| |
Skolil Vilmos írása, Turisták Lapja, XLIII. évfolyam 3. szám, 1931. március, 72. oldal
(Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
Zsigmondyspitze (3085 m).
A regeli napfény éget és perzsel, amint a Zemmgrund kényelmes, sétánynak is beillô útján haladunk
a Schwarzsee felé, de felettünk vadul száguldanak a fantasztikus formájú felhôk, jelezve, hogy feljebb még dühöng a szél, az ötnapos
vihar utolsó, elkeseredett harcosa. Kiindulási pontunk, a barátságos Berliner Hütte már eltűnt a völgyben és köröskörül egyre
magasabbra nônek a Zillertal óriásai. A Hornkees és Waxegg-gleccser jégpáncéljából mint egy óriási gyík tarajos háta emelkedik
ki a Rossrücken sziklafala, hátrább a gyönyörű formájú Turnerkamp és Mösele mutatják ijesztô letöréseiket és csillogó jégfalaikat, de
a Schwarzenstein széles hátán már felhôtömegek gomolyognak. Mikor a mozdulatlanságában fenségesen komor Schwarzseehoz érünk, melynek
sötét vizében az Ochsner sziklái tükrözôdnek vissza, szomorúan állapítjuk meg, hogy a felhôk egyre lejjebb ereszkednek és a kilátás
egyre szűkebbé válik.
Utunkat folytatva, rövidesen elérjük a 150 méterrel feljebb fekvô kisebb tavat is, melynek tükrét
jég borítja s amelynek partján egy sítalp van kövek közé felállítva: egy itt szerencsétlenül járt alpinista egyszerű és mégis beszédes
emléke. Érintetlenül, vastagon fekszik mindenütt a hó, sehol egyetlen lábnyom. Valahol itt jelzés is vezet a Melckerscharte felé, ám a
piros festékfoltok most a hótakaró alatt rejtôznek.
De minek nekünk jelzés! Amint megritkul a felhôkárpit, a firndombok mögött egy fehér fantom
bontakozik ki a ködbôl, egy karcsú, merész formájú sziklaépítmény, mely hívja és vonzza a hegymászót: a Zsigmondyspitze.
A büszke sziklabérc minden oldalról megközelíthetetlennek látszik és Ferdinand Löwe, az osztrákok
egyik híres alpinistája, 1878-ban megjelent "Aus dem Zillertaler Hochgebirge" cimű könyvében "átfüggô, miden túlzás nélkül beszélve
megmászhatatlan csúcs"-nak mondja az akkor még "Feldkopf"-nak nevezett hegyet. De már a következô évben sikerül két fiatal diáknak,
az 1885-ben a Dauphinée-alpokban lezuhant Zsigmondy Emilnek és öccsének, Ottónak a lehetetlennek vélt. Az elsô megmászás
egy, a nyugati falba ékelt, ma Zsigmondy-kaminnak nevezett meredek kéményen keresztül történt. A leszállás alkalmával a testvérek
egy borzalmas éjszakát töltöttek a kôhullástól fenyegetett falban. A Feldkopfot késôbb elsô megmászóiról Zsigmondy-spitzének nevezték el
és ma a magyar hegymászó szíve nagyot dobban, mikor odakünn az olasz-osztrák határhegyek közt ilyen becsületes magyar nevű csúcsról hall.
Az én szívem is gyorsabban ver, amint felnézek majdnem függôleges falaira. Lázas sietséggel igyek-
szünk
feljebb a hóval borított könnyű sziklákon, közben azonban mégis van gondom arra, hogy kijavít-
sam német társamat, aki állandóan "Szigmondi"-t
ejt, s akinek most büszkén magyarázom Zsigmondy magyar származását.
A Melckerscharte alatt jobbra fordulunk és most már egyenesen a Zsigmondyspitze délkeleti gerincét
lezáró Feldscharte felé kapaszkodunk, ahonnan a megmászást kezdeni tervezzük. Egy ártatlannak látszó lejtôs hómezôre kerülünk, de már egypár
lépés után kitűnik, hogy a sima hólepel alatt laza tömbök és köztük mély üregek vannak. Óvatosabban és jóval lassabban folytatjuk utunkat,
csákányunkkal szondáz-
va a havat, de így sem kerülhettük el, hogy társam derékig be ne szakadjon. Példáját néhány méterrel följebb
önkéntelenül magam is követtem, de komolyabb baj nem történt. Miután még jónéhányszor jártam hasonlókép, bajtársamnak alkalma nyílt néhány
tôsgyökeres magyar kiszólás megtanulására, melyek közül neki különösen a "ménkű" különbözô variációi tetszettek. Feljebb, ahol a hó alatt
csak apróbb törmelék terül el, már biztosan lépkedünk és egykettôre a Feldscharte blokkjain ülünk.
