátra legmagasabb csoportja, a Gyömbér sziklás hegylánczolata nyúlik el, néhol friss hó csillog rajta. Jobbra tôle a Királyhegy látszik a messzeségben.

         Dél felé a Garam völgye tűnik fel; azon túl a láthatárig erdôs hegyvidék terül el. A Polána emelkedik ki észrevehetôleg belôle.

         Rengeteg erdôség közepette állunk, a hová csak nézünk, mindenfelé végtelennek látszó erdôk nyúlnak el.

         Egy sziklahasadékban piszkos havat fedezünk fel; beleállítjuk a magunkkal hozott bort és vízet, azután a sziklák árnyékában hozzálátunk az ebédhez. Lakmározás után kényelmesen leheveredve a puha fűbe, teljes szívvel-lélekkel élvezzük az északra nyíló gyönyörű kilátást. Oly magasan vagyunk, olyan végtelen csönd vesz körül, mintha nem is ezen a földön volnánk. Mindenrôl megfeledkezve, teljesen átengedem magamat az ábrándozásnak és olyan jól érzem így magamat. Istenem, miért is nem tarthat ez így örökké!?

         Indulás elôtt mégegyszer fölkeresik szemeim a Magas-Tátrát, búcsuzom tôle, ki tudja mikor láthatom újra? A merre jöttünk, visszatérünk az alattunk levô nyeregre, onnan az északi füves lejtôn megyünk lefelé. Czélunk Koritnicza.

         A pompás havasi réten gyorsan leérünk a szálerdôbe, mert ezen az oldalon összefüggô törpefenyô-öv nincs.

         Az erdôs hegyoldal rendkívül meredeken esik alá. Út nélkül, néhol sziklák között kapaszkodva, majd magas áfonyabokrokon keresztül nagyokat csúszva, hamar közeledünk a völgy felé, már halljuk a hegyipatak tompa zúgását is. Közben jól lakunk áfonyával; csak a kezünket húzzuk végig a gyümölccsel sűrűn benôtt áagcskákon, megtelik utána a markunk gyönyörű nagy bogyókkal.

         A zógó patakhoz leérve állapodunk csak meg. Egymásra tekintve, hangos kaczajjal verjük fel a visszhangot. A csuszamlások alatt ruhánk elszakadozott, az áfony nedvétôl pedig nagy foltok kéklenek rajta; kezünket e´s arczunkat szintén telemázoltuk a gyümölcscsel.

         A kritálytiszta habzó patakban a mennyire lehet megmosakodunk, azután a patak mentén vezetô erdei úton haladva tovább, néhány percz mulva elérjük a gyönyörű fekvésű Koritniczát.

         Szűk kis katlan mélyében van elrejtve, melyben a havasokról alázúgó hegyipatak is tétovázva futkos ide-oda, míg kitalál belôle. A pompás fenyves, melynek fáit egészen le a földig borítja a sötétzöld lomb, szorosan veszi körül a félreesô csendes kis fürdôhelyet.

         A kávéház elôtti kis téren néhányan alsóznak, oda telepedünk le mi is. Elôttünk mered fel a Prasiva sziklás ormával, jól esik most a hűs árnyékból visszatekinteni reá.

         A pinczérek nagy szemeket meresztve reánk, meglehetôs hidegen fogadnak; bizonyára szegény vándorlegényeknek tartanak. Itt persze sohasem láthattak még turistát, mert idegen turista nem igen téved ide, a kényelmes fűrdôvendégek pedig alig mennek el a gondozott erdei utak végéig.

         Immel-ámmal hozzák a megrendelt kávét, melyet mi azonban a kilátásban gyönyörködve, zavartalan élveezttel szürcsölünk.

         Távozás elôtt azonban valóságos csodát mível a borravaló: a botot nyelt elôkelô frakkos urak roppant mosolyra hajlonganak felénk minden oldalról. Így tanultunk megint valamit, hogy tényleg nem a ruha teszi az embert, hanem - a borravaló.

         Ezen jót mulatva, víg kedélylyel indulunk újra neki az Alacsony-Tátrának, melynek egy mély nyergén szándékozunk ismét átkelni Zólyommegyébe. Néhány szépen befoglalt forrás mellett haladunk el, megkóstolgatjuk ôket, az egyik szénsavas forrás íze meglepôen hasonlít a tátrafüredi Csáky-forráséhoz.

