Vértes-hegység




A Mária-szakadék kezdete. Faragott Mária-kép egy fatörzsön.
A Mária-szakadék a Vértes fennsíkjáról vezet le Szárligetre, a Vértest a Gerecsétől elválasztó völgybe.


  Vértes-hegység

a Magyar Középhegység dunajobbparti részének egy nagyobb tagja, mely Fejér és Komárom vármegyékben terül el és DNy-ról ÉK. felé csap. A mintegy 30 km. hosszu és 10-15 km. széles hegységet Ny-on a móri völgy és az Általér völgye választja el a Bakonytól, K-en ugyancsak az Általér és a galla-szári horpadás, melyet a m. kir. államvasutak budapest-újszőnyi vonala követ, választja el a Gerecsétől; É-on az Általér lapálya, D-en a Csákvár és Székesfejérvár körüli lapály határolja. A V. fő gerince Mór fölött a Csókaheggyel (479 m.) emelkedik; a gerinc magassága az 500 m.-t sehol sem éri el; főbb csúcsai a Csákivár (422 m.) és Körtvélyes (481 m.); a déli mellékágakban a Vásárhely (398 m.) és Táborhegy (448 m.), az északi oldalágakban az Antoni hegy (400 m.), Gesztesi hegy (433 m.) és Vitányi hegy (460 m.). Oldalágai nem hosszuak. A V. hátát leginkább bükkösök fedik, tövében szőllők díszlettek. Emelkedéseit számos várrom (Csókakő, Gerencsér, Csákivár, Szt.-Kereszt, Gesztes, Vitány) ékíti. A hegységen keresztül vezet a székesfejérvár-tatai törvényhatósági út. A V. leginkább triasz és rhaeti képletekből épült. Hozzá két mellékcsoport csatlakozik: É-on a Tatai hegycsoport, mely Tatától DNy-ra emelkedik (294 m.) és D-en a Velencei hegycsoport, Csákvártól a Velencei tóig terjed, leginkább gránitból áll és a Meleghegyben 352 m. magasságot ér el.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
   
  A Vértes vadonában

A Fejér megyét északról határoló, mindössze 314 négyzetkilométer területű Vértes hegység - a Dunántúli-középhegység tagjaként -sokszínű tájegységet alkot. A hegységnek természeti szempontból kb. 40 százaléka esik Fejér megye területére, a többi Komárom-Esztergom megyéhez tartozik. Átlagos tengerszint feletti magassága alig 3-400 m, de széleinek meredek letörése miatt magasabb hegység benyomását kelti. A tömegét alkotó kőzet elsősorban felső-triász kori dolomit. Délnyugat-északkelet irányban elnyúló vonulatát haránttörések tagolják, amelyek közül legjellegzetesebb a Móri-árok, a legszebbek azonban a szurdokszerű, szűk völgyek, köztük a Horog- és a Kápolnapusztai-völgy és a széles fennsíkok. Mintegy 70 barlang, vagy barlangszerű képződmény található a hegységben.

Vizei: az Által-ér, a Mór-Bodajki vízfolyás, a Váli-víz és a Császár-víz. A hegység belsejében kevés a patak, a dolomitkőzet ugyanis kitűnő víztároló, a lehullott csapadék rajta keresztül a mélybe szivárog.

Meredek dolomitszikláinak lábánál, a Sárrét és a Velencei-hegység által határolva helyezkedik el a Zámolyi-medence, melynek déli és nyugati határa a Velencei-hegység és a Sárrét. Keresztülhalad rajta a Vértes déli oldalánál több ágból eredő Császár-víz, amely a Pátkai-víztárolón, majd a Velencei-
hegységen áttörve, a Velencei-tóba vezeti a térség vizeit. Ezek a patakok alakították ki a mára már feltöltődött sekély vizű tavat, amelyik valaha a Csíkvarsai-rétet, a Csuka-tórétet és a Zámolyi- Pátkai-völgyet borította.

A térséget az alföldi jellegű és a középhegységi tájak találkozása, rendkívül változatos felszíni és éghajlati hatások, valamint az ezekhez kötődően kialakult változatos növény- és állatvilág jellemzi. Növényritkaságai, jellegzetes élővilága miatt a hegység déli részét 1976-ban védetté nyilvánították. A 15 035 hektárt magába foglaló Vértesi Tájvédelmi Körzet Magyarország kiemelkedő természeti értéke. A területén fekvő települések hagyományaikkal, történelmükkel, építészeti emlékeikkel gazdagítják a környék értékeit és fokozzák vonzerejét.

Az újonnan létrehozott Vértesi Natúrparkban fokozott védelmet biztosítanak a természeti értékeknek. A térség ökológiai tengelyét képező zöldfolyosót a tatai Öreg-tó, az Által-ér, az Oroszlányi- és a Pátkai-víztároló, valamint a Velencei-tó és a Dinnyési Fertő területe között húzódó kiemelt madárvonulási útvonal alkotja. A régió önállóan szervezi a területfejlesztési teendőket, és igyekszik összehangolni a természetvédelem és az idegenforgalom feladatait.
(Forrás: www.vendegvaro.hu)
 

Vértes


É: északi irány, G: Gánt, M: Mór, V: Vértes, VE: Velencei-hegység, Z: Zámolyi-medence


Területe 25 km hosszúságú és 10-12 km szélességû. A Móri ároktól a Tata-Váli árokig húzódik. Délrõl a Zámolyi medence határolja. Északon a Bársonyos dombvidéken át a Kisalföld síkságába megy át. Alacsony tönkhegység. Legmagasabb pontja Nagy Csákány (487 m), Körtvélyes (480 m). Alaphegysége gránit, amelyet dolomit, helyenként mészkõ fed.
(Forrás: Magyarország természetjáró földrajza)


Kapcsolódó linkek


 

  Dr. Németh Imre írása, Turisták Lapja, VI. évfolyam 3-5. szám, 1894. Márczius-Május,
  41. oldal


  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


A Vértes-hegységben.


     Egyesületünk Budapesti Osztályának kirándulási bizottsága már három egymásutáni nyáron hírdetett egy kirándulást a Vértes-hegységbe Felsô-Galla, Vitány vára, Kapberek, Csákvár, Gesztes érintésével. Ezen kirándulás eddig még egyszer sem volt keresztülvihetô, mi részben talán az úti terv azon figyelmeztetésének tudható be, "hogy nyolczórai gyaloglás, erôs gyaloglóknak való út", fôleg azonban az idô viszontagságai szolgáltak akadályul.

     Egy ízben kilencz turistatagtárs vállalkozván az útra, úgy látszott, hogy a kirándulás sikerülni fog.

     A társaság egy szerdai nap délutánján - vasúton - Felsô-Gallára érkezett, hol a Kalvária-hegyrôl gyönyörködött a lemenô nap világította Tata-vidéki elragadó tájképben. A képzelet világa már itt felszínre hozta a másnapi látnivalókat, Vitány várát, a Vértes elragadó heygeit, völgyeit s a jókedvű társaságot nem nagyon bántotta a láthatáron itt-ott feltünedezô felhôcske és a legjobb reményekkel oszlott szét a községi lakosoknál elrendezett szállásokra, találkozót adván reggel 5 órára egymásnak és a leáldozott Nap uramnak.

