Zselic






  Zselic

A dimbes-dombos belső somogyi táj legmagasabb dombvonulatai alkotják a Zselicség varázslatos vidékét. A változatos domborzatú tájat még mindig nagy kiterjedésű, összefüggő erdőségek borítják. A terület páratlan sokszínűsége, kisebb-nagyobb vízfolyásai és csurgói, hideg, nedves völgyei, déli, meleg, szőlészkedésre is alkalmas – néhol meredek, máshol szelíden emelkedő – domboldalai, mocsárrétjei emlékezetes túrát ígérnek minden ide látogatónak. Erre a vidékre is igaz a Dél-Dunántúl általános jellegzetessége: a vidék a mediterrán, illír, pannon, és gyakran az alpi flóra növényeinek határzónája. Egyedi növénytársulásai különböző területek fajai által kialakított érdekes kapcsolatok eredményeképp jönnek létre. A Zselic löszdombjain jóval a neki megfelelő magassági zóna alatt megjelenik a bükk, és gyakran – ritka, és igen értékes társulást kialakítva – elegyest alkot a délről idáig felhúzódó balkáni ezüsthárssal (legszebb példája a szépséges és vadban gazdag Ropolyi-erdő) – ugyanakkor azonban az északi oldalakon és a mélyebb, hűvösebb völgyekben őshonos az erdei fenyő.

A napos domboldalak gyorsan felmelegedő lösztalaján értékes melegkedvelő növények tucatjai élnek. A kontyvirág, a szakállas szegfű és a tarka lednek mellett az erdőkben kakasmandikó, és erdei ciklámen nyílik, és csodájára járhatunk a királyné gyertyája szépséges virágának. Ősszel több helyen is szinte szőnyeget alkot a virágzó őszi kikerics lilája. A gyertyánosokban és cseres-tölgyesekben szúrós és lónyelvű csodabogyó igen gazdag állománya él, és nem ritka a tavaszi hérics és a leánykökörcsin sem.

Somogyországot az erdők és a vízjárta, lápos, mocsaras völgyek gazdag mozaikja és élővilága jellemzi, és igaz ez a Zselicre is. A védett terület nyugati részén, nem messze a Ropolyi-erdőtől folyik a Bárdi-patak, amelyen egykor kis halastóláncot alakítottak ki. A halastavak művelésével mára felhagytak, így az elmocsarasodó, lebegő hínáros, sásos, nádas élőhely ma a vízimadaraknak nyújt biztonságos fészkelő- és táplálkozóhelyet. Bőszénfától keletre, a Surján-patak széles völgyében hasonlóan gazdag mocsaras élőhelyek találhatók. A zárt erdőségek, és a vizes területek közelsége okozza, hogy a Zselicben több pár ritka fekete gólya is fészkel. A mocsaras völgyekben gyakori a nagykócsag, a szürke és a vörösgém, és récék, nádi és parti madarak több faja is költ a területen. Az erdőkben réti sas, darázsölyv, zöldküllő, fekete harkály és kis énekesek sokasága fészkel, szarvas, vaddisznó, őz gazdag állománya, valamint vadmacska, borz, nyest és vidra él.

A Zselic néprajzi, társadalomtörténeti szempontból is értékekkel teli táj. A kőkorszak óta lakott, a török előtti időkig pedig sűrűn lakott vidék volt – máig kisebb falvak és nagyobb, akkortájt városnak nevezett települések nyomait rejtik az erdők. A törökdúlás után azonban szinte teljesen elnéptelenedett. Az akkor még valóban hatalmas, egybefüggő erdőségek betyárvilága messze földön híres volt, a fennmaradt betyárlegendák gazdagsága a bakonyi történeteket idézi. A tájegység magyar és délszláv lakói hosszú időn át részben erdei állattenyésztéssel, makkoltató sertéstartással foglalkoztak (a zselic szó is a zselod – makk szóból ered). A táj jellegzetes népi építészetét a tájvédelmi körzet nyugati határán található Szennai Falumúzeum mutatja be, ahol a festett kazettás mennyezetű templom mellett a Zselictől Göcsejig húzódó somogyi tájak parasztházait és eredeti udvarszerkezetét is megtekintheti a látogató (a gazdasági épületeket ma is használják a skanzenben).
(Forrás: Zselicségi Tájvédelmi Körzet)
   
  Zselicség, Zselic

Somogy és Baranya megyék között elterülő erdős dombvidék, É-ra a Kapos völgye, D-en a Sziget vidék határolja. Neve honfoglalás-körüli szláv lakosságára utal, de végső soron összefügg a környék korai vasművességével, amire magyar helynévi adatok is utalnak, mint pl. a közeli Vasas. Lakossága a 18. sz.-tól magyar, német, horvát. A németek száma a II. világháborút követően erősen csökkent. A horvátok elsősorban a németségbe olvadtak be. Extenzív állattartásáról, archaikus paraszti kultúrájáról vált ismertté, bár paraszti polgárosulása az utóbbi 80 esztendőben jelentősen előrehaladt. Nevezetes magyar községei Szilvásszentmárton, Patca, Zselickisfalud, Szenna. – Irod. Ébner Sándor: Adatok a Zselicség tárgyi néprajzához, különös tekintettel a faépítkezésre (Népr. Ért., 1931); Nyíri Antal: A zselicségi Szenna és vidéke magyar nyelvjárása (Kaposvár. 1939); Varga Károly: A délkeleti Zselic (Kaposvár, 1941); Hofer Tamás: Déldunántúl településformáinak történetéhez (Ethn., 1955).
(Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)
   
  A csodálatos Zselic (Túraútvonalak a Zselicben)


 

Almamellék

Almamellék egy község Baranya megyében, a Szigetvári kistérségben.

