Soproni-hegység



Várhely kilátó


  Soproni-hegység

A Soproni-hegység (németül Ödenburger Gebirge vagy Brennberger Hügelland) az Alpokalja osztrák-magyar határon átívelő hegyvonulata, amely a Keleti-Alpokhoz kapcsolódó Rozália-hegység és a Kisalföld között képez átmenetet.

A Soproni-hegység magyarországi részének két fő völgye a Füzes-árok a Kecske-patakkal, valamint a Brennbergi-völgy a Rák-patakkal. Jelentősebb vízfolyás még a Liget-patak. Kisebb, mesterséges tavak: Hermesi-tó, Fehér-úti tó, Szalamandra-tó. Az állandó források száma 25.

A természetes állapotú erdők közül kiemelkednek a terület bükkösei, valamint gyertyános-kocsánytalan tölgyes állományai. Ez utóbbiak gyepszintjében nyílik az erdei ciklámen. A gesztenyés-tölgyesek cserjéje a fekete áfonya. A magyarországi részen a telepítéseknek köszönhetően ma az erdők 50-55%-a tűlevelű fenyvesekből áll.

Igazi különlegességnek azok az elemek számítanak, amelyek a Keleti-Alpokból ereszkednek le idáig. Ilyen például a farkasboroszlán és a fürtös bodza. Magyarországon csak itt él a havasi palástfű és az enyves aszat.

Az állatvilág értékes képviselői a madarak közül az uhu, a fekete harkály, a búboscinege, a fenyvescinege és a kormosfejű cinege, a hegyi billegető, a süvöltő és a keresztcsőrű. Előfordul továbbá a szirti sas, a siketfajd, a császármadár, a törpekuvik, holló, a havasi szajkó, a hajnalmadár és a vízirigó. A kétéltűek közül említést érdemel a foltos szalamandra. A rovarvilág jellegzetes képviselői az egyes alhavasi lepkefajok, az alhavasi futrinka, a havasi cincér.

A Soproni-hegység 4905 ha kiterjedésű magyarországi területét 1977. március 30-án teljes egészében Tájvédelmi Körzetté nyilvánították. A Soproni Tájvédelmi Körzet a Fertő-Hanság Nemzeti Park része. Ennek 85%-a erdő, 15%-a pedig rét. Jellegzetes kőzetei az ortogneisz, a fillitszerű csillámpalák, a fehér kvarcit és a leukofillit. Ezek szép feltárásai a nándormagaslati, a deák-kúti és a bánfalvi kőfejtők. A Soproni Tájvédelmi Körzet turistatérképpel a kézben könnyen bejárható, és az ismeretszerzést a Ciklámen tanösvény is segíti.
(Forrás: Wikipédia)



Soproni Tájvédelmi Körzet

A védett terület nagysága: 4 095 hektár, ebből fokozottan védett 705 hektár.
Elhelyezkedés: A tájvédelmi körzet a Soprontól nyugatra eső Soproni-hegység területe.
Látogatás: Szabadon látogatható.
Kezelő: Fertő–Hanság Nemzeti Park Igazgatósága

A Soproni-hegység Magyarország egyik legnyugatibb földrajzi egysége. Az Alpokaljához tartozó hegységet geológiai felépítése, a különböző kristályos pala- és alpi hordalékkőzetek is az Alpokhoz kötik. A völgyekkel, árkokkal gazdagon tagolt hegységet szubalpin klímája miatt nem túl meleg nyár, viszonylag enyhe tél és bőséges csapadék jellemzi. A legmagasabb pontjain mintegy ötszáz méter körüli magasságot elérő hegységet források, bővizű patakok, kisebb-nagyobb természetes és mesterséges tavak jellemzik. A tájvédelmi körzet valójában egy kisebb és egy nagyobb részből áll. A Soprontól keletre eső rész a kristályos palából álló Harkai-kúp védett területe. A valóban kúp alakú hegység fennsíkszerű tetejének botanikai értékét az adja, hogy – ritka jól látható módon – választóvonalat képez a terület alpesi (pontosabban szubalpin) és pannon flórája között. A hegy szubalpin jellegét a kiterjedt – és nyár végén gyönyörű kékben pompázó – csarabosok, és a fekete áfonya jelzi. A Soproni-hegység nagy részének uralkodó erdei a mészkerülő montán (hegyvidéki) bükkösök, a hegy szoknyáján pedig a – szil, kőris és juhar elegyes – gyertyános-tölgyesek jellemzőek. Az aljnövényzet fajösszetételére erős hatást gyakorol a közeli Alpok flórája. Az erdészeti tevékenység és a telepítések miatt gyakoriak a különböző fenyőfajokkal kialakított fenyves-elegyes erdők is. A völgyaljakban kialakuló nedves területeken gyakran kisebb-nagyobb égerlápfoltok kísérik a vízfolyásokat. A nedves területek, patakvölgyek jellegzetes védett növényei az acsalapu, a csarab, az erdőkben fekete áfonya és farkas boroszlán, havasi palástfű, kornistárnics, erdei ciklámen virít. Hazánkban csak itt található berki lizinka.

