Vértes-hegység

 

  Ankner Béla írása, Turisták Lapja, XLIV. évfolyam 5. szám, 1932. május, 129. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Hogyan épült a Vértes elsô menedékháza?


     A tavaszi nap meleg sugarai életre csókolják az erdô virágait és mi újjongva örvendünk a természet feltámadásának. A Vértes vadregényes erdôkoszorúi között, a gesztesi vár öreg, omladozó falai alatt pihenünk és élvezzük a természet pompáját. Elôttünk az új élet megindulása, mögöttünk az égnek meredô falak pusztulása. Az életet mi is akarjuk. A pusztulást, az enyészetnek az életen való uralomra jutását meg akarjuk akadályozni. megmenteni ezeket az idô viszontagságával részben sikeresen, részben sikertelenül dacoló, több mint hatszázéves falakat. Megmenteni a magyar történelemnek ezeket a kézzelfogható dokumentumait, amelyek itt-ott egymásra dôlve romokban hevernek, sok helyütt azonban büszkén állanak és hírdetik a mult dicsôségét. Eltakarítani a hasznavehetetlen romokat és a még épségben lévô falakra az omladozó bástyák köveibôl megépíteni egyesületünk menedékházát. Ezek a gondolatok kavarogtak néhányunknak agyában, akik a gesztesi vár falai alatt heverésztünk, felfigyelve egy-egy magasból lezuhanó faltörmelék tompa koppanására.

     Nyár következett és a fürdôtúrákon idô és alkalom adódott arra, hogy a mult tavaszon megfogamzott elhatározás tetté erôsôdjék bennünk. Örvendtünk a hűs hullámoknak, behunyt szemmel tártuk ki karunkat a perzselô nap felé, de szívünkben már ott égett az új munka vágya. Dolgozni! Alkotni! Szerény anyagi erôink dacára megtenni azt, amit mi, magyar munkásturisták megtehetünk. Nevetve, kacagva hancuroztunk a meleg homokban, de vártuk, hogy az ôszi napok elérkeztével munkához foghassunk.

     Ez is elkövetkezett. Tavaly szeptemberben egyesületünk vezetôsége gróf Esterházy Móric úrtól megszerezte az engedélyt és így misem állott útjában tervünk keresztülvitelének. ki elôbb, ki késôbb fejezvén be kötelességszerű heti munkáját, otthagyta az egész nap zakatoló gépek színterét, a gyárat, a gyér világítású, rossz levegôjű műhelyt vagy a gondterhessé tévô íróasztalt és sietett ki a pályaudvarra, mert munkatúra van és azon egyesületünk minden épkézláb emberének ott kell lennie!

     Éjjel tizenkét óra ... A sejtelmes csillagfényes ôszi éjszakában vígan halad egy maroknyi gárda kitűzött célja felé. Jókedvűek. nyoma sincs rajtuk az egész heti fárasztó munkának. Mintha mindannyian újjáéledtek volna annak tudatától, hogy ôk most dolgozni mennek, de kizárólag a maguk lelki örömére. Csak a lelkük az, az a minden szép és nemes iránt fogékony turistalelkük kap fizetséget azért, hogy fáradságot nem ismerve, amíg annyi százezren a napi munka után megérdemelt pihenésre térnek, ôk mennek másoknak, a magyar turistatársadalomnak dolgozni. Ezeket a szögesbakancsú, rövidnadrágos fiúkat nem vezérli anyagi kárpótlás reménye, arra sem számítanak, hogy az utókor nevüket feljegyezze. Ezek az idealisták boldogak, mert tudnak lelkesedni és feltűnés keresése nélkül tudnak anyagi és fizikai áldozatot hozni lelkük épülésére. Meggyökeresedett, emberek milliói által vallott, hideg, szívtelen, önzô, materialista világnézetet zúz pozdorjává ez a pár, langyos ôszi éjszakában bandukoló ember, miklözben haladnak a cél felé szellôs réteken, sötét völgyeken, sejtelmesen susogó erdôk lombjai alatt ...