     Nap keltére lévén elhatározva az indulás - kora reggel mindannyian talpon voltunk, csak egyetlen egy meghívott vendég - a Nap - hiányzott, ô kegyelme sűrű felhôkbôl alkotott köpenyébôl, bár azt folyton rázta és az áldás sűrűn hullott, nem tudott kibontakozni. E közben megtudtuk azt is, hogy a hegyek közt egész éjjel esett és ennélfogva a szándékolt utat még derült idôben sem lehetne megtenni. Igy a kiránduló társaság kénytelenségbôl új tervek készítéséhez fogott. Minthogy Nap uram is vetett egy-egy mosolygó pillantást a már-már csüggedni kezdô tárasaságra, a társaság figyelmét azon hegyszakadékra irányította, mely - Tatatóváros-felsôgallai vas´ßutvonalon a bánhídai állomással szemben - az utazó közönség figyelmét mindig megragadja. Az új eszme testet öltött és nyomban megindultunk Alsó-Galla felé. Az ég áldása ez alatt mindig alább hagyott és mikor Alsó-Galláról kijutva a Vértes egyik legszebb óriási sziklafalához értünk, az ég kiderült. A sziklafal lépcsôzetes és legtöbb helyen járható levén, részint hogy átázott ruházatunk a Nap szárító melegítésének ki legyen téve, részint, hogy útunk regényesebb legyen, ezen vonultunk fel, a mint azt az egy-két méter magas lépcsôfokozatok megengedték, "torony irányában" a hegyszakadékhoz, melyrôl már akkor tudtuk egy kisérôül magunkban vett földmívestôl, hogy azt "Szelim lyuká"-nak hívják. A Szelim-lyuk tényleg nem sziklahasadék, hanem lyuk, hegyüreg, mely sok tekintetben hasonlít - bár arányaiban azt meg sem közelíti - a Biharhegységben Rézbánya felett levô "Portale"-hoz. A sziklafalban egy természetalkotta és meglehetôsen szabályos boltozatos kapuzat van és ha azon belépünk a barlangszerű nyílásba fejünk felett egy egészen szabályos köralakú 8-10 méter átmérôjű nyíláson keresztül látjuk az eget és a nyílásba behajló fák ágait. Az egész hasonlít egy legalább is százszorosan megnagyobbított mezei üstkatlanhoz, a milyet falusi gazdáink partos helyeken az ország legtöbb részében készíteni s a földbe bevájni szoktak. A ritka természeti tünemény állítólag egy barlangnak képezte bejáratát, ma azonban ez a barlang csak a képzelet világában van meg, mert bár az üreg egy részén egy keskeny nyílás látható is, azon behatolni teljesen lehetetlen; de nincsen kizárva, hogy ezen nyílás alább kiszélesedik és ha az üregben levô óriási mennyiségű kôtörmelék eltávolíttatnék, abba be is lehetne hatolni.

     Az alsó nyílástól egy kígyózó út vezet fel a felsô nyíláshoz, itt a hegy egészen ellapul és a meglehetôsen nagy sima területete - közepén a nyílással - szép mezei pázsit díszíti, honnan szemet-lelket gyönyörködtetô kilátás tárul szemeink elé fel egészen Komáromig.

     Érdekes ezen különös hegyalakulat mint természeti csoda, de érdekes is az a monda is, mi hozzá fűzôdik. Azt mondják: Sok, sok kereszténynek csontja porlik itt; réges-régen, mikor még a török - mások szerint a tatár - pusztította hazánk népét, itt ezn a dúsan termô halmos vidéken tisztán csak magyarok laktak (ma a lakosság legnagyobb része német, de tótok is nagy számmal vannak). Egyszer a török (tatár) hordák átcsaptak a Vértesen s a védtelen lakosság házát, vagyonát ott hagyva, menekült ki hova tudott; a nagy zöme isteni ujjmutatásnak vette ezt a nagy lyukat és a barlangba menekült, melynek nyílását kôvel, fával eltorlaszolta, jó ideig ezen üregben lappangott, de életét nem menthette meg, mert az ide rejtôzött magyarok közül egy asszony csecsemôjével karján titokban elhagyta a rejzeket és szomját oltani a hegy lábánál csörgedezô patakhoz ment. E patak mentén volt egy malom, melyben a pogányok lesben állottak, meg akarván várni az elbujt magyarok visszajövetelét. Ők az asszonyt elfogták és addig kínozták, míg honfitársainak hollétét el nem árulta. Ekkor Szelim a pogány vezér parancsot adott ki, hogy a magyarok a barlangban pusztíttassanak el, mit a pogány horda úgy foganatosított, hogy a barlang felsô s alsó nyílásaihoz rôzsét raktak s azt felgyujtották, mi által hét falu magyar lakossága a füstben megfúlva ott lelte halálát és a bent fuladottak csontjai most is ott porladnak.

     Igy pusztult ki e tájon a magyarság, innen kapta az üreg a Szelim-lyuka nevet és azt a malmot, mely - ki tudja hányszor felújítve - ma is áll, hol a pogányok a lappangó magyarokat lesték, ma is lappatár-malomnak nevezik.

     Mondják, hogy a nép száján fennmaradt ezen mondának tényleg történeti alapja van, hogy a nyílás korábban valóságos barlang volt, hogy nehány év elôtt még 30-50 lépésre be lehetett hatolni és hallani lehetett, hogy még mélyebben víz csörgedezett. Tény, hogy az üreg azon része, melyen a járhatatlanak mutatkozó nyílás van, ma is folytonosan nedves, sôt állítják, hogy évek elôtt egy vadász kutyája betévedt a nyílásba, mások szerint beeresztették, és az több nap mulva egészen átázva és kiéhezve a hegy másik oldalán a tolnai (Komárom-megye, Tardos mellett) vagy a tornai (Veszprémmegye, Csákvár mellett) határban jött volna ki, mi mind arra mutat, hogy itt valóban barlang volt.

     Abból, hogy a barlag nehány év elôtt részben járható volt, következtetni lehet, hogy nem nagy költséggel még fel lehetne azt tárni most is, a mi földtani szempontból mindenesetre tanulságos volna. Ha pedig a barlang átkutatása emberi csontokat hozna napvilágra, szinte hihetetlen, hogy azok közt különbözô házi eszközök, talán hadi szerek is ne volnának fellelhetôk, mely esetben történeti szempontból is tanulságos volna a felkutatás, sôt nem lehetetlen, hogy ez alapon a szájhagyományon alapuló monda is történeti bizonyosságot nyerne és megállapítható volna, hogy az a pogány horda török volt-e vagy tatár? Ha azonban az átkutatásnak sem történeti, sem földtani jelentôsége nem volna, a turistaság minden esetre nyerne általa és ez által nyerne a vidék is, mert egy a fôváros közvetlen közelében levô nagyobb szabású barlang - ha az nem állana is egyébbôl mint egy óriási hegyüregbôl - feltétlenül látogatottságnak örvendene.

     Ennyi mindenféle érdek találkozván, az érdekelteknek névszerint a történeti, a földtani társaságoknak, a turista-egyesületnek, valamint az érdekelt hegyvidéknek közös akarata és áldozatkészsége - melyhez a földesúr is (a tatai uradalom) kétségtelenül hozzájárulna - kívánatos, hogy a barlang felkutatása lehetôvé tétessék. Addig is azonban ne mulaszsza el turista, a ki egész napon át 2-3, legvégsô esetben 4 órai utat, illetve sétát egy regényes hegyvidéken megbír, ezt a helyet meglátogatni. A Vitány várához indult turisták nem bánták meg azt, hogy a Vértes-hegységbe tervezett kirándulás ez alkalommal így sikerült, hogy nem Csákváron és Gesztesen, hanem a Felsô-Gallán jóval túl fekvô Tata-Tóvároson keresztül egy nagy vargabetűvel jutottak Bicskére és innen haza, enenk daczára is óhajtva óhajtanak a vitány-gesztes-csákvár-bicskei kiránduláson is résztvenni.


A Szelim-barlang északi bejárata

 

  Ankner Béla írása, Turisták Lapja, XLIII. évfolyam 3. szám, 1931. március, 76. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Barangolás a Vértesben.