Túlnan a Floite völgye láthatatlan a ködtôl, mely cafatokban tolong keresztül a sziklafalak
között és néha bennünket is percekre beborít nedves fátylával. Felettünk a Zsigmondyspitze már felhôk között van. Nem látni, csak legalsó
szikláit. És ezek a sziklák nem sok jót igérnek, mert minden kiugráson, fogáson és álláson párna gyanánt fekszik az új hó.
Egymásra nézünk. Társam kedvetlenül csóválja a fejét.
-- Ide ma nem jutunk fel.
-- Kiséreljük meg! -- feleltem. -- Talán közelrôl könnyebb lesz, mint amilyennek látszik.
Letesszük a kôtömbök közé a jégcsákányt, hágóvasat és hátizsákot. Mászócipôink békén pihennek a
zsák mélyén, ma hasznavehetetlenek. Szögesben indulunk neki a mászásnak.
Bizony, ez nem tréfa dolog! Egyetlen biztos lépést nem tehetünk, mert nem tudjuk, mi van a hó
alatt. Minden fogásról elôbb le kell kaparnunk a havat és mennél feljebb érünk, annál vastagabb és fagyosabb, keményebb a hó. Balra
igyekszünk a falban, majd kedvezô helyre érve egyenesen felfelé mászunk és tíz perc után felérünk a gerincre. A szél bôszülten rohan
nekünk, ujjaink gémberedetten kapaszkodnak az irgalmatlanul fagyos sziklába, míg felettünk, körülöttünk felhôfoszlányok vágtatnak a jajgató
szélben, mint elkárhozott lelkek kóborló serege. Aztán hirtelen ránkzuhan a köd. Egymást alig látjuk. A lélekzés is mintha nehezebbé válna.
Társam mond valamit, amit nem értek a vihar üvöltözésétôl. Most a fülembe ordítja:
-- Es geht nicht!
-- Es muss gehen! -- ordítottam én.
-- Istenkisértés! Visszafordulok.
-- Akkor egyedül megyek tovább.
-- Unsinn!
Meg szeretném neki mondani, hogy évek óta vártam, míg végre idejutottam, hogy odaát a Greizer
Hüttében öt napig fogva tartott a vihar, hogy ma fel kell jutnom, de a helyzet nem beszélgetésre való. Kezet szorítunk.
-- Achtgeben! -- mondja búcsúzóul derék germán bajtársam és ujjával mutatja: vigyázz! Néhány
pillanat és eltűnt a gomolygó ködben. Egyedül mászok tovább a szellôs gerincen. A jéghideg szél az arcomat hasogatja és könnyeket csal
ki szemembôl. Nem egyszer kézzel-lábbal kapaszkodom a hideg kôbe, mert úgy érzem, lesodródok. Keservesen bánom, hogy lenn maradt a
sapkám, mert füleimet kezdem nem érezni.
A gerinc végtelennek tűnik. Köd elôttem és mögöttem, köd mindenütt, néhány lépésen túl nem látok
és végül már mintha álomban járnék.
Annyi bizonyos, hogy a szokott útvonalaktól messze vagyok. Talán jobbra vagy balra tôlem néhány
lépésnyire a legegyszerűbb terep húzódik, míg én néha parányi fogásokkal veszôdöm. A hó és a köd furcsa variánsokat járat velem.
A sziklagerinc hirtelen függôlegessé ágaskodik elôttem. Felkiáltok örömömben: itt a középsô letörés,
tehát utam egyharmadát már megtettem! Kellô elôvigyázattal balra traverzálok egy havas párkányon és
-- ó mily gyönyör! -- szinte meleg
levegô vesz körül, mert a dermesztô szél felettem zúg el. De amint egy jeges, síkos kéményen keresztülmászva visszaérek a gerincre,
kezdôdik minden újra. A szél talán még vadabb, mint az elôbb. A gerinc itt egy darabig majdnem vízszintes irányban halad s rajta tekintélyes
gyorsasággal sietek a harmadik letörés felé, amelyet szintén meg akarok kerülni s amely mögött újabb menedéket remélek a szélvész elôl.
Amint a letöréshez érek, ismét balra, a szélmentes oldalon traverzálok, ahol egy elég széles párkány
vonul északnyugat felé. A hó alatt kövek mozognak és az álnok törmelék miatt csak lassan juthatok elôre. A párkány egyre keskenyebbé
válik és végül beleolvad a szürke, sima sziklafalba. Nincs tovább! De tudom, hogy felettem egy másik párkány húzódik jobbra emelkedve
a gerinc felé, azért meglehetôsen kitett helyen, apró fogások segítségével megkockáztatom a feljebbjutást. Csak igen lassan nyerek
magasság-
ban, már azt hiszem, hogy elvesztettem az irányt és a visszaforduláson gondolkozom, de íme két hatal-
mas húzódás után fenn ülök
a felsô párkány puha haván. Amint a kezeimre nézek, akasztófahumor fog el és nevetnem kell: ujjaim kékesek a fagytól és a körmeim a lila
legszebb árnyalataiban játszanak. Rövid pihenôt engedélyezek magamnak, mialatt megkínzott elülsô végtagjaimat szveterem alatt melengetem.