     És megindul már korahajnalban a munka. Csillog az acélcsákányról visszaverôdô napsugár, recseg a törmelékek közé hatoló ásó és lapát, zümmög a romokon megterebélyesedett fák oldalában a fűrész, csattog a fejsze és egyéb szerszám. Alig aludtak valamit és mégis jókedvűen, fürgén dolgozik minednikük. A hölgyek sem hagyják magukat. Turisták ôk is. Erejükhöz mérten igyekszenek a munkából kivenni részüket. Akad olyan is közöttük, aki a csákányt épen úgy kétkézre fogja, mint bármelyik férfi. Odahaza hímez, írógép mellett ül é nehezése esik a begyujtáshoz fát aprítani, itt versenyre kél a napbarnított, munkában edzett féfiakkal. Három-négy méter magas törmeléket kell eltakarítani és bizony ez nehéz feladat. De ha egyszer hozzáfogtak, legyűrni magukat nem hagyják. Pihenô sincs, hiszen az idô rövid. Az egyik kézben a szerszám dolgozik, a másikban egy falat kenyér vagy egyéb étel. Lopva majszolnak, mert hát a gyomor sem hagyja magát. A szerszámok nem maradnak gazdátlanul akkor sem, ha egyikünk-másikunk pár percre leül, hogy megtörülje verejtéks homlokát, vagy a hosszú, kényszerült elôrehajlás után egy kis tornászással kiegyenesítse görnyedt derekát. Az egyik könnyebb munkát végzô váltja fel az elfáradtat és a munka egyre folyik tovább. De bizony gyorsan repül az idô és a munkát be kell szüntetni. Most derül csak ki, kinek hány víz- és vérhólyag támadt a kezén, a meg nem szokott munkától. Vannak, akik beérik eggyel, de vannak, akik a hármat sem sokalják. Rövid ebédidô következik és a társaság mégegyszer végignéz mai munkáján, örömmel állapítván meg, hogy - haladt. Azután nehéz szívvel búcsúzik mindenki a munkahelytôl, mert most már szeretne addig dolgozni, míg feladatát teljesen be nem fejezte. De hiába a munkakészség, hív egy másik kötelesség. És a maroknyi társaság visszafelé indul a madárdalos, lomberdôs ösvényen, megbeszélve a további teendôk lényegét és a munka meggyorsítását jelentô újítások szükségességét. A vonaton a jólvégzett munka tudatával, újjongó, örvendezô lélekkel dalra nyílik ajkuk és bár a fáradság álmossá tette valamennyiüket, dúdolnak jókedvvel, érzô szívvel.

     És így megy ez következetesen minden vasárnapot, vagy ünnepet megelôzô estén. A langyos estéket hűvös ôszi éjszakák váltják fel. Egy-egy éjszaka az égen cikázó villámok világítják emg az esôtôl átázott talajt, a zizegô faleveleket, vagy sárgán csörgedezô esôvíz-patakokat, de a turistacsoport halad elôre ... Lehullottak a falombok, az erdôk fái kopáron merednek az ég felé és a földet, hegyoldalakat, völgyeket fehér hólepel takarja. Hideg van. Megállni nem tanácsos, leülni pedig még kevésbbé. Kemény léptek alatt csikorog az érintetlen, fagyott fehér hó, de ôk igyekeznek most is ki a készülô házhoz, hogy dolgozhassanak. Éjjel négy óra lesz, mire a tanyához érnek, de nem riasztja vissza ôket sem esô, sem szél, sem fagy. Kevesebb szó esik közöttük most, mint a langyos nyári éjszakákonj, de azért lelküket egy közös szent cél tölti be: a mi házunk megépítése. A mennybôl most is a csilagok milliárdjaival van telehintve, sôt a tiszta levegôben még élénkebben ragyognak, de a hideg, metszô szél átjárja a ruhát. A kulacsban megfagy a víz. Egy meteor közelükben hull, soha nem látott zöld fényben világítva meg a Fánien-völgy kanyarulatát. Mintha köszönteni jött volna ôket, akik dolgozni mennek, s akik tudják, érzik, hogy a lehullott meteorit csodálatos zöld fénye fentrôl jövô üzenet, amely azt mondja: Emberé a mun ka, Istené az áldás!