A domborzatilag igen változatos hegység legértékesebb, és talán legszebb erdőtársulásai mégis a szelídgesztenyések. A közel négyszáz méter magas Károly-magaslat alatt vörösfenyővel alkot fokozottan védett erdőt, amelytől pár lépésre már tölgyes szelídgesztenyés húzódik (Dalos-hegy), és itt található az egyik szigorúan védett csarabos is. A Sopron és Brennbergbánya között található Várhegy szintén szigorúan védett terület. Ennek csak egyik oka a csodálatos jegenyefenyves, a másik a hegyen feltárt kelta-illír vaskori temető, amelyből rengeteg egykori szerszámot, és fegyvert ástak elő a régészek. A több mint kétszáz sír a kutatók szerint majd' háromezer éves, és egy kiterjedt védelmi árok- és sáncrendszer tövében található. Az igen értékes leletet hallstatti kultúraként ismeri a nemzetközi irodalom. A Soproni-hegység további három szigorúan védett, de látogatható része az Asztalfői-bükkös, amely az egykori szálaló gazdálkodás eredményeképp alakult ki, amikor szálanként vágták ki a vágásérett fákat, ezért az erdő folyamatosan újult fel. Ezért a bükkösben egymás mellett láthatók a több száz éves fák a fokozatosan felújuló fiatal, néhány tízéves egyedekkel. Szintén értékes és szép a Tolvaj-árok ősöreg lucerdeje – de a legszebb és legértékesebb rész minden bizonnyal a Görbehalomtól induló Hidegvíz-völgy. A kápráztatóan szép völgy mikroklímája valóban akár hat-hét fokkal is hidegebb, és sokkal magasabb relatív páratartalmú a környezeténél. Ezért aztán jól érzi magát a szubalpin hegyi árnika, struccharaszt, enyves aszat, havasi palástfű stb.

A terület állatvilága is jellegzetes, és igen gazdag. A hegyvidéki rovarfajok legszebbjei a cincérek és a futrinkák. A tiszta vizű patakokban sebes pisztráng él, a nedves terülteken gyakori a foltos szalamandra és a gyepi béka. A patakvölgyek ritka fészkelője a vízirigó, az erdők háborítatlanabb területein fekete gólya és császármadár él, de még előfordul a siketfajd is. A fészkelők között több hegyvidéki faj is megtalálható: a keresztcsőrű, a süvöltő, több cinegefaj (kormosfejű, búbos, fenyves), a hegyi billegető, a holló és költ a területen uhu is.

A terület kultúrtörténeti szempontból is jelentős ipari emlékei a brennergbányai aknák, amelyekben a 18. század közepén indult meg a szénbányászat. A bányásztelepülés egykor a sorban nyíló aknák köré épült, szerkezete máig őrzi ezt a jellegzetességet. A Soproni-hegység területén igen jól kiépített turistaút-hálózat fogadja az ide érkezőt.
(Forrás: Soproni Tájvédelmi Körzet)


Károly-magaslat (398 m)

A magaslat és a kilátó mai neve egy soproni polgár, Romwalter Károly emlékét őrzi.
A nyomdász, lapkiadó fiával együtt ácsoltatta 1878-ban ezen a helyen az első kilátót. Ennek „elöregedése és magas javítási költségei” miatt határozták el a városszépítők 1902-ben, hogy „a hely méltóságának megfelelő kilátót építünk fel, kőből”. Az adományokból összegyűjtött pénz azonban egy bankcsőd miatt elveszett, ezért a Winkler Oszkár tervei alapján folyó építés csak 1936-ban fejeződött be. Sok hányattatás után 1996-ban a Károly-kilátó a városi önkormányzat visszaadta az építményt a Soproni Városszépítő Egyesületnek, és ebben az évben végre sikerült a legsürgősebb feladatokat elvégezni, és megnyílt a "Botanikusok szentélyének" nevezett állandó kiállítás.