     Tervünket, hogy még az éjszaka nekivágunk a jó öreg Vérteshegységnek, keresztülhúzta a langyos, de mintha "vödörbôl öntenék" jelzôvel büszkélkedhetô zápor. Még a vonaton ültünk, amidôn az ablaktáblákra csapódó, kövér esôcseppeket számolni kezdtük, de harmincnál nem igen jutottunk tovább, mert akkor már a tetôrôl lefolyó víz patakként mosta végig az üveglapot. A vasúti kocsiból való kirohanás és Szár vasútállomása várótermének okkupálása pillanat műve volt. Az égieket ugyancsak megharagíthatta valami, mert szinte másodpercenként villant fel egy-egy hatalmas villámsáv az éj sötét kárpitján. Reménykedésünk, hogy csak múló zivatarról van szó, nem vált valóra s így rövid haditanácsot tartva abban állapodtunk meg, hogy csak hajnalban indulunk tovább.

     Az asztalon és padokon takaróikba burkolt turistákat csakhamar mély csend vette körül, csupán a mennydörgés zaja hatolt keresztül a vastag falakon. Az így rögtönzött fekhelyek kényelmetlensége vagy a napfelkeltében való gyönyörködési vágy lehetett az oka, hogy még nem is derengett, máris talpon volt a társaság. Néha az esô elállt, a vihart jelentô felhôk komor foszlányai még mindig vadul kergették egymást, amikor az iparvasút töltésén elindultunk. Balra tôlünk a Hosszúhegy fáit ugyancsak megcibálta az éjszakai vihar, amirôl egy-két kicsavart fa, szanaszét heverô galyak és zöld falevelek tettek bizonyságot. Csákánypuszta majorsági épületei még csendesek. Korán is van, meg aztán vasárnap lévén, a heti munkában elfáradt cselédség késôig pihen.

     Csendesen vonulunk tovább, gyönyörködve a Nagycsákányhegy elôugró, meredek oldalában. Jobb oldalt lankás zöld domboldalak teszik változatossá a képet. Szinte észre sem vessszük és máris ott állunk a Máriaszakadék regényes bejáratánál. Itt már nincs út, lombsátor borította vadászösvényen bujkálva haladunk elôre, és rövidesen a patak medrében járunk. Jobbról is, balról is meredek hegyoldalak, hatalmas fák, egymásba fonódó cserjék és össze-vissza futó folyondárok teszik vaddá, érdekessé a terepet. A patak medrében hatalmas fehér mészkôsziklák hevernek vad össze-visszaságban, melyeken a zápor után vígan csörgedezik a hegyekrôl lefolyó habos víz. A meder szélén csak óvatosan, lassan haladunk elôre, mert egy-egy elhibázott lépés akaratlan fürdôzést vonhat maga után. A lépcsôs sziklaalakulatokon lefolyó esôvíz kedves vízeséseket alkotva zuhog le a tálalakú medencékbe, melyekben élesen tükrözôdnek vissza a szakadékot övezô fák és a meder szélén fekvô hatalmas sziklatömbök. Feljebb hatolva mind vadabb lesz a szakadék képe, most már gyakran akadnak 6-8 méter magas esések, amelyek megmászása már komoly sziklamászó-tudást igényel.

     Az összeboruló fák megakadályozzák az ég felé tekintô szabad kilátást, de az itt-ott besurranó fényes napsugárkévék biztatólag hatnak ránk, hogy a tegnapi vihar után most már megbékéltek az égi hatalmak és mire kiérünk innen a szakadékból, részünk lesz a jó öreg Nap éltetô sugaraiban. A szakadék felsô végéhez közeledve már madárdaltól hangos a táj, felébredt az erdô. A sziklák elmaradnak mögöttünk és mi jobbra térve, rövid ideig a Felsôgallára vezetô útra, majd a nyugatnak tartó erdei szekérútra térünk. Hatalmas fák között zöld mohával fedett, szétszórtan heverô sziklák közt haladva érjük el a Vitányvár gerincét. Innen már, miután az erdôirtás révén szabad kilátást nyerünk, széttekinthetünk a környezô hegyvonulatokra és a Nagysomlyóhegyen túl fekvô lapályra. Mint az emberi kéz ujjai, úgy húzódnak az egymásmellett fekvô, de egymástól mély völgyekkel elválasztott domborulatok nyugat felé. Egyik ilyen nyúlvány ormán állnak még ma is, büszkén dacolva az idô viszontagságaival Vitányvár falai. Miután a gerincnél alacsonyabban fekvô letörésre van építve a vár, szinte egyszerre toppanunk eléje. Meg kell állnunk! Annyira megkapó, lebilincselô a kép, hogy gyökeret ver a lábunk. Magasbatörô falai, csipkés, valamikor lôréseknek használt orma annyira kedves látvány, hogy alig tudunk betelni vele. Most már itt vagyunk a vár omladékai között, keresztül-kasul járva azok minden zegét-zugát, kinek-kinek fantáziája szerint benépesítve és megelevenítve a komor falakat.

     Rövid pihenô után nehezen válunk meg ettôl a romantikus, kedves helytôl és ereszkedünk le a Zsidóhegy völgyébe, honnan újabb kapaszkodással jutunk fel a Zsemlyei erdô 361 m magaslatára. Innen visszatekintve, talán még kedvesebb környezettel állnak elôttünk a várromnak napfénytôl villogó mészkôfalai. De tovább megyünk és elôre tekintve olyan kedves hegy- és völgycsoportozat tárul elénk, amely ha méreteiben nem is, de szépségében méltán vetekedhetik az Alpok világával. Pázsitos erdôvágás, szemet, lelket nyugtató dús lombozatú fák, cserjék kisérnek utunkon és csakhamar leérünk a völgyben fekvô Szarvas-forráshoz. A kitartó, alkotni vágyó turista-akarásnak egy méreteiben és tömegében ízléses és hatalmas munkája elôtt állunk. Az egyik turista egyesület tagjai hetenkint jöttek el ide, hordták össze a szanaszét heverô köveket, vésték és faragták le a környék szikláinak tömbjét, hogy itt, ahol nem is olyan régen még mocsaras és dágványos volt minden, most száraz lábbal juthasson el a fáradt vándor, vagy eltikkadt turista a forrás kristálytiszta vízéhez szomját oltani. Mennyi természet iránti szeretet, mennyi önzetlenség és lelkesedés nyilvánult meg ebben a forrásfoglalásban.

     Kígyózó erdei úton, hullámos terepen haladunk egy darabig, majd pedig újból vadászösvényen, az amerikai prérikre emlékeztetô méteres magasságú füvön kell magunkat keresztülvágni, hogy elôbbre juthassunk. Magas domboldalak fognak körül bennünket s érdekes vonulataikkal, dús erdeikkel annyi kedveset és szépet nyujtanak az itt barangoló turistának, hogy az feledni nemigen tudja majd azokat a benyomásokat, amelyek lelke fényérzékeny lemezére itt rárajzolódtak. Évszázados fák tövében lehullott falombok barna takarója alatt csörgedezik a Szári-kút vize, melynek forrása körül letelepedünk és jóízű étvággyal fogyasztjuk hátizsákjaink tartalmát.