     És a hatszáz éevs vár romjai között, amely valamikor királyok tulajdona volt, épül a turista-menedékház. Stílszerűen, gótikus ablakokkal és, hogy a hatást ne zavarja, attól el ne üssön, kivülrôl vakolatlan falakkal. Egyelôre a várnak csak egyrésze az, amelyet a kitartó szorgalom, a vasakarat lakhatóvá tett. Még nagy és nehéz munka vár a lelkes társaságra, de pünkösdre készen kell lennie az idôleges tervnek, hogy a magyar turistatársadalom Szentlélek ünnepén egy menedékházzal gazdagabb legyen. Ez a menedékház egyben búcsújáróhely lesz, ahová a magyar ifjúságnak is el kell zarándokolnia, hogy ihletet merítsen a vár beszélô köveibôl, a régiek törhetetlen hazaszeretetébôl. Pünkösdkor egy napra lepihenhetnek majd azok is, akik az ünnepséget lehetôvé tették.

     Lepihenhetnek és mindegyikük leszakíthat munkabérül egyet, a gesztesi vár környékét annyira jellemzô, Magyarországon legpompásabb virágzó, állítólag Olaszországból idetelepített ibolyavirágokból, hogy azután folytassák turistamunkálkodásukat másokért, az egész magyar turistatársadalomért.

*

     A Magyar Munkások Turista Egyesülete pünkösd vasárnapján avatta fel a várgesztesi menedékházát, ahol az egész magyar turistatársadalom ünnepelt. A kora délelôtti órákban már minden irányból megérkeztek az avatóünnepség résztvevôi, a minisztériumok, a megyei hatóságok, a Turista Szövetség s a társegyesületek kiküldöttjei. Rajtuk kivül szép számban jelent meg a környezô falvak érdekl?7dô népe s az Esterházy-uradalom erdôtiszti kara is. Az ünnepség, melynek díszvédnöke maga a tulajdonos földesúr, gróf Esterházy Móric s fôvédnökei az összkormány tagjai voltak, a déli órákban tábori misével kezdôdött, melyet Gráf Mihály plébános tartott. Szentmise után nagyhatású beszédben vázolta a turisták természetszeretetének rúgóit. Azután a várudvaron összegyűlt közönség elénekelte a Himnuszt, majd Ankner Béla, a MMTE. elnöke üdvözölte a megjelenteket. Lendületes beszédében feltárta azokat a momentumokat, amelyek egyesületét a menedékház felépítésére sarkalták. Dr. Zibolen Endre gimn. igazgató, az egyesület védnöke szép szavakkal ecsetelte azt a lelki harmoniát, amely a magyar munkások és az arisztokrata magyar földesúr között az Isten, a Haza és a Természet rajongó szeretetén keresztül kifejlôdött s amely lehetôséget nyujtott arra, hogy közös munkával felépülhetett a Vértes elsô menedékháza olyan helyen, ahol csaknem hétszázesztendôs tradiciók s a modern kor szociálhigiéniás törekvései ölelkeznek. Ezután a Magyar Turista Egyesület történelmi és természeti emlékbizottsága nevében dr. Csury Jenô leplezte le gazdag tartalmú beszéd kiséretében azt az emléktáblát, melyet egyesületünk adományozott a magyar munkások történelmi jelentôségű menedékházának falaira. A vörösesbarna márványtáblán szépmívű faragással ez áll: "700 éves multról beszél ez a rom! Gesztes már a XIII. században a Csák nemzetség ôsi birtoka. A vár a tatárdúlás után épült. Csák Máté halála után a koronára száll és királyi vár marad 1438-ig. Ebben az idôben Zsigmond nejével, Máriával és Albert herceg, a késôbbi király fordul meg falai közt. A Hunyadiak korában a Rozgonyiakhoz, majd az Ujlakyakhoz kerül zálogba. 1495-ben II. Ulászló látogatja meg. 1517-ben Török Imre nándorfehérvári báné. A mohácsi vész után török kézre jut és több ízben gazdát cserél. 1598-tól végleg magyar marad. Rövid idôre Bocskay szállja meg. 1632-ben II. Ferdinánd gr. Esterházy Miklós nádornak adományozza. Azóta e családé. A szatmári béke után jelentôsége elvész. - Magyar Turista Egyesület. - 1932."