Miért éppen a botanikusok kaptak itt emlékhelyet? A válasz egyszerű! A városhoz sok-sok szállal kötődő, a környék botanikai értékeinek feltárásában érdemeket szerzett természetkutatók iránti tisztelet, amellyel a város adósságot törleszt. A tárlók és a rövid ismertetők átfogó képet adnak Kitaibel Pál (1757–1817), Gombocz Endre (1882–1945) és Kárpáti Zoltán (1909– 1972) munkásságáról.

A falakon Csapody Vera festményei láthatók, amelyeken Kitaibel és Waldstein szerzőségét őrző növényeket örökített meg. Dokumentumok sora „igazolja”, hogy a Sopronban született Gombocz Endre és Kárpáti Zoltán milyen nagy szerepet vállalt Kitaibel szellemi örökségének megismertetésében. Gombocz kiadta Kitaibel kézírásos útinaplóját, Kárpáti kiharcolta, hogy utcát nevezzenek el a két botanikusról, emléktáblát állíttatott Sopronban és irányította az évfordulós ünnepséget. Az egyik tárlóban helyet kaptak a Kitaibelhez fűződő postabélyegek, a nevét őrző középiskolai tanulmányi verseny dokumentumai és a Kitaibelia botanikai folyóirat is.
(Forrás: Élet és Tudomány)
  • Csapody Vera (Bp., 1890. márc. 29. – Bp., 1985. nov. 6.): botanikus, muzeológus, Állami díjas (1980). A bp.-i tudományegy.-en szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát 1913-ban. 1932-ben Szegeden doktorált a botanika tárgykörében. 1913-tól a Sacré Coeur Sophianum Leánygimn. matematika-fizika tanára, 1936-1948 között ig.-ja volt. 1945 és 1965 között a Természettudományi Múz. Növénytárának tudományos főmunkatársa volt. 1966-ban vonult nyugdíjba, s ekkor Entz-éremmel tüntették ki. Tanári munkája mellett már az 1910-es évektől kezdve foglalkozott növényakvarellek készítésével, s ezt a tevékenységét 1922-től Jávorka Sándor akadémikus irányításával folytatta. 1924-25-ben jelent meg Jávorka A magyar flóra c. műve, amelyet már ~ illusztrált. Ezt követően öt év alatt alkotta meg A magyar flóra képekben c. alapvető munkáját, amely még ma is a leginkább használatos növényatlasz Közép-Európában, s az a kárpáti, pannóniai, illír és mediterrán táj flórájá tmutatja be. Másfél évtizeden át gyűjtötte és csíráztatta a növények magvait, s azok segítségével készítette el 1968-ra a német magyarázattal megjelent csírahatározóját. 1970-től Debreczy Zsolttal együtt szerk. egy dendrológiai atlaszt, de e műve már torzó maradt. Életműve valóban egyedülálló: eredeti növény-akvarelljeinek száma ugyanis meghaladja a 12 ezret, s emellett háromezer táblarajzot készített, s ezek legérdekesebbjeivel számos nemzetközi kiállításon is sikert aratott. – F. m. A magyar flóra képekben. Iconographia (4090 növény rajzával, társszerző Jávorka Sándor, 1. kiad. 19 füzetben, Bp., 1929-1934, egybekötve: Bp., 1975, 1991); Magyar gyógynövények (Jávorka Sándorral, Bp., 1948); Erdő-mező virágai (Jávorka Sándorral, Bp., 1950); Színes atlasz Magyarország kultúrflórájához (Bp., 1962); Kerti virágaink. Közép-európai dísznövények színes atlasza Jávorka Sándorral, Bp., 1962); A növényszervtan terminológiája (Priszter Szaniszlóval, Bp., 1963); Magyar növénynevek szótára (Priszter Szaniszlóval, Bp., 1966); Kis növényhatározó (Simon Tiborral, Bp., 1966); Erdei fák és cserjék (Csapody Istvánnal és Rott Ferenccel, Bp., 1966); Keimlingsbestimmungsbuch der Dikotyledonen (Bp., 1968); Télen is zöld kertek (Debreczy Zsolttal, Bp., 1971); Vadvirágok (1-2, Alaránszky Andrással és D. Nagy Évával, Bp., 1972); Erdő-mező növényei (1-2. Csapody Istvánnal és Jávorka Sándorral, Bp., 1980); Védett növényeink (Csapody Istvánnal, Bp., 1982); A colour atlas of flowering trees and scrubs (Tóth Imrével, Bp., 1982). – Irod. Sz. Lacza Júlia: Cs. V. 80 éves (Botanikai Közl., 1971); Lacza Júlia: Cs. V. 90 éves (Botanikai Közl., 1981); Debreczy Zs.-Rácz I-Tóth E.-né: Cs. V. (Kertészet és Szőlészet, 1985); Szabó László: Cs. V. (Növénytermelés, 1986); Debreczy Zsolt: In memoriam V. Cs. (Ann. Mus. Nat. Hung., 1986); P. Hartyányi Borbála: Cs. V. (Magyaragrártörténeti életrajzok A–H, Bp., 1987).
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)

