Pilis és Visegrádi-hegység



Kilátás a Dobogó-kőről a Duna-kanyarra.


 
  • A Pilis és a Visegrádi-hegység

    A Pilis hegység és a Visegrádi-hegység két geológiailag jól elkülönülő, de kulturális és turisztikai szempontból egységes hegység a Dunántúli-középhegység és az Északi-középhegység találkozásánál. A köznyelvben – helytelenül – általában a kettőt együtt nevezik Pilisnek.

    A két hegységet északon és keleten a Duna, délnyugaton pedig a Vörösvári-árok és a Dorogi-medence (a 10-es főút vonala) határolja. A Pilis és a Visegrádi-hegység közötti határ a Két-bükkfa-nyergen át húzódó északnyugat–délkelet irányú törésvonal. Ezt a vonalat vízrajzilag a Két-bükkfa-nyereg vízválasztójából északnyugat felé folyó Szentléleki-patak s a délkeletnek tartó Dera-patak, az épített környezetben pedig a PomázPilisszentkereszt–Két-bükkfa-nyereg–PilisszentlélekEsztergom műút jelzi. Két nagytájunk, a Dunántúli-középhegység és az Északi-középhegység találkozása is ez a vonal.
    (Forrás: Wikipédia)
  •    
     
  • Pilis hegység

    A Pilis vagy Pilis hegység (gyakran hibásan: Pilis-hegység) egy röghegység a Duna jobb partján, Budapest és Esztergom között. A Dunántúli-középhegység legkeletibb tagja. Nem magas, de természeti szépségei miatt sokan felkeresik. Fő csúcsa a Pilis (756 m). A Pilis hegységet a Kétbükkfa-nyereg és a Szentlélek-patak völgye választja el a Visegrádi-hegységtől, amelyet a köznyelvben – helytelenül – általában szintén a Pilis hegység részének tartanak, pedig földrajzilag már az Északi-középhegységhez tartozik.

    A Pilis hegység neve a tonzúra jelentésű régi magyar pilis szóból származik, és az egykor kopasz hegytetőre utal. A középkorban ugyanis a híres budai borvidék része volt, és szőlővel volt beültetve a Pilis hegyeinek egy része, amelyeken a mai erdők csak későbbi eredetűek.

    600 méter feletti csúcsai
    • Pilis vagy Pilis-tető (756 m, a Dunántúli-középhegység legmagasabb csúcsa)
    • Nagy-Bodzás-hegy (717 m)
    • Nagy-Szoplák (710 m)
    • Kis-Szoplák (686 m)
    • Vaskapu-hegy (651 és 645 m – nem azonos az esztergomi Vaskapuval)

    Az itt felsorolt csúcsok lényegében egy tömbben, a Pilis sasbércén helyezkednek el.
    Nevezetesebb csúcsok még a Kevélyek és a sziklamászó gyakorlóterepéről ismert Oszoly.
    (Forrás: Wikipédia)

    Pilis és a Visegrádi- hegység

    A Duna mentén, Budapesttõl északra hegység és folyó házasságából született a táj. A hegyeket "képviselõ" Pilis és a Visegrádi- hegység jelentõs része a Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozik. A karsztos Pilis hegység - legmagasabb pontja a 757 méter magas Pilis-tetõ - barlangokban és forrásokban gazdag; a Visegrádi-hegység andezit tömbjeit pedig patakok, vizek barázdálták, és sok-sok völgyet hagytak hátra maguk után. A hegység legmagasabb pontja a 700 méteres Dobogókõ a magyarországi természetjárás egykori és mai központja, jelzett turistautak sokaságának kiinduló és végpontja, ahol múzeum is õrzi a magyar turistamozgalom emlékeit. A hegyekbõl meredek sziklaszurdokokban vagy lankásan ereszkedõ patakvölgyekben juthatunk le a Duna szintjére. A folyópart nagy része mára beépült, és csak imitt-amott fedezhetõk fel a hajdani ártéri erdõk maradványai.

    Forrás: Budapest-Közép-dunavidék kistérségei (MT Rt. Budapest-Közép-dunavidéki Regionális Marketing Igazgatóság, 2003.)

    Pilis hegység Barlangjait az ôsember is kedvelte, a rómaiak ôrtornyokat építettek a Duna mentén, a ma turistái vadregényes tájai miatt keresik. Legmagasabb pontja a Pilis-tetõ (756 m). A Pilisi Tájvédelmi Körzetet az UNESCO 1981-ben bioszféra rezervátummá nyilvánította, a Pilisi Parkerdõ - kirándulók paradicsoma -, a Dera-patak szurdok völgye Pilisszentkeresztrõl, az õsi kultuszhely Holdvilág-árok Pomázról közelíthetõ meg, de több túraút indul Dömösrõl is. A félelmetesen szép Rám-szakadék végigjárása csak jártas hegymászóknak ajánlott, de a Kô-hegy és a Vadálló-kövek fantasztikus sziklaalakzatai, a Prédikáló-szék teljes dunakanyari panorámát kínáló kilátója, a Búbánat-völgy és tájszépségei, a Hideglelõs Kereszt és a 700 méteres Dobogókõ kilátója és Turistamúzeuma minden évszakban, sípályái télen keresettek. Forrás: Nr. 1. itthon.hu
    (Forrás: utazzItthon.hu)
  •    
     
  • Pilis (hegy)

    A Pilis vagy Pilis-tető a Pilis hegység és egyúttal a Dunántúli-középhegység legmagasabb hegye, kedvelt kirándulóhely.

    A hegytetőn korábban a Magyar Néphadsereg légvédelmi rakétabázisa volt telepítve, melyet a rendszerváltás után felszámoltak. Az elhagyott bunkerek ma is láthatóak.
    (Forrás: Wikipédia)

  •  

    Pilis-tető a László kúpjáról.
       
     
  • Dobogó-kő

    A Dobogó-kő (vagy településrészként Dobogókő) népszerű kiránduló- és üdülőhely Pest megyében. Pilisszentkereszthez tartozik. Állandó lakosainak száma 133 fő (2001).

    Pilisszentkereszttől északra, a Visegrádi-hegység legmagasabb pontján, a Balti-tenger szintje felett 699,746 méter magasan fekszik, Budapest és Esztergom között, nagyjából félúton. Tetejéről kiváló kilátás nyílik a Duna-kanyarra, sőt, tiszta időben a Magas-Tátra is kivehető. Dél felé lankásan emelkedik, észak felé viszont meredek sziklafalak és ezekbe vágott völgyek vannak (Rám-szakadék).

    Mivel a dobogó-kői turizmusból befolyó pénzek nagy részét Pilisszentkereszt település fejlesztésére fordították, Dobogókőn 2002-ben népszavazást tartottak arról, hogy Esztergomhoz csatlakozzanak. A referendum eredményes volt, az 51 fő választásra jogosult többsége a királyváros mellett voksolt, de mivel nem sikerült megállapodni a pilisszentkereszti önkormányzattal, változás nem történt. További nehézséget jelent, hogy az Esztergomhoz való csatlakozás megyeváltást is jelentene. 2003-ban a Pest Megyei Önkormányzat nem támogatta a kezdeményezést, és a Parlamentre bízta a döntést. Várhatóan újabb népszavazást tartanak, ha a településrész lakossága eléri a 300 főt.
    Dobogókő elérhető Budapest felől a 11-es (szentendrei) úton, PomázPilisszentkereszt útvonalon, illetve Esztergom felől, Pilisszentlélek mellett elhaladva. Mindkét útvonalon Volán távolsági autóbuszok teszik jól megközelíthetővé.
    • Itt létesült 1898-ban az ország első, Eötvös Lorándról elnevezett turistaháza, amelyet 1906-ban kőépület váltott fel. Ma turistamúzeum (1983-ban nyílt meg).
    • A téli sportokra különösen alkalmas területen (sífelvonó) már a két világháború között is voltak üdülők, amelyek száma az elmúlt évtizedekben is növekedett.
    • Téry-emlékmű – Téry Ödönnek (1856-1917), a magyar turistamozgalom egyik kezdeményezőjének állít emléket (Christián Sándor műve, 1926).
    • Siketek Szűz Mária-kegyhelye, a kilátó alatt.

    (Forrás: Wikipédia)

    Dobogókő

    a Pilis-hegységben, Pest és Esztergom vmegyék határán, Pilis-Szt-Kereszt és Dömös községek határában emelkedő 700 m. magas hegy, mely északfelé meredek sziklafalakkal (u. n. Szerkövek) ereszkedik a dömösi Malomvölgy felé. E sziklafalakról egyike a legszebb kilátásoknak kinálkozik, amely a nyitrai Zobortól és a selmeci Szittnyától a Mátráig és a Bükk-hegységig terjed ki. A Magyar Turista-Egyesület megalakulása óta a D.-t nagyszámmal keresik fel turisták; legkönnyebben Pilis-Szt. Kereszt (1 1/2 óra) és Dömös felől 2 1/2 óra) mászható meg. V. ö. Thirring Gusztáv: A Pilis és a D. (Turisták Lapja, 1889. I. 83-89); Burány János: Esztergomból a D.-re (u. o. I. 200-204.), Koch Antal: A Dunai trachitcsoport jobbparti részének földtani leirása. Budapest 1877.
    (Forrás: A Pallas nagy lexikona)
  •    


    Kapcsolódó linkek.


     

      Turisták Lapja, I. évfolyam 3. szám, 1889. Junius, 83. oldal

      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    A Pilis és a Dobogókô.


         A Budapest és Esztergom közt elterülô hegység legmagasabb, legtömegesebb, s természeti szépségekben talán leggazdagabb része az a hegyvidék, mely Pilis-Szántó, Pilis-Szt.-Kereszt, Dömös és Esztergom közt terül el. E hegytömegnek két legmagasabb csúcsa a Pilis (757 m.) és a Dobogókô (700 m.); az elôbbit, mely meredek formájával már távolról imponál (a budai hegyekrôl is mindenünnen látszik s széles kúpjáról könnyen fölismerhetô), sokan ismerik s aránylag gyakrabban is keresik fel; nem úgy a Dobogókôt, melynek hosszúra nyuló lapos gerincze tévolról nézve nem vonja magára figyelmünket s melyet azért eddig csak igen kevesen ismertek. Pedig a Dobogókô a fôváros környékének határozottan legszebb pontja, melynek kilátása mindenkit, aki valaha élvezte, elragad s bámulatra késztet. A Pilis inkább érdekes formája s gyönyörű bükkesei miatt érdemli meg a látogatást; a Dobogókô páratlan kilátásával ragad el. Ezenkívül a Dobogókô megmászása is könnyebb s kevesebb idôbe és fáradságba kerül, mint a Pilisé.

         A két hegy, a Pilis és a Dobogókô tôszomszédok: aránylag igen magas nyereg, a Két bükkfa (574 m.) választja el egymástól, egyuttal ez képezi az egész hegység nyugati részében az egyedüli pontot, melyen kocsival is járható közlekedési út visz át a hegység déli oldaláról az északira. Ez út Pilis-Szt.-Keresztrôl a Három forrás völgyén megy fel a Két bükkfára s onnan - ketté ágazva - a szentléleki és a maróthi völgyekbe ereszkedik le. A völgyek, melyeket az út követ, geologiailag is nevezetes választóvonalat jelölnek a hegységben: ami azoktól észak, illetve kelet felé esik, az a dunai nagy trachyt-csoporthoz tartozik; tôle délre s nyugatra ellenben a mészkô uralkodik s helyenként dolomit is lép fel; ez a különbség a két hegycsoport formácziójában is élesen kitünik s magyarázata annak, hogy a Pilis táján oly sok barlang van, míg a trachyt-hegységben ilyet alig találunk, azonban érdekesnél érdekesebb sziklacsoportokat, mint közvetlenül a Dobogókô alatt és vele szemben a Keserüsön.

         Maga a Pilis egy minden oldalról igen meredeken emelkedô, s végül tágas fensíkba végzôdô hegy, mely úgy hatalmas tömegével, mint különösen dél felé messzire kinyuló meredek sziklás fokával mindenesetre joggal magára vonja figyelmünket. Relatív magassága a környezô lapály fölött több mint 400 méter, legmagasabb pontja (mert csúcsról voltakép nem lehet szó) déli részében, Pilis-Szt.-Kereszttôl nyugotra van. Lejtôit köröskörül - a déli sziklás fokot kivéve - pompás bükkösök borítják, melyek szemünekt gyönyörködtetik s nyári forró napokon a fáradt turistának kellemes üdülést nyujtanak. A hegy teteje mintegy 2 km. hosszú hullámzatos fensík, melynek csak déli meredek széle nyújt szabadabb kilátást kelet, dél és nyugat felé; lábaink alatt a Pilis-hegység déli része, a budai hegycsoport, a vörösvári és dorogi hegyvidék terül el s különösen érdekesek a délkelet felé hosszu vonalban elnyúló Hosszúhegy, a Kis- és Nagy-Kevély, melyeknek - minthogy épen csapási tengelyük irányában nézünk - csak keskeny gulák alakját mutató keresztmetszeteit látjuk közvetlenül egymás háta mögött emelkedni.

         Úgy a Pilis, mint a Dobogókô megmászására legjobb kiinduló pont Pilis-Szt.-Kereszt, ahová Pomázról kocsin is - bár igen rossz úton - juthatunk.

         A Pomázról Szt.-Keresztre vezetô útnak van egy igen érdekes részlete, melyet joggal nevezhetünk vidékünk egyik legregényesebb pontjának; ez a Szurdok völgye (Hluboki), Szt.-Kereszt elôtt; a nagykovácsi pusztán túl levô mészkemenczéknél keskeny völgy nyílik az úttól bal felé, melybôl egy bôvízű, tajtékzó patak meredek sziklás mederben alásiet; a keskeny, mélyre bevágódott völgy két oldalán szebbnél-szebb sziklacsoportok tornyosúlnak fel, melyek közt helyenkint csak nagy ügygyel-bajjal mászhatunk tovább: a ki a sziklák közti fáradságos mászkálást ki akarja kerülni, legjobban teszi, ha a völgy nyílásánál jobbkéz felôl (tehát a patak bal partján) kezdôdô ösvényre lép, mely a völgyet szegélyzô gerinczre kényelmesen felkapaszkodik, mindenütt szép kilátást nyújtva magába a völgybe. De tagadhatatlan, hogy a völgy szépségei alúlról nézve - ahonnan képünk is fel van véve - sokkal jobban érvényesülnek. Akik Pomázról Szt.-Keresztre kocsin mennek, azoknak is ajánlhatjuk, hogy a mészkemenczénél a kocsiról leszálljanak s az említett ösvényen a mindössze 20 percznyi utat Szt.-Keresztig gyalog tegyék meg. A Szurdok-völgy felkeresése Csobánka felôl is (a Réti-malmon át) ajánlható, a midôn is a kirándulóknak a pomázi Laszlovszky-liget kellemes nyugvó pontul szolgálhat.

         Szt.-Keresztrôl, a kálvária mellett elhaladva, elég jó, a meredek lejtôn serpentinekben kanyargó út visz fel a Pilisre, a legmagasabb ponton (757 m.) álló háromszögellési piramishoz; ez út egy óra alatt tehetô meg. Kényelmesebben, de majdnem kétszer oly sok idô alatt, mászhatjuk meg a hegyet, ha a szentléleki úton tovább haladunk felfelé s róla kevéssel utóbb, az hogy erdôbe értünk, nyugat felé (balkéz felé) letérve, azon völgybe fordulunk, mely a Vaskapú (648 m.) nevű hegyormot megkerülve, déli irányban húzódik a Pilis teteje felé. A ki Szántóról indul, szintén legjobban cselekszik, ha az elsô helyen említett útra tér rá, mert a sziklák közt való felmászás (Szántóról egyenesen fel) bár nagyon érdekes, mégis csak gyakorlott turistáknak ajánlható.

