Wachter Jenő
(a kép a Mecsek Egyesület 1907. évi évkönyvében jelent meg)

Wachter Jenő emléktábla
(balról: Rokfalusy Lajos, Maurer Endre, Kregczy Tibold, Maurer Artúr)

Serényi Jenô írása, Turisták Lapja, XIX. évf. 8-10. szám, 1907. 167. oldal   (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)   Wachter Jenô      Sziklás csúcsok, melyeken pajzán napsugarak adnak egymásnak találkozót, árnyas erdôk csobogó patakokkal, hótakart hegyek, turista életem legszebb és legszomorúbb emlékei emlékeztetnek elköltözött barátomra, Wachter Jenôre.      Melg tavaszi este volt, a mikor váratlanul közibünk toppant s megismerkedtünk vele. Beszélgetésbe voltunk éppen merülve - jövendô tervek, gyönyörű turák emlékeirôl folyt közöttünk a szó, a midôn jött ô s kezdett nekünk beszélni a magas hegyekrôl, érzéseirôl, beszélt a nagyokról, kik éltek s kik ott álmodnak a glecserek szakadékainak fenekén vagy lenn a völgyben a havasi virágok alatt. És mi, kik nem egyszer néztünk szembe és daczoltunk vészszel és viharral, hittünk neki - láttuk, éreztük, hogy ô a mesterünk.      De nem szavai, tettei voltak azok, amelyek bennünk iránta határtalan bizalmat keltettek. Hideg zimankós idô volt - 1906 augusztus 12. -, permetezô esô hullott a szürke ködtengerbôl, a midôn elsô turánkon együtt voltunk a Magas-Tátrában a Kopki déli gerinczén. A második torony elôtt álltunk. Síkosak voltak a falak, vízerek csörgedeztek rajtuk le a völgybe, kezünk dermedt volt. A torony megmászása szinte lehetetlennek látszott és ekkor Wachter Jenô mindkettônk bámulatára nekiindult a toronynak és annak 6 méternyi függôleges falán egy keskeny repedésben gyönyörű biztonsággal kúszott fel a mélység felett. Ez idôtôl kezdve ô járt elôl, mert nem ismerte a lehetetlenséget, félelmet nem ismert csüggedést, fáradtságot, mert férfi volt, mert bízott önmagában, bízott egyéniségében.      Wachter Jenô született 1887 július 1-én Pécsett. Itt kezdte meg középiskoláit és Felsô-Lövôn végezte be, hol egyike volt a jobb tanulóknak. gyermekéveiben már nem egyszer tanujelét adta a természet iránti határtalan szeretetének, mely késôbb egészen a rajongásig fokozódott.      Kiment egyedül a mezôre, erdôre, hol tudott gyönyörködni az apró fűszálban, évtizedes sugár törzsekben, hallgatta mit suttog a szellô s ábrándos lelke melódiákat sejtett a harasztra hulló száraz falevél zörejében, a bogarak zümmögésében, madarak csicsergésében. Felsô-Lövôn azután megismerkedett egy ismeretlen fogalommal, mely megragadta ifjú kedélyét, mely megváltoztatta gondolatvilágát, mely vonta, hívta magához - látta az Alpokat. A Semmering, a stájer hegyek hótakart ezüst meze ismeretlen világról regélt képzeletének meséket, valami ismeretlen szenvedély lopódzott szívébe, mely nem hagyott neki nyugtot, hogy lássa, mit rejtenek a hegyek maguk között, milyen a világ ott a csúcsok tetején.Ott lehette ôt gyakran látni a városka mögött fenn a dombokon, amint mélyen elmerülve bámulta, mint tűnnek az alkonyodó nap vérvörös sugarai egymásután a havasok mögött nyugalomra és hamuszínű köd lepi be leheeltszerűen a mély völgyeket. A természet nyugalomra tért - de neki melegebben dobogott a szíve, mikor haza - visszatért.      