     A leleplezés után Nagy József mondotta el alkalmi szavalatát, majd Vörös Tihamér alelnök a Turista Szövetség részérôl, az erdôigazgató Esterházy Móric megbízásából, Papp Dénes a MTE., Horn K. Lajos a Mecsek Egylet és M. Hegymászók E., dr. Zsembery Gyula a Cserkészszövetség és még többen szólaltak fel más turista egyesületek üdvözletét tolmácsolva. Ankner Béla zárószavai és a Szózat eléneklése után közös ebéd volt a várrom melletti platón.

     A közönség jólesô örömmel szemlélte az antik romok között megépült modern menedékhelyet, ahol egy földszinti nagy teremben 30 ágy áll a megszálló turisták rendelkezésére, míg az emeleti hatalmas lovagterem pompás kilátásaival, s a közeljövôben megépülô kandallójával a társalgó szerepét fogja egyelôre betölteni.

     Gróf Károlyi Gyula miniszterelnök is megtekintette családjával a délután folyamán a menedékházat, amely a magyar turistalelkesedés és lankadatlan szorgalom beszédes bizonyítéka. - Dicséret illeti meg egyébként a Magyar Munkások Turista Egyesületének egész vezetôségét, minden egyes tagját, mert úgy az ünnepség gondos megrendezése, mint a szép gondolat megvalósítása további értékes turistaműködésük biztos záloga!

p.gy. [dr. Peitler Gyula]   



A várgesztesi menedékház régi képeslapon


 

  Vas Benjamin írása, Turisták Lapja, XLIV. évfolyam 11. szám, 1932. november, 302. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Vértes vadonában.

"Tout est plein de jour, même la nuit ..." (Victor Hugo.)


     A Janus-arcú természetnek mi többnyire csupán a nappali arcát ismerjük. Éjjeli arcát nagyon kevesen látták. Kevesen tudják, milyen csodaszép a természet éjjel, amikor mintegy leveti álarcát s pihen. Kevesen szánják rá magukat, hogy a természetet éjszaka felkeressék. Még azok is, akik nappal szívesen járják az erdôt, idegenkednek az éjszakai barangolástól; idegenkednek a sötétségtôl, a fokozott veszélytôl, a terep nehézségeitôl, holott mindez csak növeli a kirándulás vonzóerejét. Ha az emberek sejtenék, mennyi csodát rejt a természet éjjel, gyakrabban feláldoznák az álmukat, hogy egy pillantást vethessenek a Szibilla-könyvbe, amely csupán éjszaka tárul fel elôttünk.

     Szombaton este indultunk a kelenföldi állomásról. Október elseje van; korán sötétedik. Elôkészítjük a lámpásokat s vígan nekivágunk a szári rétnek. Meglepôen enyhe az éjszaka. Langyos szellô fogad bennünket, mintha elkésett tavasz keze simogatna. Elôttünk sötétlik a Vértes. Friss iramban tapossuk a szederfaszegte országút porát, míg végre befogad az erdô.