         Ha a Pilist megmásztuk, legjobban teszünk, ha azután észak felé szállunk le: akár Esztergom, akár Pilis-Maróth felé. Ez okból a Pilis fensíkjának nyugati szélét követô ösvényen észak felé haladunk, majd átkelve a Simon halála név alatt ismeretes nyergen (ahol nyugat felé a Kesztölczre vezetô út ágazik ki), a Nagy-Szoplakon (713 m.) túl keletre fordulunk s így - a csúcstól számítva másfél óra alatt - a Két bükkfa nyergét s így a szt.-kereszt-maróthi útat érjük el. A nyeregtôl északi irányban, csak néhány percznyire, szép erdô közepett, fekszik Mexikó *) közalapítványi erdôôri lak, a turistákra nézve igen nevezetes pont, melyrôl minden irányban a legszebb kirándulásokat tehetjük. Mexikóról jó szekérúton két óra alatt érünk le Pilis-Maróthra, vagy leszállva a Malomvölgybe, háromnegyed óra alatt a Hoffmann-gunyhót érjük, mely nevét és létezését a Pilis-vidék lelkes barátjának és pártfogójának id. Hoffmann Sándor fôerdôtanácsos úrnak köszöni. Egy másik út 20 percz alatt levisz Szt.-Lélek-Hutára s a gyönyörű szt.-léleki völgyön le 2 1/2 óra alatt Esztergomra; végül a Hoffmann-gunyhótól, átkelve a Hegedűsbércz és Szakóhegy közti nyergen, Dömösre ereszkedhetünk le (2 1/2 óra). Ezen utak mindegyike igen szép, de csak a pilis-maróthi járható elég kényelmesen kocsival is.

         A Dobogókô szintén Szt.-Kereszt felôl mászható meg legkönnyebben; innen több útja van, egyik a Zsiványbarlang érdekes sziklacsoportjait érinti, egy másik kényelmesebb a Chilova völgyén vezet fel. Igen lassan emelkedve, egy óra mulva tág erdôfedte laposra érünk, melyrôl semmiféle kilátás nincs. A megye határát jelzô vágást (kelet felé) követve azonban egyszerre a Dobogókô meredek északi szélét érjük, ahol az hatalmas függélyes sziklafalakkal esik alá. Innen oly megkapó kilátás nyílik, minôt Budapest környékén sehol másutt nem élvezhetünk s mely vetekszik a Szász-Svájcz híres Bastei kilátásával; alattunk tátongó mélység, a dömösi völgy terül el, melyen túl a Duna szorosa Esztergomtól Váczig s a háttérben beláthatatlan térség terül el, Esztergom, Mária-Nosztra, Vácz érdekes hegycsoportjaival s a Cserhát, a Szittnya s a Mátra hegylánczával. Órákig elülhetnénk a szédítô meredekségű sziklaszélen, nem gyôzve eléggé bámulni a lábaink alatt elterülô panoráma nagyszerűségét.

         A meredek szélén folytatjuk utunkat tovább. Két, illetve három irányban folytathatjuk útunkat; legajánlatosabb a Dömösre való leszállás. A meredek sziklaszélt követve, szép erdôben haladunk lefelé - helyenként gyönyörű kilátással a Duna szorosára és Visegrádra - s háromnegyed óra mulva a Hegedüsbérczet érjük el, ahol Hegedüs Kandid Lajos miniszteri tanácsos gyakori ottlétének emlékére kis emlékkô áll. Innen meredeken leszállunk a nevezett bércz és a Szakóhegy közti mély nyeregre, melyrôl kelet felé tartva, csakhamar Körtvélyes pusztát s innen fél óra alatt (Dobogókôtôl két óra alatt) Dömöst érjük el.

         Egy másik út a Dobogókôrôl a gerinczen a Két bükkfa nyergére s innen Mexikóra visz (1 óra), végül a Dobogókôrôl déli irányban leszállva, a sikárosi völgyben fekvô Sikáros erdôôri lakást érhetjük el (2 óra). A legkevesebb fáradsággal úgy érhetünk fel a Dobogókôre, ha Szt-Keresztrôl vagy Maróthról kocsival emgyünk a Két bükkfa nyergéig, ahonnan a hegy teteje 1 óra alatt érehtô el.

         A Pilis és a Dobogókôt, különösen az utóbbit eddig csak nagyon keevsen keresték fel, mert hozzáférésük igen nehéz volt s még semmi sem történt arra nézve, hogy az oda kirándulók csak a legszükségesebb kényelmet vagy tájékozást is megtalálhassák. Most már ezen a téren is határozott javulás állott be. A Magyarországi Kárpát-Egyesület Budapesti Osztálya ezen vidékre is kiterjeszté működését s remélhetô, hogy ennek meg lesz a várt erdeménye. A turistákra nézve fontos utaknak jelzése s útmutatókkal való ellátása immár kezdetét vette s nehány hét mulva teljesen be lesz fejezve; **) a nagym. vallás- és közoktatásügyi miniszterium a mexikói és sikárosi erdôvédeket utasította, hogy a kirándulókat mindenképen támogassák, megengedte, hogy a maróthi völgyben fekvô Hoffmann-gunyhó turisták részére megnyittassék s e czélból elrendelte, hogy a Budapesti Osztálynak ezen gunyhóhoz két kulcs szolgáltassék ki, végül kérelmünkre elhatározta a nagym. miniszterium, hogy a j (1890.) év folyamán a Dobogókô tetején menedékházat épít, Mexikóban pedig turisták részére vendégszobát rendeztet be. Ezen nagylelkű intézkedések által lehetôvé van téve, hogy ezen vidék természeti szépségeit minél többen s minél kevesebb fáradsággal élvezhessék.

    *) Nevét (mely eredetileg Megszökó) onnan vette, hogy az 1872-73. évi kolerajárvány idejében egy közalapítványi erdész a járvány elôl ide menekült; minthogy pedig e hely a kolera elôl megóva maradt, a közalapítványi erdôvédek lassankint megszerették a - félreesô fekvése miatt - azelôtt kevéssé kedvelt helyet.

    **) Ezen utjelzések, melyek egyébként a Budapesti osztály kiadásában legközelebb megjelenô turista-térképen lesznek feltűntetve, a következôk:
    1. Szt.-Keresztrôl a Dobogókôre, onnan a Hegedüs-bérczen át le Dömösre: vörösfehér.
    2. Szt.-Keresztrôl Mexikóra és Szt.-Lélekre: sárga.
    3. Szt.-Keresztrôl a Pilisre s onnan Mexikóra: vörösfehér.
    4. Szt.-Keresztrôl Sikárosra, onan a Dömörkapuhoz s Szt.-Endrére: sárga.
    5. Mexikóról a Dobogókôre és le a sikárosi völgybe (ahol a 4-gyel egyesül): kékfehér.
    6. Maróthról a Dobogókôre (a Hegedüs-bércz alatt egyesül az 1-el): vöröskék.
    7. Maróthról a Hoffmann-gunyhóhoz s onnan a Dobogókôre (kiágazik a 6-ból, és egyesül az 1-el):
        vörössárga.
    8. Mexikóról a Hoffmann-gunyhóhoz s onnan Dömös felé (a Hegedüs-bércz alatt egyesül az 1-el):
        kéksárga.
    9. Sikárosról Dömösre: kékfehér.
    10. Sikárosról Szt.-Lászlóra: vöröskék.
     

     

      Herrmann Antal írása, Turisták Lapja, I. évfolyam 4. szám, 1889. Augusztus, 158. oldal

      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    Csobánka vidékérôl.
    A csobánkai Szent kút mondája.
    (Das heilige Prindl bei Csovánka.)


         A M. Kárpát-Egyesület Budapesti Osztályának elsô, f. évi április 22-iki kirándulása alkalmával a Nagy-kevély tövében regényesen fekvô, sok néprajzi érdekességgel kínálkozó Csobánkán elköltött ebéd utána társaság egy részével meglátogattam a falutól félórányira, kies erdô szélén levô Szent kutat. Érdekes hely. Egy e czélra emelt falon különös szent képek függnek, alább kissé lápos helyen egy pinczetorkolatszerű bolthajtásos építményben síkos lépcsôk egy hűvös vízű kúthoz vezetnek, fölötte a falon Máriakép. A kút körüli bokroknak igen különös termésök van: mindenféle ruhadarabok, rongyok, viaszalakok, hajtincsek, olvasók stb., különösen gyakoriak a gyermekruha- részek, kivált fejbeliek, köztük csinos, színes hímzésű, egészen új fejkôtôk stb. Mondják, hogy mankókat, fésűket s más fogadalmi tárgyakat is szokott ide aggatni a környékbeli hívô nép, a mely gyakran járogat ide ájtatoskodni, évenkint bucsut is tart e helyen és sok kórságában, kivált nôi és gyermekbetegségben, e kút vízétôl vár gyógyulást és erôsen bízik annak csodaerejében.

         E kútról egy német mondát jegyeztem fel, a melynek tartalmát itt közlöm:

         A kút helyén régen mocsár volt, a hová egy kanász járt itatni és delelni. Egyszer dél felé hirtelenűl szűz Mária alakja emelkedik ki a mocsárból, életnagyságban, a kis Jézust karján tartva, a mint a kút fölötti képen látható. A megdöbbent pásztor nem mert hinni szemeinek, de a faluban elmondogatta, milyen látománya volt. Napról-napra kitódult a kiváncsi nép és déli 11-12 óra közt mind többen kezdették látni a mennyei jelenséget. Egy-két beteg ember megmosta sínylô tagjait a mocsár vízében, vagy egészen megfürdött benne s íme! meggyógyulva hagyhatta el a helyet. Híre ment a csodának s mind messzebb vidékrôl sereglett össze a nép imádkozni és gyógyulni. Egyszer egy szegény özvegy asszony zar´ndokolt a szent pocsolyához (heilige Lack'n) 15 éves beteg fiát vezetve, a ki egészen vak volt. Fürösztötte a mocsár vízében, s mosta a szemét. S íme a harmadik mosdás után a legény teljesen meggyógyult, visszanyerte szeme világát s egészen magára mehetett haza. E csodára ásták azt a kutat és emelték föléje a boltozatot s mellette a falat és maiglan is zarándokolnak a gyógyító vízű kúthoz s a csodatevô Máriaképhez.

         Csobánkán különben a nép nem szokott beszélni e legendáról s idegenek elôtt úgy tesz, mintha nem ismerné a mondát és nem hinne a kúthoz fűzött csodákban.


    Csobánkai czigány dana.


         A faluba visszajövet kissé megállapodtam a czigánykoloniánál. Lakói ugyancsak megörvendettek a czigány szónak, de még inkább a bô aprópénznek. Pár jelentéktelen czigány danát jegyeztem fel; mutatványul közlök itt két apróságot:

      Okoj teleko pányi, duba,
    Miri sukár piráni, duba,
    Lákro vodro csito szi, duba,
    mro jilori csindori, duba!
         |     
         |     
         |     
         |     
    Alant a víz mellett ottan,
    Az én kedves rózsám ott van;
    Az ô ágya meg van vetve,
    Az én szívem megrepedve.
         
      Szi man romnyi, szi, szi, szi,
    Szin oj bare sukári;
    Tria csavore szin mange,
    Sra trin csave bokale.
         |     
         |     
         |     
         |     
    Feleségem van, van nékem,
    Nagyon szép a feleségem;
    Gyermekeim is vannak hárman,
    Éhesek is mind a hányan.


    Herrmann Antal (Brassó, 1851. júl. 30. – Szeged, 1926. ápr. 15.): etnográfus, tanár. Tanulmányait a bécsi, kolozsvári és bp.-i egy.-en végezte. 1871–73-ban Brassóban, 1875-től 1879-ig Pancsován, majd Bp.-en, Fehértemplomban tanított. 1883-tól a német nyelv és irodalom tanára a fővárosi pedagógiumban. 1898-ban a kolozsvári egy. magántanára lett a néprajz tárgyköréből. 1921-től a szegedi egy. c. ny. rk., 1924-től c. ny. r. tanára, 1887-ben Katona Lajos és Wlislocki Henrik közreműködésével megindította az Ethnologische Mittheilungen aus Ungarn c. folyóiratot. 1889-ben Hunfalvy Pállal megalapította a Magyar Néprajzi Társ.-ot. Szerk.-je volt Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben c. kiadvány mo.-i anyagának. Szervező munkája nyomán Erdélyben több múz.-i gyűjtemény jött létre. Maga elsősorban nemzetiségi (cigány, örmény, szász) folklór vizsgálatokat, népballadatanulmányokat végzett. A Tanácsköztársaság idején a cigányügy országos rendezésével bízták meg. A váci nyomda tulajdonosa volt. – F. m. A hegyek kultusza Erdély népeinél (Kolozsvár, 1893); A Magyarországban 1893 … végrehajtott czigányösszeírás eredményei (Feldolgozta és az általános jelentést írta H. A. Bp., 1895). Irod. Kós Károly: H. A. (Anuarul Muzeului Etnografic al Transilvaniei 1957–58. Cluj, 1958.)
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
     

     

      Ifj. Jankó János írása, Turisták Lapja, I. évfolyam 5. szám, 1889. Október, 195. oldal

      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    A pomázi Kôhegy.


         A M. K. E. Budapesti Osztálya f. év május 12-én igen érdekes kirándulásra hívta meg tagjait; a kirándulás czélja volt Pomázról kiindulva a Kôhegyen keresztül Szent-Endrére menni; a nyolcz km.-nyi útra mintegy 2 1/2 órai idô kellett s örömmel mondhatjuk, hogy e kirándulás úgy közönségére nézve, mint a tájképi élvezetekben a legsikerültebbek közé tartozik.

         Gyalog útunkra a pomázi nagyvendéglôbô indultunk ki, a hol örömmel láttuk az Osztály tevékenységének elsô jelét a csinos útmutató táblákon, mely jelülte a Kôhegyre követendô irányt és az útjelzések színét. Elhagyva a falut, egyideig szôlôk közt haladtunk, majd Susnyár halma alatt az ÉNy irányba haladó útra tértünk, a hol elôszôr láttuk a Kôhegyet a maga egész fenségében hirtelen falként felmeredô sziklafalával, melynek pereme északkelet felé hajlik és tágas medenczét ölel körül. A sziklafal elôtti hatalmas hasadások által elkülönített oszlopok bizarr festôi csoportozatainak barnásszürke színe éles ellentétben állott a medencze alját képezô szelíd halmos lapály kedves és üdezöld cseplyéseivel. Ezután bucsút vettünk a Susnyártól, mely a Kôhegynek déli és délkeleti felén Pomáz és Szent-Endre felé vonuló dombsorában a legdélibb kúp, elhagytuk az útat s egy árkon keresztül csapva megkezdtük a kapaszkodást a Kôhegy déli lejtôjén.

         E közben a lassú esô megeredt s utunkat ugyancsak megnehezítette, de azért az egész társaság jó kedvvel nyomult elôre a nagyon meredek lejtôn, sziklákba kapaszkodva, míg végre a bozót eloszlott, s felérkeztünk a Kôhegy lapos, meglehetôsen szintes fensíkjára, mely minden átmenet nélkül hirtelen szakad meg délkelet felé, a merre több mint száz méternyi mélységbe tekint alá a szem, s ezt csak olyan kisérheti meg, ki nem fél a szédüléstôl.