Itt Felsô-Lövôn kezdett foglalkozni mélyebben a gazdag alpesi irodalommal, melynek késôbben minden nevesebb munkáját ismerte, mondhatom kívülrôl tudta. Ez emlékezôtehetsége oly bámulatos volt, hogy például egy alkalommal vitába kerülvén dr. Jordán Károlylyal a Matterhorn felôl, a legnagyobb tájékozottsággal mondotta el, hogy hol látja meg az utas Zermatt felé utaztában a csodás hegyet, milyen az alakja Breuil s a Zmutsgrat, milyen a Montblancról, Weisshornról, képes volt felsorolni Whympernek, Tyndallnak összes kisérleteit, hogy a csúcsra feljussanak stb. Végül dr. Jordán megkérdezte, mikor járt a Matterhornon - az volt a felelete: "soha, mindezt csak olvastam". Kedvencz íróinak könyvei között dr. Zsigmondy Emilnek "Im Hochgebirge" czímű munkája volt reá nagy hatással, ezt már Felsô-Lövôn megszerezte, mint a bejegyzésbôl láttam. Zsigmondy Emilt, e hasonlóképpen tragikus halált halt bátor alpinistát, a ki az alpinirodalomnak műveivel új irányt szabott, a ki hírdette, hogy az alpinnizmusnak erkölcsi jelentôsége van, mely gejleszti és aczélozza a jellemet, a mi mint egy ismertetôje mondja "a tettek után szomjúhozó szenvedélyt, belsô kényszert, a holt havasi világból élô keblünkbe oltotta", válsztotta mintaképül.      Külföldi turái kevésbbé ismeretesek elôttem; sohasem beszélt róluk, mert nem volt vérében a dicsekvés, csak egy-két kiejtett szavából tudtam meg, hogy megmászta a Zwölferkofelt a keleti falon, a Grosser Greinert, Fusstein-Olperert a gerinczen egyedül, vezetô nélkül járt továbbá a Hochschwab-csoportban és Bürger-Alpokban. A sziklamászásban való nagy gyakorlottságát a Raxon szerezhette meg, a melynek ú. n. akadémiai útját nagyon emlegette. Nálánál jobb magyar sziklamászót nem ismertem.      1905 szeptember havában a pécsi jogakadémiára iratkozott be, de e tudományszak nem elégítette ki; rajongott a természetért, ennek titkaiba akart behatolni. 1906 januárban már Budapesten hallgatta a geologiát és földrajzot és ott lehetett ôt látni minden órán, minden tudományos felolvasáson, mely e szakok körébe vág. Roppant buzgalommal látogatta a bölcseleti elôadásokat is és hogy mily perfekt, tökéletes ismereteket szerzett, azt csak azok tudják kellôen méltányolni, kik vele vitába kerültek. Természettudomány - alpinizmus, ezek voltak jelszavai; egyikben óriási módon fejlôdô szellemi világának keresett kielégítést, a másikban kiolthatatlan szenvedélyének, mely mint egy belsô kényszer vonzotta a hegyek közé, szórakozást, nyugalmat.      Már végére járt az egyetemi év, a midôn május havában eljött egyesületünkbe, az Egyetemi Osztályba, hol késôbb, október havában, Mátrafüreden annak fôjegyzôjévé választatott. Ekkor ismerkedtünk meg vele és vettük tervbe, hogy nagy nyári turánkat a Magas-Tátrában együtt teszszük meg. A vakáczió július havában már ott találja a Magas-Tátrában, melyet atyja kiséretében keresett fel. A Popráditó kötötte le, ide vonzódott legjobban. E gyönyörű tó, a mely oly titokzatosan rejtôzik el a kiváncsi tekintet elôl s csak az utolsó pillanatban engedi láttatni magát, partján a vendégszeretô menházzal, a köröskörül sötétlô zöld fenyvessel, újabb és újabb tápot adtak ábrándos lelkének. 17-én a Hinczótavak katlanában jártak és ô innen egyedül felment a Vadorzóhágóra, a honnan a Középsô Menguszfalvi (Kolbenheyer) csúcsot mászta meg a Häberlein által leírt útirányon. Ő volt e csúcs harmadik megmászója. 18-án egyedül ment az Omladékvölgybe és a Lukahágón átkelt Felsôhágiba, megmászva a Jegestavicsúcsot.      