     Itthon vagyunk. Mi turisták itt érezzük magunkat itthon: az erdôn. Nem félünk tôle. nem riaszt vissza sem magánya, sem sötétsége. A hétköznapok során felzaklatott, csalánverte lelkünkre gyógyír a magány; a sötétség jól esik s megnyugtatja felcsigázott idegrendszerünket. Itthon vagyunk. Vén fák bólogatnak. Sűrű lombjuk összeborul felettünk, mint valami sátor. Felgyúló villanylámpánk ellipszis-alakú fényfoltot rajzol elénk s mi ebben a fényfoltban haladunk elôre, mintha fény-alagutat vájnánk magunknak a sötétségbe. Jobbra-balra az éjszaka fekete kárpitja; mögötte néha felrebben valami, avar zörren, száraz ág csörren, ritmikus dobbanások árulják el, hogy álmából felvert ôz menekül elôlünk. Hangok, neszek hallatszanak az erdô mélyébôl; megállunk s figyelünk: vajon mi lehetett? A mélységes csendben még a legcsekélyebb huppanás is sejtelmesen hat. A titokzatosság órája ez.

     Kiérünk a tisztásra s elénk tárul a panorámák panorámája: a csillagos ég. Fehér kar öleli át: a Tejút. Jobbra-balra tôle csillagmiriádok. Nincs holdvilág, ami elhalványítaná a csillagok fényét; szinte túlságos intenzitással ragyog valamennyi égitest. Sziporkázó ablakok nyílnak az égbolton s rajtuk keresztül belátunk a világegyetem rejtett messzeségeibe. Olvassuk a Természet könyvének egyik leggyönyörűbb lapját s amit belôle olvassunk, oly szép, oly nagy, oly mély, hogy torkunkon akad a szó. Csodás szépségek tárháza az éj, titkok kincsesládája, amelybôl Victor Hugó szedte gondolatgyémántjait; lenyügözô misztérium, mely még Kant hatalmas lángelméjét is gyermeki alázatra késztette.

     A Fánienvölgy után a Bodzásárok sűrű erdeje vesz körül; vezetôink az MMTE. tagjai, pompásan el tudnak igazodni az egymást minduntalan keresztezô jelzetlen ösvények között. Este fél tizenegykor már fent vagyunk a gesztesi várban.

     Régi romok között rakott magának fészket a derék, dolgos Magyar Munkások Turista Egyesülete. Hangyaszorgalommal takarították el a törmeléket, hogy az ódon falak között turistamenedékházat s otthont létesítsenek mindazok számára, akik a Vértesbe jönnek egészségért, életkedvért. Nem ismerek menedékházat sem Magyarországon, sem külföldön, ahol olyan meghitt volna a hangulat, olyan szíves a vendéglátás, olyan megható az egész miliô, mint itt a gesztesi várban. Sokszor voltam már benne és sokszor fogok még odamenni; úgy járok oda, mintha hazamennék.

     Rég elmult éjfél, mire eszünkbe jut, hogy aludni kellene menni. Vége szakad a kedélyes tereferének, szalmazsákjainkat a várudvar egy zugába visszük s szabad ég alatt töltjük az éjszakát. felettem csillagos baldachin, sokáig gyönyörködöm benne s nincs az a császár, akivel cserélnék.
 
... "At iam nox humida coelo
Praecipitat suadentque cadentia sidera somnos ..."


     Tudnivaló, hogy "romokban heverni" egészen különleges élvezet. A várfalak bomladozó tetejérôl le-lehull egy kô vagy vakolatdarab s mi örülhetünk, hogy nem az orrunkra pottyan. Hát még ha az a meteor hullana ölünkbe, amely épen végighasította az eget. Mikor az ember legédesebben alszik, felsivít egy éji madár csatakiáltása: Huj, huj! A kuvik nagy buzgalommal igyekszik pótolni a nyugalomba vonult fülemilét. Az éjszaka folyamán újabb vendégek érkeznek a várba s a gyengébb idegzetűek azt hihetnék, kisértetek járnak. Kissé huzatos a várudvar; az ólomkeretes ablakoknak régen nyoma veszett s a tátongó réseken át szabadon jön be a friss szellô. Nem is szellô az már, hanem szél a javából. Hajnal felé kerekedik s erônek erejével le akarja húzni rólunk a pokrócot. Mikor felébredek, csodálkozva nézek végig magamon s tiroli háztetônek érzem magamat: míg én aludtam, egy jótét lélek hatalmas köveket rakott a pokrócom szélére, hogy megrögzítse. Jól is tette, mert különben mindenestül elvitt volna a szél; kár lett volna a pompás meleg pokrócért.