     Ez a kis völgyecske is annyi romantikával telített, hogy azzal betelni nem egykönnyen lehet. Érthetô, hogy ebben a kedves környezetben elfelejtünk mindent, ami bánatot és keserűséget jelenthet. Csupa megértô, a természet szépségei iránt fogékony, mosolygó arcú ember pihen itt, gyönyörködve a magasbaszökô fák sudár termetén. A gyepnek, virágnak, bokroknak és fáknak illatától felvillanyozott ember, aki örvendeni tud a madárdalnak, a napsugárnak, a kéklô égnek és az azon tovasuhanó felhôknek. Senki nem gondol és még kevésbbé beszél arról, hogy mennyi terhet, bosszúságot, fájdalmat jelent a mindennapi élet. Akik itt együttülnek, azokat valami nagy-nagy szeretet, egy közös célért, egy szép gondolatért lelkesedni tudó erô tart össze.

     Átláthatatlan erdôben folytatjuk utunkat és bár mindenütt fák árnyékolják a kilátás lehetôségét, mégis annyira változatos és szép maga az erdô, hogy abba beleunni egyikünk sem tud. Mert hiszen nem egyformák ezek a fák. Az egyik tömzsiségét felváltja a másik karcsúsága. Az egyik gyertyaegyenes sudárságát változatossá teszi a másik furcsaalaku görbesége, az egyik fiatalos üdeségét a másik öreg korhadtsága. A gondolkozó elme annyi mindent fűzhet egy-egy ilyen fához, annyi hasonlatosságot magyarázhat ki ezekbôl az élôkbôl azokra az élôkre, akiket embereknek neveznek.

     Kiérve az erdôbôl Várgesztes falu fehér házai tárulnak elénk, mélyen lent a völgyben. Szemben velünk a Gesztesi-vár még ma is épségben lévô falai kötik le figyelmünket. A falucska templomának karcsú tornyából harangszót hoz felénk a szellô, amely figyelmeztet bennünket a Teremtôre és ôszinte áhítat tölti el lelkünket itt, a Mindenható legnagyobb templomában az iránt, aki mindazt, ami nekünk, turistáknak nagy örömet, lelki megnyugvást jelent, megteremtette.

     A falu megkerülésével vígan kapaszkodunk fel a kiugró hegyoldalon, hogy mielôbb elérjük a vár romjait. Megkerüljük a téglalapalaku, büszkén magasba szökô vár falait, majd pedig a vár udvarát vesszük alaposan szemügyre. A lovagterem még ma is épségben lévô hatalmas boltíve alatt körbeülve megpihenünk és elbeszélgetünk azokról az idôkrôl, amelyek ennek a várnak és édes Hazánknak is fénykorát jelentették. A vár falairól elbájolóan kedves kilátás nyílik a környezô hegy- és völgyalakulatokra. Búcsúzunk ... A várgesztesi tavacska érintésével Mészároshegy s Eperjeshegy oldalában újból erdôn és vadvirágos erdei tisztásokon keresztül vezet utunk tovább a Mocsárberekhez. Egyike megint azoknak a kedves helyeknek, amelyeket viszontlátni szívesen óhajt mindegyikünk, aki csak egyszer is errejárt. A Mocsárberek eredetét annak a névtelen, egyikoldalt fenyvesekkel, másoldalt bükk- és cserfákkal övezett kis forrásnak jelenléte adja meg, amely a maga szelídségével, bájos tisztaságával olyan, mint a szôkehajú, pirosarcú kisgyermek kék szeme. Olyan kedves, ôszinte, olyan csacsogó, olyan üde, friss, hogy az ember szeretné átölelni, magával vinni, hogy mindig, amidôn az élet nagy rohanásában testének vagy lelkének kimerültségét érzi, belenézzen és belôle új erôt merítsen.

     A Somhegy és Kôhegy közötti völgy hatalmas fái között az elsárgult, lehullott falombok szônyegén keresztül jutunk Mindszentpusztára, mai túránk végcéljához. Schneider fôerdész barátunk meleg szeretettel fogad bennünket. Hátizsájainkat lerakva, sétára indulunk, hogy az aludni térô erdô ezer bájában is gyönyörködhessünk. Az erdô szürkülô és sejtelmes misztikuma magával ragad mindannyiunkat. Aztán visszatérünk a vadászlakhoz s késô este van, midôn a padláson lévô szénahalmaz lágyan ölelô karjai közt mély álomba merülünk.

     A szénapadlás nyílásain huncutkodva vibrálnak be a felkelô nap sugarai, ami bennünket is arra ösztökél, hogy búcsút mondjunk illatos fekhelyünknek.

     Az ébredô erdô ezer változatossága új színeket varázsol elénk. Napfény, madárdal, zümmögô bogarak, döngicsélô vadméhek muzsikája kisér további utunkon. Erdô mindenütt, hatalmas fák, hajlékony cserjék, gyenge virágszálak bája vidítja lelkünket. Gerencsér vár romjaihoz érünk, amely ugyancsak el van rejtve a kiváncsiak kutató pillantásai elôl, mivel benn az erdô rengetegében egy dombon épült a kicsiny vár. Hangulatossá, kedvessé a tövében felbuggyanó kristálytiszta vízű forrás teszi a romokat. Sokan el sem tudják képzelni, hogy az égbetörô bércek, a hatalmas sziklakolosszusok, a vakítóan csillogó gleccserek szépségei mellett mennyire meg tudják állni helyüket ezek a kedves helyek is, amelyek ha nem is annyira félelmetesen nagyszerűek és imponálók, mint az Alpok tájai, mégis annyira egybeolvadó, harmonikus bájt, megnyugvást, örömet okoznak, hogy azokat felkeresni éppen annyira érdemes, mint a magas hegyek felhôket hasító, égbetörô ormait. Emlékeink csokrába fűzve e kedves virágszálat, megyünk tovább a Bodzás rengetegében és csakhamar elôttünk állnak Szentkereszt romjai. Hajdanában a vörösbarátok kolostora állt itt, de még ma is, így romokban, csodálatot váltanak ki itt-ott épségben maradt díszes és művészi ízléssel kifaragott templomoszlopai, ablakai, hatalmas pillérei.

     Visszafelé indulunk és Nánapuszta érintésével a Szépizér patak medre mellett a Vértes egyik legszebb, legbájosabb helyéhez, a Lipakúthoz érünk. Csak nehezen találni rá erre, a kiváncsiak szeme elôl évszázados fákkal körülzárt hatalmas forrásra, amelynek bô vízét a forrástól párméternyire elnyeli a föld, hogy mint búvópatak folytassa útját és csak pár száz méterre bukkanjék fel újra. Kedvesebb, magasztosabb helyet nagyon keveset találunk hazai hegyeinkben. Érintetlen ôserdô, amelyben lépten-nyomon ôzek, szarvasok kiváncsi tekintetével, tovacsörtetô csoportjával találkozunk. Mennyit mulasztanak, mily sok kedves gyönyörűségtôl fosztják meg magukat azok, akik szabad idejüket a város háztömbjei között töltik el. Azt helyettesíteni, pótolni, amit a természet nyujt, semmi sem képes. Itt minden annak az örömét, felfrissülését, pihenését, egészségét szolgálja, aki nem rest és megértéssel, szeretettel jön ide. Nagy, gyermekes örömmel, lelkünk újjongásával kapszkodunk fel a Nagybükk fenyvesébe. A hatalmas cser- és bükk-kolosszusok után most a fenyvesek pompájában gyönyörködhetünk. Lépteink zaját elnyeli az évek hosszú sora alatt lehulló tűlevelek selymes szônyege, tüdônket a fenyôillattól terhes levegô erôsebb, mélyebb belégzésre duzzasztja. Valami nagy akarás, kedves szeretet, ôszinte szent ihlet szállja meg lelkünket és itt gondolkozni nem, csak gyönyörködni tudunk. Szinte fájlaljuk, amidôn megválunk a Véncser 452 m magaslatánál a zöldes homályban játszó fenyvestôl és kilépünk a csókai legelô hatalmas tisztására, hogy ar erdô lágy hűvössége után az éltetô nap meleg sugarai fogadnak.