Azután tovább! Vissza dél felé a keskeny kiugráson. Egy lapos kémény, hóval teli, vezet vissza az
orkán birodalmába, a gerincre. A szélvihar itt a szó szoros értelmében borzalmas, a sikoltástól a menny-
dörgésig minden ijesztô hang
ott süvít és dübörög pokoli kardalában. Percekig majdnem harmonikus a zúgás, közeledô, erôsbödô dübörgés: szinte hallom a ködben felém
rohanó fantomlovagok patkócsatto-
gását. Jajgatva törik meg a szélroham a sziklabástyán, azután a láthatatlan orgona folytatja vad dallamait.
Érzem, hogy amit teszek, az már túlmegy az úgynevezett sportteljesítményen, az már csak ádáz,
elkeseredett küzdelem a viharral és a sziklával. Mindkettô összefogott a feltolakodó emberféreg ellen és az életem percekig csak a
szikla egyenetlenségeibe görcsösen kapaszkodó ujjaimon függ. A szélvész úgy tombol, hogy háromszor is meghátrálok egy nehéz, fogásszegény
rész elôl. Lenn szégyenkezve vallom be magamnak, hogy nem merek feljebb mászni s a szél gúnyosan vihogja a fülembe: legyôztelek!
De nem! Összeszorított fogakkal indulok neki negyedszer is a kitett lépcsônek, a légnyomás óriási
súllyal fekszik rám, szinte a sziklához szorít. A jeges kôhöz tapadva húzom feljebb magam, minden másodpercben várva, hogy a szél egy
hirtelen fordulata oldalba kap és lelök.
Hátra van még a "Floitentritt", egy rövid, de keskeny és végtelenül kitett párkányocska a
Floite feneketlen örvénye fölött. Tiszta idôben szédítô mélységbe pillant itt a hegymászó, ma az 1500 méteres falból csak egypár méter
látszik, a többi fehér semmi, köd. Még egy-két kötélhossz és fenn állok a csúcs szikláján. Azaz dehogyis állok, fekszem és úgy dörzsölöm
az orrom és fülem, mert a csontig ható szél elôl egy tenyérnyi fedezék nincs.
És amint félig megfagyva, egész testemben remegve kuporgok a "steinmandl" kôrakása alatt, a
legyô-
zött bérc csúcsán, a ködfelhô alattam hirtelen megszakad és káprázó szemeim elôtt messze, messze lent feltünnek a Gunggel zöld
fenyôi a legragyogóbb napfényben.
*
Mondjam el, miként birkóztam lefelé még elkeseredettebben a szélvésszel és a sziklával? Hogyan
kerültem ki lejjebb percek alatt a hideg ködbôl a napfény melegségébe? Hogy ömlött végig patakokban az olvadt hólé a sziklafalon,
fogásokon, párkányokon és kéményeken, magával hozva az apróbb kövek tömegét? Hogyan folyt be ugyanez a hólé a nyakamba és a kabátujjamba?
Mikor végre átázva, izzadtan, csapzott hajjal és szakadt lábszárvédôvel feltüntem a Feldscharte felett,
az én kedves németem, aki ot aggodalmas három órát töltött el, kitörô és ôszinte örömmel kiáltotta felém az imént tanult tôsgyökeres
magyar szavakat.*
* (Megkapó, ôszinte kép egy alpinista élményeibôl, -- de egyúttal példa arra is, hogyan nem szabad, életünk túlzott
kockáztatásával magashegyi kirándulást csinálni. -- A Szerk.)
|
A szerző, a fiatalon elhunyt Zsigmondy Emil széles körben ismert a hegymászók világában, nemcsak itthon, hanem külföldön is, mégis 120 évet kellett várni, amíg magyarul is - könyv formájában -
megjelentek jegyzetei, útleírásai. 
Tanult fiatalember lévén remek leírásokat, kordokumentumokat készített mászásairól, amelyeket olvasgatva részletesen követhető a bejárt útvonal,
hasznos segítséget nyújtva akár egy mai alpesi túrához is. 
"...Vonuljatok a magashegységbe, ha a felüdülés óráit keresitek." És ha történetesen arra vetõdne az olvasó - kiváltképp, ha még nincs túl nagy tapasztalata - nem árt, ha gondosan végigolvassa ezt az izgalmas és a témában klasszikusnak számító mûvet.