A Zselicségben található. Az éghajlatára jellemző, hogy mérsékelten meleg nyarú, enyhe telű dombsági terület. A csapadék egész évben kevés. Az éghajlati viszonyok a mezőgazdasági művelésnek kedvező feltételeket biztosítanak.

Az első írásos emlék 1492-ből származik. Alma megnevezése 1275-ből az Almás-patakra utal, s e patak neve már 1009-ben, a pécsi püspökség alapító oklevelében szerepel. Az egyedüli település az Almás-
patak völgyében, amely a török hódoltság után fennmaradt. Mai területén egykor 12 lakott és adózó falu volt.
(Forrás: Wikipédia)


 

Boldogasszonyfa

   A Zselic változatos, völgyes-dombos déli részén, szinte Somogy és Baranya határán fekszik. Ez a vidék a vaddisznók, őzek és szarvasok kedvelt élőhelye, ezért sok külföldi vadász is szívesen látogat ide. A "kis hegyek" 250 m magasságot érnek el, így biztosítva a gyönyörű kilátást.

   Boldogasszonyfát az 1300-as években említik először Bodugazunfalva néven. Az 1400-as években Boldog Assonfalva, majd az 1500-as években Boldogh Asszonfa, az 1700-as évek végétől Boldogasszonyfa, később azonban Poltikász, majd Poldikász neveket is kap a falu.

   Az 1700-as évek elején kezdték toborozni a telepeseket Németországból, így került Boldogasszonyfára később a sváb lakosság. A község Igmándi birtok volt, kastélyuk és egyik kúriájuk még ma is áll. A kúriából, mely a falu Szigetvár felöli végén található, vendégház lett, amiben, egész évben fogadják a vendégeket. A falu másik végén a kastély látható, ami még sajnos nem talált gazdára.

   A település egykori lakosa volt Fornszek Sándor, aki az 1948-as szabadságharc törhetetlen bajnoka, íróként a szabadságharc történetének leírásával vált ismertté. Síremléke itt áll a temetőben, ahol minden március 15-én megemlékeznek róla az iskolások és a falu lakói.

   Templomunkat 1872-ben szentelték fel, nem rég lett felújítva, és nem elfogultság, ha azt mondjuk, hogy a környék egyik legszebb temploma. Érdemes megnézni.

   Boldogasszonyfa gazdasági élete sem volt elhanyagolható a múltban, hiszen működött itt malom, pálinkafőzde, nagybani disznóhízlalás, tejszövetkezet. A faluban sok mesterember élt, ezek kovácsok, kőművesek, bognárok, asztalosok, ácsok, szabók voltak.

   A vasutat a 19. század végén építették erre, ami 1979-ben meg is szűnt.

   A falu legnagyobb törését a német ajkú lakosság kitelepítése, majd a szovjet munkatáborokba történő elhurcolás okozta. Ezek a politikai döntések rányomták bélyegüket a falu későbbi életére.

   A termelőszövetkezetek megalakulásával legtöbben a szövetkezetben dolgoztak, a mezőgazdaság adott megélhetést a családok számára, az iparban csak igen kevesen helyezkedtek el.

   Az iskolai oktatás 1976-ban szűnt meg a községben.

   A rendszerváltozással 1989-ben megszűnt a Községi Közös Tanács Szentlászlóval, és Boldogasszonyfa visszakapta önálló községként működő rangját.

   A község a múltra, az áldozatokra és a hősökre emlékezve két emlékművet állított. Mementóként az utókornak, hogy ilyen szörnyűségek soha többé ne történhessenek meg.


   A mai Boldogasszonyfa teljesen más képet mutat. Fehérre meszelt falú svábházakat már csak itt-ott lehet látni. A lakosság összetétele elég vegyes. A svábok keveredtek a magyarokkal, az idetelepített szlovákokkal. Svábul már csak egy-két idős ember beszél, vegyes házasságok miatt a fiatalok már nem beszélik a nyelvet. A falu kezd elöregedni, a fiatalok nagy része Kaposvárra, Szigetvárra és Pécsre költözik. Az utóbbi években egyre több külföldi vesz házat, főként hollandok, ami a jövőre nézve nehéz feladatok elé fogja állítani a települést. Közigazgatásilag hozzánk tartozik még Antalszállás és Terecseny.

   Sajnos elég nagy a munkanélküliség, mivel a helyi és a környékbeli munkahelyek sorra megszűntek. Terecsenyben a lakóházak fele már külföldiek tulajdonában van. Őket a vidék szépsége, a dimbes-dombos táj, a hatalmas erdőség csábította ide. Évente elég sok turista látogat ide. Terecsenyben két turista-ház működik, melyek egyszerre 70 főt tudnak elhelyezni, ebből egyiket az önkormányzat üzemelteti. Boldogasszonyfán működik a Horgásztanya Kemping, ahol sátorhelyeken kívül panzió és faházak állnak a vendégek rendelkezésére. A fő út mentén találhatjuk a 67-es vendéglőt, amely házias ízekkel várja az oda betérőket. A községekben egy-két egyéni vállalkozó és kisebb vállalkozás működik. A legtöbb embernek az erdészetek adnak megélhetést.

   A gyerekek Szentlászlóra járnak iskolába, sajnos egyre kevesebben.

   A községben kevés helyi civil szervezet van Nyugdíjas Klub és Német Nemzetiségi Egyesület működik.

   A falu jövője szempontjából, pedig fontosak lehetnek a helyi közösségi szerveződések.
(Forrás: Boldogasszonyfa hivatalos honlapja
 

I. Világháborús emlékmű


 

Bőszénfa

Kaposvártól 15 km-re délre fekszik, a zselici tájegység jellegzetes települése. Feltehetően egyike azoknak a falvaknak, melyeket Szent István király adományozott a Szentmártoni Apátságnak.

Neve először Bozais alakban, 1237-1240-ben fordul elő Albeus esztergomi kanonok összeírásában. Az 1770-es évek elején Festetics Lajos földbirtokos svábokat telepített a községbe.