Augusztus 9-én azután mindhárman Zólyombrézóról indultunk ki. Ez volt elsô együttes turánk. Ködös, esôs idôben felkerestük a Gyömbért és 11-én már a Móry szállóban töltöttük elsô kedves esténket a Csorbai-tó alatt. E turánkon a Kopki déli gerinczén jártunk be két meg nem mászott tornyot, felkerestük a Tátracsúcsot, melyrôl "De excelsis" czímô czikkét írta, a Tengerszemcsúcsot, a Sasút egy részét és tranverzáltuk a Ferencz József-csúcsot.      Karácsonykor újra ott akart lenni a hóval fedett csúcsok között, ott akart lenni télen, a mikor nem töri meg avatatlanok harsogó kiáltása, jelenléte a természet halotti szent csendjét, a mikor az ember egyedül van a hótakart zuzmarás óriásokkal, a mikor övé minden és senki sem zavarja a lélekben honoló békességet, gondolatait, melyek innen is elszállanak oda, hol aggódó szívvel várnak reánk szeretteink. Terve nem sikerült, de 1907 márczius 26-án az óriási hóesések daczára, a midôn Poprád-Csorba között hóekékkel jártak a mozdonyok, már fent járt a Kistarpataki völgyben Hruby Ede barátjával. Ketten voltak s fel akartak jutni a Téry menedékházba, de kisérletük az embermagasságot túlhaladó friss puha hó miatt nem sikerült. 27-én skivel bejárták a Nagytarpataki völgyet a Vöröstoronyig. Útjuk a rossz hóviszonyok miatt teljes 24 órát vett igénybe és energiájuk teljes kifejtésére volt szükségük, hogy éjféltájban visszakerülhettek Tarpatakfüredre.      Augusztus 4-én ismét együtt üdvözöltük hárman az ismerôs csúcsokat, melyek hidegen, ködös fôvel vártak reánk. A Magas-Tátrában tett legszebb turáim emlékei fűzôdnek az ezután következô napokhoz, míg az ô nemes szíve megszűnt dobogni s kiszakította a halál ôt örökre kicsiny körünkbôl. Hárman voltunk - ketten maradtunk örök emlékkel szívünkben felejthetetlen barátunkra, önzetlen bajtársunkra, mindnyájunk mesterére.      Wachter Jenô az alpinizmus egy új irányának volt híve, mely Zsigmondyval veszi kezdetét s mely E. G. Lammerben emelkedett legmagasabbra. Ez új irány, melynek a müncheni, bécsi és innsbrucki alpinisták megalapítói s kiknek sorai között egy Winkler, Schmitt, Glanwell, Pichl, Zott, Delago, Pfann neveivel találkozunk - a vezetônélküliség. Az ô neveiket áhítattal emlegeti mindenki, kinek szíve a hegyekért, az Alpok, Dolomitok csúcsaiért rajong, mert emberfeletti turák, az alpinizmus legszebb eredményei fűzôdnek hozzájuk. Ez az új irány ezernyi távolsággal van elválsztva attól, melynek E. Whymper, L. Stephen, Kennedy a megalapítói. Az ô lelkükben még homályosan lüktet az a mély, belsô szenvedély, mely nem hagyott nekik sem nyugtot, mint nem hagy azoknak, kik egy boldog napujukat töltötték a csúcsok között. De ôk nem tudták mit keresnek és szenvedélyüket tudományos kutatásokba s egyéb sallangokba burkolták, nem tudták, csak sejtették, hogy az ember ott fenn az Isten szabad ege alatt egyedül csak önmagát s önmagában a férfit keresi, ki nem riad vissza a veszedelmektôl, kinek csak egy a jelszava: elôre, fölfelé!      Ennek az iránynak volt ô is lelkesült, tántoríthatatlan híve. Óriási befolyással volt reá H. Pfann mérnökkel, a legkiválóbb alpinisták egyikével való személyes ismeretsége és levelezése. Ugyanily ismeretségben állott Hans Barth-val, a ki az Österreichischer Alpen Clubba, a világ egyik legelsô alpesi egyesületébe ajánlotta, a hova 1907 júl. 19-én felvették. Roppant hatottak rá az alpesi irodalom remekei s ezek között az alpinisták között teljes forradalmat elôidézô R. König szerkesztésében megjelent "Empor!" Errôl beszélt ô is lelkesültséggel, elragadtatással s e könyv volt az, melynek hatása alatt, a mint jól ismertem, ô is az egyedüljárókhoz csatlakozott volna.      