     A fennsíkon átvezetô szekérnyomban az erdô szélén haladunk, majd újból betérünk az erdôbe, hogy elérjük a csókakôi völgy felsô szakaszát. Mintha óriások dobálództak volna itt valaha, úgy hevernek szanaszét, rendetlen összevisszaságban a hatalmas sziklatömbök. Hogy ez a játék nagyon régen történhetett, arról az a vastag, bársonyos tapintású zöld moha tesz bizonyságot, amely teljesen benôtte ezeket a sziklákat. A völgy végén, mint hatalmas fal áll a meredeken leszakadó sziklás hegyoldal, amelynek tetején az egész környéket uraló Csókakôi-vár romjai fogadják a turistát. A feljutásra a legnehezebb utat válsztottuk, a sziklafal megmászását. A fogásnélküli ôsközet komoly feladat elé állított bennünket, de vállvetett munkával fáradozásunkat siker koronázta. fenn állunk a vár falán és gyönyörködünk az alattunk elterülô hatalmas völgyben, amelynek túlsó oldalán, már a Bakony kékbeveszô vonulata húzódik É-ÉNY felé. Jókedvűen ballagunk a gondozott szôlô- és gyümölcskertek között le, a hegy lábánál fekvô Csókakô községbe. A falu apraja, nagyja bizonyos csodálattal szemlél bennünket és szívesen fogadják köszöntésünket. Ugy látszik erre nem igen járnak turisták, ezér e néma érdeklôdés.

     Elmaradtak a Vértes hatalmas erdôségei, kedves völgyei, romantikus hajdani szép életrôl regélô várromjai, tisztavízű forrásai. Itt már a magasba szökô hatalmas búzatáblák pipaccsal tarkított tömege vesz körül bennünket. Bodajkra érünk, ahol sietünk felkeresni a messze földön híres forrás-tavat, amely a falu közepén terül el. A köralakú tó mély, tiszta vízét csakhamar vígan lubickoló turisták hancurozása zavarja meg. Mintegy újjászületve öltjük újból magunkra ruháinkat, hogy megtekintsük e búcsújáróhely nevezetességét, a Mária-forrást. Közvetlenül a templom mellett lévô forrás vízgyüjtô medencéjéhez lépcsôs alagútszerű út vezet, amelyet a gyógyulást keresôk látogatnak nagy számmal, mert a forrásnak, a falusiak állítása szerint, csodás gyógyhatása va. A kálvária a templom mögött a falu szélén meredeken kiemelkedô sziklakúpon épült, ahonnan részben a Bakonyra, részben pedig kétnapos túránk kedves hegyvidékére, a Vértesre nyílik szép kilátás. Mielôtt elbúcsúznánk a meredek sziklafalaktól, a lankás hegyoldalaktól, hogy visszatérjünk a gondok, kötelességek otthonába, áhítattal ereszkedünk térdre a Mester feszülete alatt, köszönetet mondva mindazon szépért, felejthetetlenért, amiben két napig részünk volt. A lenyugvó nap sugarai pirosra festik a mennyboltot, bearanyozzák a Vértesnek idelátszó hegyeit és mi egy kellemes túra benyomásaival gazdagabbak és a mindennapi szürkeségek fölé emelkedett hitünkkel boldogak vagyunk. Ez pedig sok mindennél többet ér! ...



Megjegyzések


   Bodajk


Bodajk nagyközség Fejér megyében, a Móri kistérségben.

Bodajk a Dunántúli-középhegység második fő vonulatának, a Bakonynak aljában, a Móri árok peremén fekszik.

Bodajk nevét a tőle ÉK-re fekvő népi nyelven Bodognak (Vértesnek) nevezett hegységből származtatják, s többek között Bodoght, Bodak, Bodaik névváltozatok után a 19. században már a mai alakjában jelenik meg.

Már évszázadokkal a honfoglalás előtt az avaroknak, majd a rómaiaknak is állandó településük volt ezen a területen. A történeti szempontból meglehetősen megbízhatatlan Anonymus a Bodok hegy lábánál vezeti el a honfoglaló magyarok útját. Ha ez nem is felel meg a valóságnak, az kétségtelen, hogy ez a környék már abban az időben a fejedelmi törzs birtokában volt. Bodajk középkori történetéről nem sokat tudunk – bár szép legendákat őriz a nép az Árpád korból - de az bizonyos, hogy a lakosai számára küzdelmesen teltek a századok, hiszen a közéletben lévő csókakői vár urai, a Rozgonyiak erősen sanyargatták őket. 1543-ban Fehérvár elestével Bodajk is török kézre került és nagyrészt elpusztult, de a kedvező adottságainak köszönhetően hamarosan újra benépesült. A török elűzése után, 1691-ben a Hochburg család kapta a csókakői-móri uradalom részeként birtokul a falut. A 13. század elején még meglehetősen szerény népességű település gyorsan gyarapodott. Amikor 1774-ben mezővárosi rangot kapott, több mint 1200-an laktak itt. A lakosság száma a 19. század végéig tovább emelkedett egészen 2300 főig. A századfordulót követő váratlanul nagy arányú kivándorlás azonban erősen megcsappantotta a népségét. Bodajk 1886-ban elveszítette mezővárosi rangját, ezután a nagyközségek közé sorolták. Napjainkban is jelentős település, amely kiváló idegenforgalmi lehetőségekkel büszkélkedhet.
(Forrás: Wikipédia)

Bodajk, Kálváriadomb

 
   Csákánypuszta A neves Csákánypuszta ma már inkább a Csákányospuszta nevet viseli. Feljegyzésekből tudható: 1928-ban 46 katolikus, 10 református és 4 zsidó vallású személy lakta.

Lázár Benjámin az Esterházyaktól bérelte a hatalémas területet. A több mint 1000 kat. holdból 557 szántó, 365 erdő, a maradék részt bőfüvű rét és legelő vette körbe.

A terület két tagban, alig négy kilométerre feküdt Felsőgallától. Gabonaféléket, kapásnövényeket termesztettek. Az erdőből tűzi- és épületfát szállítottak lóvasúttal a gallai állomásra. Állattartás tehénből, lóból, juhból és sertésből állt. A keskeny nyomtávú, lóvontatású vasút hossza feltehetően 4-5 kilométer volt. Nyomvonala a községben a mai Szent István út páratlan számú házai előtt haladt. Tanításkor ezzel jártak iskolába a pusztai gyerekek.
(Forrás: A Vértes egykori pusztái)

Csákányospuszta (német nevén: Tscherkan) Tatabánya egyik külterületi városrésze, korábban Felsőgallához tartozott.
Nevét a régi névből vette át, ami elég gyakori elnevezés a vidéken (Nagy-Csákány, Alsó-Csákány, Felső-Csákány, Csákány-dűlő stb.)

Csákányospuszta fekvése országos szinten is kiemelkedő. A pár házból álló szórványnak jellegzetes mikroklímája van, sok völgyébe egész télen át nem süt be a nap. Tőle délnyugatra kezdődnek a Vértes 400 m körüli hegyei, a település közelében található a hegység legmagasabb pontja, a Nagy-Csákány (487 m).
A településen keresztülfolyik a Csákány-patak, valamint átszeli az Országos Kék Túra útvonala.