A község életében nagy megrázkódtatást jelentett, hogy 1940-ben 70 családot kitelepítettek, helyükbe a Felvidékről telepítettek ide 20 magyar családot. A négy utcából álló település a megújulás, a megszépülés képét mutatja. Bőszénfán a mezőgazdaságnak, a vadtartásnak, a faiparnak és az idegenforgalomnak van és lehet jövője.
(Forrás: Irány Magyarország!)


 

Cserénfa

A Zselic erdőkkel borított dombjai között, a Surján-patak völgyében fekszik Cserénfa. A település nevét vélhetően az itteni rengeteg egyik jellemző fafajáról, a cserről kapta. A vidék élővilága gazdag, a hársas, bükkös erdő kedvelt élőhelye a vadaknak, ezért szívesen látogatják a trófeára vágyó vadászok. A természet szerelmesei itt minden évszakban találnak látnivalót, tél végén például hóvirág borítja a domboldalakat, de az enyhe mediterrán jellegű éghajlaton olyan érdekes növények is fellelhetők, mint a medvehagyma, a májvirág vagy a szúrós csodabogyó és a keltike.

A falu írásos története 1536-ig nyúlik vissza, ekkor említette Cyerefalva alakban először az adólajstrom. Abban az időben Török Bálint birtoka volt a környék, amely a török hódoltság után az Eszterházy család tulajdonába került, s később is a herceg hitbizományaként szerepelt. Az 1715-ös összeíráskor mindössze 10 adózó jobbágyról tett említést, öt évvel később már 22 családot regisztráltak. A XIX. században elindult fejlődést a lakosságszám növekedése is mutatja, 1870-ben már 369-en éltek a faluban. Az első iskola 1889-ben kezdte meg működését Cserénfán, ahol az első tanévben 47 gyereket írattak be az egy tanerős római katolikus iskolába. Ez az iskola folyamatosan működött a XX. században, még a második világháború idején is, amikor tanítójának hadba kellett vonulnia. Az első szakadást az 1963-as körzetesítés okozta az intézmény életében, amikor a felső tagozatot áthelyezték Szentbalázsra. A helyi oktatás utolsó dátuma 1979, ekkor szűnt meg az alsó tagozat is.

A lakosság száma az 1910-es évre érte el a csúcsot, ekkor 560-an éltek a településen, közülük 68-an harcoltak az első világháború hadszínterein, ahol öten haltak hősi halált. A következő világégés 14 áldozatot követelt. A főként állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkozó cserénfaiak elsősorban sertést, szarvasmarhát, juhot és lovat tartottak, többnyire 8-10 holdas kisbirtokon gazdálkodtak. Az 1930-as évben 107 házat és 458 lakost írtak össze a faluban, ahol számos iparos dolgozott, két cséplőgép működött, s megalakult az önkéntes tűzoltó-egyesület is.

A falukrónikában az 1946-47-es év a földosztással, az ötvenes évek a beszolgáltatással, 1961 pedig a tsz-alapítással szerepel. A későbbi években egyesültek a Surján menti gazdaságok és Surján Völgye Mgtsz-ként működtek. Gondos gazdákról árulkodik a mai cserénfai településkép. A faluközpontban a millennium évében állították fel Szent István fából faragott, monumentális szobrát. Ez a tér ápolt növényzetével, színes virágaival, szép épületeivel méltó helyszíne a közösségi rendezvényeknek. ...
(Forrás: Cserénfa hivatalos honlapja)


 

Csoma

Csoma község Kaposvár és Dombóvár városok között, a 61-es közlekedési fôút mellett, Somogy és Tolna megyék határán, a Kapos-folyó völgyében fekvô település. Egy 1138-ból származó latin nyelvû oklevél, mint villa Cuma említi Csomát. Késôbb módosult elnevezésekkel találkozhatunk a község nevével, akár a tatárok dúlásai, törökök sanyargatásai, vagy a Habsburg dinasztia uralkodása alatt. Területe az XVIII. század közepétôl a XIX. század közepéig a Hunyady-uradalomhoz tartozott, mindig is aránylag szegény, paraszti sorsú lakossággal.
(Forrás: www.falvak.hu)


 

Gálosfa

438 lakosú település Kaposvártól 22 km-re déli irányban a Zselicben. Római katolikus temploma műemlék jellegű, mellette Nepomuki Szent János barokk szobra áll 1795-ből. A falu központjában fellelhető klasszicista kastélyt a Festetics család építette az 1790-es évek végén. Épülete ma szállodának ad helyet. A kúriát hatalmas park övezi, teniszpályákkal és lovardával. A községet átszelő Surján-patak völgyében védett növényritkaságok virítanak, s itt-ott még láthatók az őshonos ezüsthársak és bükkfák.
(Forrás: Irány Magyarország!)


A Surján-patak egész vízfolyása mentén végig lakott területeket talál az utazó. A völgy kiváló életteret nyújt az itt megtelepedőknek, akiket páratlanul szép természeti környezet vesz körül. A Zselic Surján völgyi erdeiben ma is megtalálható az őshonos, ám másutt ritkán előforduló ezüsthársas-bükkös növénytársulás, mint ahogy megél a cser és az erdei fenyő is. Errefelé nem számít különlegesnek, ha a turista szeme védett növényeken akad meg, gazdagon nyílik a tavaszi kérics, a kakasmandinkó, a kontyvirág és a szakállas szegfű. Vadban rendkívül gazdag a vidék, olyan védett állatfajok élnek errefelé, mint a nyest, a nyuszt, a borz, a hermelin és a vidra.