         Nemsokára elhagyjuk a gondozott sétautakat és meredek erdei úton gyönyörű tisztásokra érünk. Deszkákból összerótt vízcsatorna van itt az erdô szélén elfektetve, melyben a Prasiva oldalában felfogott vízet vezetik el kb. 20 km. hosszú vonalban Úrvölgyre. A kristályos víz csöndesen síklik végig a zöld mohos mederben.

         A vízvezeték mentén megyünk egy darabig. Felettünk az erdô, alattunk a kiterjedt tisztás, melyen túl messzire belátni a mély, árnyas völgyekbe.

         Lágy furulyahangok ütik meg fülünket. Egy kanyarulatnál meg is pillantjuk a búsongó művészt, egy szálas tót legény alakjában. Nagy kosarat visz fején a jóképű atyafi, telerakva csészékkel, gyöngyökkel, szent képekkel és egyéb holmival. Meglepôdve hagyja abba a nótát, mikor észrevesz és gyanakodva áll az út szélére. Ez is rossz lelkeknek néz bennünket.

         Rögtön megbarátkozik azonban velünk, mikor néhány gyöngyfüzért és egy furulyát vásárolunk tôle, félig tótul, félig magyarul el is mondja mindjárt élettörténetét. Vagyonával a fején, bizony bejárta már egész Zólyommegyét és most Liptóban próbál szerencsét. A kezdet jó, mert alig lépett át a megyehatáron, már is sikerült váratlanul könnyíteni egyet nehéz kosarán.

         Továbbra is jó szerencsét kívánva, barátságosan kezet szorítunk vele, látni rajta, milyen jól esik ez neki. Sokáig áll még ott egy helyben, hosszasan utánunk mosolyogva, majd fejére véve újra kosarát, tovább ballag; a kis furulya hangját még jó ideig elhozza hozzánk a szél.

         A Prasiva és az 1330 méter magas füves koronájú Kori hrbat közti nyereg felé tartunk. Közel ehhez, a vízvezeték elhagyja az utat és nyugatfelé kanyarodva eltűnik a sötét erdôben.

         Átvágva az erdôt, elérjük a széleshátú nyerget, melyet nagyszerű kövér kaszáló borít; különlegessége ez az Alacsony-Tátrának, az Alpesekben sincsenek ilyen pompás, buja növényzetű rétek.

         Egy persze már le van kaszálva, kitűnô szénaillat tódul felénk. Tovább megpillantjuk a kaszálókat is. Szép, középtermetű tótok ezek, minôket ritkán látni. Nem az a szôke, piszeorrú, mélészájú faj; mélyen fekvô zsemük, hosszú zsíros hajuk korom fekete, komor, de azért nem barátságtalan tekintetű arczukból nemes von´sok sem hiányoznak, erôs sasorruk pedig bizonyos daczos, férfias jellemre vall. Ha ezt a typust látom, mindig a gyermekkori indiánus elbeszélések alakjai jutnak eszembe, azok a komor, sasorrú, szűkszavú indiánok lehettek ilyenek.

         A nyergen túl a Holica oldalára térünk át, majd annak hosszú déli nyúlványán a Sopotnica völgy fölött haladunk lassan lefelé. Sűrű erdô fedi a gerinczet, melyben ismételten erôs csörtetés zaja veri fel a csendet. Az ôzek húznak le a völgybe szomjukat oltani. Majd ismét tisztásokra jutunk, melyeken akaratlanul is megállapodunk egy-egy pillanatra, hogy jobban élvezhessük a kilátást. A nap kezd lassan aláhanyatlani, rózsás színeket öltenek ismét a messze távolban elhúzódó hegylánczolatok.

         Mire leérünk Szentandrás faluba rég besötétedett már. Csak a fölkelô hold hideg fénye világítja be utunkat és néhány házikó kivilágított kis ablaka pislog felénk. A falu csendjét csak egy-ehy kutya ugatása, itt-ott egy magános borjú bôgése zavarja meg. A Garam hídjánál annál hangosabb zsivaj fogad bennünket. Ott fürdik a hold csillogó fényénél a fiatalság.

         A Pokol-patak csobogó víze mentén térünk ismét vissza Borosznó-fürdôre.

         A fürdôtelep elôtt megállapodunk s még egyszer visszatekintünk a hold fényében tisztán kivehetô Prasiva sziklás ormaira. Oly büszkén, oly daczosan emeli égnek széles homlokát, még egyszer olyan hatalmasnak látszik most, mint nappal. Szinte érzem, milyen parányi, milyen törpe vagyok vele szemben és csodálatos érzést kelt bennem a gondolat, hogy alig néhány órával ezelôtt még fenn állottam büszke fején.