         A hegység e sajátos szerkezete gondolkozóba ejt. Egy fensík, mely hirtelen 100 m. mélységbe megszakad s aztán szelíd halmokban ismét folytatódik a Duna hullámaiig. Mi idézhette elô ezt? Azon érdeks geologiai jelenség, hogy a Kôhegyet trachyttufa és breccia-rétegek képezik, míg az alatta elterülô Kômezôn homokos és agyagos rétegek vannak, figyelmeztet arra, hogy itt két különbözô korú geologiai területrôl van szó. A Kômezô nevét nem a Kôhegytôl kapta, hanem a rajta ezernyi számban heverô trachyt-tömzs és zárványtól, melyek az egész hegy aljának sajátos külsôt kölcsönöznek. Eszembe jut az a sok helyütt látott tengerpart, mely hasonló meredekséggel néz a tengerre, melynek hullámai aláásták, s akép oly híven emlékeztet a Kôhegy alakulására, hogy kétségtelennek tartom e partoknak tengeri úton való felépülését. És ha a szemlélôdés után megkérdezem a szakembert, az csak kiegéstíti és szabályosabban körvonalazza a magamnak alkotott képet:

         A Kôhegy tömegének meredekebb oldalain és laposán mindenütt csupán csak a trachyt-tufával és brecciával találkozunk. A trachyt-tufa nagyrészt durvaszemű, sokszor durva homokkôhöz hasonló, kékes vagy sárgás-szürke színű s vékonyabb- vastagabb rétegei a tzrachytbreccia rétegeivel váltakoznak. A hegynek tetôje felé mindinkább utalkodóbbá válik a durva trachytbreccia, telve hatalmas trachyttömzsökökkel, de ezek is mindig váltakoznak még vékony trachytporond vagy tufarétegekkel. A Pod-Kamenom 1) keskeny gerinczén és a Kamen tetején 2), a trachyt-tömzs-zárványok oly nagyok, hogy felületesen tekintve, könnyen arra a tévhitre vezethetnek, hogy itt eruptiv trchyttel van dolgunk... Alapos vizsgálat azonban azon meggyôzôdésre vezetett, hogy a hegytetôkön és lejtôkön kiálló, néha egy köbölnyi szögletes trachyttömzsök is csak zárványai a durva trachytbrecciának s hogy épen azért állanak ki a trachyttufás kötszerbôl, mert nagy tömegük miatt a víz el nem moshatta ôket is, mint a kisebb zárványokat, a melyekbôl annyi van a Kôhegy éjszaki lábánál, az úgynevezett Kômezôn elszórva. Ezen meggyôzôdésre vezetett legelôbb is a Kôhegy délnek nézô szaggatott trachytbreccia fala, melyben a legfinomabb tufáktól a legdurvább brecciákig látjuk képviselve a trachytok törmelékes képzôdményeit, de mindegyike oly szépen van elkülönítve és rétegezve, hogy világosan kitűnik itten a víznek szintezô hatása s bizton következtethetni arra, hogy mind a trachyttufa, mind a breccia egykori tengerhullámok szállító és szintezô hatásának köszöni létrejöttét. Még most is ráakadunk az egykori lösztenger hullámcsapásainak nyomaira.3)

         A Kôhegy fensíkjáról a legszebb kilátást élvezhettük volna, ha az idôjárás csak kissé is kedvez. A nap csak egy pillanatra sütött ki, aztán az ég megint beborult, a távoli látóhatárt pára lepte el s Szt.-Endrén és Pomázon túl, meg a legközelebbi hegyek ormain kivül vajmi keveset láthattunk. Annál inkább gyönyörködtünk a festôi sziklafalban. Az egész fal közepe táján, a fal elôtt, attól mintegy 1-1 1/2 m.-nyi szakadék által elválasztva, egy sajátságos oszlop nyúlik fel, mely két méternél aligha magasabb, s melynek tetején háromszögletes kôlap nyugszik oly ferde helyzetben, mintha minden pillanatban le akarna dôlni. Ezt a sziklát, melyet "Napóleon-kalapjá"-nak neveztünk el, a társaság megmászhatatlannak tartotta, de kiderült, hogy igen könnyű rá feljutni: minthogy azonban a szikla csúcstáblája csak akkora, hogy egy embernél több rajta nem fér el, s minthogy onnan legalább is 100 méteres mélységbe tekint alá a szem, senkinek sem ajánlatos arra felmászni, a minthogy az elsô megmászó is "jegyzôkönyvi megrovás"-sal fenyegettetett meg.

         A Kôhegy különben az egész történelem folyamán is élénken szerepelt, a mint errôl Thallóczy nyomán értesülünk, kinek 1877-ben megjelent értekezéséhez itt nehány megjegyzést óhajtunk csak fűzni: "Dunai révészek és környékbeki földmívesek széltében beszélik, hogy a Kôhegyen vaskarikák láthatók, és hogy ezek abból az idôbôl származnak, mikor a Duna arra felé is folyt; történt pedig ez a szerbek beköltözése, tehát mintegy 200 évvel ezelôtt, mikor a gályákat oda kötötték a karikákhoz... A hegy szerkezete trachyt-conglomerát, katlanalakú, a sziklákon a vízmosás egész üregeket vájt be. A kérdéses szikla a hegy déli oldalán van és már messzirôl feltűnt meredeken égnek álló ormaival. Mintha a természet is várnak alkotta volna, az egyes sziklatömbök egymásba olvadnak természetes dudoraikkal... Romnak semmi nyoma... Kalázon egy ember úgy mondá, hogy egy 11" átmérôjű karikát gyermekkorában saját kezeivel fogott meg. Két nyílást láttunk azonban, melyekben rozsda nyoma látszik, de ez nem biztos körülmény. Végre a sziklatömb baloldalán, az elsô és második sziklabástya összeszögellésénél vettünk észre mintegy 12 m. magasságban egy rozsdaette karikát, melynek átmérôje hozzávetés szerint 8-10" lehetett." 4)

         Thallóczy e megjegyzése alapján ez év februárjában a Budapesti Osztály három tagja: Nagy Dezsô, dr. Téry és dr. Thirring a Kôhegyre kirándultak, s Pomázon találván egy embert, ki állítólag e karikákról tudott s nevezetteket oda elvezetni igérte, ennek kiséretében bejárták a sziklás vidéket; hosszas keresés-kutatás után végül a kalauz megállott egy szikla alatt és kijelenté: "annak a karikának itt kell lenni". A karika, sem pedig bárminemű rozsdafolt sem volt található, s így e vaskarikát Thallóczyn kívül ez ideig szavahihetô ember nem látta, minthogy ezen kirándulásunkon sem akadtunk nyomára.

         Thallóczy a Kôhegy történelmébôl még a következô adatokat közli: A Kôhegy aljában vonult el a szent-endre-esztergomi út a rómaiak idejében, melyet igen fontosnak tartottak s innen a sok castellum, várrom a Duna mentében. 5) Az Árpádok korában is lakott volt e vidék. Maga Pomáz, melynek határában a kérdéses Kôhegy fekszik, tulajdonosának Miklós mester, János fiának halála után visszaszállott a fiscusra és IV. László 1278-ban azt minden hozzátartozóságával "silvis, montibus" nôvérének a nyulakszigeti apáczaklastrom fejedelemasszonyának adományozta. Azonban többen erôszakosan behelyezkedtek Pomáz birtokába, míg végre Péter Vza fia jószántából visszaadta a királyi adományosnak 1278-ben. Megrôsíti az adományt III. András is 1300-ban. A Kôhegy, régente "Kyhug", latinul "Promontorium Pomáziense" ez idôben is szôlôvel vala beültetve. Elsô ízben 1138-ban II. Béla adománylevele említ 9 szôlôt a pomázi hegyen, 6) míg a budai káptalan egy 1290-diki levele szintén ottani szôlôeladásokról emlékezik meg.

         A nyulakszigeti apáczák azonban nem bírták békében pomázi birtokukat. Úgy látszik, hogy szôlei miatt ugyancsak kapós volt e határ. Pomázi Cyko János 1467-ben a pomázi területet s a "promontorium Pomáziense"-t erôszakosan elfoglalta. Mátyás király Kenyérsütô Jánosnak, mint az apáczák képviselôjének kérelmére két ízben is visszaadatni rendelte.

         E vidék a török idôben is híres volt boráról. A promontoriumot, ez idôben a Vathay család bírta, mely manap is birtokos ott. 1662-ben Wesselényi nádor a pozsonyi klarisszáknak visszaadományozta a pomáz-szt.-endrei határt, de Vathay Pálné szül. Buday Anna, más néven Bornemissza Bolgár Anna, ellene mondott a statutiónak. Az ügy aztán békés uton egyenlíttetett ki nevezett család s Bercsényi Erzsébet zárdafônöknô között.

         A birtok a vele a szôlôvel beültetett Kôhegy is a pálosokhoz került s a szerzet felosztásakor kincstári javadalommá vált.

         Ma a Kôhegy nagy része Luppa Péter orsz. képviselô tulajdona.


         Ezek Thallóczy történelmi adatai a pomázi Kôhegy vidékérôl. Szôlô már, fájdalom, csaknem teljesen kipusztult, a bortermelôk most amerikai fajokkal kisérleteznek, s ez úgy látszik, elég jól is fog sikerülni. Az idézett szövegben említett Cyko-ról nevezték el az egyik pomázi hegyet is, a Csikóvárt, melyen várnyomok is találhatók. Thallóczy még a következôket jegyzi meg: "A vidék lakossága egyhangúlag állítja, hogy az országút Visegrádra hajdanta a Kôhegy mellett vonult el Nagy Lajos, illetôleg Visegrád fénykorában, ez hihetô is, s némi nyomaira ma is akadunk. Mondják, hogy a hegy alatt Pomázig vezetô alagút van, ennek nyomára azonban nem akadtunk."

         A Kôhegyet elhagyva a Podkamenom halmai közt vezetô úton vidáman haladt a társaság Szent-Endréig, mely e kirándulásunk végpontja volt.

    1) Igy hívják a Kôhegynek Szent-Endre felé vonuló lejtôjét.

    2) Kamen = Kôhegy

    3) Koch, A dunai Trachyt-csoport. Budapest 1877 t. h.

    4) Thallóczy L. A Szent-Endre-Pomázi Kôhegy. Archaeologiai Értesítô 1877. XI. k., 225-7. l.

    5) Henszlmann, Középkori kereszt. műemlékek 1-10 l.

    6) Knauz, Monumenta Eccl. Strig. I, 95.
     


    Napóleon-kalapja.

     

      Burány János írása, Turisták Lapja, I. évfolyam 5. szám, 1889. Október, 200. oldal

      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    Esztergomból a Dobogókôre.


         Fel a Dobogókôre!

         Ezeb szavakkal köszöntött be hozzám Pál barátom és turista társam, egészen útra készülten.

         Ajaj! Nem lehet az, felelém, hiszen tudod, hogy nem bírnak lábaim, én csak elméletben vagyok turista.

         Nem tesz semmit. Itt a kocsim a ház elôtt, a Cserepesig, vagy Mexikóig tengelyen haladunk, onnan aztán pihenéssel, gyalog is el bírsz menni a Dobogókôig. Visszajövet megint kocsira ülünk.

         Szép turistaság, kocsin ülve gyalogolni.

         Kinek hogyan lehet. csak elôre! Készülj fel és megyünk.

         No hát Isten neki, elôre!

         A kocsi Esztergom város hepe-hupás kövezetén halad és irgalom nélkül zötyög, mint ha vesztôhelyre vinne, de a kövezet nem tart sokáig, az elsô kanyarulónál rátérünk a selyempuha lösz-utra, melyet a jó anyatermészet alkotott a hegyi záporok iszapjából és por-gomolyokba borítva, gyorsan haladunk tovább. Elôttünk a 406 méter magas Vaskapu hegy oldala, szôlôkkel borítva, melyek közt már a pusztulás jelei láthatók, - díszes borházakkal, itt-ott emeletes villákkal van behintve, melyek az egykori jólét, vidám élet tanujelei, ma már csak néma kérdôjelek a jövôhöz.

         Tovább haladva délnyugot felé, szép tágas lapály tárul elénk, melyet a Strázsahegy, Gete és Gerecse hegyek hullámos hátai, - éjszakról pedig a Pilis-hegycsoport és a Kárpátok trachytcsúcsai szegélyeznek, a bazilikát mint gyöngy boglárt foglalva be, - középen pedig a Duna csillogó hullámai szelnek át. Ritka szép nyugodt tájkép, összhangzatosan csoportosított hátterével. Utunk a szôlôhegyek lába elôtt nyulik, a szôlôk egész idáig leérnek. A tôkék megrakva fürtökkel. Itt még nem vett rajtuk erôt a fillokszera, de mi lesz belôlük egy-pár év mulva? Rossz szántóföld vagy parlag.

         Zökkenôhez érünk, ez a Diósvölgyi folyó, - biz az csak patak, - mely a völgykatlan zugából, gazdag forrásban tör elô, víze hűvös és könnyű, nagyon üdítô; a ki iszik belôle, annak az eszébe jut a görög bölcs jelszava hogy: legjobb a víz.

         Itt egy kis kapaszkodón a Szarvashegyre jutunk; folytonosan szôlôk között, termékeny lôsztalajon haladunk egész az erdô széléig. mely most fiatal vágás.

         Szemben velünk, egy kis fenyves ültetvény fölött, a Juszalagos hegy vonul, oldalában egy kôbánya szürke falai meredeznek, mely barlangszerűen van a puha trachyttufába vágva, melyet a nép kisebb-nagyobb fehér zárványairól baboskônek nevez, s könnyen faragható tulajdonsága miatt, épületkônek használ. Ezen bányában mélyre ható repedés van, melyben a beledobott kô ütközése sokáig hallható; a mint mondják, egyre tágul és a belehányt temérdek kôforgácscsal sem volt betölthetô. Valószínüleg oldalnyomás vagy talajsülyedés eredménye.

         A vágásban a fatörzsek sarjúhajtásai között, derékig ér a növényzet, minden szála egy virág, változatos összhangzó színcsoportokban. A legszebb szônyeg, melynek mintája beillenék bármely salonba.

         Itt az út több ágra oszlik. Mi a legkijártabb északi ágon haladunk tovább, mely egy elmállott zöldes színű biotittrachyt-domb mellett, a keresztutakra vezet. E helyen sok kincskeresô mondta el szentelt viaszgyertya világánál a Kristóf imádságát, mely végtelen hosszú, keskeny papírtekercsre, egyetlen sorban van írva, hajmeresztô kifejezésekkel és egetostromló könyörgésekkel. - Lesve a kincset eláruló lidérczláng fellobbanását, s az ásóhegyével maguk körül egy bűvöskört vonva, találomra hozzáfogtak a gödörásáshoz és egész éjjel, verejtéktôl gyöngyözô arczczal folytatták a munkát: némán, szótlanul, ellentállva az ördög incselkedéseinek és ijesztgetéseinek, - ki hol ember alakjában intézett hozzájuk tévesztô kérdéseket, kaczagtató ötleteket, vagy boszantó gúnyos kiufakadásokat és szidalmakat, - hol a vadállatok ordító, bömbölô hangjával és villogó szemeivel ejtette ôket remegésbe, majd zivatart és zuhogó záport kerekített nyakukba. Ők azonban nem ijedtek vissza semmitôl, mert hisz ott volt náluk a kis fafeszület, meg a szentelt tömjén zsebükben, a rossz lélek nem árthatott nekik, de különben at´z elsô hangra, vagy megfutamodásra, a kincs még tíz ölnyivel mélyebbre sülyedt volna.

         Néha a földbe vágott csákány nagyot koppant, erre siettek körülásni a helyet. Talán a kincses fazék? Nem biz az, csak idomtalan kô volt. Folytatták tehát a munkát, dolgoztak hajnal hasadásáig, akkor csendesen haza, vagy szôlôhegyi gunyhójukba ballagtak, útközben azon töprenkedve, hogy mi hiba lehetett a varázslatban, amely miatt az nem sikerült. Máskor majd jobban csinálják. A kiásott gödrök még most is láthatók a környéken. pedig van itt kincs elég, fekete gyémánt, melybôl sok ember lehetne gazdag, de mélyen van, nehéz hozzá férni.

         A koczavadász is itt sütötte el puskáját, pontban éjfélkor, a teli Hold fényes arczára irányozva, melybôl három csepp vér hullott a lába elé terített fehér kendô közepébe. A ki ezt meg merte tenni, az fel volt avatva vadásznak, - a kendôvel táskájában minden lövése biztosan talált és elejtette a vadat bármily távolban.

         Igaz, hogy ezért a Sátánnak adta lelkét, hanem volt érte vad mindennap elég, a lakomához akadt mindig pajtás és szeretô, került bor és a mi még kellett, így mulatság volt élete. Hanem azért utóbb mégis lerongyosodott, végre már puskaporra sem telt, azt pedig még az ördög sem adott neki hitelbe.

         Most meg - - vadász és fegyveradó, bérletjegy, tilalom, zsandárok, tudós erdôôrök. Vége már a vadászélet romantikájának.

         Hagyjuk el e babonás helyet. Egy rövid kitérôvel a Barátkúthoz érünk, mely a hosszú völgyteknô fenekén, nehány lombos fa árnyékában bugyog elô. Víze nagyon üdítô, kellemes, vannak kedvelôi, kik nyáron naponkint kirándulnak hozzá, egy italért. Ezen forrás környéke némi kulturtörténeti jelentôséggel bír, - emberi lakheyl volt ez a kôkorszaktól egész a jelen korig.