Kaposvártól 22 km-re délre, a 67. Sz. Kaposvár- Szigetvár főközlekedési úttól 3 km-re található a település. Vasútja nincs, közút köti össze a megyeszékhellyel és a környező településekkel. Éghajlatában mediterrán hatások érvényesülnek. A domborzati viszonyok miatt mindig nehéz volt a gazdálkodás, a földeken elsősorban a kukorica, a búza és az árpa terem jó eredménnyel.

1425- ben a falu neve még Galusfalva alakban a zselicszentjakabi apátság birtokaként fordult elő az okiratokban. Hozzátartozott Szent-Lukapuszta, ennek helyén a középkorban Szent-Lukafalva helység állt. Gálosfa birtokosai a Csepel, a Szerdahelyi, az Imreffy családok voltak, majd a vidék a Festetics család tulajdonába került. A településhez tartozó Kistótvároson és Szentlukapusztán 1798- ban már síküveget is gyártottak. Az üveggyártás megszűnése után cserépedény és cseréppipa készítéssel foglalkoztak, majd porcelán manufaktúrát hoztak létre. Ez a tevékenység később Pécsre került és a Zsolnay porcelángyár alapjait képezte. A XX. század első felében még számottevő kereskedelmi és ipari központ volt Gálosfa. Ennek köszönhető, hogy a lakók száma egyenletesen emelkedett egészen 1949- ig, amikor a 850-et is meghaladta, ám napjainkban ennél félezerrel kevesebbet számolnak. A helybeliek az évszázadok során a mezőgazdálkodásból és az erdőgazdálkodásból éltek. 1933- 48- ig tejszövetkezet is működött a faluban. A II. világháborút követően az itt élő sváb lakosság egy részét kitelepítették. 1948- ban egy kisebb szövetkezeti csoport alakult, amely a korábbi hagyományokat igyekezett folytatni, szarvasmarhát tenyésztettek, színesfémöntödét, fonodát működtettek, de ezek a kiegészítő ágazatok megszűntek a hetvenes évekre. ...
(Forrás: Gálosfa hivatalos honlapja)
 

Gálosfa - Festetics-kastély


 

Hajmás

A Surján patak völgyében sajátos természeti adottságok - enyhén mediterrán jellegű éghajlat, erdők, kevés termőföld - szabják meg a gazdálkodás feltételeit. E vidéken régtől az erdőművelés, a növénytermesztés és az állattenyésztés volt a megélhetési forrása az itt élőknek. A Zselic erdeiben számtalan gombafaj kínálja magát gyűjtésre, itt már a gyerekek is jól ismerik az ehető példányok előfordulásának helyét, sőt szívesen megmutatják a turistának is. A környéken barangoló tél végén a hóvirágban gyönyörködhet, amely mint egy szőnyeg, úgy borítja be a domboldalakat. Az erdők jellemző cserjéje a ruszkusznak nevezett szúrós csodabogyó, a faállomány elsősorban cseres, tölgyes, ezüsthársas. Hajmás írott története a XIV. századig vezethető vissza, 1346- ból való ugyanis az az okirat, melyben először említették a nevét. Ekkor egy családi osztozkodás tárgya volt, s a Győr nemzetségtől Szerdahelyi Dersfy Péter birtokába került. Egy 1425-ből való dokumentum Haghmas alakban írta a falu nevét. A krónikák egy fokozatosan fejlődő településről adnak számot, ahová feltehetően Mária Terézia és II. József idején telepítették be a német ajkú lakosokat. A svábok megjelenése kihatott a falu képének alakulására, ugyanis kétholdas telkeket alakítottak ki, s így nagy távolságra kerültek egymástól a házak. A Fő utca például 2-3 kilométer hosszan is elnyúlik, de csak néhány ház van benne. Ezt a részt egykor Németfalunak nevezték, míg a magyarok lakta sűrűbb beépítettségű részt ( a mai Kossuth utcát) Magyarfalunak. A sváb népviselet sokáig tartotta amgát, ám napjainkra már csak az idősebb asszonyok őrzik a ládafiában a beliner kendőt és a klumpát, s a német beszédet is elhagyták. A község lélekszáma a XIX. század végéig fokozatosan nőtt, a századfordulótól azonban folyamatosan csökkent. Az egyedi természeti adottságokat igyekezett kihasználni a lakosság, a nehezebb domborzati körülmények között is jól gazdálkodtak. Elsősorban kis- és középparaszti réteg alakult ki. A föld művelését sokáig a lovak segítették, a traktor csak az 1960-as években jelent meg. Az évtized végén kezdett nagyobb számban elköltözni a lakosság, sokan a közeli városban telepedtek le. A rendszerváltás idején 12-en igényelték vissza az egykori földjüket, ma a többség 10 hektár alatt gazdálkodik. Egy helybéli azonban vállalkozásszerűen próbál a mezőgazdaságból megélni, közel 50 hektár feletti földterülete van és húsznál több szarvasmarhája. ...
(Forrás: Hajmás hivatalos honlapja)
 


 