         De lám, hiszen vannak itt még parányibb lények is, melyekhez képest mi vagyunk az óriások. A tücskök birodalmában vagyunk, zeng az ege´sz rét lelkes muzsikájuktól. Boldogok ezek most nagyon, mit sem törôdnek az élet gondjaival és azt hiszik, övék az egész világ.

         A visszhangzó czirpelésbe a kis patak halk csobogása vegyül, fent a magas erdôben az enyhe nyári szellô suttog szelíden.

         A holdfényben sötét árnyképen suhan el fejünk fölött egy bagoly; egerekre vad´szik a titokzatos rablólovag.

         Ez az ô ideje, itt van az éjszaka.
     

    Reichart Géza (1880. -- ?)

    Már kora fiatalságában a turistaság híve lett s már mint diák minden idejét a természetben töltötte. 1918-1920-ban az MTE választmányának tagja lett, s egy időben az MTE Sí és Hegymászó szakosztályának elnöke volt. A Magyar Hegymászók Egyesületének pénztárosa, majd alelnöke volt. A Magyar Turista Szövetség munkájában 1924-1929 között mint tanácstag, 1930-1935 között pedig mint alelnök vett részt. Az MTSz szakbizottságai közül a sajtó és irodalmi bizottság elnöke volt éveken át. Első túraleírásai a Turisták Lapjában jelentek meg, majd az 1910-ben megindult Turistaság és Alpinizmus munkatársa lett. 1926-1935 között a Turistaság és Alpinizmus főszerkesztője, a lap megszűnéséig állt az élén. 1927-ben a Turistaság Kézikönyve című nagyszabású munkája jelent meg, mely a Testnevelési Főiskola tankönyve lett. 1935-ben a Turistaság és Alpinizmus körül támadt háborúság folytán önként visszavonult a turista ügyek vezetésétől. Az MTSZ jubiláris emlékplakett tulajdonosa (1933).

    Túráiból:

    * Hátsó-Gerlachfalvi-csúcs, é-ék. fal, a Felkai-völgyből, (ifj. Reichart D. és Reichart G., 1919. szeptember 9.)
    (Forrás: A magyar hegymászás és turizmus arcképcsarnoka)
     

    Megjegyzések


       Borosznó Borosznó (1886-ig Brusznó, szlovákul Brusno) község Szlovákiában, a Besztercebányai kerületben, a Besztercebányai járásban. Klimatikus gyógyhely a Gömör-Szepesi-érchegység keskeny völgyében. 2001-ben 2086 lakosából 2037 szlovák volt.

    Besztercebányától 20 km-re északkeletre a Garam partján fekszik.
    Borosznófürdő és Garamszentandrás tartozik hozzá.

    A falut 1424-ben említik először a zólyomlipcsei váruradalom részeként villa utraque Zenthandras alakban, akkor ugyanis Szentandrás faluhoz tartozott. Borosznót önállóan 1441-ben említik elsőzör Bruzno alakban. Mindkét település lakói mezőgazdasággal foglalkoztak. A falu határában ugyan találtak nemesfémet, de ennek kitermelése a középkorban gazdaságtalan volt. A középkorban még Szentandrás volt a jelentősebb település, melynek temploma a 15. században már állt. A 18. századtól a falu jelentős bevételi forrása lett a csipkeverés, a faedények készítése, a szövés és a vas kitermelés. Szentandrás 1860-ban egy időre a vármegye egyik jegyzősége lett, ahol 1892-től 1941-ig csendőrség is állomásozott. 1884-ben a települést elérte a vasútvonal is. A 19. század második felében a falu lakói főként földműveléssel, állattartással és háziiparral foglalkoztak.

    Vályi András szerint "BRUZNO. Tót falu Zólyom Vármegyében, birtokosa a’ Bányászi Királyi Kamara, hegyes helyen fekszik Garam vize mellett, Szent Andráshoz nem meszsze, mellynek filiája, sovány határja van, legelõje ugyan elegendõ, és tejjel elég hasznot hajtanak, fája tûzre, és épûletre, ’s a’ Banyában pénzt kereshetnek, Zólyom Városától egy, és fél mértföldnyire 278van, hét kila alá való földgye, és réttye három kaszásra való van a’ községnek, de mivel határja soványas, és kõsziklás, ’s hideg, és nehezen miveltetik, sõt a’ víz áradások is soványíttyák, harmadik Osztálybéli." [1]