  • Gombocz Endre (Sopron, 1882. jún. 9. – Bp., 1945. jan. 16.): botanikus, múzeumigazgató, az MTA l. tagja (1939). ~ Zoltán nyelvtudós öccse. Tanulmányait a bp.-i egyen végezte. 1906–19-ben leánygimn.-ban tanított, 1918-ban egy.-i magántanár lett. 1919–29-ben a női polgári isk. tanárképző tanára, utána az MNM Növénytárához került, ig.-őr, 1941-től nyugalomba vonulásáig, 1942-ig a Növénytár ig.-ja. 1935-ben egy.-i c. ny. rk. tanár. 1925-től haláláig első, ill. főtitkára volt a Természettudományi Társ.-nak, a Növénytani Szakosztálynak több ízben elnöke, ill. jegyzője. Halálát bombatalálat okozta. Tudományos munkássága kezdetben Sopron vm. flórájának kutatására irányult, majd növényrendszertannal foglalkozott. A nyárfákra és keverékfajaikra vonatkozó vizsgálatait két monográfiájában ismertette (1908 és 1928). Működésének fő területe a m. botanika történetének kutatása és irodalmának összegyűjtése volt, e művei a m. botanika korábbi történetének máig is legteljesebb forrásai. Szerk. a Botanikai Közleményeket (1921–25; 1937–39); a Természettudományi Közleményt (1925–39), a Természettudományi Társulat Évkönyvét (1927–39) és a Természettudományi Lexikont (1934). Posztumusz kiadott munkájában Kitaibel Pál útinaplóit dolgozta fel (1945). M. Sopron vármegye növényföldrajza és flórája (Bp., 1906); A Populus-nem monográfiája (Bp., 1908); A bp.-i egy.-i botanikus kert és tanszék története (Bp., 1914); Rendszeres növénytan (I–II. Pécs, 1925–27); A magyar flóra kutatói (Bp., 1936); A magyar botanika története (Bp., 1937); A magyar növénytani irodalom bibliográfiája, 1578 –1900 (Bp., 1939). – Irod. Jávorka Sándor: G. E. emlékezete (Botan. Közl. 1947); Csapody István: G. E. soproni diákévei (Soproni Szle, 1959. 2. sz.).
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)