Kaposgyarmat

A Zselic gyöngyszeme. A szülőhelyükhöz ragaszkodók így is nevezik Kaposgyarmatot, ezt az apró, erdőkkel körülölelt virágos falut, amely a megyeszékhelytől, Kaposvártól mindössze 17 kilométerre található. E vidéken szívesen látnak minden vendéget, a táj kirándulásra és táborozásra kiválóan alkalmas. Az erdőket a másutt ritkán előforduló ezüsthársas-bükkösök alkotják, de megtalálható a gyertyános-kocsánytalan tölgyes fatársulás is, melynek alját tavasszal tarka virágszőnyeg borítja. A turista sétája nyomán lépten-nyomon védett növényekre és állatokra bukkan: kora tavasszal májvirág, kankalin és berki szellőrózsa virít, majd a tavaszi lednek, a keltike, a madársisak nyílik, a vízpartokon mocsári nőszirom sárgállik. A természet e szépségét a faluban sem kell nélkülözni, a helybéli asszonyok a virágpalánták százait ültetik ki minden tavasszal a házak elé és a közterekre. Ennek köszönhetően már többször is eredménnyel vettek részt a Virágos Magyarországért mozgalomban, nyereményeik nyomán mindig újabb díszfákkal, cserjékkel gyarapodtak. Nem csoda, ha a városvédő tevékenységéről ismert Ráday Mihály is filmet forgatott Kaposgyarmaton. A faluról szóló első írásos feljegyzések 1296-ból származnak, amikor a területet a Győr nembeli Ders vásárolta meg. Ebben az időben Yormoth néven említették a dokumentumok Gyarmatot. A XIV. században a szerdahelyi Derssfy család volt a birtokos, az ő címerükből került a település mai jelképébe az arany liliom. A török hódoltság alatt jelentősen megfogyatkozott a lakosság, az 1695-ös összeíráskor mindössze három jobbágycsaládról adtak számot, ők 15 holdat műveltek meg. Még az 1720-as összeírás is csak a Forró, a Nagy és a Pető famíliát említette, földesuruk ekkor gróf Eszterházy József volt. A községhez tartozó Vörösalmapuszta ekkor még élő település volt, melynek lakói adót is fizettek. Kaposgyarmat lélekszáma a XVIII. században kezdett emelkedni, bár az idő tájt sem haladta meg a háromszázat. Ennek egyik valószínűsíthető oka, hogy a nagy erdőterület, a nehezen művelhető földterület nem vonzotta a betelepülőket. A helybélieknek évszázadokon át a földművelés mellett az állattartás és az erdőgazdálkodás nyújtott megélhetést.

A kis faluban hosszú ideig nem volt iskola sem, az elsőt a XX. század elején indították. 1920-ban először a kocsmaépületet alakították át egy tanteremmé és szoba-konyhás tanítólakássá, majd nyolc évvel később felépítették az új iskolát, amely ma a községházának ad helyet. Az iskolaépítés jelentős áldozatot kívánt a lakosságtól, ugyanis az állam a költségeknek nem egészen a harmadát állta, a többit a kaposgyarmati családok adták össze. 1946-ban megépítették a köves utat, majd bevezették az áramot, és megszületett a telefonösszeköttetés. 1949-ben könyvtára nyílt a falunak. A hatvanas években elveszített közigazgatási önállóságot csak a rendszerváltást követően teremthették meg újra. Azóta jelentős fejlődésen ment át a falu, az ezredvég utolsó évtizedének eredményei szembeötlőek.

Az egykori iskolaépületet felújították, többféle funkciót is szolgál: benne működik a polgármesteri hivatal, nagyterme a közösség gyülekezőhelye ünnepségek alkalmával éppúgy, mint a szentmisén. A falu vezetői alkalmassá kívánják tenni a vendégfogadásra: padlásterébe turistaszállót képzeltek el. Kaposgyarmaton alig van harmincnál több porta, de mindannyi takaros, rendezett udvarú, az ablakokban muskátli virít. Ritkaság számba megy az az egyetértés, amit a kaposgyarmatiak lakóhelyük díszítése érdekében megvalósítanak. A házakkal szemközti, díszfákkal övezett hatalmas füves térről nehéz elképzelni, hogy egykor marhalegelő volt. Ma sportesemények, közösségi rendezvények kedvelt helyszíne, a játszóteret fafaragó művésszel készíttették el, a pázsitos főtér mögött pedig halastavat alakítottak ki.

A szépségen kívül is megannyi adottsága van a falunak, amit a korábbi évszázadok során hasznosítottak is. A délkeleti erdős részen egy forrásmészkő fal található tele cseppkövekkel. A patakvölgy homokkő táblái ma szép látványt nyújtanak, de egykor bánya is működött a kitermelésére. A község határában fehér agyagot rejt a föld, amiből valamikor fehéredényeket készítettek. A kiaknázatlan adottságokhoz befektetőre, munkahelyteremtő vállalkozóra lenne a leginkább szükség.
(Forrás: Kaposgyarmat hivatalos honlapja)


 

Kaposmérő

Kaposmérő község Somogy megyében, a 610-es és 61-es utak mentén, Kaposvártól 8 km-re helyezkedik el. Határa északról síkság, délről erdős, dombos terület, melyet a Kapos folyó oszt ketté. A község határának északi részén a leggyakoribb az agyagbemosódásos, barna erdőtalaj, a déli dombvidéken pedig a vörös agyag. A kettő között a Kapos ártere, amely gazdag legelőt és réti talajt biztosít. A mocsaras part fehérlő virágai, a zselici lankák hűs tölgy- és bükkerdei színezik a képet. „Piroslik a som, az anyajegy a szép vármegye arcán.” - írja Baksay Sándor, a híres prédikátor-író.

Kedvező fekvése és adottságai révén Kaposmérő Somogy legrégebbi településeinek egyike. A község területe és környéke már az őskorban is lakott terület volt. A Kapos völgye a népek egyik fő közlekedési útvonala lett. A közlekedési utak egyik állomása Kaposmérő is, hiszen a folyó máshol oly széles ártere itt – a mai Dobogó-híd környékén – összeszűkül, és átkelőhelyet biztosít a késő-őskor emberének.

Az ember nyomát a kőkorszaktól kezdve megtaláljuk a határban. A téglagyár területén őskori kelta telepre utaló leleteket, maradványokat ástak ki, amelyek földművelésre és állat-tenyésztésre utalnak. Darray Kálmán, az Archeológiai Értesítő 1910-es számában írja le a leletet: „A kaposmérői vaslelet tizenegy darab érdekes vaseszközt tartalmazott, melyek gazdasági eszközökből és szerszámokból álltak. A lelet legérdekesebb darabja a láncszemekből alkotott karikás zabla.”