         Kisebb törzs vagy család tanyája, utóbb zárdahely, mirôl a kút neve is tanuskodik. - Jó menedékhelyül szolgált, úgy a félénkeknek, mint a rablásból élôknek, mert mindenfelé könnyű volt az erdô útvesztôiben elillanni s onnan észrevétlenül visszaosonni.

         A forrástól keletre fekvô szántóföldeken temérdek irmótlan vastag agyagcserép található, köztük kovakövek és vörös vaskô-darabok. Ezek a szentléleki Vörös ut (Cservena Cesta) oldalából, - az opál kövek pedig a kincses hegy lejtôjén elterülô trachyttorlaszból valók. Majdnem minden kovadarabon láthatók az idomítási kisérlet nyomai, köztük kôszilánkok, olvasztó tégelyek cserepei, rajtuk olvadt fémszemekkel és kiolvasztott salakdarabok. Egy ilyen tégelycserepet és egy kisebb fajta megfakult obszidián nucleust, meg néhány kôszilánkot magam is gyüjtöttem. Emberi és állati csontok is gyakran kerülnek a felszínre, a közeli vadászlak alapjának ásása közben, hallomás szerint, nagy csontvázakat találtak.

         A forrás mögött, csinos emeletes vadászlak áll, fából összeróva, a vadászat-bérlôk tulajdona, benne a vadôrzô és családja lakik, a bérlôk csak egy pár hétre jelennek meg ôszszel, a szarvasbôgés idejében.

         A bérlôk fel vannak szerelve a vadászat legtökéletesebb eszközeivel, a helyreállított erdei utakon kocsin, vagy lóháton mennek a leshelyekre, honnan kilövôket vágattak minden irányban, csalogató tülökkel utánozzák a szarvasbika kihívó bôgését, és ha erre a vad gynútlanul közeledik, még mielôtt az szimatot kapna, látcsöves fegyverükbôl, több száz lépésnyi távolságról, egyetlen kamra lövéssel takaróra terítik azt, ülöhelyükrôl meg sem mozdulva, minden vadászláz nélkül, érverésük egy ütéssel sem tesz többet egy percz alatt, mint egyébkor. De nem lônek minden vadra, apró vad, ôz, vaddisznó, sutaszarvas ki vannak zárva, sôt még a fiatal bikák is, csak 16 ágas és azon felüli agancsú szarvasbikák részesülnek figyelemben. Ilyen zsákmány évenként alig 4-5 esik, ezeknek is csak agancsát tartják meg és viszik magukkal Bécsbe, a többi a vadôrzôé. Néha vendégeket is hívnak. Ez a mulatság belekerül évenként 4-5000 forintba.

         Haladjunk tovább. Utunk egy jól gondozott pagonyon vezet fölfelé a Ráró hegy lejtôjére. Délre tôlünk a Cserepes völgy nyúlik keletrôl nyugotnak, meredek mészkôfalaival és palás márgatelepével, melyben bevájt emberi lakok tágas üregei láthatók, továbbá messzire terjedô teknôszerű hegycsuszamlásaival és egy kisebbszerű vízeséssel, melyet a szentléleki patak képez.

         Alattunk marad el az Apátvára hegy meredek orma, cserepekre szérváló biotit-gránittrachyt tömegével és a Czillahó nevű hegyhát, mely e század elején egy itt lakó remetétôl nyerte nevét.

         Kocsink zajtalanul halad a puha agyagtalajon, mely kifogyhatlan táplálója a növényzet buja tenyészetének. Egyszerre megzördül a bokor közelünkben, egy felriadt ôzcsoport ugrik fel és tüneményszerű könynyűséggel oszlik szét a bokrok között, lehevert fekhelyük most is ott látható a finom szálú puha fűben.

         Kissé tovább, egy tisztás közepén, csekély tócsa közelében haladunk el, melyet káka- és sásbokrok szegélyeznek, medre iszapos, telve vadnyomokkal, több helyen szarvas fekhelyei látszanak benne, hű lenyomatban mind a két oldalról, mintha takarója ki lett volna terítve, a vad tehát hentergett benne, házi pongyola toilettjét készítette el, a szunyogok ellen, melyek így nem férnek takarójához, ilyen öltözetben nem szokta mutatni magát, mert a külcsinra rendszerint sokat tart.

         A tócsa körül a gyep fel van szántva vaddisznó turásoktól, ezeknek hűlt fekhelye a tócsában is látható, de bizonyára csak akkor helyezkedtek el, mikor a szarvasok nem voltak ott, mert azoknak elôjogát tiszteletben tartják.

         A vaddisznók csak néhány év elôtt lepték el a környéket, azelôtt egy fél századig egy sem volt látható, most már valóságos csapásai a földmívelô népnek, mert az erdôk közt fekvô földek egyedül nekik teremnek. Kiirtásukra sem a népesség, sem a hatóság részérôl semmi sem történik és így szaporodásuk határtalan.

         Sokan azt tartják felôlük, hogy nem is plebejus módon gyalog szerrel, hanem uriasan, kocsin költöztek ide s most mindennemű vadkárokért egyedül ôk szavatolnak, de a bevándorlási ügynök épen nem dicsekszik telepítôi érdemeivel.

         A vízenyôs talajban temérdek a vad ibolyatô, melyek tavaszszal a hófehértôl a sötét ibolyáig minden színváltozatban sűrűn virítanak, a mi ezen tájék ritka sajátsága.

         Tovább haladva, utunktól délre, a Rárói kutat hagyjuk el, melynek vízét a kirándulók legjobbnak tartják az egész határban.

         Nemsokára kiérünk az erdôbôl és elénk tárul a szentléleki völgy kies katlana, közepén a kis község erdôkörnyezte apró fehér házaival, kápolnaszerű kisded templomával, a községen át csörgedezô patakjával, klastrom romjaival és mészégetô kemenczéivel. Hétköznap lévén, a nép munka után lát, a férfiak mészkövet fejtenek és égetnek, vagy terméketlen, csekély földjeiken dolgoznak, nagyrészük kora hajnalban a városba ment, a gyermekek az iskolában vannak, vagy a libákat ôrzik. Semmi élet a községben.

         Szentlélek az esztergomiak kedvelt üdülô helye. Erdôs vidéke, könnyű élenydus, pormentes levegôje, árnyas meneteles erdei utai s kitűnô üde vízű forrásai kiválólag alkalmassá teszik erre a czélra. Nyaranta számos család lakik itt az erdôôri s iskolamesteri lakásokban, sôt a tágasabb és tisztább parasztházakban is.

         E század elejéig üveghuta volt benne, melyhez a kvarczot az esztergomi Fehérkô-hegy oldalában levô édesvízi kravcztelepekbôl szállították. Azóta a huta épülete erdôôri lakházzá van átalakítva, azonban még e század közepén is voltak itt olyan idôsebb parasztok, kik csinos boros palaczkokat és ivópoharakat tudtak készíteni, sôt azokta betűket és díszítéseket is beétetni.

         Végig haladva a község egyetlen utczáján, egy tágas lejtôs dombhátra érünk, szemben velünk a Pilis-hegy nyugati vége, a Feketekô emelkedik, orgonasípok módjára egymásmellé rótt szürke, magas dolomitoszlopaival. A szentlélekiek "Hreben"-nek (fésű) nevezik - elég találóan. Errôl a falubeliek sokat tudnak beszélni, nevezetesen, hogy arany van benne, s hogy találtak is fémaranyat a hegy oldalában sodronyalakban, melyet Esztergomban eladtak az aranyművesnek.

         A dolomit helyenkint porladozó s a Vörös útra vezetô mély úton apró hasadékai mangannal vannak kitöltve, mitôl egészen fekete színt nyer; benne némi fémnyomok is találhatók, fôleg réz, ólom és horgany, továbbá igen szép calcit és apró hämatit-kristályok, melyek az ásványkedvelôk részérôl figyelmet érdemelnek.

         A falubeliek elôadása szerint 1848. évben bányászok jártak itt Selmeczbányáról, kik a sejtes, kérges mészkôzetben turzásokat is kezdtek és azt mondoták, hogy ha elegendô víz volna, akkor itt érdemes volna fémbányatelepet létesíteni.

         Tovább haladva, balfelôl elhagyjuk a Schuller-hegyet és a "Mexikó"-nak nevezett erdôôri lakot. Innét a Pilis hegység vízválasztóján át elérjük a Két bükkfát, melyeket Peters, egykori pesti-egyetemi tanár, földtani fölvételében hibásan "Bei den zwei Bäcken" névvel jelült meg.

         Itt leszálltam a kocsiról, melyen Pál barátom tovább utazott Pilis-Szent-Keresztre. Egy órai gyalogolás után árnyas erdei úton kevés pihenéssel elértem a Dobogókôre.
     

     

      Dr. Marinovich Imre írása, Turisták Lapja, II. évfolyam 3. szám, 1890. Márczius, 76. oldal

      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    Kirándulás a Keserűsre.


         Verôfényes szép nap volt a mult évi szeptember hó 14-ike. Osztályunk kirándulásainak sorozata már vége felé járt, s az elôrehaladott ôszi idô, nemkülönben a korán beálló esthomály már nagyon megnehezítették a kirándulást. A jelzett nap reggelén ép azon gondolkoztam, miként lehetne e szép napnak délutánját a a holnapi vasárnapot egy élvezetes kirándulásra felhasználni, a midôn egyszerre megszólal a távbeszélô csengôje s az elsô szavak elhangzása után felismertem alelnökünk hangját. Örömmel vettem tudomásul a hírt, hogy az osztrák-magyar államvasút délutáni 4 órai vonatával Nagy-Marosra s onnan Visegrádra rándul s engem útitársul hí. Készséggel mondtam igen-t.

         Délutáni 4 órakor indultunk s esti 7 órakor érkeztünk - minden feljegyzésre méltó esemény nélkül - Nagy-Marosra. Itt a beállott teljes sötétségben botorkálva, megtaláltuk a révet, mely azonban, mivel épen a tulsó oldalról a váczi vásárra törekvô szekereket szállított át, jó ideig megváratott.

         Végre mégis csak átért hozzánk a visegrádi Charon, s mi beszállhattunk járóművébe. Itt ismerkedtünk meg Visegrád derék jegyzôjével Metzker Károly tagtársunkkal, a ki nem gyôzte eléggé csodálni, hogy ily idôben a kompon budapesti kirándulókat talál. Kedélyes társalgásba merülve, alig vettük észre, mikor a történeti nevezetességű Visegrádon kikötöttünk. Kiszállva, elváltunk társunktól s útunkat a "Korona vendéglô" felé vettük.

         Beérve e szegényes - Visegrádhoz nem méltó - korcsmába, letettük úti holminkat s vártuk, míg valami vacsorát készítenek. A várakozás idejét is kihasználandó, a másnapi kirándulás tervét állapítottuk meg s annak részleteirôl beszélgettünk. Egyszerre csak egy daliás alak lépett ideiglenes otthonunkba s ott fürkészve tekintett körül; végre útitársamhoz lépve, bemutatta magát mint Várnai Ödön, a visegrádi korona-uradalom fôerdészét s azt kérdé, hogy mi vagyunk-e a budapesti kirándulók? Csodálkozva azon, hogy érkezésünkrôl már is tudomást szereztek, meglepetve válaszoltunk igenlôleg; a midôn azonban új ismerôsünk jövetelének czélját abban fejezte ki, hogy meghítt családja körébe, annál is inkább örömmel fogadtuk vendégszeretô meghívását, mivel a vendéglôben valami jó ellátás alig kínálkozott.

         Keveset törôdve a korcsmáros a fölötti bosszúságával, hogy a meghívást elfogadtuk, útunkat szíves házigazdánk kalauzolása mellett az erdôgondnoksági épület felé vettük, melyet csakhamar el is értünk, a hol házigazdánk kedves családja is hamisítatlan magyar vendégszeretettel fogadott.

         Itt e kedves körben a vacsora elkészültéig társalogtunk, s alkalmunk volt arról is tudomást szerezni, hogy ugyanazon szobákban, a melyekben felváltva idôztünk, Ő Felsége lakott visegrádi tartózkodása alkalmával. Azon szoba ajtaja fölött, mely királyunknak háló- és dolgozó-szobául szolgált, emléktábla örökíti meg a vendégszeretô családot ért ezen legmagasabb kitüntetést.

         Vacsora közben kedves házigazdánk még azzal tetézte vendégszeretetét, hogy az álatala másnap rendezendô vaddisznó-vadászatra is meghítt. Éjfél tájban tértünk vissza szálló-helyünkre s hogy erôt merítsünk a másnapi fáradalmakhoz, melyek reánk nemcsak mint turistákra, hanem most már mint kezdô nimródokra is várakoztak, csakhamar nyugalomra tértünk.

         Jóllehet késôn feküdtünk le, másnap mégis már jókor talpon voltunk s reggeli 6 órakor ismét beköszöntöttünk az erdôgondnoksági épületbe, mely találkozó helyül volt kitűzve. A kitűnô reggeli elfogyasztása után mindegyikünket puskával és töltényekkel látták el, s azután a házigazdánk által személyesen hajtott könnyű vadász-kocsin a Lepencz-völgy bejáratához hajtottunk, a hol a vadász-társaság tagjai már tekintélyes számmal együtt voltak.

         Kissé bosszankodva azon, hogy erôs északi szél fújt, míg a hajtók helyeiket elérték a völgy torkolatánál mintegy 1/2 óra hosszat várakoztunk. Kiadatván az utasítás, hogy a dúvad kivételével minden más vad kimélendô, kincstári erdôvédek vezetése mellett a legnagyobb csöndben vagy legföljebb halkan beszélgetve, kígyóvonalban haladtunk a kiszemelt erdôrész felé, melyet lassankint ívalakban vettünk körül. Itt-ott egy-egy szárnyas repült ijedten fel elôttünk s gyors szárnycsapással törekedett a veszély elôl menekülni; ezekre azonban lövés nem történt, mivel mindenki csak a vaddisznók kitörését várta.

         A vonal, melyben a hegyoldalon felfelé haladtunk, a mint az egyes vadászok kijelölt helyüket elérve el-elmaradoztak, mind rövidebbé és rövidebbé lett, végül már csak a két turista törtetett felfelé, hogy a legszélsô bal szárnyon elfoglalja helyét.

         Elérve a megjelölt pontokat, megtöltöttük fegyvereinket s várakoztunk; néhány percz mulva a hajtókat vezetô kincstári vadász, a Thüringiából ide származott Reinhold, háromszoros vontatott kürtjellel vezényelte a hajtókat. Ezek zajt ütve törtek elôre a sűrűben s közeledtek a puskások felé. Alattunk el is dördült itt-ott egy-egy fegyver, minket azonban nyugalmunkból semmiféle vad sem zavart ki, s így sem mi a vaddisznókban, sem ezek bennünk nem tettek kárt.

         Néhány percz mulva egy kincstári erdôvéd közeledett felénk s jelentette, hogy az elsô hajtás véget ért. Fegyvereinkbôl a töltényt kiszedve, rögtön eredeti tervünk kiviteléhez láttunk. Bem tértünk tehát vissza a völgybe, a hol a vadászok reggelire gyülekeztek, hanem podgyászunkat s a fényképezô-készüléket vívô emberünk kalauzolása mellett folytattuk útunkat a "Prédikálószék" felé, melynek remek kilátásában múlt ôsszel felséges királyunk is gyönyörködött.

         Csaknem egy órai, a bozótok sűrűsége folytán elég fárasztó kapaszkodás után értünk fel azon hegygerinczre, a mely a Keserűs hegycsúcshoz húzódik fel. Itt a képünkön látható s a környék népe által Sulyok-nak (Binderschlägel) nevezett, minden oldalról szabadon álló magányos sziklatömb lepett meg. Ezt ehagyni a nélkül, hogy fenn lettünk volna: valóban bűnül lett volna felróható. Nem is mulasztottuk el. Jóllehet, egykönnyen nem is ment, egymásnak segédkezve, mégis felkapaszkodtunk reá.