  • Kárpáti Zoltán (Sopron, 1909. okt. 1. – Bp., 1972. jún. 18.): növényföldrajz- és rendszertankutató, dendrológus, egyetemi tanár, a biológiai tudományok doktora (1955). A bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán doktorált (1932). Eötvös-kollégista volt. Természetrajz-kémia tanári oklevelet nyert (1933). 1933–36-ban a bp.-i tudományegy. Növényrendszertani lntézetében Tuzson János mellett gyakornok, közben több külföldi tanulmányúton vett részt. 1936–49-ben a Bp. Főváros Vegyészeti és Élelmiszervizsgáló Intézet mikroszkópiai osztályán vegyész; 1941-ben magántanárrá habilitálták. 1950-től az Agrártudományi Egy. kertészeti karán (ill. a későbbi Kertészeti Főisk.-n) tanszékvezető egy.-i docens. 1954-től 1971-ig, nyugdíjazásáig a Főisk.-n (ill. Kertészeti Egy.-en) tanszékvezető egy.-i tanár. Működése alatt megszervezte a Növénytani Tanszék munkáját, és létrehozta a soroksári botanikus kertet. Számos hazai és külföldi tudományos társ. és bizottság tagja volt. Jelentős tevékenységet fejtett ki a flórakutatás, növényrendszertan és a dendrológia terén. Nevét 8 virágos taxon őrzi. Fontos dendrológiai kérdéseket tisztázott. Nevezetes bibliográfiai és szerk.-i tevékenysége is. A Cambridge-i Flora Europaea szerk. bizottsági tagja és területi referense. Szerk. a Botanikai Közleményeket (1953–62), A növények világát (II., Bp., 1969), a Magyarország Kultúrflóráját (1963–72). Számos szakközleménye jelent meg. – F. m. Kertészeti növénytan (Bp., 1953); Magyar flóra (Növényhatározó, II., Soó Rezsővel, Bp., 1968); Alkalmazott növényföldrajz (Terpó Andrással, Bp., 1971). – Irod. Csapodi István: K. Z. (Soproni Szle, 1973); Terpó András: K. Z. emlékezete (Botan. Közl., 1973. 60.).
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)

  • Kitaibel Pál (Nagymarton, 1757. febr. 3. – Pest, 1817. dec. 13.): természettudós, polihisztor, egyetemi tanár. Papi pályára indult, 1780-ban azonban a budai egy. jogi karára iratkozott be, majd az orvoskaron folytatta tanulmányait. 1784-ben Winterl József Jakab professzor mellett ő az első botanikus adjunktus. 1785-ben orvosdoktori oklevelet szerzett. Működését az egy. botanikus kertjében kezdte. Rendezte a Mygind-féle herbáriumot, ezzel lerakta az egy.-i herbárium alapját; gyarapította és rendszerezte a botanikus kert állományát. A kormány megbízta a hazai ásványvizek és természeti viszonyok tanulmányozásával. 1792–1816 között Erdély kivételével az egész akkori Mo.-ot beutazta. Mint igazi polihisztor, útinaplóban természeti leírásain kívül néprajzi megfigyeléseit is leírta. 1795-ben bártfai útján megismerkedett Waldstein Ádám gróffal, aki barátja, munkatársa és támogatója maradt a továbbiakban. 1810-ben a tanszékek szétválasztásával ~t a botanika tanárává és a botanikus kert prefektusává nevezték ki, az egy.-en azonban sem addig, sem azután nem adott elő. 1813-ban kötelezték Mo. természetleírásának és flórájának megírására. Egészségi állapotának rohamos romlása miatt 1816-ban nyugalomba vonult, összefoglaló flóraművét sem tudta megírni. Gyűjteményét és kéziratait a nádor megvette az MNM számára és ezzel lerakta a természetrajzi tár alapjait. 275 növényfajt és fajalatti egységet írt le, amelyek időtállónak bizonyultak (a hazai flóra jellemző fajainak mintegy felét ő fedezte fel), 50-nél több növény viseli nevét, köztük a Kitaibelia vitifolia. Nemcsak flórakutató, de ökológiai és növényföldrajzi megfigyelései is vannak. Több új hazai állatot is fedezett fel, így a földikutyát, az Ablepharus pannonicus gyíkot stb. Jelentős mint mineralógus (ő a tellur igazi felfedezője, vö. Gombocz Endre: Term. Tud. Közl. 1913), először állított elő klórmeszet, hidrogénferrocianidot, nehézfémek zsírsavakkal alkotott sóit stb., tőle származik az első hazai földrengés szakszerű leírása (Mór, 1810). A balneológia m. úttörője, 150 ásványvizet elemzett meg. A Természettudományi Társulat gondolatának első hirdetője. Ő volt a századforduló legnagyobb m. természettudósa. – F. m. Descriptiones et icones p! antarum rariorum Hungariae (Waldstein Ádám gr. támogatásával és szerkesztésében, Viennae, I–III., 1799–1812, 280 folio színes növénymetszettel); Plan zu einer ungarischen Gesellschaft für Naturkunde (Pesth, 1802); Topographische Beschreibung von Ungarn (Pesth, 1803); Dissertatio de terrae motu… in genere ac in specie Mórensi anno 1810 (Tomcsányi Ádámmal, Budae, 1814); Hydrographia Hungariae (posztumusz mű, I–II, kiadta Schuster János, Pest, 1829); Reliquiae Kitaibelianae (kiadta Kanitz Ágost, Halle, 1863); P. Kitaibelii Additamenta ad floram Hungariae (kiadta Kanitz Ágost Verh. Zool.-Bot. Ges. Wien, 1863); Diaria itinerum Pauli Kitaibelii (K. útinaplóinak teljes szövege, szerk. Gombocz Endre, Bp., 1945)- Irod. Gombocz Endre: K. és kora (A magyar botanika története, Bp., 1936); Jávorka Sándor: K. P. (Bp., 1937, teljes bibliográfiával); Tasnádi Kubacska András: K. P. (Terin. tud. Közl, 1957.); Jávorka Sándor: K. P. Születésének 200-ik évfordulójára (Magy. Tud. 1957).
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)