     Másnap Vitányvár felé vettük utunkat. Ragyogó ôszi nap tárta elénk csodáit. Teljes igézô szépségében még egyszer ki akart bontakozni elôttünk az Ősz. Szinte Nyárnak nézem, oly friss, oly üde. A kék égen leheletszerű finom felhôfoszlányok lebegnek. Az erdô még egészen zöld, mint nyár derekán, csak itt-ott kérkedik aranyruhájával egy-egy kacér kis nyírfa, mint a váciutcai hölgyek szoktak az új ôszi divat elsô remekeivel. Október van és olyannyira távol van tôlünk minden elégikus hangulat, mintha áprilist mutatna a naptár. Az elmúlásnak, pusztulásnak sehol semmi jele: semmi sem mutat a közeledô télre, semmi sem indul még hervadásnak. csupa ragyogás, csupa boldog csend a világ.

     A Lófô tetején pihenôt tartunk s a bokrok árnyékában leheveredve, hallgatva nézzük az elôttünk elterülô szelíd szép vidéket. vasárnap van. Jancsi barátunk lelkében nemes húrok rezdülnek meg s a sok szerelmes népdal után most akaratlanil zsoltár fakad az ajkán: "Az Ur énnékem ôrizô pásztorom ..." Lelkünk, szavunk belekapaszkodik az imába. És együtt énekeljük hárman az ôsi szép zsoltárokat; szívünket Hozzá emeljük, mint ôseink, kik Benne bíztak eleitôl fogva.

     Vitány vára a történelemben nem játszott szerepet; sztratégiai jelentôsége sem lehetett nagy, de a fekvése gyönyörű s a kilátás a várfokról igazán szép. Maga a vár meredek kúpon épült; körülötte vihatszaggatta fák állnak ôrt, mint megannyi sebesült katona. A fal helyenként kétemeletnyi magasságot is elér. Mikor utoljára itt jártunk, az egyik résben egy kis baglyot találtunk; csöndesen gubbasztott kuckójában s álmosan pislantott ránk, amikor bekukkantottunk hozzá. Ez a kis bagoly volt az egyetlen élôlény a várban, nyilván a várnagy hazajáró lelke. Szerettük volna okosnézésű kis madarunkat viszontlátni, de ezúttal nem volt otthon; úgy látszik, másutt volt elfoglalva vagy más résben aludta déli álmát.

     Napsütötte gerincen megyünk hazafelé. Embernyi kalászok imbolyognak körülöttünk. Izes szederrel rakott bokrok megállásra kényszerítenek. Majd a Mária-szakadék pompás kis kataraktái nyujtanak nem mindennapi szórakozást. Mire Szárra érünk, épen feltűnik a vacsoracsillag.

     Victor Hugo szavai járnak az eszemben:

                     "Prenez vous par la main et marchez dans les herbes.
                     Epelez dans le ciel plein de lettres de feu,
                     Et quand ou oiseau chante, écoutez parler Dieu."
 