         Elhelyezkedve rajta, az idôközben viharrá fajult reggeli széllel daczolva mindaddig ellenállottam a minduntalan meg-megújuló szélrohamnak, míg útitársam lemászva egy alkalmas helyrôl a sziklatömböt s rajta csekélységemet lefényképezte. Miután még névjegyeinket a sziklatämb tetején lévô egyik nyílásban elhelyeztem, hamarosan lejöttem a magas polczról, honnan a vihar már kalapomat is szélnek eresztette. Leérve, megnéztük az órát s meglepetéssel tapasztaltuk, hogy az idô már nagyon elôrehaladt. Összeszedelôzve, még néhány perczig a mélyen alattunk elterülô remek képet csodáltuk, melynek legmegragadóbb részletét a hatalmas Duna képezte s vezetônkkel gyorsan útnak indultunk, hogy még a "Prédikálószék"-re is eljussunk. Mindig fölfelé haladva, fölértünk a Keserűs fôgerinczére. Már csaknem 3/4 óra hosszat gyalogoltunk, a midôn észrevettük, hogy vezetônk az útat eltévesztette s útunk czélpontját a Prédikálószéket nem találjuk. A kiindulási pontra már késô lett volna visszamenni. Minthogy délutáni 1 órakor a sikárosi erdészlakban, este pedig okvetlenül otthon akartunk lenni.

         Ily körülmények közt, nem maradt más hátra, mint eredeti tervünk kivitelét máskorra halasztani, s ez alkalommal megelégedni a Keserűs által nyujtott rendkívül szép kilátással. Átadtuk tehát a fegyvereket s töltényeket, valamint a vendégszeretô gazdánknak rögtönösen írtr levelet a vezetônknek s azt elbocsátottuk.

         Magunkra maradva, a szép bükkösben egyenesen déli irányba indultunk. Folyton lefelé haladva, késôbb fajzáson, majd azután dús növényzetű legelôn át a Király-kút táján a Sikárostól Dömösre vezetô s Osztályunk által kékkel jelzett útra jutottunk ki. Közel két órai erôs gyaloglás után értük el a sikárosi erdôvédi lakot, a turisták ez otthonát. Az erdôvéd felesége kitűnô ebédet rögtönzött. Még a sikárosi erdészlakot a mögötte elterülô festôi háttérrel lefényképezve, 3 óra 30 perczkor vígan megindultunk Szent-Endre felé. A völgy kanyarulatait átszelve, 4 óra 15 perczkor már a Dömörkapunál voltunk, 5 óra 21 perczkor pedig a fôvárosiak elôtt jól ismert Gillitzerhez tértünk be Izbég s Szt.-Endre között. Ez útat ily rövid idô alatt megtenni oly eredmény, mely - a kora reggel kezdett gyalogolást figyelembe véve - magunkat is meglepett.

         Magunkat kellôleg restaurálva, Szent-Endrérôl egy élvezetes kirándulás kedves emlékeivel gazdagabban, a helyi érdekű vasút vonatán tértünk haza.


    Marinovich Imre (Bp., 1864. máj. 9. – Bp., 1945. dec. 31.): turisztikai és tűzrendészeti szakember. Jog- és államtudományi doktorátust szerzett. 1903-tól 1943-ig a Magy. Orsz. Tűzoltó Szövetség elnöke. Nevéhez fűződik az első m. tűzrendészeti törvény megalkotása. A Magyar Turista Egyesület Budapesti Osztályának első titkára. Téry Ödön és Thirring Gusztáv mellett egyike volt a főváros környéki turistamozgalom megszervezőinek; ő vezette az első hivatalos túrát a turisták által akkortájt felfedezett Dobogókőre 1890. jún. 15-én. A Turisták Lapja első tíz évfolyamának állandó munkatársa. – Irod. Déry József M. I. (Turisták L. 1927.)
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
     

     

      Moussong Géza írása, Turisták Lapja, II. évfolyam 9-10. szám, 1890. Szeptember-Október, 294. oldal

      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    Kirándulás a Zsivány-barlanghoz.


         A nyári meleg napokat Pomázon töltvén, gyakran akadt társ, kivel a Pilis hegyek egyes részleteit megtekintettük.

         Ily kellemes és nagyobb szbású kirándulásunk volt augusztus hó 4-én, midôn 8 tagból álló társaság alakult, a Pilis-Szt.-Kereszt környékében levô Zsivány-barlang, Dobogókô stb. megtekintése.

         Reggel 5 órakor indult el kis társaságunk Pomázról. Az idô is kedvezett, mert a felkelô nap egy-egy felhô mögött bujkálva, küldte hozzánk sugarait; másrészrôl pedig kellemes szellô üdített fel útunkon, melyet a 329 m. magas Oszoly hegynek tartva, Csobánkára követtünk. Itt Weinzierl Jenô fôtanító, amateur-fotografus készülékével útra készen várt bennünket, s a társaság az ô kalauzolása mellett, északnyugotnak tartva, a Csiribári hegy mellett, a Schwarzmann-féle erdôbe ért. Ekkor már a nap jobban érte hátunkat, s íyg jól esett a sűrű, árnyékos erdôben folytatott kirándulás, mely kellemességben mindaddig részesültünk, míg lábaink elôtt láttuk elterülni Pilis-Szt.-Kereszt községét. Kiérve a csobánkai erdôségbôl, leereszkedtünk a nem épen magas hegyrôl Pilis-Szt.-Kereszt községébe. A község fekvésének megitélésére valóban igen találó kifejezés az, hogy: regényes. Mielôtt beléphetnénk magába a községbe, elhaladunk a nevezetes Szurdok völgye mellett. A falutól északra látjuk a Dobogókôt, keletre a Hoszú-hegyet, nyugatra a Pilis hegységét a Nagy-Szoplakkal. A községben rövid pihenôt tartva, 1/2 9 órakor folytattuk utunkat északnyugat felé, a Kakashegy irányában a Hármasforráshoz értünk. Jól esett ebbôl a jéghideg, tiszta, s rendkívül jóízű vízbôl magunkat felfrissítenünk. Hármas forrásnak nevezik nemcsak e forrás helyét, hanem környékét is, mert 100-150 lépésre egymástól van három szép forrás, melybôl a víz kibugyogva tova csörgedezik s további útjában egymásba folyva a faluban levô malmokat hajtja. Bent a községben kutat nem is láttunk, s mondják, hogy a vízet e források szolgáltatják. Mindenki kora reggel lemegy a malmokhoz, midôn még a víz tiszta, s onnan meríti napi szükségletét.

         A Hármasforrás közül legjobban az elsô nyerte meg tetszésünket; nemcsak mert legtisztább volt a víze, de mert igen festôi a fekvése. A forrás a föld mélyébôl látszik felbugyogni, de hátlapul szolgál egy 2 m. magas sziklatömeg, melynek két oldalán két szép, sudár fa vet árnyékot, mintha ôrt állana. A forráshoz könnyen lehet hozzáférni, mert az erdô fái csak 2-3 lépésnyi távolban veszik körül, de árnyékot nyújtanaka minden oldalról a hűselô turistának.

         Folytatva utunkat a Zsivány-barlanghoz akartunk eljutni, s így északkeleti irányt vettünk. Hogy miért akartunk elôször is ide jutni? azt megmondja a mese. A nép száján forog, hogy IV. Béla királyunk a tatárok elôl menekülendô, rejtekhelyet keresett e hegyekben. Legalkalmasabbnak találta az ú. n. Zsivány-barlangot, mert az erdô mélységében el volt rejtve, magasságánál és a sziklák különös alkotásainál fogva pedig a védelemre czélszerűnek mutatkozott. IV. Béla állítólag huzamosabb ideig rejtôzködött itt, sôt kincseit biztonságba hozandó, elásatta egy szikla üregében. Késôbb azonban már nem tudták a kincset megtalálni, s az még most is ott van. Sok idôvel késôbb, hogy mikor, arra a monda már nem emlékszik, valami zsivány-társaság is hallott e kincsekrôl, s birtokába akarván azt keríteni, vizsgálódás tárgyává tette a sziklatömeget. Kincset ugyan ôk sem találtak, de alkalmas búvóhelyet s innen rettegtették a közellevô lakosságot. Innen vette e hely nevét. Mi igaz mindezekbôl, nem tudhatjuk, de tény az, hogy még csak nehány évvel ezelôtt is akadtak emberek, kik a kincs-mesének hitelt adva, kincset mentek keresni. A sziklatömeg pedig megmaradt Zsivány-barlangnak.

         Elképzelhetô tehát kiváncsiságunk a Zsivány-barlangot illetôleg s kitartó buzgalommal láttunk hozzá a hely felkereséséhez. Kaván Boldizsár úr, a pilis-szt.-kereszti nyug. tanító, vezetett bennünket sűrűbbnél sűrűbb bozóton keresztül. Végre déli 1/2 12-kor nagy nehezen áthatoltunk egy sűrű, lombos erdô részleten, a hol völgybe érve, felséges látvány tárult szemeink elé.

         A Zsivány-barlang a maga teljes, meglepô szépségében s érdekességében állt elôttünk. meggyôzôdtünk, hogy sokkal nagyobbszerű ez a sziklatömeg, mintsen képzeltük volna. Az egész egy hatalmas bástyának tűnik elô, vastag, széles kiálló részek, váltakozva keskenyebb hegyes alkotásokkal. Elsô gondolata volt Weinzierl társunknak, honnan lehetne e szép képet megörökíteni, hogyan lehetne legjobban lefényképeznie. Nagy nehezen talált átellenben, bizonyos távolságra egy kis domboz, a honnan az idemellékelt fölvételt eszközölte.

         Társaságunk 3 tagja vállalkozott e meredek sziklák megmászására s ôk illusztrálják e kép legjobban kicsinységükkel a sziklák magasságát. Mint láthatjuk, hat hatalmas sziklatömeg meredezik ki e képen a hegy oldalából; de van még ezen kívül a képtôl jobbra kettô, melyek elkanyarodásuknál fogva nem juthattak a fényképre. A sziklák gyönyörködtetô mellégágakat bocsátanak még ki lejebb, közepük táján. Van egy sziklarész többek között, a mely tökéletes ottomán alakkal bír, még a fejpárna is megvan egy hatalmas kôdarab képviseletében. Ezen pamlag oldalánál egy nagy üreg nyúlik befelé az anyatömegbe, melybôl a teljes szélcsend daczára, erôs és jéghideg szél jött ki. Most átrándultunk a Zsivány-barlang hátsó részéhez s itt hasonlóan mély völgybe jutottunk, melynek átellenben levô oldalán a Zsivány-szikla kisebb s kevésbbé regényes alakban, mintha újra elôtünnék, bár ez egy új sziklatömeg.

         E mélységben tartottuk déli étkezésünket s pihenésünket, vidám társalgás mellett.

         A pihenés után felkerekedve, a Dobogókô felé tartottunk s ezért északnyugati irányt vettünk. Igen kellemes, árnyékos, jó illatú virágos részen mentünk tovább az erdôben. Utunk érdekessége abban állott, hogy nem mentünk seholsem a jelzett utakon, hanem csakis kalauzunk vezetése szerint, sokszor a legrosszabb vagy legmeredekebb részeken. A Dobogókôre érve, egyszerre észrevettük egyesületünk jelzéseit, ekkor egy ideig ezekhez tartottuk magunkat, s úgy értünk azon ponthoz is, melyet "Budapest környéke egyik legszebb pontjának" mondanak. És e jelzôben nincs semmi túlzás, mert a kilátás oly igézô, hogy az ember örömest idôzik itt hosszasan. Mi is úgy tettük, letelepedtünk, s távcsôvel gyönyörködtünk a táj festôiségében. Magunk elôtt csaknem szédítô mélység, annak egyik részében a kiemelkedô "Thirring-szikla", távolabb északnyugatnak a dömösi és pilis-maróthi határ. Lassan haladó, gabonával magasan megrakott szekerek sietnek a tarlókról az országútra kijutni; emitt egy-egy nyúl ficzánkolódik az erdôbôl kifelé sietve, amott gerliczék turbékolnak; túl a Dunán egy sietô vonat dübörgése hallatszik, azaz csak képzeljük, hogy halljuk, pedig távol vagyunk tôle. 1) A folyam partján Zebegény község, majd tôle nyugatnak Szob házai s templomai emelik a kilátás szépségét. Most emeljük magasabbra távcsövünket, ott a Sághi hegyek között látunk valamit fényleni a nap sugaraiban, mintha magas torony emelkednék kifelé! Ugy van! Mária-Nosztrát látjuk kifogástalanúl, a mint belôle temploma büszkélkedô tornyával kimagaslik. Jobbra is, balra is, minden irányban körülötte hegyes, völgyes vidék, hol a szalagként húzódó szántóföldek, tarlók tarkítják a képet. Ezt a képt látni kell, ezt fotografálni nem lehet.

         Fényképészünk lebocsájtkozott a mélység egyik oldalára s onnan kisérlette meg a Dobogókôhegyet, melyrôl már annyit írtak s mely bizonyára másoknak is kellemes kilátást, szórakozást nyújtott, megörökíteni.

         Betelve a gyönyörködéssel, folytatni akartuk ugyan még utunkat Mexikóra, de szomjúságunk nagy lévén, a Chilova forrásnak tartottunk délkeletnek. Csak távolról szemléljettük a Vaskapu és Élesszikla szépségeit a Pilis hegység lejtôjén. Utközben még megnéztük a klastromkertet, hol az elsô pálos kolostor volt (1250).

         Alapításához, melynek a község is keletkezését köszönheti, a következô monda fűzôdik, melyet történelmi tény gyanánt emlegetnek.

         Eusebius Remete Pál esztergomi apátkanonok volt s elbocsátását kieszközölvén az akkori prímástól (1240 körül) vándorbotot vett, s a pilis hegyek közévonult, hogy ott a magányban lelkének üdvösségérôl gondoskodjék. A Pilishegy oldalában egy hármas barlangot talált, melyet lakhelyül is választott. Késôbb, lassacskán, még hat ily remete csatlakozott hozzá, s úgy 1250-ben remete-társaival kis kápolna építéséhez fogott, s melléje egy igénytelen kolostort állítva, megalapítá hetedmagával a pálos rendet. A kápolna a szent kereszt tiszteletére lett elnevezve, mely körül lassacskán egy-egy család is letelepedett, házakat építettek s lett belôle idôvel Pilis-Szt.-Kereszt falu.

         A jelenlegi klastromkert romjai IV. Béla királyunknak adományozásából keletkezett klastrom romjai. IV. Bélának ugyanis e helyen szép vadászkastélya volt s vadászatok alkalmával rendesen meglátogatta a hegyekben levô zárdát is, hol pihenôt szokott tartani. Midôn látta, hogy a pálosok nem férnek el szűk helyükön, oda ajándékozta nekik vadászkastélyát, ebbôl alakították az igazi kolostort, melynek romjai láthatók a mai klastromkertben.

         Befejezvén kirándulásunkat, este 6 órakor Siederer Sándor szent-kereszti polgár vendégszeretô házánál pihentünk meg s a megvendégelés után egy élénken emlékezetünkbe zárt kellemes mirándulás emlékével, kocsin tértünk vissza kiindulási helyeinkre.

    1) Nemcsak képzelni kell azt, kedvezô idôben tényleg felhallatszik a vonat dübörgése. Ez különben nem oly feltűnô; a nyár folyamán volt alkalmunk tapasztalni, hogy a somogyi partról a vonatok dübörgése, sôt füttye áthallatszik a Balaton taván a zalai hegyekig. Ez pedig 7-8 km. távolság, tehát több mint a Dobogókô távolsága Zebegénytôl.
    Szerk.   



    Moussong Géza,

    székesfővárosi elemi iskolai igazgató-tanító, M. Gáspár igazgató-tanító és Langenberger Katalin fia, szül. 1864. ápr. 2. Pomázon (Pestm.); reáliskolai tanulmányait Budapesten végezte, hol az I. kerületi paedagogiumba lépett és 1885-ben tanítói oklevelet nyert. 1886-ban a tornatanári tanfolyamot is elvégezvén; ebből is oklevelet szerzett. 1885-ben a Boér-féle tanintézetben nyert alkalmazást, míg 1886-ban a főváros megválasztotta rendes tanítónak; 1890-ben kineveztetett az ipariskolához, 1892-ben pedig az V. kerületi nyilvános joggal bíró magán polgári iskolához, 1893. szept. 1-től a Röser-féle nyilvános gymnasium, polgári- és kereskedelmi iskolához mint ének- és tornatanár. A budapesti városi tanács 1901. szept. a 18 osztálylyal bíró aréna-úti új elemi fiú-iskola igazgatásával bízta meg; 1886-ban megalakította a X. ker. iskolai és népkönyvtárt, 1892-ben pedig a magyar tanítók turista-egyesületét, melynek jelenleg is ügyvivő alelnöke. 1890 óta a népnevelők budapesti egyesületének könyvtárnoka. Kartársai azonkívül csaknem az összes fővárosi tanügyi egyesületekbe beválasztották mint igazgatósági választmányi tagot.