A római birodalom bukása után a hunok, germánok, gótok és longobárdok éltek e tájon. A VI-VIII. századi avar birodalom is itthagyta nyomát. A téglagyár területén egy közép- és késő avar kori temető maradványait az 1980-as évek második felétől tárta fel leletmentés céljából a Somogy Megyei Múzeum. Mérőt 1246-ban nyeri adományul IV. Bélától a Mérey család. A Mérő helynév e családnévből keletkezett, a Kapos előtag a folyó mellékére utal.

A középkorban a település legfőbb birtokosai az osztopáni Perneszi család tagjai voltak. A községhez tartozó Tokaj-puszta a középkorban falu volt. 1598-99-ben Mérő Perneszi Andrásé volt. 1621-ben Perneszi János itteni birtokait Csepely Györgynek idegenítette el. 1678-ban Csepely György özvegye Perneszi Ferenc birtokait vásárolta meg. 1688-ban a község 5 házból állott 15 lakossal.

A falu népességét tekintve gyors ütemben nő a lakosság száma. 1699-ben 25 jobbágy gazda, 11 házatlan zsellér, 3 kereskedő él itt. A faluban 1748-ban egyszerű harangláb áll, rajta 40 fontos harang, kerítés és kereszt nélkül való; temetőjében katolikusok és reformátusok temetkeztek. 1767-ben a földesúr katolikus mestert hozott a faluba, akinek a házát és fizetését is ő maga adta 3 évig. A Kaposszentbenedeki Plébánia 1777-ben alakult meg, és Mérőt is hozzácsatolták. Iskolaépület hiányában a tanítók feltehetően a nemesi családok és a módosabb falusi családok gyermekeit háznál tanították.

1785-ben építteti meg a Gaál család kegyúri templomát. A ma is eredeti formájában álló templom egyhajós, félkör alakú szentéllyel, sekrestyével, késő barokk stílusban épült. A faluban 1819-ben még nincs katolikus iskola, az állásban lévő Domonkos János házaknál tanít. 1900-ban jelenik meg a faluban az első körorvos.

1904-ben modern gőztéglagyárt épített Rotter Bernát és fia. A község északi határában, a vasút mellett található gyár ma már nem működik.

A XIX. század végén a faluban két felekezeti iskola működött. Az egyik 1892-ben épült, épületét 1976-ban bontották le. A másik 1867-ben épült, 1904-ben bővült és az átépített épületet ma is használják tanterem és lakás céljára. A tanító Ropolyka József, aki népírnoki és jegyzői munkát is végzett. 1917-ben Máté Ignác tanító mellé Papp Ilona tanítónőt rendeli a tanfelügyelőség. Az 1948. szeptember 1-én történt államosítás óta általános, majd körzeti általános iskola működött Kaposmérőben 1991. január 1-ig. Az új iskola épületet 1972-ben építették, amikor a Gaál illetve Skublics család kúriájából kiköltözött az intézmény, s régi helyén a konyha és az ebédlő kapott helyet. Kaposmérő az 1940-es években kisközség volt körjegyzőséggel, autóbusz megállóval és vasútállomással, amit az 1872-ben épített Dombóvár-Zákány illetve az 1906-ban épített - innen elágazó - Kaposvár-Barcs vasútvonalaknak köszönhetünk. (Utóbbit 1979-ben megszüntették.) Önálló postahivatala és csendőrsége volt.

A szovjet csapatok (a 3. ukrán front 57. hadserege) 1944. december 3-án vonultak be Kaposmérőbe, és így a porták nagy része felszerelését, berendezését tekintve igen jelentős károsodást szenvedett. A lakosság 1945 húsvétján tért haza végképp. 1945 húsvét után körülbelül 1000 katasztrális hold föld és 152 házhely kiosztására került sor Kaposmérőben. 1952-ben 400 katasztrális holddal megalakult a Zrínyi Miklós Termelő-szövetkezeti Csoport 21 családból 47 taggal.
(Forrás: Kaposmérô hivatalos honlapja)
 

A templomkert - háttérben a katolikus templom


 

Magyarlukafa

A település első okleveles említése a XIII. századból származik.

A település egy lehetséges példát nyújtott az 1970-es évektől elnéptelenedő zselici falvak újraélesztésére. Nagyvárosokból fiatal családok telepedtek ide, s az eredeti formájában helyreállított talpasházban "néprajzi műhelyt" rendeztek be. A telek végében lévő pajtában alkalmi előadásokat (néptánc, színház) tartanak. Közösséget formáló táborok, kézműves hétvégék alkalmával tanulhatók meg a népi kismesterségek (fazekas, fafaragó, bőrös, szövő, vesszőfonó.

Az október 20-a utáni vasárnapon, tartják a pásztorok védőszentjének a búcsúját - a Vendel-napi búcsút - kézműves-bemutatóval és vásárral, kulturális programokkal és bállal.

Magyarlukafa a 67-es útról letérve, Szulimánon és Somogyhárságyon át érhető el.
(Forrás: Vendégváró.hu)


 

Simonfa

A Kaposvár-Szigetvár közötti 67. sz. útra rövid bekötőúttal csatlakozó település a megyeszékhelytől 8 km-re délre fekszik a Zselicben. A régi iskolából 1985-ben korszerű turistaházat alakítottak ki. Ez a Meteor turistaház évente több rendezvény helyszíne, innen indul például a 4 fa körtúra, és fontos állomása a kéktúrának is. Simonfa területét és 401 lakosát tekintve kicsiny település. Egy nagy völgykatlanban fekszik, házainak elhelyezkedése festői. Neve először az oklevelekben 1421-ben bukkant fel. A XVI. század végén a szigligeti várhoz tartozott. 1767-től a XX. század közepéig a Somssich-család birtokolta. Az "alpesi" jellegű település legfőbb idegenforgalmi vonzerejét a megye legjobban kiépített, legtöbb vendéget fogadni képes turistaközpontja jelenti. A Meteor Természetbarát Turista Egyesület két turistaházat is üzemeltet, melyeket természetjárók, hazai és külföldi vadászok szinte egész évben igénybe vesznek. Az önkormányzat is üzemeltet egyet, az Ezüsthárs turistaházat, melynek befogadóképessége 20 fő.
(Forrás: Irány Magyarország!)