*

     A MMTE. vértesi menedékházának egyébként október 9-én nagy ünnepe volt, amikor a több mint 700 éves vár romjai között épült menedékház zászlószentelési ünnepét tartották meg. A vár alatti völgyben fenyôkkel körülvett, karcsótornyú templom elôtt a vármegye és környék vezetôi, valamint lelkes turistagárda várta a pompás ôszi napsütésben gróf Esterházy Móricné zászlóanyát, akit megérkezésekor a MMTE. legfiatalabb tagja, Eötvös Károly, rózsacsokorral üdvözölt és a tatabányai énekkar dallal köszöntött. Az egyesület hölgytagjai virágos zászlóágyon vitték be a templomba a díszes lobogót, melyet szentmise közben Gráf Mihály plébános szentelt fel nagyhatású beszéd kiséretében. A templom elôtt levô hôsi emlékoszlopnál dr. Zsembery Gyula emlékezett meg lendületes szavakkal a haza védelmében elesett vitézekrôl. Azután a nemzetiszínű zászlókkal feldíszített várba vonult a társaság, ahol a Himnusz vezette be az ünnepséget, majd dr. Prém Loránd, az OTT. fôtitkára mondott hatalmas, lélekbemarkoló beszédet. Gróf Esterházy Móricné szívbôl fakadó, közvetlen szavakkal üdvözölte a MMTE. szorgalmas, hazafiasan gondolkodó tagjait és adta át a zászlót az egyesület elnökének. Ankner Béla elnök úgy a maga, mint egyesülete nevében fogadalmat tett, hogy a nemzet egyetemességének érdekeit tartva szem elôtt, a hagyományok tiszteletével és jobb jövôbe bvetett hittel fognak dolgozni tovább. Nagy József alkalmi prózája után dr. Lingauer Sándor fôispán nyujtott baráti jobbot annak a munkásságnak, amely a nemzeti gondolat mellett ôszintén tesz hitvallást és hazaszeretetének s a természet iránt való rajongásának kitartó munkával sok szép tanujelét adja. A Turista Szövetség és Egyesületünk részérôl Papp Dénes, majd a többi társegyesületek kiküldöttei buzdító és a munkásturisták tevékenységét értékelô jelmondatok közben verték be zászlószögeiket.

     A Vértes turistafeltárását Ankner Béla és lelkes társai fáradhatatlan szorgalommal végzik. Uj állomása volt eme munkájuknak a fentiekben leírt zászlószentelés is, melynek magasztos ünnepsége adjon kitartást, növelje továbbra is ambicióit ennek a mindenképpen érdemes turistacsoportnak.

p.gy. [dr. Peitler Gyula]   




Megjegyzések


   Esterházy
   Móric, gróf


(Pusztamajk, 1881. ápr. 27. – Bécs, 1960. jún. 28.): nagybirtokos, miniszterelnök. 1906-ban alkotmánypárti, 1910-ben pártonkívüli 67-es programmal került be a képviselőházba, mindkét alkalommal a terebesi kerületben. 1917. jún. 15-én kormányalakítási megbízatást kapott. Kormánya IV. Károlynak a fenyegető politikai összeomlás elhárítására irányuló óvatos reformjait kívánta szolgálni, mindenekelőtt egy mérsékelt választójogi reformot. Miután ez lehetetlennek mutatkozott, két hónap után aug. 20-án lemondott. 1918. jan. 25-től máj. 8-ig a Wekerle-kormányban népjóléti és munkaügyi miniszter. A háború után egy időre visszavonult, majd 1931-ben visszatért a politikai életbe mint legitimista politikus. 1931-ben a Keresztény Gazdasági Párt képviselője. Ekkor a képviselőház külügyi bizottságának elnöke és a 33-as gazdasági bizottság tagja. Az 1939-es választáson a kormánypárt programjával képviselő. A II. világháború idején mint a képviselőház honvédelmi bizottságának tagja Kállay Miklós híve volt. 1956-ban emigrált. – M. Interviews et interpellations sur les problèmes internationaux actuels (Bp., 1935)
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)
 
   Peitler Gyula
   (Palócz) Dr


(1899. -- 1992. október 29.)

Orvos, 1930-1942 között a Turisták Lapja szerkesztője, az MTE-nek 1928-tól tagja, 1929-1941-ig főtitkára. Sokoldalú, szervező egyéniség. A Magyar Turista Szövetség tanácsának 1930-1938-ban tagja, elsősorban az irodalmi bizottságban dolgozott. Tagja volt az MTE Lomnici Csoportjának, a Medikusok, a Fecskék, a Vándorfiúk és a Zsigmondyak Társaságának is. Járt az Alpokban, a Glockneren, a Tátrában, a Dolomitokban ahol Bodnár István volt a túratársa; Bulgária hegyeiben és a Kárpátalján, valamint az Etnán. Hazai túráin Dalmady Zoltán orvos professzorral túrázott sokat. Még 80 éves korában is túrázott, elsősorban Fábián Dénessel. Sokat publikált és előadássorozatokban vett részt. Jó tollrajzokat és grafikákat készített az általa szerkesztett kiadványokhoz turista témákban, tehetséges fotós volt.
(Forrás: A Magyar Hegymászás és Turizmus Arcképcsarnoka)
 