Csákányospusztán a nemrég folytatott régészeti ásatások alatt meglepő dolgokra akadtak: megtalálták az egykori Csákány falut, annak a templomát és temetőjét, amik a föld alatt rejtőztek. Egy régész csoport kiásta a kápolnát, amit ma is meg lehet tekinteni, valamint azt a tudomásunk szerint legalább 50 holttestet, amit elvittek. A település többször hosszú ideig lakatlan volt, de a neve máig is megmaradt. Tatabánya megalapításáig (1947) Felsőgallához tartozott. Jelenlegi lakossága 22 fő (2001).
(Forrás: Wikipédia)
 
   Csókakô


A falu neve eredetileg kizárólag a várra vonatkozott. A település neve valójában Váralja volt. Említése 1461 után már nem szerepel az okmányokban, amiből arra lehet következtetni, hogy a település a török idők elején megsemmisült. A vár vadászati jelentősége a törökök kiűzése után megszűnt, és a Csókakő elnevezés a lassan újra népesedett településre tevődött át. A legvalószínűbb azonban, hogy a vár és később a település a csóka madárról kapta a nevét. ...
(Forrás: Csókakô hivatalos honlapja)

A volt Zichy pince bejárata

 
   Felsőgalla Felsőgalla középkori története szinte azonos Alsógalláéval. Neve a Galla a Gál személynévből keletkezett magyar névadással. A ˝felső˝ előtag megkülönbözteti a közelében elhelyezkedő társközségtől. Okleveles említései: 1251: Gala, 1325: Gaala, 1391: Galya, 1440: Kysgallya.

Felső- és Alsógallát az oklevelekben általában együtt említik. Felsőgallával együtt Vitány várához tartozott. A 14-15. században királyi birtok volt. A török hódoltság idején, 1529 táján elnéptelenedett falut 1730 körül Esterházy József Würzburgból, Strassburgból és Elzászból katolikus vallású németekkel telepítette be, akik telepítési kedvezményt is kaptak.

1768-ban 41 telkes jobbágyot, 38 házas és 9 házatlan zsellért írtak össze. Az 1784-87-es népszámláláskor a birtokos Esterházy Ferenc. Ekkor 106 házban 154 család élt, népessége 833 fő volt. Összesen 1 papot, 1 tisztviselőt, 4 polgárt, 41 parasztot, ez utóbbi kettő 30 örökösét és 123 zsellért írtak össze.

A község életében fordulópontot jelentett a bánya 1896-os megnyitása. A bánya közelsége sok kereskedőt és iparost vonzott.

Felsőgallán épült a MÁK Rt. cementgyára (1911), itt nyílt meg kőszénbánya (1902), a mészégetô telep (1905, 1913), a téglagyár, a karbidgyár és a kátrányfeldolgozó üzem. Napjainkra ezek megszűntek – részben a bánya bezárása, részben környezetvédelmi okok miatt.
(Forrás: Tatabánya hivatalos honlapja)
 
   Gesztes vára A Vértes erdőborította északnyugati. lábánál, Várgesztes községtől déli irányban, magas dombon emelkedik Gesztes vára. A Vértes többi várához hasonlóan a Csák némzetség építtette a XIII. század második felében. 1326-ban Csókakővel, Csesznekkel, Bátorkővel és a tatai uradalommal együtt ezt is elvette tőlük Károly Róbert király, s ettől kezdve egy évszázadon át királyi vár maradt. 1438-ban a Rozgonyiak kapták meg. Többi dunántúli várunkhoz hasonlóan a nagy hatalmú Cillei-Garai-liga tagja, Újlaki Miklós szerezte meg 1451-ben, a Rozgonyi Sebestyén olasz fosságból való kiváltásáért fizetett hatalmas kölcsönnel. A királyra csak az utólsó Újlaki, Lőrinc herceg halála után, 1524-ben szállt vissza. Az egyébként katonailag jelentéktelen várat 1529-ben ostromolták először a törökök, ekkor még sikertelenül. 1543-ban, Fehérvár elfoglalása után a Vértes várait bevette a budai pasa serege. Ezután ötven év alatt nyolcszor cserélt gazdát és csak 1600-ban vették vissza a töröktől véglegesen. Az akkorra már elavult, kis középkori vár a XVII. század közepén omladozó állapotban volt. Pusztulását betetőzte a birtokos Eszterházyaknak a vár bontásárá 1733-ban kiadott engedélye. Köveit részben a majki kamalduli remeteségbe építették be, részben széthordták a község lakói.

Épségben maradt földszíntjébe és magasan álló első emeleti falai közé a Magyar Munkás Turista Egyesület 1932-ben menedékházat épített, amely a háborúban elpusztult. 1960 és 1963 között , a Komárom megyei Idegenforgalmi Hivatal és az Országos Műemléki Felügyelőség a vár romjait feltáratta. A helyreállítási munkák során turistaszállót alakítottak ki a várból.

Gesztes szabályos alaprajzú váraink közé tartozik. Téglalap alaprajzú, hasáb formájú tömegében egy kis belső udvarhoz kétoldalt csatlakoznak a lakószárnyak. A külső tornyok és hozzá építések a második udvarral későbbiek, XV-XVII. századiak.

Az egész várat a domb közel vízszintes peremén szabálytalan aprajzú külső kőfal övezte, ebben volt a kaputorony is.
(Forrás: Gesztes vára-Várgesztes)

 
   Mária-szakadék ... beestünk a térképen "Körtvélyesi alapítványtábor" névvel jelzett, néhány házzal beépített területre. Egy vagy két háztól eltekintve itt is pusztul és málladozik minden, a jobb sorsra érdemes hosszú házak eléggé gazdátlannak látszanak... Egy rövid köves útszakasz után a Mária-szakadékba jutottunk. A szakadék bejáratánál kicsiny erdei temető, az általam felfedezett legrégebbi sírkő az 1890-es évekből való, de az emléktábla szerint ennél is régebben temetkeztek oda a környékbeli "puszták" lakói.
A temető szintén pusztulóban van, a sírokat már rég nem gondozza senki.
A Mária-szakadék egy csodálatos képződmény, kedvenc szurdokaim listáját egy újabbal bővíthettem. Egy helyen az egyik fa görcsébe valaki egy "Mária-portrét" vágott, fölé pedig alumíniumdrótból hajlított keresztet szögelt.
A völgy maga kb. másfél km hosszú, és a Csákányospusztai turistaszálló nevezetű nyaralóhelynél ér véget. ...
(Forrás: Magyar Túlélô Portál - A nagy menet (Zirc-Szentendre túra))
 

A szakadék bejáratánál kicsiny erdei temető ...

 
   Nagy-Csákány a Vértes legmagasabb csúcsa (487 m) Csákányospuszta közelében.
 
   Pusztavám


A település a Móri-árok peremén, Mórtól 8 km-re, a Vértes északnyugati előterében található Fejér megyében, lakossága ugrásszerűen gyarapodik, hiszen az elmúlt egy év óta közel 100 építési telek kialakítását kezdte meg az önkormányzat. Jelenlegi nevét a XV. században felállított királyi vámhely után kapta. A település római kori emlékekben gazdag. Határában vannak az 1146-ban épült vértesszentkereszti "vörös kolostor", és a Csákok által épített Gerencsér-vár romjai. A község nevét a szénbányászat tette ismertté. A külszíni fejtésben kialakult gödrökben tiszta karsztvizű tengerszem alakult ki, amely ma népszerű kirándulóhely. A környező erdőségek vadállománya igen gazdag, a vadászturizmus meghatározó a község idegenforgalmában. Az erdészeti kastély fogadja a vadászvendégeket. Pusztavám első lakói túlnyomórészt magyarországi németek voltak. Nem véletlen, hogy a község jelenleg is német nemzetiségi település, ahol a hagyományőrzés a művészeti csoportok révén példaértékű. A jól működő zenei- és néptáncegyüttesek a helyi rendezvények alkalmából és szerte az országban vállalt fellépéseiken megismertetik közönségüket a sváb kultúrával, szokásokkal. Ezt szolgálja a tárgyi emlékeket bemutató Nemzetiségi Tájház is. A település nemzetközi kapcsolatai egyrészt a német rokoni kapcsolatok révén alakultak ki, testvértelepülésük Geretsried. Németország mellett testvérkapcsolatokat ápol Pusztavám az ausztriai Nickelsdorffal, valamint Franciaországban Chamalieressel. A külhoni kapcsolatok is a község aktív idegenforgalmát erősítik. Jelentős a horgászturizmus is, amely a jól működő helyi horgászegyesületre épül. A borturizmus is fejlődik, hisz az itt termelt borok is a móri borvidék jó hírnevét öregbítik. A bakancsos turisták is eltalálnak a településre az országos kéktúra jelzésein. Pusztavám egész évben várja a turistákat, különösen az év kiemelkedő rendezvényein. Pusztavámon a nagyrendezvények sorát a farsangi hét nyitja, amelynek záróprogramja a méltán híres és látogatott sváb bál. Június közepén zajlanak, az Antal-napi búcsúval összekötött Falunapok, ezt követi a Pünkösd utáni 21. héten tartott Őszi Búcsú, és a szeptember utolsó hétvégéjén megtartott Szüreti Napok.
(Forrás: Pusztavám)