 

Szenna

Szenna a Zselic jellegzetes települése, Kaposvártól 8 km-re délnyugati irányban található.

A 15. századi források Zana, Zenna-ként írták. 1715-ben az Esterházy család birtokába került, az akkori összeírásban 18 háztartás szerepelt. A két világháború között a lakosság a földterület szûkössége miatt intenzív szarvasmarhatartást folytatott, fuvarozni járt, fát árult. Kelendôek voltak a Szennán nevelt csikók. Gazdag községnek számított.

Szenna a Zselic közigazgatási, idegenforgalmi, kultúrális szempontból kiemelt jelentôségû települése. A község határának döntô része a Zselici Tájvédelmi Körzethez tartozik, melynek területe 9046 ha és 70 %-ban erdôsült. ôshonos itt az ezüsthárs, a bükk, a gyertyán, a kocsánytalan tölgy, a cser, az éger, a kôris; honosított az akác, a vadgasztenye, a fekete dió.

A település immár külföldön is ismert nevezetessége a Szabadtéri Néprajzi Gyûjtemény, az 1982-ben Európa Nostra díjjal elismert falumúzeum. A régi idôk faluképét idézô együttest a település központjában, a ma is mûködô mûemlék református templom körül alakították ki. Az 1785-ben népi barokk stílusban épült templom belsô berendezését Nagyváthy János asztalosmester készítette. A festett karzatok, a padok mellvédi, a mennyezeti kazetták a reneszánsz óta fennmaradt szépmíves mesterség legszebb motívumait ôrzik.
(Forrás: www.falvak.hu)


Mint a zselici falvak többsége, Szenna is egy patak völgyében alakult ki. A települést a Deregélyi patak szeli ketté. A domborzat meghatározta az építkezést is. A házhelyek keskenyek, a házak az úthoz közel, a legmélyebb területen épültek.

Községünk nevét először 1252-ben a szentbenedeki monostor alapításáról szóló okiratban találhatjuk meg. 1443-ban Zana, majd 1446-ban Zenna néven említik. Ekkor a kaposvári várhoz tartozott. 1500-ban Corvin János, Mátyás király törvénytelen fia kapta II. Ulászlótól. Később több földbirtokos tulajdonában volt, mint például a Méreyek, Koroknayak. 1715-től a II. világháború végéig az Eszterházy családé volt a környező erdővel és szántófölddel.

A falut elzártsága miatt elkerülték a történelem nagy viharai.

A községben a földművelés és az állattenyésztés volt a fő foglalkozás. Egy 1695-ös adat szerint "szőleje és bora jó, szántóföldje, rétje szűk, közepes termésű. Erdeje csak tűzifát terem." A sok domb miatt a terület főként szőlő- és gyümölcstermesztésre volt alkalmas. Bár Bél Mátyás az 1770-es években megkóstolva a szennai bort, a következőt írta róla: "Szenna szőlei ecetet könnyeznek". A falu igyekezett gabonából is önellátó lenni. Termesztettek kendert is az itt élők. A környező erdők makkja kiválóan alkalmas volt sertéstenyésztésre. De megtalálható volt kisebb számban a szarvasmarha is. Az istállózó állattartás csak a XIX. században figyelhető meg, amikor is a szarvasmarha tenyésztésére tolódott át a hangsúly.

A nagyobb arányú erdőírtás itt a XVIII. század elején indult meg. Oka a megnövekedett lakosságszám volt. Mivel még így is kevés volt a művelhető föld, a családok arra törekedtek, hogy lehetőleg csak egy gyerekük szülessen. Így a földet nem kellett megosztani, s meg tudott élni belőle a család. Eladó föld csak ritkán akadt a községben. Kialakult az egykézés.

A Zselicben Szenna őrizte meg legtovább ősi viseletét. A néphagyományok is nagyon sokáig éltek itt. A népviseletet az első világháborúig mindenki hordta.

Óriási változások a II. világháborút követően figyelhetők meg. Az addig "alvó" település lassan-lassan ébredezik, modernizálódik. Ezt a fejlődést csak évszámokhoz kötött eseményekkel vázoljuk fel a teljesség igénye nélkül, hiszen e kiadványnak ez nem feladata.
(Forrás: Szenna község honlapja)
 

A Szennai Szabadtéri Néprajzi Gyûjtemény középpontjában az 1785-ben népi barokk stílusban épült református templom áll. A templom belsejét festett kazettás mennyezet, karzat és szószék díszíti.


 