   Zibolen
   Endre id. dr.


pedagógus, a Kanizsai Dorottya Leánygimnázium első igazgatója.
Túrócliget (ma: Szlovákia), 1885.12.01. - Budapest, 1957.02.02.
Görög-latin szakos középiskolai tanár, bölcsészdoktor.
1918-ban megalapította a Keresztényszocialista Tanítók Szakszervezetét. Rendszeresen publikált a Magyar Középiskola és a Nevelésügyi Szemle c. lapok hasábjain. Az 1919. szept. 24-én nyílt meg vezetésével az újpesti Kanizsai Dorottya Leánygimnázium. Hivatalát 1924-ig látta el. 1938-tól a bp.-i Tanárképző Intézet Trefort u.-i Gyakorlógimnáziumának igazgatója. 1947-ben tanügyi főtanácsosként ment nyugdíjba.
(Forrás: Újpest lexikon honlapja)
 
   Zsembery
   Gyula Dr


(1877. -- 1957. szeptember 15., sírja az óbudai temetőben)

Takarékpénztári ügyész, kormányfőtanácsos, a Magyar Turista Szövetség másodelnöke.

Már kora fiatalságában a turistaság felé fordult figyelme, bár más sportágakkal is foglalkozott. 1895-ben az MTE tagja lett, s 1899-ben jelent meg első túraleírása a Turisták Lapjában ("Két nap a Vértesben"). Az MTE Egyetemi Osztályának 1897-ben intézője, majd elnöke lett. Az MTE központi választmányának 1904-1906 között volt elsőízben tagja, majd ismét 1923-1925 között. 1926-1928 alelnöke, 1929-1930-ban ügyvezető elnöke. Az ő nevéhez fűződik az MTE egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Bánkúti jubileumi menedékház létesítése. Egyesülete 1935-ben tiszteletbeli tagjává választotta meg. Az MTSz munkájába 1922-ben kapcsolódott be, mint titkár; Mint cserkésztiszt 1924-ben a Cserkészszövetség főtitkára lett, majd 1933-ig ügyvezető elnöke. A cserkészeknél ő vezette be a vitorlázó repülést s az ő fáradhatatlan munkájának lett ez eredménye a vízicserkésztelepi és cserkészház. 1930-ban tért vissza az MTSz-be, amikor átvette a másodelnöki tisztet.

Irodalmi téren is sokat munkálkodott. Szerkesztette a Turisták Lapját (1922-1923) és a Magyar Cserkészt (1927), Evezést, Vezetők Lapját (1925). Cikkei jelentek meg a Turisták Lapjában, Turista Közlönyben, az MTSz Hivatalos Értesítőjében. Művei közül:
  • Evezés és rokonsportok, (1921),
  • Fertő-balatoni utunk, (1914),
  • 1000 km hazai vizeken,
  • Turista térképismeret (1937).
A közélet terén is jelentős szerepe volt: egyik alapítója és több mint két évtizeden át elnöke volt a Keresztény Pénzintézeti Tisztviselők Országos Szövetségének, tagja az Idegenforgalmi Tanácsnak, az Országos Sport Központnak, a Testnevelési Főiskola tanára, tartalékos tüzérszázados, a Polgárdy Géza által szerkesztett Magyar Turista Lexikon főmunkatársa.

Zsembery a turistaság és a rokonsportok legkiválóbb elméleti és gyakorlati szakértője volt, főleg a turista vezetőképzés terén ért el szép eredményeket, mint az MTSz vezetőképző bizottságának elnöke.
(Forrás: A Magyar Hegymászás és Turizmus Arcképcsarnoka)