  • Romwalter Károly (Kőszeg, 1825. máj. 26. – Sopron, 1902. márc. 26.): nyomdász. Szakmai ismereteit Bécsben, Pozsonyban és Sopronban szerezte. 1850-ben megvette a Sopronban 1734-től működött Lenck Sámuel-féle nyomdát. Üzemét 1895 körül kőnyomó intézettel bővítette. Nyomdája elsősorban igényes technikájú, tudományos könyvekkel vált ismertté.
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)

  • Waldstein-Wartenberg Ferenc Ádám, gróf (Bécs, 1759. febr. 14. – Oberleutensdorf, Cseho., 1823. máj. 25.): természettudós, földbirtokos. A természettudományok iránt már fiatal korában érdeklődött. 1795-ben megismerkedett Kitaibel Pállal, akinek haláláig legjobb barátja, támogatója és munkatársa maradt. Hét éven át vele együtt botanikai utazásokat tett Mo.-on. Közös nagy művük, a Plantae rariores Kitaibel munkája, de ~ végezte a szerkesztéssel és kiadással kapcsolatos munkákat. Számos mo.-i növény viseli a nevét. – F. m. Descriptiones et icones plantarum rariorom Hungariae… (Kitaibel Pállal, Viennae, 1799 – 1812). – Irod. Gombocz Endre: A magyar botanika története (Bp., 1936).
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)

  • Winkler Oszkár (Sopron, 1907. jan. 19. – Sopron, 1984. dec. 19.): építészmérnök, a műszaki tudományok kandidátusa (1963), egyetemi tanár, Ybl-díjas (1953). A bp.-i műegy.-en 1930-ban kapott oklevelet. Sopron város ösztöndíjával tanulmányutat tett Olaszországban és Németországban. Ezután Bp.-en helyezkedett el, majd 1934-ben visszatért Sopronba, ahol tervezőirodát nyitott. 1948-ban megszervezte az első vidéki állami tervezőirodát, és annak vezetője lett. 1957-62 között a Győri Tervező Váll. főépítésze. 1947-75 között az Erdészeti és Faipari Egy. építéstani tanszékének egy.-i tanára. Igen jelentős a faipari építészettel kapcsolatos tevékenysége. Fontosabb építészeti művei Sopronban: kilátótorony a Károly magaslaton (1936), az ev. tanítóképző internátusa (1942), Ady Endre Kultúrház (1951-52); más városokban: Kecskemét, OTI-székház (Hegedüs Bélával és Schall Józseffel közösen, 1948-49), Bp. Mátyásföld, Ikarusz gyár kultúrháza (1952- 54), Zalaegerszeg, filmszínház (1956-60), Keszthely, egyetemi üdülő (1966). „Pro Urbe Sopron” éremmel tüntették ki; a Soproni Egy. 1981-ben tiszteletbeli doktorrá avatta. – F. m. Építési anyagok és szerkezetek (Sopron, 1950); Erdészeti építés 1-2. (Sopron, 1950); Brno Taut. (Bp., 1980); Alvar Aalto (Bp., 1982).– Irod. Dr. W. O. (Faipar, 1985. 4. sz.); Kubinszky Mihály: W. O. (Magy. Építőművészet, 1985. 2. sz.); Kubinszky Mihály: W. O. (Soproni Szle, 1985. 5. sz.).
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)





  Ágfalva

Ágfalva (németül Agendorf): község Győr-Moson-Sopron megyében, a Sopron–Fertődi kistérségben.
A Soproni-hegység lábánál fekszik, a legközelebbi város Sopron (7 km).