Szentbalázs

A Surján völgye dombjai s erősen tagolt völgyei között, a somogyi megyeszékhelytől mindössze 10 kilométernyire fekszik Szentbalázs. A falun áthaladó 66-os közlekedési főútvonal Kaposvárt Péccsel köti össze, éppen ezért rendkívül jó a település megközelíthetősége, gyakoriak az autóbuszjáratok (naponta mintegy 30 érinti). Jórészt ennek a földrajzi adottságnak köszönhető, hogy itt alakult ki a környező falvak közigazgatási központja, s Szentbalázs lett öt település körjegyzőségi székhelye. E vidék fő vízfolyása a Surján-patak, itt a zselici szubmediterrán éghajlat a jellemző. A környező erdők faállományát az értékes tölgy, gyertyán, bükk és hárs alkotja, a zöld rengeteg vadban rendkívül gazdag, kedvelt élőhelye a nagyvadaknak, a szarvasnak és a vaddisznónak. A mezőgazdasági területeken elsősorban a gabona termesztése hoz jó eredményt, de a domboldalakon a szőlő és gyümölcstermesztés is honos, amit a napjainkban évente visszatérő borversenyek is jól bizonyítanak. A falu írott története a középkorig vezethető vissza, 1332-ből való ugyanis az az okirat, melyben először említették a nevét, mégpedig Sanctus Blasiusként. A település persze már korábban is létezett, erre a pannonhalmi Benedek-rend történetében is található utalás: az írás a szentjakabi apátság alapítása kapcsán emlékezett meg 1068 táján Szent-Balázsegyházáról. A XIV. századtól már mai nevén szerepel a község az okiratokban, a későbbi századokban földesurai között volt a Szerdahelyi, a Derssfy majd az Eszterházy család. A XVII. század elején még csak 14 családról emlékeztek meg a dokumentumok, s a falu abban az időben a maitól mintegy egy kilométerre volt. Az erőteljesebb betelepítés 1770 táján kezdődött, akkor épült a templom is. Nagyot lendített Szentbalázson az 1900-ban átadott Kaposvár-Szigetvár közötti vasútvonal, ugyanis a közlekedés javulásával könnyebb lett a termények városi piacra juttatása. A XX. század elején már 70 háza és 421 lakója volt a településnek, ahol évente két országos vásárt tartottak, s megalakult a hitelszövetkezet. A harmincas években orvoslakást és kultúrházat építettek, új iskola készült az egykori romos helyett, sőt 1940-ben már ifjúsági fúvószenekara is volt a községnek. A II. világháború utáni földosztás során 187 hold került a lakosság tulajdonába. A villany 1946-ban gyulladt ki először a községben, ahol 1947-ben földműves szövetkezet, 1952-ben termelőszövetkezet alakult. ...
(Forrás: Szentbalázs hivatalos honlapja)
 


 

Szentlászló

Szentlászló község Baranya megyében, a Szigetvári kistérségben.

A község Baranya megye északnyugati részén fekszik. Földrajzi értelemben a Zselicben terül el. A legközelebbi város Szigetvár, amelytől 12 km-re fekszik, míg a megyeszékhely, Pécs 47 km távolságra van a településtől. A településen keresztülhaladt az egykori Kaposvár-Szigetvár vasútvonal, amelyet sajnos a hetvenes évek végén felszámoltak, így a falut napjainkban már csak közúton lehet megközelíteni, a 67-es számú főútvonalon Szigetvár, illetve Kaposvár felől. A település átmenő forgalma nagy, hiszen a 67-es számú főúton bonyolódik le a Pécs – Kaposvár közötti forgalom egy része, sokan ezen az úton közelítik meg a Balatont, és északi irányból jelentős a forgalom a magyar-horvát határátkelőhelyek, Barcs és Drávaszabolcs felé is.

Szentlászló Szigetvár vonzáskörzetéhez tartozik és vele együtt 1950-ig Somogy megyéhez tartozott, majd Baranya megyéhez csatolták. A Szentlászló neve az írott forrásokban először 1237-1240 között bukkan fel. A község neve a falu templomának védőszentjére, Szent László magyar királyra utal. Ősi lakott hely. A mai plébánia területén levő, elnéptelenedett Margitpuszta az 1333. Évi pápai tizedjegyzékben önálló plébánia volt. A plébánia egész területe, mint Szent László király adománya, a pannonhalmi apátság birtokaként szerepelt, mint a zselici kanászok szálláshelye. A 16. században plébániája volt, a török hódoltság alatt azonban nem laktak itt folyamatosan. A 18. század elején magyar-horvát vegyes lakosság lakta a települést. 1774-ben, majd 1784-1792 között németeket telepítettek ide. Ekkor a helység jórészt németek által lakott település volt. Még 1930-ban is 751 német anyanyelvű és csak 105 magyar lakója volt. A II. világháború után, 1948-ban azonban a német anyanyelvű lakosságot – mintegy 160 főt – a későbbi Német Demokratikus Köztársaságba telepítették ki. Helyükre a volt jugoszláviai Nasice és a szlovákiai Naszvad községekből költöztettek. A településen 1738-ban már fatemplom állt, 1789-től kihelyezett káplánság működött, mely 1821-től önálló plébánia lett. A ma is álló templomot 1812-ben szentelték fel.

A községben élők közül a legutóbbi népszámláláson magukat németnek vallók aránya ma már a teljes népességen belül 30% alatt van. 2002-ben alakult meg a Német Kisebbségi Önkormányzat, az Általános Iskolában pedig nemzetiségi oktatás is folyik.
(Forrás: Wikipédia)
 


 

Zselickisfalud

Címere beszédesen õrzi a település múltját. A tölgyfaág, a koronával ékesített halmok az erdõ borította zselici dombokat jelképezik. A központi helyen ábrázolt vadkan rajza részben a térség gazdag nagyvad állományára, részben a hajdani királyi kanászok makkoltatásos sertéstartására utal. A címer homlokában lévõ méhek és a méhkas az õsidõktõl hagyományos méhészkedést jelképezik: a település területén lévõ ( ma már megszûnt ) Márcadópuszta a nevében is megõrizte a méztized fizetésének kötelezettségét.

A hajdani királyi kanászok és méhészek lakhelyérõl már a XIII. századból maradtak fönn írásos emlékek. A községet egy 1695-bõl származó dokumentum Kisfaludként említi, ekkor már a területének többsége Esterházy tulajdonban volt. Mai nevét 1909-ben kapta. A század elsõ felében a több mint félezer lakos ( 1925-ben 662 fõ ) közösségi érdeklõdését bizonyítja többek közt a gazdakör és a polgári lövészegylet megalakulása is.
(Forrás: www.falvak.hu)




Kapcsolódó linkek


Ajánlott irodalom



Levél a Webmesternek
© MKE 2006