    Tanügyi czikkei a Néptanítók Lapjában (1892. Tanítói-turista-osztály), a Népnevelők Lapja, Nevelés, Tornaügy és Magyar Iparoktatás cz. lapokban; turista czikkei a Turista Közlöny és Turisták Lapjában, név nélkül a Budapesti Hirlap, Pesti Hirlap, Egyetértés és egyéb lapokban.
    Munkái:
    • A Budapest X. ker. nép és iskolai könyvtár tartalomjegyzéke és alapszabályai. Bpest, 1887.
    • A Budapest X. ker. nép és iskolai könyvtár évi jelentése az 1887-88. évről. Bpest, 1888.
    • Kirándulás a zsivány-barlanghoz. Bpest, 1890. (Különny. a Turisták Lapjából).
    • Csobánka. Bpest, 1891. (Különny. a Turisták Lapjából).
    • Turistaság és tanügy. Bpest, 1893.
    • Tizenhat nap Itáliában. Bpest, 1900. 22 képpel.
    • Az iskolai kirándulások a fővárosi iskoláknál. Bpest, 1901.
    • A budapesti tanítók segélyzőegyesületének Évkönyve. Bpest, 1902.
    • A magyar tanítók turista-egyesületének tíz éves története. Bpest, 1902. Nyolcz fénynyomattal. (Hittig Lajos és Vágó Aladárral együtt).

    Szerkesztette a tanítói turista osztály Közlemények cz. havi értesítőjét 1894-ben; társszerkesztő volt 1894-ig a Turisták Lapjánál és 1894 óta szerkeszti a Turista Közlönyt, a m. tanítók turista egyesületének képes folyóiratát.
    Álneve Vihar Győző.
    (Vaday József, Magyar tanférfiak és tanítónők ezredéves Albuma. B.-Csaba, 1896. fénynyom. arczk. és önéletrajzi adatok.)
    (Forrás: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái)
     

     

      Moussong Géza írása, Turisták Lapja, III. évfolyam 4. szám, 1891. Aprilis, 94. oldal

      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    Csobánka.*)


         Olvasóink elôtt bizonyára ismeretes lesz még a Turisták Lapja f. évi elsô számában Takách Mihály út tollából közölt azon czikk, a mely igen érdekesen ismertette a Pomáz-Dorogh-Esztergomi vasút tervezetét.

         Ezen jelzett ismertetés eh´gyik helyén a következôk olvashatók:

         "A fôvárosi kiránduló 3/4 óra alatt már Csobánkánál egy kis Svájczba jutna, innen kezdve pedig mindig fokozottabb a tájék elbájoló szépsége. Ez ozondús légkörű, szél- és pormenetes, erdôs, sziklás, hegyi forrásokkal, zuhogó patakokkal, régi romokkal és barlangokkal bôvelkedô hegylánczolat közé nagy mértékben tódulna a fôvárosi közönség, és méltán, mert a fôváros közvetlen közelében sehol sem található fel ily ritka szépségű, egészséges s mostanáig csak a turisták által ismert vidék."

         Ki ne kívánna ily helyet megismerni, ily vidéken tartózkodni s a természet ezen pazarul összehalmozott elônyeit élvezni? Soraim czélja, ezen adományokban bôvelkedô helyek egyik legszebbikét, s hozzánk, fôvárosiakhoz legközelebb esôt, Csobánkát ismertetni.

         Csobánka, a fôvárostól észak-nyugati irányban, szép és magas hegyek tövében fekszik. A csinos község félkör alakban terül el s már elsô pillantásra megnyeri a turisták tetszését. A kirándulók legtöbbnyire Pomáz felôl keresik fel, mely megközelebbi vasúti állomása. Akár a kitűnô karban tartott megyei úton, akár a gyalogúton keressük fel Csobánkát, melyet a pomázi állomásról 5/4 óra alatt érhetni el - meglepô szép kép tárul szemeink elé, a mint az ú.n. Laszlovszky-ligetnél a falu felé kanyarodunk. Mert egyszerre szemünkbe ötlik a csinos falu, melyet kelet felôl hatalmas sziklakoronázta erdôs hegyek koszorúja övez körül. A ki Pomázról jô Csobánkára, bal kéz felôl, vagyis keleti irányban, az Oszoly (329 m.) hegy érdekes szikláit s erdejét pillantja meg, melynek alsó része a kertekig nyúlik alá. A ki szeret a tájék szépségeiben gyönyörködni, az okvetlenül menjen fel az Oszoly kopár szikláira, mert onnan elragadó kilátást fog élvezni; s a ki az erdôk hűvösségét kedveli, az megleli azt is a hegy oldalán, a sűrű fák alatt, a szép virágos gyepen pihentetve meg elfáradt tagjait.

         Az Oszoly hegynek Csobánka felé esô lejtôjén szemünkbe ötlik egy sziklalakzat (l. képünekt a 99. lapon), mely az ember felfelé nyujtott kezéhez hasonlít feltűnôen. A nép is saját nyelvén "Pratzen"-nak nevezi. Ezt nyáron az e tájon dolgozó szôlô vagy földmunkás óra helyett használja, mert a szikla érnyékáról tudja - gyakran feltűnô pontossággal - az idôt meghatározni. Sokan ezért "die Uhr", vagyis órának is hívják. Az Oszolyhegynek mintegy folytatását képezi, kis hegynyereggel megszakítva a csobánkai Steinberg, vagy mint az ott levô bányáról nevezik: Kôbánya (357 m.). Az itt fejtett homokköveket különösen Budapestre szállítják s építkezéseknél lépcsôzetekre, állványokra, kapuoszlopokra használják. A kôbánya Schwarzman és Ehleiter urak tulajdona, kik igen szívesen mutatják meg amunkálatokat. Az 1890. évi fejtése e kôbányának: 3000 folyó méetr lépcsô és 1000 köbméter falkôbôl állott. E hegymagaslat megtekintése igen érdekes s megmászása nagy fáradtságba sem kerül. Tovább haladva délfelé, keleti irányban az 537 méter magas Nagy Kevély hegyet látjuk, melynek csúcsa egy óra alatt könnyen elérhetô s pompás kilátást nyujt a kirándulónak. Gerinczének nyugati folytatásaképen a 486 m. magas Kis-Kevély emelekdik, mely érdekes barlangot rejt magában. A hegynek északkeleti felsô részében ugyanis szép nagy sziklakapu nyílik, ezen át tágas barlangba jutunk, mely felfelé keskenyebb nyílásba folytatódik; bizonyára nem volna érdektelen kutatni, hogy meddig terjed ezen felsô üreg. A barlangot Máczka barlangnak nevezik s arról nevezetes, hogy ôsidôkben a barlangi medvének (Ursus spelaeus) tartózkodási helyéül szolgált, benne az ôsállat csontjait nagy számban találták. A barlang nyílása feletti sziklákról gyönyörű kilátás nyílik Csobánkára és környékére. A barlanghoz vezetô, legkevésbbé sem fáradságos út folytonosan erdôn vezet keresztül.

         A Kis-Kevélytôl nyugat felé emelkedô dombokon végig haladva, a Vörösvár felé vezetô kocsiutat szeljük át, majd elhagyva a gróf Teleki-féle majort, a Cziribári erdôbe (407 m.) jutunk. Ezen erdônek is van egy ritka alkotású s megtekintésre nagyon méltó nevezetessége: ez a "Máczka szállás" (Maczka jama) barlang.

         Az erdô magaslatáról leerszkedve, annak tulsó, délnyugati oldalán árokba érünk, melyben vízet csakis esôzések után lehet találni; ez 4-5 m. széles horzsolt kôlapok között, déli irányban húzódik. Egyszerre emgszakadva egy mélyedés elôtt állunk, melybe leszállva, egy barlang nyílásához érünk.

         Bátran koczkáztathatjuk a leszállást, de világító szerek nélkül messzire nem juthatunk.

         Belsejének alkotása hasonlít a cseppkôbarlanghoz s a víz szivárgását egészen jól lehet hallani. Mondják, hogy rengeteg vízet bír e barlang elemészteni, s ez szerencse a környékbeli birtokosokra, mert bármily felhôszakadás is legyen, nem önti el a víz birtokaikat, hanem e ravaszlyukba vész.

         (A Maczka jama barlangot Dr. Koch Antal kutatta ki s róla "A csobánkai és solymári barlangok" czímű dolgozatában (Földtani Közlöny, I. évf. 1872. 97-105. lap) a következô leírást közölte, melyet a fentebbiek kiegészítéseül ide igtatunk:

         "A barlang nyílása az oligocaen-homokkövön át van fúrva és 6 méter széles. A homokkô táblás rétegei 6 méternyi vastagok és 30° szög alatt ÉKK-re dűlnek, alatta azután a Dachsteinmész rendetlenül összehányt rétegei jönnek, melyekbôl idomtalan nagy tömzsökök hevernek szerteszét, melyeket a víz ereje kiszakított és odább gurított. A barlang ÉÉNy-i irányban lejtôsen megy lefelé, hol magasbodik, hol alacsonyodik, azonban seholsem alacsonyabb 4 méternél és nem magasabb 16 méternél. Vagy 10 métert haladva, meredekebb lesz a lejtô és a nagy nedves sziklák igen megnehezítik az elôre jutást. Mélyebben a szikla falai már folyton csöpögnek és rendesen vastag cseppkôkéreggel vannak bevonva; nagyobb cseppkövek azonban még ritkák. Mintegy 40 méternyi mélységben a barlang iránya folyvást meredek lejtôsen délnek tart, de csak 6 méterig lehet még jönni, mert egy függélyesen leesô 10 méternyi tátongó mélység elállja az utat. Itt egyszersmind legterjedelmesebb az üreg, mert átmérôje 20 méter, magassága 12 méter. A csobánkai kôbánya volt bérlôje évek elôtt köteleken munkások segélyével még vagy 120 méternyire leereszkedett, a nélkül hogy végét elérte volna. E barlangot is a víz mosta ki. A tömérdek víz, melyet a barlang elnyel, valószínűleg a Dachsteinmész mélyebb rétegeinek mélyebb hasadékai közt elszivárog, míg valahol a völgy alján egy hasadékon át utat nem találván, azon mint forrás ismét kibugygyan. Vagy lehetséges az is, hogy még mélyebben szivárog, annyira, hogy alkalmi hasadékon kinyomatva, mint meleg forrás bugyog ki?


         A Cziribári erdôség további folytatásában, nyugat-északi irányban egy kis kápolna áll, a mellette lévô Szent kúttal. Ezen kápolna keletkezésének történetérôl a következôket sikerült kipuhatolnom: *)

         A negyvenes években - öreg csobánkai lakosok szerint - Csobánkán és a körülfekvô községekben, a forró láz tört ki, s ekkor sokan, a kik e forráshoz közel levô szántóföldeken dolgoztak, az említett forrás vízébôl enyhítették égetô szomjukat s azt tapasztalták, hogy azon betegek, a kik a szent kút vízébôl ittak, fölépültek. E hír természetesen elterjedt az egész környéken, s a nép tömegesen tódult a gyógyvízbôl meríteni. Innen nyerte a forrás elsô nevét: Fieber-Bründl. A nép egy ideig gyógyforrásnak tartotta, míg véletlenül egy újabb ok még egy más jelentôséget is adott e forrásnak. Ugyanis egy pásztor dél tájban, e forrás közelébe terelte nyáját. Egyszerre nagy fényt látott, a forrásból kisugárzani, oda sietve nagy bámulatára a boldogságos szűz képét látta fényleni a forrás fenekén. E hírre messze földrôl nagy tömegekben zarándokolt a nép a szent helyhez, s mind többen akadtak olyanok, a kik a pásztor által vélt jelenetet szintén látni állították. Ezentúl a forrás neve Maria-Bründl lett s megkezdôdtek a búcsújárások. Még a fôvárosból is özönlött a nép e helyhez, hogy a gyógyvízbôl ihasson.

         A többek közt a majdnem teljesen vak Lendner Mária budapesti lakos is elzarándokolt a szent kúthoz s nehányszor megmosván szemeit, szeme világát visszanyerte. E nagy csodára hálából a boldogságos szűz tiszteletére kápolnát emeltetett s az 1844. július 2-án Gyurcsek akkori csobánkai plébános által fel is szenteltetett.

         A kápolna közelében találjuk a Dera patakot, mely a falu irányában csörgedezik. A falu mentén, annak északi oldalán siet tova, az Oszolynak tartva, majd annak lábánál, a Laszlovszky-liget közelében keleti irányt követve, Pomáz felé folyik. Ezenkívül még egy kis patakja van Csobánkának, mely a Kis-Kevély alján fakad s a község egy részét szelve a Dera-patakba ömlik. A Dera-patak tulsó partjának mentén kisebb-nagyobb dombok emelkednek. Ezek azelôtt szôlôkkel voltak beültetve, de most már csak szántóföldek, mivel a phylloxera már itt is nagy pusztítást vitt végbe.

         Már ezen körútból is áttekintést nyerhetünk Csobánka fekvésének kellemességérôl és szépségérôl és valóban alig képzelhetô ember, kit már az elsô pillanatra el ne bűvölne az a regényes szép kép, melyet Csobánka a Teleki-féle majortól tekintve nyújt.

         Csobánka igen kellemes, szép kirándulások kiinduló pontjáúl szolgálhat. Már maga az Oszoly, a Kôbánya, a két Kevély, a barlangok és a Szent kút élvezetes kirándulások czélpontjául szolgálhatnak, de azonkívül szép séták kínálkoznak pormentes, árnyas utakon, az erdôségeken keresztül a szomszéd községekbe. Igy Borosjenôre 1 1/4, Ürömre 1 1/2, Pilis-Szántóra 1 1/2, Pilis-Szt-Keresztre 2 órai gyaloglás után juthatunk. Vörösvár 1 1/2, Solymár pedig 2 órányira van, csakhogy ezen helyeket nem erdôségen át, hanem kocsiúton haladva érjük el. Csobánkáról Pomázra is kellemes a gyalogút s egy óra alatt tehetô meg. Csobánka közvetlen közelében van a már ismert Laszlovszky-liget is. E vendéglô, az Oszoly-hegy aljában, kellemes üdülôhely, s egyszersmind a pomázi és csobánkai nyaralók rendes találkozó helye, hol gyakran jó czigányzene mellett tölthetik idejöket.

         Maga Csobánka község nem nagy, de elég csinosnak, rendesnek s tisztának mondható. Csendes hely, melyen csak nagyobb ünnepek vagy búcsú napján van sürgés-forgás. A nép békés s bár különbözô nemzetiségűek, még is jó barátságban élnek. Egyenetlenségek vagy czivódások csak ritkaság számba mennek. Van két temploma. A róm. katholikus a domb magaslatán 196 m. magasságban és a szerb, valamivel alább, de szintén még fent a dombon áll. Mindegyik templom mellett az illetô felekezet isklája található.

         A község épületei közül különösen kiemelkedô a csinos községháza, a római katholikus plébánia, a Schwarzmann és Kuppka-féle épületek, a Kôbánya alján azonkívül több más csinos magán lakóház. A község közepe táján fekszik a Krachler-féle vendéglô, melynek terraszáról tágas, szép kilátást élvezhetünk.

         Csobánkának a legutóbbi 1891-ki népszámlálás adatai szerint 300 lakóháza van és abban 1664 ember lakik. A falu lakossága nemzetieség és vallás szerint a következôképen oszlik meg: 1200 német, 400 szerb s 64 tót; 1264 római katholikus, 400 görög-keleti. A mint látjuk, magyar nincs felvéve, ámbár van legalább is 200, ki a magyar nyelvet érti s beszéli, csakhogy sajnos, még nem anyanyelve. Eléggé szomorú különben, hogy a fôváros ily közelségében még ennyire hátra van a magyarosodás, de reméljük, hogy idôvel e téren is javulás fog beállani. Foglalkozásra nézve a lakosság zöme földművelô s részben szôlôművelô, van különbözô iparágakat űzô mesterember is s a lakosok egy része kôfaragásból él. A művelôdés iránt ugyan kevés a lakosság érzéke, sôt ha talán a törvény nem rendelné el az iskoláztatást, akadna igen sok, ki gyermekét sohasem küldené az iskolába. Igy is iparkodnak - mihelyt csak lehet - azokat onnan elvonni s a házi teendôkre alkalmazni. Máskülönben szorgalmas, munkáját türelemmel végzô, de sorsában nehezen megnyugvó nép. A németek - kivált ha van mibôl élniök - kissé rátartók.