 
   Szarvas-forrás  
 
   Szár


Bicske körzetében, a Vértes és a Gerecse hegységek közti fennsíkon fekszik 22,63 nkm-en, jellegzetesen falusias környezetben.

Ezen a területen már az őskorban is éltek emberek, később kelták, rómaiak, hunok és régi magyarok, ahogy azt a temetkezési helyek tanúsítják. A Megyer törzs szálláshelyéhez tartozott. Szár (ősi magyar nyelven Saar) neve Taksony, Árpád fejedelem unokájának nevére utal, jelentése "kör", "kopasz".

Az első, Szár létezését bizonyító dokumentum 1337-ből származik, ahol Savol név alatt említik a települést. 1365-ben írott dokumentum pontosan meghatározza Savol falu elhelyezkedését. A Felchuth-i kereszteslovagok birtokát határolja, Kaplor, Melech-Föld, Tata község, a Székesfehérvártól Bykché-re vezető út, Zaar-Föld és Borok-Föld mellett.

A falut a török uralom idején magyar reformátusok lakták. A törökök a falut felégették, Szár teljesen megsemmisült.

1727-ben Gróf Galanthai Esterházy József lett a Tatai uradalom birtokosa.A néptelen területről meggyőződéses katolikusként a maradék kálvinista magyarokat kitelepítette, s helyükre katolikus németeket és szlovákokat költöztetett. Az 1729-ben kezdődött a német jobbágyok betelepítése a budai Vörösvárról és a Rajna-Majna vidékről. Így lett a lakosság túlnyomó részben németajkú.

Szár letelepülési szerződése a tatai uradalommal 1732-ben jött létre. Eszerint a szári németek négy év adómentességet kaptak, és hat évre felmentették őket a robotkötelezettség alól. Ennyi idő alatt kellett felépíteniük házaikat. Csak azok kaptak letelepülési engedélyt, akik vállalták legalább két hold erdő kiirtását.

A 18. század utolsó éveiben megjelentek a faluban a napszámosok, akiknek már csak a terméketlen, köves földterületek maradtak.

1946-ban a falu nagy részét kitelepítették Németországba, Dingolfing környékére, helyükre magyar családokat költöztettek a Heves megyei Átányból, a Fejér megyei Iszkaszentgyörgyről, és Csehszlovákiából négy községből. A svábok és a telepesek közt egészen az 1950-es évekig nagy volt az ellentét. Minden bál, összejövetel verekedéssel végződött.

1948-ban még 16 sváb családot telepítettek át Vérteskozmára, onnan pedig 16 magyar családot költöztettek Szárra. Ezek nagy része eladta házait az áttelepített sváboknak, akik így visszaköltözhettek Szárra.

1989 január 1-jén Szárliget kivált és önálló tanácsot alapított. Ezután Szár és Újbarok tartoznak a tanács működési körébe. A rendszerváltás után Szár és Újbarok saját önkormányzattal rendelkezik, de közös körjegyzőség alá tartoznak.

Az 50-es évektől a nyelvi és etnikai zártság fokozatos bomlása kezdődött el. A lakosság elvándorlása a 80-as évektől megállt, sőt kismértékű növekedés is tapasztalható. Ma már a falu a budapesti agglomeráció külső köréhez tartozik, egyre többen települnek a faluba, kedvező földrajzi helyzete és természeti környezete miatt.
(Forrás: Szár település honlapja)
 
   Szelim-barlang A Szelim-barlang (vagy más néven Szelim-lyuk) a Tatabánya feletti Kő-hegyen található. A szomszédos Turul-emlékműtől egy néhány éve épült tanösvényen át juthatunk a barlanghoz. A képződmény 45 m hosszú és 14 m magas, melyet egy vízfolyás vájt ki a mészkősziklából. A barlang jelentős őskori lelőhely, ősemberek tűzhelyének maradványait, elszenesedett fatöredékeket és állati csontokat tártak fel.

A barlanghoz legenda is fűződik, mégpedig két hasonló:
  • Az egyik legenda szerint a tatár támadások idején a barlangban keresett menedéket környező falvak lakossága. Amikor egy János nevű kisfiú megszomjazott majd hangosan sírni kezdett, édesanyja elvitte a közeli forráshoz. Ott azonban elfogták őket a tatárok, akik arra kényszeríttették az asszonyt, hogy árulja el a többiek rejtekhelyét. Miután rajtaütöttek a fegyvertelen lakosságon, a gyermekekre és az asszonyokra rágyújtották a barlangot, a férfiakat pedig elhurcolták. A legenda igazságtartalma kétséges, azonban az elgondolkoztató, hogy a barlangtól nem messze található forrást János-forrásnak hívják...

  • A másik legenda szerint hét falu lakossága menekült a török időkben a barlang falai közé, Szelim szultán azonban megtalálta a rejtekhelyet, és rájuk gyújtotta azt.

  • „Vittlyuk-hegye, Szent Vit barlangjáról nevezetes hegy. Az előbbieknél alacsonyabb, s az aljában Bánhida falu ékesíti, ugyanis e faluhoz igen közel fekszik. A közepe pedig meredek és látható az egész környékről, amely mintegy négy mérföld szélességű síkság terül el alant. Azon a részen, ahol a legmagasabbra fordul, és meredek sziklával emelkedik ki, látható Szent Vit barlangja, amelyet egykor talán azonos nevű remete férfiú látogatott. Fáradságos szakaszon lehet odajutni, de ha elérjük, egy nagy és tágas, s nemkevésbé hosszú üreg látványa tárul elénk. Mert kapu módjára tátong az alanti síkságra, s belül 14 öl a szélessége , három, helyenként több a magassága, de amint folytatódik, öt öl szélességben, mintegy húsz öl hosszú járatot, vagy folyosót képez, sőt beljebb is terjed, jobbra levezet egy igen szűk aknába, amely amint egy járattal leszáll a mélybe, úgy a másik járattal visszatér ismét az előbbi barlangba. Egész ürege száraz, s fala csupasz, teteje mennyezetszerűen boltozatos és világos, középen ugyanis nyitott, mert vagy mesterséges, vagy természetes módon egy nyílás keletkezett a hegy tetejéről. Az a hír járja, hogy hajdan, amikor a barbár tatárok és törökök a magyar népet fogságba hajtották volna, s az a barlangba menekült, egy asszony vallomása folytán,- aki szopós gyermekének sírása miatt kijött, majd fogságba esett –, a barbárok/::/ felkutatván őket, mivel a barlangba máskép nem tudtak behatolni, felülről mindenkit, aki bent bújt, füstbe fojtottak. Láttuk két halomban összegyűjtve a legyilkoltak csontjait oly nagy sokaságban, hogy ilyen csonttömeg rájuk sütötte a vádat; és még hallgassunk arról, amit a régiek vétkesen elpusztítottak. Megítélhető ebből a barbárok makacs igyekezete és munkája ennek a tömegnek gyászos elpusztítására, mert hiszen éppen elég polgártársunk volt bárhol másfelé, akit elpusztítsanak. Itt viszont körülbelül két öl vastagságú sziklát kellett áttörniük. A magam részéről hajlamos vagyok ezt a gaztettet a tatárok két dúlásának tulajdonítani, amelyet IV. Béla alatt követtek el az ország és a király ellen. Egyébként ezen a hegytetőn síkság van, és kellemes lehetőség a sétálásra. Magát a barlangot a bejárati oldalon is meg lehet közelíteni egy másik falon át, s ezt amit leírtunk,/:csak:/ a barlangok egyike, a másik szomszédos vele, jobb felől, de nehezebben jutni oda, mert ott meredekebb.”