    Fényes Elek szerint "Brusznó, tót falu, Zólyom vármegyében, a Garan mellett, melly Szent-Andrástól választja el, Beszterczebányához keletre 2 mfd. Van 100 hold szántóföldje, melly agyagos és terméketlen, 70 hold rétje; legelõje és majorsági birtok nincs. – Lakja 543 katholikus, kik fazekakkal és faedényekkel kereskednek. A Garanon kivül van Bruszenecz patakja, melly a helység malmát hajtja, s fausztatásra is használtatik. Egy negyed órára pedig találtatik egy szûk, de kellemes völgyben, kénköves és magnéziás savanyuviz, fördõvel együtt. Birja a kamara. " [2]

    1910-ben 769, túlnyomórészt szlovák lakosa volt. A trianoni békeszerződésig területe Zólyom vármegye Breznóbányai járásához tartozott. Borosznót és Szentandrást 1960-ban egyesítették. Az egyesített falu először a Hronov nevet viselte, 1974-ben újra visszakapta az egyik településrész Brusno nevét.
    [1] Vályi András: Magyar Országnak leírása Buda, 1796.
    [2] Fényes Elek: Magyarország Geographiai Szótára Pest, 1851.
    (Forrás: Wikipédia)
     
       Garam Garam (szlovákul Hron) : a Duna mellékfolyója a mai Szlovákiában. 289 km hosszú, vízgyűjtő területe 5465 km².

    Az Alacsony-Tátrában ered, a Királyhegyen. Ezután hosszanti völgyben folyik Besztercebányáig nyugatnak, majd onnan délnek. Lévánál töri át a vulkanikus hegységet és eléri az alföldet. Végül Esztergommal szemben ömlik a Dunába.
    (Forrás: Wikipédia)
     
       Garam-
    szentandrás
    Garamszentandrás (szlovákul Ondrej nad Hronom) Borosznó településrésze, korábban önálló falu Szlovákiában, a Besztercebányai kerületben, a Besztercebányai járásban.

    Besztercebányától 20 km-re északkeletre a Garam jobb partján fekszik.

    A falut 1424-ben említik először a zólyomlipcsei váruradalom részeként villa utraque Zenthandras alakban. A település lakói mezőgazdasággal foglalkoztak. A falu határában ugyan találtak nemesfémet, de ennek kitermelése a középkorban gazdaságtalan volt. A falu temploma a 15. században már állt. A 18. századtól a falu jelentős bevételi forrása lett a csipkeverés, a faedények készítése, a szövés és a vas kitermelés. Szentandrás 1860-ban egy időre a vármegye egyik jegyzősége lett, ahol 1892-től 1941-ig csendőrség is állomásozott. 1884-ben a települést elérte a vasútvonal is. A 19. század második felében a falu lakói főként földműveléssel, állattartással és háziiparral foglalkoztak. 1910-ben 1023, többségben szlovák lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig területe Zólyom vármegye Breznóbányai járásához tartozott. Borosznót és Szentandrást 1960-ban egyesítették. Az egyesített falu először a Hronov nevet viselte, 1974-ben újra visszakapta az egyik településrész Brusno nevét.
    (Forrás: Wikipédia)
     
       Koritnica Oszadához tartozó fürdő és klimatikus gyógyhely Liptó vármegye rózsahegyi járásában. K. a Prasiva-hegység tövében, 847 m. magasságban gyönyörü fenyves erők között vadregényes vidéken fekszik. Fogadóiban s nagyszámu nyaralóiban közel 400 szoba áll a fürdővendégek rendelkezésére; a fürdőházban 30 kabin s egy nagy tükörfürdő van. Sok ásványos forrása közül leginkább a Béla-, Zsófia-, Ferenc József- és Ilka-források vannak használatban, azonkivül van itt lápfürdő, hidegvizgyógyintézet is. A jelentékenyebb források alkotó részei Hankó elemzése szerint:

    A K-i vizek e szerint földes-vasas savanyuvizek, melyeket a nagy mennyiségben előforduló vasbicarbonát és keserüsó jellemez. E vizeket gyomor- és bélbajok, máj- és lépdaganatok, epekövek, sárgaság s aranyeres bántalmak ellen sikerrel használják; azonkivül a viz palackokba töltve is keresett forgalmi cikk. A fürdő a kassa-oderbergi vasut Rózsahegy állomásáról 2 óra, Besztercebányából 5 óra alatt érhető el. Van posta-és táviróhivatala, postatakarékpénztára. Részvénytársaság birja. V. ö. Hasenfeld M., A K.-i gyógyforrások (Budapest 1862); Szontágh M., Koritnyica gyógy- és fürdőhely egyedirati vázlata (u. o. 1873).
    (Forrás: Pallas Nagylexikon)
     


    Ajánlott irodalom