         Télen leginkább tölgy- és bükkfából álló erdeikbôl vágnak s szállítanak tüzelôfát; van azonban kôris- és jávorfájuk is. Jobb idôkben az átlagos vágatás 6000-7000 köbméter volt, jelenleg azonban 2500-2600 köbméterre tehetô.

         A mi a nyaralóknak való lakásokat illeti, itt különbözô igényeknek megfelelô lakás kapható. Bútorozott két szoba, mint értesültem, 20-25 frtba kerül. jelenleg a közlekedés a szt.-endrei helyi érdekű vasúton történik Pomázig, a honnan 50 kr. viteldíj mellett Krachler nagyvendéglôs kocsiján 30-35 percz alatt meg lehet tenni az útat. Ha a tervezett vasút megnyílnék, kényelmesebb közlekedést kívánni sem lehetne s Csobánkát bizonyára tömegesen keresné fel a nyaraló közönség. Sôt hiszem, hogy a nyári lakok, melyeknek építtetése itt aránylag nem kerül sokba, rövid idô alatt igen megszaporodnának.

         A csobánkai népszokások közül a zajos kukoricza törés, a karácsonyi ünnepségek, búcsú napja (úgy a katholikus, mint a szerb) húsvéti locsolás stb. említendôk meg. Mint elég érdekeset közleményem befejezéséül a következôt bôvebben ismertetem.

         A karácsonyi mysterium, a katholikus elem németsége közt van különösen szokásban. Beesteledvén karácsony napján, készülôdik a szegény nép apraja - gyakran nagyja is - s elmegy a jobb módú házak kivilágított ablakai elé. Ott illedelemmel bekiált s kérdi: "szabad-e Istent dicsérnünk?" Erre a gazda megadja az engedélyt s megkezdôdik az ének Krisztus születésérôl. Ennek elvégezte után a gazda kiküld a vacsorából, vagy pénzt, hogy ôk is megünnepelhessék a karácsonyt. Alig mentek el, rövid idô mulva, csengettyű szólal meg a ház ajtaja elôtt. Az anya ajtót nyit s bebocsátja a kis vendégeket a konyhába. Három fehérbe öltözött leányka lép be, arczukra fésült hajjal, hogy fel ne ismerhessék ôket. Mögöttük botra támaszkodva egy fekete köpenybe bújtatott fiú sántikál. Velük van egy felnôtt (rendesen asszony, de néha férfi is), ennek egyik karján nagy kosár almával, dióval, másik karján egy csomó fűzfa-vesszô. Most a leányok közül az egyik "angyal" belép a szobába s a magával vitt égô gyertyát, az asztalra teszi, s a szobában fel-alájárva énekel. Ezután bebocsátja társát, a másik angyalt, ez szintén hoz egy gyertyát s az elsô mellé állítja. Késôbb a harmadik angyalt is bebocsátják, ennek fején virágokból készített korona van, ez "Mária". Kezében kis bölcsô és ebben kis pólyás baba van. A bölcsôt a két gyertya közé teszi, s késôbb a sántikáló fiú "József" is belép énekelve. József ringatja a bölcsôt, a többiek fel-alájárnak, énekelnek. Elvégezvén az éneket, a jó gyermeknek ájándékot adnak, a rosszak részére pedig egy-egy vesszôt. A szülôk ezután pénzt nyújtanak nekik s ôk befejezô énekök végeztével búcsuznak s tovább mennek.

    *) Lásd Dr. Herrmann Antal: A csobánkai Szent kút mondája. (Turisták Lapja, I. évf., 158. old., képpel) Az ott közölt monda némileg eltér az ezen czikkünkben említett mondától.
     

     

      Bertha Sándor írása, Turisták Lapja, VIII. évfolyam 11-12. szám,
      1896. November-Deczember, 239. oldal


      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    Kirándulás a Dobogókôre.*)


         Ne ijesszen meg kedves olvasó a magyar fôváros nevének említése! Hallgatni fogok a millenáris ünnepekrôl. Mert mindig unalmas oly dolgokról olvasni, melyekben az ember nem hisz és ha leírnám például a menetet, mely fényes magyar ruhába öltözött, vagy vértezett 1200 lovagból állott, kik szt. István koronáját kisérték a parlament új palotájába, azt gondolnák, hogy túlozok, hogy keleti regéket beszélek el.

         Nem szólok a kiállításról sem, bár méltó arra, hogy mindazok figyelmét felkeltse, kik szeretik az ethnographiát, melyet egy faluval, hol az ország lakóházainak minden typusa képviselve van, és a történelmet, melyet történelmi emlékekbôl rögtönzött muzeumban mutattak be. Tudósabbnak kellene lennem, hogy képet alkothassak ily gyüjteményrôl és színdúsabb írói ecsettel kellene bírnom, hogy ilykép festôiességét hűen visszatükröztethessem.

         Ha úgy akarják, fordítsunk hátat Budapest minden csábításának, gyönyörű színházainak s nagyszerű kávéházainak is és kövessünk egy kedves és szellemes kiránduló társaságot, mely a Dobogókôre iparkodik, honnan oly kilátás nyílik, melyet minden tájképfestônek zarándokló helyéül kellene tekintenie. A következôkben meg fognak gyôzôdni ennek igazsága felôl.

         Elsô sorban is megnyugtatom az olvasót, hogy nem a Kárpátok között, nem is a puszta ölén van a Rocher sonore - mert ezt jelenti a magyar elnevezés - hanem némiképpen magának Budapestnek kapuja elôtt, úgy hogy innen a kirándulást egy nap alatt meg lehet tenni.

         De kérdhetnénk, hogy mint tehet oly vidék, melynek nincs határozott jellemzô vonása, ily hatalmas benyomást?

         Rendesen csak a jéghegyek és a tenger, azaz a természet legfenségesebb megnyilatkozásai keltenek ekkora benyomást, Budapest környéke azonban sem jéghegyekkel, sem tengerrel nem dicsekedhetik.

         Ámde itt van a tisztelet parancsoló és Strauss szerint kék, a magyar elnevezés szerint szôke Duna. A Duna, mely fél magyarországon végighömpölyög nyugatról keletre és az ország központján a magyar fôváros felett északról délre fordulva, derékszöget kéepz.

         Ily nagyfontosságú folyam, bármely államnak megadja sajátos jellegét. nemcsak páratlan ere az a kereskedelemnek, csereüzleteknek és forgalomnak, a népesség minden munkásságát partjai felé terelvén, hanem egyszersmind titkos kötelék, mely különféle népfajokat kapcsol össze, hogy egységes nemzetet teremtsen belôlük, akként mint évezredeken át, a haza szent földének teremtésén munkált, ölében hordva a termô humust, kivájva ágyát a hegyek lábainál, a síkság közepette és a történet elôtti árvízek által erôszakkal szétválasztott sziklák között. Befolyása felnyulik a levegôbe is, oly légáramokat támsztván, melyek hol hozzák a bô esôket hullató felhôket, hol elűzik ôket és kiszárítják a környék növényzetét. Víze, a toktól a sôregig, ritka halak sokaságát táplálja, melyeket nagy madarak, mint: a halászsasok, gémek, gödények vaskarmaikkal vagy hatalmas csôrükkel magas fészkükbe hordanak.

         Hol szigetcsoportok által késleltetve, majd jelentékeny mellékfolyóinak habjaitól gyarapítva, a Duna vígan folyik Budapest vörös márványnyal szegélyezett partjai között. Bármit építsenek is, középületeket vagy magános palotákat, a városnak legfôbb ékessége mindig a Duna marad. Ha nappal mindenféle és minden nagyságú hajók sokaságától borítva, este a Lánczhíd villamos világát, a gázlángok végtelen lánczát vagy a partjain rendezett tűzijátékok röppentyűinek fényét visszatükrözve látjuk, ez oly kép, mely magában megérdemli, hogy Magyarországra utazzunk. És e mellett mi mindez azon gyönyörű látványhoz képest, melyet a Duna folyása az általa képzett könyökben a Dobogókônél nyujt, melyrôl fentebb szóltam és a hova oly kellemes társaságban mentem fel!

         Gyorsvonattal indultunk el a fôvárosból reggeli félnyolczkor, ragyogó nagsugártól kisérve, hogy Szobra, a fôvárostól 64 kilométernyire fekvô nagy helységbe, kirándulásunk kiinduló pontjára utazzunk, hol Luczenbacher úrnak, a fôrendiház tagjának házában, kinél 11 év elôtt a franczia látogatók szegény Lesseps vezetése alatt oly kedves fogadtatásra találtak, magyaros vendégszeretettel halmozott el a ház népe.

         A kert végén kénylemes kompba szállottunk, mely markos révészek kezére volt bízva, kik erôteljes evezôcsapásaik segélyével csakhamar a folyam tulsó oldalára szállítottak bennünket.

         Mindenütt erdôs halmoktól körülvéve, a Duna itt úgy látszik, mintha folyásának befejezéséhez közelednék. A távol ködében az a hegyfok, mely ôt hirtelen fordulatra kényszeríti, teljesen összeolvad a tulsó part bérczeivel és azt a benyomást kelti a szemlélôben, mintha a hegység a Duna ágyát elfoglalva folytatódnék, mi által azt a csalódást kelti fel, hogy ott a Duna láthatatlan medenczébe ömlik s természetfölötti módon egyszerre eltűnik!

         De íme megérkeztünk a találkozó helyére. Könnyű fogatok várnak a parton, hol hajónk kikötött. Megindulunk és beljebb és beljebb hatolunk a völgybe, mely a Dobogókô lábához vezet és a melyet a nép Mexikó-nak nevez, mert azon idôben csinálták a hozzávezetô utat, midôn a szerencsétlen Miksa fôherczeg Amerikába ment, hogy megalapítsa ábrándszerű birodalmát és megássa sírját Queretarónál...

         A völgy torkolatánál fekszik Pilis-maróth, széles utczáival, melyeket akáczfa virágok balzsamos illattal töltenek be. Megérezzük az egyszerű hajlékokban tanyázó jólétet, oly annyira tiszták és csinosak, fehérre meszelt falaikkal s az utczára szolgáló kertecskéikkel.

         Két temploma van a községnek, egy katholikus és egy protestáns. Jó egyetértésben élnek, belátva, hogy czivódásuk csak az istenteleneknek használna. Azonkívül a magyar, keleti eredeténél fogva, nagyon türelmes.

         Ha egyenetlenség van közöttük tetteik miatt, miért perlekedjenek még vallásuk miatt is?

         Mindig tovább s tovább haladva a mexikói völgyön az ember a Vogésekben hihetné magát. Megszakítás nélküli egymásutánban az út mentén alacsony halmok következnek, melyket tölgyerdô takar lombozatának sűrű zöldjével. Lassan emelkedik az út mély hegyszakadék mentén, melyet a záporesôk rohanó víze által hordott kövek borítanak, a melyek között rendes idôben csak szerény, de mindenféle vízinövényt tápláló patakocska folydogál, melyhez az erdô szárnyas dalosai szomjukat oltani járnak.

         Lépten-nyomon illatos szamóczák piroslanak, melyeket a hölgyek sietve szednek le, mialatt a kocsik lépésben haladnak fölfelé a hegyoldal meredekebb részein.

         Két óra alatt 18 kilométert haladtunk! S íme megérkeztünk az erdészlakhoz, mely a völgy belsejében, ennek legmagasabb pontján fekszik és a hol a korona tulajdonát képezô hatalmas erdô szívében találjuk magunkat, melyben Magyarország legnagyobb királyai: Nagy Lajos és Corvin Mátyás vadásztak és a melyet ferencz József, a magyar nép bálványa, szintén gyakran felkeres. Kitűnô ebéd, félig magyaros, félig franczia ételekbôl összeállítva, mert egy kissé el kell kényeztetni a francziát és jó borok, melyeket az ebédlôül szolgáló szálas erdôben jól megbírtznk, eléggé megerôsítettek bennünket, hogy útunkat a Dobogókô felé megkezdjük.

         A turista-egyesület - a magyar Club Alpin - költségén készített és fentartott úton érkeztünk czélunkhoz. Festôiség szempontjából eléggé jelentéktelen helyeken vezet az keresztül, melyeken nem minden türelmetlenség nélkül haladtunk át; mert bár folyton emelkedik az út, nem látszik máshova vezetni, mint elcsépelt egyformaságú magaslatokra, azokhoz hasonlóakra, melyeket reggel elhagytunk. Azonban öt negyedórai gyaloglás után egy erdôvágáshoz érve, szinte megsejti a kiránduló, hogy elérte a csúcsot. Az egyenletes talajon könnyen követjük a szeszélyes gyalogösvényt, melyrôl a kék és fehér színű jelek daczára is majdnem el-eltévedtünk. Végre az út egy magaslatra vezet, melyet könnyedén megmászunk ... hogy ott, szinte kábultan álljunk meg a kápráztató kép elôtt.

         Legalább is 100 méternyire, közvetlenül alattunk, tátongó mélységet pillantunk meg, nem sötétet, nem ijesztôt, mert mélyében erdôs halmok - mint bájos szunnyadozók zöld takaró alatt - terülnek el a Duna két oldalán.

         Méltóságosan hömpölyög az, ezüstös hullámaival e halmok között, sok falut hagyva el jobbról és balról 60-70 kilométernyi hosszúságban, a garam torkolatától Budapestig s csak Visegrád magaslatánál, melyet a középkorban oly híres és idôközönkint Európa leghatalmasabb fejedelmeinek tartózkodásául szolgáló várkastély romjai koronáznak, tűnik el szemeink elôl. E kép két határa a két síkságban vész el. Az egyik a kisebbik, a Garamtól a Dunán fölfelé Pozsonyig nyugatra terjed, míg a másik lefelé Budapestnél kezdôdik s alsó Magyarországot képezi, végtelen pusztáival, melyeket a délibáb tündére csalfa képzeleteivel keres föl.

         Vidám társaságunk elnémult e fenséges látvány hatása alatt, mely némileg hasonlít ahhoz, melyet az Aspini hegyszoros nyujt Arreau völgyére. Ott a Pyreneusok csúcsai azok, melyek a táj szépségét emelik, a Dobogókôn a Duna hatalma jut eszünkbe, mely az életerôt önti mindazon országokba, melyeken keresztül folyik, reájuk nyomva földrajzi aktuális physionomiájuk jellegét.

         Felséges folyam habjaid fodraiban hordozod a nyugati művelôdés csiráit, hogy azokat a keletre is kiterjeszd. Magyarország a szabdság szellôjével járul hozzá, melyért annyiszor ontott drága vért!

         Gyorsított léptekkel haladtunk az erdôôr házához. Fenyegetô felhôk tornyosultak a láthatáron és a Dunán való átkelés rossz idôben nem bíztató.

         A kocsiba szállás elôtt azonban egy órai pihenôt tartottunk. Nem állhattunk ellent a bôséges ozsonna csábításainak, sem azon élvezetnek, hogy ne írjunk nehány sort a turisták könyvébe.

         Az est homályában tértünk vissza. A völgyben, a holdvilág sápadt fénye kisért a hajóig és a Duna közepéig. Ekkor egyszerre elsötétedett. A zápor elôhírnöke, mely délrôl fenyegetett, hirtelen az egész égboltot elborította és csak nagy sietséggel menekülhettünk a veranda alá, melyet reggeli után hagytunk el s hol most vacsora várt reánk.

         A társaság víg és vonzó beszélgetésén kívüli szórakoztatásunkra a Bécsbe menô hajó tűnt fel hirtelen elôttünk, mely villamos fényben úszva fantasztikus álomképhez hasonlított. Csak kerekeinek visszhangzó zakatolása emlékeztetett arra, hogy nem álmot látunk.