    Bél Mátyás: Komárom vármegye leírása (Descriptio Comitatus Comaromiensis)/Az újkori Magyarország földrajzi-történelmi ismertetése Tatabánya, 1989.

  • „…Nem messze a Turultól van egy hatalmas gyönyörű barlang. Olyan, mint egy nagy, boltozatos táncterem, fölül nagy gömbölyű nyílással. Ez a barlang az úgynevezett Szelim lyuka. Megírta ennek történetét – már az »öregek« elbeszélése szerint – Jankovits János, Sz.-nek (Vértesszőlősnek-R.M.) buzgó mester-jegyzője 1800-ban: szószerint, betüszerint ezeket írván az ő feljegyzéseiben, melyeket megírt: „Pro gratiosissimis Posteris”:»Továba: Binhidi Szüllük felett való lyuk és Üres kősziklából: a Török Háborúban 7. falubélé népség oda rejtőzöt, és midőn a Szüllük felől mostis látható nagy lyukat bé rakták. Semmiképpen az Ellenség nékiek nem árthatott, mivel Terméskőben hagytak egy hézakot, amellyen ki és béjártak. Történt azonban, hogy azon nép közt egy asszonynak révó gyereke lett volna. Ezen asszony kimenvén, amire a’ folyóhoz érkezett;és íme a Tüskésbe Logerozó (táborozó-R.M.)Török, tsak hamar me fogatatta, és véle ki valottatta: Ettől mindeneket ki tanulván a Török a mostani Vaskaput által töretvén, azon Kő nagy rejtekhelynek teteit, mint egy szérő, amint most látzik feltörette. És Szalmával megtemvén, mind azon Népséget meg fujtotta, Ugyhogy most is a sok Ember tsontok, De 50 Esztendők elűt enyihány Kotsira való Embersont ottand mind adig hevert, még bizonyos Bánhidi özvegy Oroszlánszkiné a jó Keresztény tselekedetnek Széne alatt egész éltébe Batyuba a Bánhidi Csonttartóba által nem hordatta volna. Ezek fel jedgyeztettek az 80. és 90. Esztendős öregeknek Hiteles tanubizonyságokbul.«

    Törzsök(Klotz Ignácz): A Vértesekből :Tárczák Győrött, 1912

(Forrás: Wikipédia)

A Szelim-barlang nyugati bejárata


 
   Várgesztes


A Vértes hegység nyugati peremén, Oroszlánytól 14 km-re, Tatabányától 17 km-re fekszik Várgesztes a német nemzetiségű falu. A Vértes legjelentősebb középkori építménye Várgesztesen a gesztesi vár, amely a hegység többi várához hasonlóan az 1242-es tatárjárás után épült. Romjai 385 méter magas hegyen állnak. A falu gyönyörű környezete, szép fekvése megélénkítette az életet, a falu régi házaiba és a kiparcellázott új utcákba jó néhány városi, külföldi család telepedett le. Egyre nő a falusi szálláshelyek, vendéglátóhelyek száma, így biztosítva, hogy a község ideális üdülőhelye legyen a Vértesbe látogató üdülőknek.

XIV. században épült a vár, amely sokáig királyi vadászkastélyként is működött. A XVII. században Esterházy család kezére került a vár és a hozzá tartozó várbirtok és 1945-ig az ő tulajdonuk maradt. Az 1963-ban állították helyre a falakat, jelenleg vendéglátó ipari egység működik benne.
(Forrás: Országos Turisztikai Tudakozó - Várgesztes)


Justus van der Nypoort: Gesztes látképe Birckenstein geometriakönyvéből
- az előtérben karóbahúzás
Birckenstein: Erzherzogliche Handgriffe. Wien, 1686, 124. kép.

 
   Vértesszentkereszt,
   bencés apátság
A XII. századi alapítású kolostort az évszázadok során több rend is birtokolta. A bencések, esetleg ciszterek és a domonkosok elenlétét bizonyítja több alaprajzi megoldása és ará voantkozó írásos adatok. Történetének éppen ez a vonatkozása teszi különlegessé, hiszen a településektől távol álló kolostor több féle szerzetesi koncepcó megvalósításának is otthont adott. A török korban elhagyott kolostor jelentôs álló romjai ma látványos képet nyújtanak a Vértes erdejében.

A Vértes hegységben elhelyezkedô bencés kolostort 1146 elôtt alapította a Csák nemzetség a Szt. Kereszt tiszteletére. Az elsô kolostor templomát az 1210-es években újjáépítették, ekkor nyerte el ma is látható alakját. A háromhajós templom egyedi vonása, hogy a fôszentély háromkarélyos elrendezésû, nyugati homlokzata két tornyos.

Elképzelhetô, hogy 1210 és 1240 között a ciszter rendhez került a kolostor, de ezt követôen a késô-középkorban továbbra is bencés kolostor volt e helyen. A rend számos kolostorához hasonlóan, a XV. század második felében az épületek már rossz állapotban voltak és a szerzetesek nem tudták megújítani kolostorukat. Ezért Mátyás király 1478-ban a hanyatlásnak indult kolostort az obszerváns domonkosoknak adta, akik a birtokukba került kolostorban csak 1505-ben alakították meg konventjüket. Ekkor újabb építkezésekre került sor, elsôsorban a kolostor részben. 1541-ig mûködött ebben a formában.

A kolostor kerengôjének sarkánál kis kápolna állt, amely eredetileg a közeli település plébániatemploma lehetett. Ezt a kis templomot a domonkosok belefoglalták a kolostorukba. A török korban a kolostort elhagyták, jelentôs álló romjai azonban napjainkig megmaradtak. Jelentôs régészeti ásatás tárta fel a kolostor korábbi maradványait. A mûemléki helyreállítás eredményeként látogatható a Vértes erdejében álló látványos templomrom.
(Forrás: Kolostorút)
 

 
   Vitányvár Feltehetően az itt birtokos Csák nemzetség egyik tagja építhette a tatárjárás után. Várnagyként a Gut-Keled nemzetségből származó II. Mihályt 1319-1324-ben említik okleveleink, és mint királyi vár 1379-ben szerepel iratainkban. A török elõször 1529-ben ostromolta, majd 1543-ban el is foglalta. Késõbb magyar kézre került, de 1559-ben újra a töröké, kiktõl 1566-ban sikerült ugyan visszafoglalni, a következõ évben azonban már újra a török birtokolta. Véglegesen Pálffy Miklós szabadította fel 1597-ben, és a következő évben felrobbantották, megakadályozva ezzel, hogy a török elfoglalhassa ismét.
(Forrás: Vitányvár)