Ha kiment a hegyek közé, ismerte az útirányt lépésrôl-lépésre, úgy hogy nem volt elôtte meglepô, váratlan semmisem, hiszen hónapokon keresztül tanulmányoztunk elôre térképeket, könyveket, turaismertetéseket s hogy képességünk volt azokat megtenni, azt éreztük, tudtuk. Wachter jenô elve az volt, "a hova nem tudok egyedül feljutni, oda nem megyek vezetôvel sem" s e szavait követtük s fogjuk követni mi is, kik barátai voltunk.      Daczára annak, hogy mesterünk volt, nem becsült le senkit, kit a hegyek közé vonzott szíve, de ki egyedül nem volt képes nehezebb turára vállalkozni; de igenis sajnálta, megvetette azokat, a kik vezetôkkel megtett turáikról visszatérve, büszkén verik mellüket s beszélnek veszedelmekrôl, küzdelemrôl, beszélnek azok, kiknek errôl halvány sejtelmük sincs, mert vezetôk kötelei tartották, húzták fel ôket a magasba. A megfizetett élvezetek emberei - tisztelet a kivételeknek - voltak elôtte a világ legutolsó emberei.      Boldogsága akkor volt teljes, ha szívós küzdelem után feljutott a csúcs tetejére. Nem a veszedelmet kereste a mélységek felett, hanem azt, hogy van-e karjában erô, lelkében szilárdság, mert szerette az életet, ezt az örök mozgó, küzdô semmiséget.      Ifjú volt, ki még nem tudta, mi a fájdalom, szenvedés és a milyen volt élete, olyan halála is; egy gyors, fájdalomnélküli átmenet az örökkévalóságba.      Mi, kik vele voltunk élete legboldogabb és legszomorúbb napjaiban, óráiban, mi, kik behintettük kihűlt tetemét, a mint kívánta, havasi rózsával és gyopárral, hogy álmodjék csöndesen, boldogan kedvencz virágairól, megtörve állunk emléke elôtt, mert barátun k, mesterünk volt. És jönnek ismét idôk, a midôn ott fogunk állni a nagy hegyek elôtt és várjuk a kelô hajnali napot, hogy sugárcsóváival bearanyozza, bíborossá tegye a magas hegyeket, hogy közibük indulhassunk - és ekkor emlékezetünk odaszáll hozzád Wachter Jenô Tied lesz elsô gondolatunk a küzdés elôtt, Tehozzád viszi sóhajunk a szellô, ki örök nyugalomban álmodol nagy hegyeidrôl, hol oly boldog voltál. Emléked és tanításod, melyet megtagadni sogasem fogunk, itt van szívünkbe vésve, azt nem töri meg az élet száz csapása sem, ezt ôrizzük mi örökség gyanánt fájdalmas kegyelettel, a míg a sors úgy nem rendeli, hogy kövessünk Téged oda, hol mindnyájunkra vársz ... Wachter Jenô, - Isten veled!   Serényi Jenő (Igló, 1884. szept. 5. – Doberdo, 1915. júl. 15.): ügyvéd, hegymászó, sporttörténész és szakíró. Részint az Alpokban, de főleg a Tátra-hegységben túrázott, ahol nyáron és télen is első megmászásakor vett részt. A Nemzeti Sport Hó rovatának 1908-tól szerk.-je. Sokat írt a m. sport- és turistalapokba. 1910-ben a Turistaság és Alpinizmus c. lap egyik megalapítója, 1912-ben szerk. a Sísport gyakorlati kézikönyvét és egyik fő munkatársa a Budapest környéki sziklamászóiskolák kalauzának. Az Egyetemi Turistaegyesület, a Magyar Sí Klub és a Magyar Síszövetség egyik megalapítója, a Síszövetség első főtitkára. – Irod. Déry József: S. J. (Turisták L., 1915); Vigyázó János: S. J. emlékének megörökítése (Turistaság és Alpinizmus, 1920). (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)

Levél a Webmesternek
© MKE 2006