Első írásos említése 1194-ből származik (Dag néven). Már az Árpád-korban jelentős részben németek lakták. A 13. században a borsmonostori apátság. A falu neve 1207-ben Dagendorf, majd 1278-ban Agendorf. Különböző viszályok után Sopron város kezébe került, így Agendorf 1848-ig Sopron jobbágyfalva volt.

Sopron földesurasága alá tartozó falvak reformációja a városéval egy időben az 1550-es években indult. 1832-ben kolerajárvány pusztított 92 halálos áldozattal, 1873-ban a járvány megismétlődött 83 áldozattal.

A századfordulón a község lakossága 1816 fő, melyből 1760 német anyanyelvű. A jómódú nemzetiségi településen fejlett háziipar volt, a paraszti gazdaságok mellett sokan a bányában dolgoztak.

A második világháborút követő időszak tragikus cezúrát hozott a falu életében: hiszen akik addig itt éltek, azok kevés kivétellel eltűntek. Ágfalváról 1537 németet telepítettek ki.
(Forrás: Wikipédia)


Ágfalva község második világháborúban elesett, eltűnt fiainak emlékhelye.

(Forrás: "Tapintható Történelem" A Magyar repülőgéproncs-kutatók hivatalos honlapja



  Brennbergbánya

Brennbergbánya Sopron településrésze Győr-Moson-Sopron megyében, a Sopron–Fertődi kistérségben.
A Soproni-hegységben, Soprontól 12 kilométer távolságban fekvő, alpesi jellegű település.
Sopronból és Ágfalváról erdei turistautakon gyalogosan vagy a hegyek között kiépített műúton gépkocsin, kerékpárral, valamint helyi járatú autóbusszal juthat el az ember. Az út 12 kilométer, emelkedése a várostól számítva 200 méter.
Az anyakönyvekben a 18. század második feléig eddig „a soproni erdőben” (in silvis Soproniensis) megjelöléssel szereplő területet a németül beszélő bányászok nevezték „égett hegy”-nek (Brennender Berg). A település neve 1793-ban lett hivatalosan Brennbergbánya.

1753-ban fedezték föl az erdőségekben rejtőzködő, jó minőségű szenet. A szájhagyomány szerint Rimbacher Pál birkapásztor figyelt fel – tűzrakása következményeként – a „nagy fekete, izzó kődarabokra”. Jelentése nyomán a soproni polgármester bizottsággal vizsgáltatta meg a jelenséget.

Hat év múlva – 1759-ben – az akkor Fenyvesvölgyként ismert területen nyitották meg Magyarország első szénbányáját. Ennek hírére zömében osztrák és német nemzetiségű családok telepedtek le a szép völgyben, és kötöttek munkaszerződést a szénvagyon tulajdonosaival. A bányát kiszolgáló épületek mellett hamarosan felépültek a szegényes bányászlakások is.

1944 végén a Vörös Hadsereg elől menekülő nyilas vezetőség ideiglenesen Brennbergbányára tette át székhelyét Farkasgyepűről, majd innen Kőszegre mentek tovább.

Az utolsó bányamunkások 1953 januárjában költöztek el. Ők a megelőző év őszétől a leszerelést végezték. 1956 novemberében öt napon át ismét folyt a termelés, de aztán végleges döntés született. Becher Nándor érzelemgazdag helytörténeti könyvében az alábbiakat írja a megszüntetés hatásairól: „Sajnos, 1959 decemberében véglegesen és örökre leállítják a brennbergi bányát. Amit kétszáz év alatt az itt dolgozók építettek, azt 1952-ben és 1959-ben lelkiismeretfurdalás nélkül szétrombolták. Így szűnt meg egy kétszázéves bányakultúra. Az élet szűnt meg Brennbergbányán, a sportkör, a híres dalárda, a 35 tagú bányász fúvószenekarral együtt. Egyik család a másik után költözött el. Igaz, nyugdíjazásuk után egyesek visszatértek az elcsendesedett településre, ahol most nagyon sok fejlesztenivaló lenne…”
(Forrás: Wikipédia)


Brennbergbánya kocsmatemplom.





Néhány az interneten fellelhetô link amely érdeklôdésre tarthat számot.



Levél a Webmesternek
© MKE 2006