         Fény és zaj azonban gyorsan eltűntek, hogy annál nagyobb legyen az éj és a csend. A hajó kerekeitôl felvert hullámok a kert falába verôdtek, hogy ott megtörve elcsendesedjenek, nyugalomra intve bennünket is. De a fiatalság nélkül számítottunk, mely csak nehány keringô ellejtése árán, melyek szüneteit nehány zenemű elôadása töltötte ki, akart nyugalomra térni, "hogy a napot jól fejezze be".

         Ime, így mulatnak Magyarországon a Millenium évében.

    *) A Párisban Simple Revue czím alatt havonkint kétszer megjelenô folyóirat, melynek fôszerkesztôje Régnal György, f. évi augusztus 15-én kiadott számában Bertha Sándor állandóan Párisban lakó zenész és író hazánkfiától egy, a Dobogókôre tett kirándulás leírását közölte. Elég ritka dolog lévén a mi kedves Dobogókônkre irányított kirándulásról párisi folyóiratban közleményt olvashatni, el nem mulasztjuk azt fordításban t. olvasóinkkal is megismertetni.
    Egyben köszönetünket tolmácsoljuk Forster Gyula tagtársunknak - központi választmányunk tagjának - a ki szíves volt figyelmünket ezen érdekes közleményre terelni és fiának Forster Dezsônek, a ki a közlemény fordítását volt szíves eszközölni.
    Szerk.



    Bertha Sándor (Pest, 1843. aug. 19. – Párizs, 1912. nov. 24.): zeneszerző, zongoraművész és zeneíró. ~ Sándor ügyvéd fia. Pesten Mosonyi Mihálynál tanult. 1862-ben Lipcsébe, később Berlinbe ment, ahol H. von Bülow, a nagynevű zongorista és karmester tanítványa. 1864-65-ben Rómában Liszt Ferenc irányításával fejlesztette tovább zenei tudását, majd véglegesen Párizsban telepedett le. Itt mutatták be operáját, a Mathias Corvint 1883-ban, amelyet a következő évben a pesti Nemzeti Színház is műsorára tűzött. ~ az Erkel Ferenc utáni m. zeneszerző-nemzedék egyik legkülönösebb alakja. Azon elv alapján, hogy nemzeti zenekultúránkat a legalapvetőbb rétegektől kezdve kell újra kiépíteni, a barokk polifón formákhoz nyúlt vissza, melyeket nemzeti elemekkel (verbunkos, népies műdal) próbált feltölteni. – M. Palotások, Suite Hongroise (1871, ill. 1872); Előjáték és fúga (1885); Six Hongroises (1890); Csárdás de fête (1890, zenekar). Írásai: Adalékok a magyar zene történetéhez (Zenészeti L., 1861); La musique hongroise et les tsiganes (1878, magyarul 187); La musique des Hongrois (1907). – Irod. Szabolcsi Bence: A XIX. század magyar romantikus zenéje (Bp., 1951); Hamburger Klára: B. S. (Muzsika, 1962.)
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
     
     

      Dôri Gyula írása, Turisták Lapja, VIII. évfolyam 11-12. szám, 1896. November-Deczember,
      244. oldal


      (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
     


    Télen a Pilis körül. *)


         A szép ôszi napok után rendesen beálló komor s esôs idôjárás, egyuttal a rendes turistaidény végét is szokta jelezni. Elkedvetlenedve sarokba vetjük turista botunkat, szögre akasztjuk háti zsákunkat és vagy visszaemlékezve a lefolyt kirándulásokra azokat gondolatainkban még egyszer végig élvezzük, vagy pedig tervezgetve újabb túrokra készülödünk. A rossz idôjárás sem tarthat azonban mindörökké s bár mennyit is esett az esô, kitartó erôs szél csakhamar felszárítja a feneketlen sarat, a fák hiányzó lombját pedig a hó és zuzmara helyettesítik. A nedves levegôt frissítô száraz idô váltja fel s a nap - bár felmelegíteni képtelen - csodás fénynyel árasztja el a hóval borított hegykúpokat. Felvidül bennünk ismét a régi turistakedv, mely csak szunnyadozott, rendbe szedjük felszerelésünket és gondolatunkban szemlét tartva ismerôseink felett, társat keresünk a már elhatározott kirándulásra.

         A téli kirándulások fárasztó voltuknak daczára különös vonzerôvel bírnak. A "Turisták Lapja" olvasói elôtt nem ismeretlenek Wundt Tivadar czikkei *) a Magas Tátrában tett téli túrjairól. Két ízben, úgy mint 1884. április havában és 1891. év karácsony tájékán idôzött ô ott és a legnehezebb csúcsmászásokat végezve lelkesen emlékezik vissza a feledhetetlen szép napokra.

         A Norvégiából hozzánk is átszármazott lébszánokkal (ski) a legfárasztóbb részleteket - a magas puha hóval födött völgyeket - már könnyebb szerrel leküzdhetjük. A lábszánkozó hazánk különféle hegyvidékén, különösen az erdélyi havasokban kitűnô terepviszonyokat talál. Itt csak azon katonai ôrjáratot akarom újból felemlíteni, melyet Berger András kapitány egy huszár fôhadnagygyal és 3 altiszttel Nagyszebenbôl a több méternyi hóval födött Szeben hegységen keresztül 1895. április 11-tôl 13-ig Petrozsénybe vezetett. Fôvárosunkban is mindinkább terjed ezen, bennünket a turistákat különösen érdeklô sport és Osztályunk nem egy tagja több-kevesebb eredménynyel meggyôzôdött kirándulásain a lábszánok elônyeirôl.

         Felszerelésünket máskülönben is a téli idôjárás viszontagságaihoz kell, hogy alkalmazzuk. Legfôbb gond természetesen most is a lábbelire fordítandó. A legczélszerűbbnek a meleg kecskeszôr-harisnyák (de nagyon jó, ha alája még egy pár finomabb szövésűt húzunk) és erôsen szögelt fűzôs czipôk bizonyultak. Ezek fölé lábszárunkat jól körül fogó kamáslikat húzunk, nehogy a hó alájuk hatolhasson. A szokott flanelling helyett sokan az úgynevezett sweatert ajánlják, fövegnek pedig legalkalmasabb a fülvédôvel ellátott gyapjúszövésű sapka. Fontos ruhadarabként Wundt még egy flanellel bélelt finom rénszarvasbôrbôl készült svéd vadászmellényt említ; testünket szerinte ez képes leginkább a jeges szél támadásai ellen megvédeni. A magas hegységben végre el nem hagyhatjuk a mászóvasakat, csákányt és kötelet; de nem szabad megfeledkeznünk alkalmas fôzôkészülékrôl és zsebben hordható lámpásról sem. Élelmi czikkeink kellô megválogatására is nagy súlyt kell helyeznünk. Télen ritkán találhatván vízet, Wundt a hóvíz élvezhetôvé tétele czéljából pezsgô porokat használ, nagyon ajánlja továbbá a sűrített tejjel péppé kevert kakaoport, mely forró vízzel igen élvezhetô italt szolgáltat és éhségünket, valamint szomjunkat is egyaránt csillapítja.

         Akaratlanul is már nagyon eltértem a választott témától. Képzelôdésem merész szárnyalása a fenséges Magas Tátráig vitt, míg testem a ködbe burkolt fôvároshoz van kötve. Szelídebb alkatú környékbeli hegységünk merész fenhavasi túrokra nem szolgáltathat alkalmat, de azért téli mezben annak is meg van a maga bája; a szokatlan terep- és idôviszonyok leküzdése pedig némelykor próbára teszik a gyakorlottabb turistát is.

         1896. évi deczember 6-án tehát - jobbnak híjában - ilyen szelídebb téli kirándulásra indultunk. A kirándulást megelôzô tiszta és hideg napok a legszebb reménynyel kecsegtettek és miután a hagyományos karácsonyfa-ünnepélyt ez évre Pilis-Szántóra terveztük, azt pedig valahogyan úgy is elô kellett készíteni, hamarosan elhatároztuk, hogy a szükséges elôintézkedéseket egy vargabetű leírása után, a helyszínen személyesen fogjuk foganatosítani.

         Nevezett napon tehát Ferenczy Károly, Liedermann Rezsô, Petrik Lajos és e sorok írója a nyugati pályaudvarból 7 óra 10 perczkor reggel az esztergomi h. é. vasút vonatával Pilis-Csaba felé robogtunk. Az új vasúti dunai hídon áthaladva a hatalmas folyam zajló jege és a hóval borított Hármashatárhegy vonta magára figyelmünket, míg a büszke Nagy-Kevély keskeny gerinczén az éles szél már csak kevés havat hagyott hátra. Csakhamar azonban kellemetlen meglepetés ért bennünket; esô cseppek kezdettek vasúti kocsink ablakán kopogtatni, melyeket a hideg szél megfagyasztott. Ezalatt megérkeztünk az ó-budai állomásra, hova a csatlakozó vonattal még megérkeztek: dr. Martinovich Imre és dr. Téry Ödön, kikkel kis csapatunk most már hat fôre szaporodott.

         Pilis-Vörösvárig nagyobbrészt bevágásokban halad a vonat és a tájékban nem gyönyörködhetünk. Közvetlen Vörösvár elôtt azonban kiérünk azokból és innentôl fogva folyton új meg új kép tárul elénk. A vasút Vörösvárt elhagyva egy hatalmas kanyarulattal megkerüli a Kálvária-hegyet és majd a Hármashatárhegyet, Hidegkúti Csúcshegyet és a Nagy-Szénást, majd pedig a két Kevélyt és azontul az egész a Csikóvártól a Pilisig húzódó hengylánczolatot varázsolja elénk. A pilis-csabai tábor elôtt vonatunk egy 800 méter hosszú alagútba siet s abból kiérve a tábor környékén áthalad a vízválasztón és fokozódott gyorsasággal czélunk felé tart.

         3/4 9 óra volt, midôn Pilis-Csabára érkeztünk. A gyenge esô még egyre tartott s a szél elég hevesen fújt, de mi azért tartózkodás nélkül neki indultunk és pedig - miután az út Pilis-Szántóra jobb kéz felé vezet - természetesen balra tartottunk.

         A Csévre vezetô út - mert azon ballagtunk - nyáron homokos talaja következtében nem számítható a kedveltebbek közé, most azonban keményre volt fagyva és göröngyös voltának daczára igen jól járható. Sebesen haladtunk tehát és nem telt bele több mint 3/4 óra, elmaradoztak a jobbkézt - a Pilis felé - terpeszkedô dombos hegyhátak és megpillantottuk Csév csillogó templomtornyát. Nem volt szándékunkban a falúba menni; elhagyván tehát az említett hegyhátak nyúlványait jobbra fordultunk és a szántóföldeken át, a Csévtôl kelet felé húzódó alacsony domb felé tartottunk. Mintha felbôszült volna ezen a szél, oly féktelen dühvel kapott most oldalba s az ólmos esôt csak úgy csapkodta arczunkba.

         Nemsokára egész jo0bb oldalunk fényes jégkéreggel volt borítva. Kezeink dermedni kezdtek, szemeink könnyeztek s a mellett izzadtunk a rohanástól. A dombocska túlsó oldalán a talaj különben mocsaras szokott lenni, de most kemény jéggel borított volt. Alig egy puskalövésnyire innen, fekszenek Csév boros pinczéi, honnan egy gyalogösvény vezet fel a Pilis oldalába. Ferenczy barátommal ezen ösvénynek tartottam s nemsokára Petrik is követett. A csapat másik fele a szél ellen menedéket keresendô, a borpinczék egyikébe sietett. Sorsunkat azonban mi sem kerülhettük ki. Az utolsó pinczék mellett elhaladván egy jókedvű parasztgazda állott elénk és barátságosan meghitt pinczéjébe. Nem sokat kérettük magunkat. A szél már érdesre fújta arczbôrünket, az esô is esett, no meg a három társ is elmaradt. Mind ez elég ok vagy ürügy volt, hogy a meghívást vissza ne utasítsuk. A borocska nem volt rossz, csak egy keveset savanykás; de sokáig nem idôzhettünk, mert még nagy út volt elôttünk. Kézszorítással búcsút véve egy széles és mély löszszakadás mellett folytattuk útunkat felfelé. Vagy 20 percz mulva a Pilis délnyugati oldalában vezetô szép úton voltunk. Az erdô szélén megállottunk és kifújva magunkat visszatekintettünk. Kezdetben a Dorogon túl emelkedô Gete szép csonka kúpja vonzá magára tekintetünket, nemsokára azonban szemeinket a pinczéktôl felénk húzódó dombos lejtônek irányítottul, melyen elmaradt társainkat pillantottuk meg. Ezek a szakadás túlsó oldalán igyekeztek felfelé. Nemsokára azonban észrevették a kerülôt és a mély szakadásnak tartottak, melybe csakhamar leereszkedtek. Kis idô mulva látjuk, miként - nem éppen könnyű szerrel - kapaszkodnak ki az innensô oldalon s azután gyorsított léptekkel közelednek felénk.

         A két csapat most már egyesülten folytatta útját. De háttal a végczélnak, mert elôbb még a mexikói erdôvédi lakba akartunk ellátogatni. Az erdei út folyton a Pilis nyugoti oldalában vezetett. Szépnek szép volt, de elég keserves is volt, mert a fagyott havon eleget csúsztunk. Végre az esô is ellátott, sôt a nap is kibujt és a szél ellen a Pilis hatalmas teste eléggé megvédett. A Klapecz nevű sziklarészletnél váratlanul gyönyörű kép tárult elénk. Balra alattunk egy gyönyörű katlanban felszik az esztergomi káptalan tulajdonát képezô Klastrom-puszta. A katlant észak felé meredek sziklafal zárja be, míg nyugat felé völgygyé alakulva egyenletes lejtôsödéssel a síkság felé húzódik, melyen Kesztölcz hosszúra elnyúló házsorát pillantjuk meg. Kedélyünket azonban hirtelen egy újabb, fenségesebb, távolabbi látvány ragadja meg. A Pilistôl északnyugat felé vonuló erdôs Barostás hegybôl Kesztölcz felett kiválik a Kétágú hegy: a Nagyszirt (505 m.) és az attól egy mély nyereg által elválasztott Fehérszirt (364 m.). A két szirtnek hófehér dolomitfalai majdnem függélyesen esnek a síkságba. Most kibújt a halvány nap, sugaraitól a dolomit-sziklák narancssárga színt öltenek. A körvonalak élesbülnek s minden részlet szabad szemmel tisztán kivehetô. Az erdô és mezôk a legkülönfélébb, de harmonikus színekben váltakoznak. Uralkodó a halvány lila és sárga szín; az árnyékos részeken az elôteret a hóval fedett út képezi, míg a távolban a Duna csillog felénk. Bámulatunknak véget vetett egy parányi, a napot elfedô felhôcske. A kép ugyanaz, de a színek mások. Mindenfelé egyhangú szürkeség, melybôl csak a hófedte út rí ki élesen.

         Utunk most már egy mély és meredek bevágásban, az úgynevezett Vörösútban (Cervena Cesta) **) vezetett a Simon halála nevű erdôrészlethez. A kapaszkodás a kôkeményre fagyott havon rendkívül fárasztó volt s nem egyszer volt alkalmam otthon hagyott turistabotom után sóhajtozni. A bevágásból kiérve már most folyton az erdô szélén haladtunk. A hó meglehetôsen magasan feküdt; alul puha volt, felül pedig megfagyva. A mint keresztül gázoltunk rajta, a vékony jégkéreg betörött és érzékenyen súrolá lábbelieinket, melyek bokán felül süppedtek beléje.

         Átszelve a Pilisrôl a Kétágú hegyre vezetô fehér-kék jelzésű utat nemsokára a Pilis-Szent-Léleki völgy felé érkeztünk. A meredek úton lefelé, inkább csúszva mint menve, most már jobbra fordultunk és a Fésűs-hegy (Hreben) alatt a Két Bükkfa irányába lépegettünk. A lejtô, melyen lefelé tartottunk, bár nem nevezhetô meredeknek, mégis csak fáradsággal juthattunk elôre, mert a mély és síma hóban minduntalan besüppedtünk. Végre azonban mégis felértünk az útra és most már néhány percz mulva a mexikói erdôvédi lak ajtaján kopogtunk.

         A meleg szobában csakhamar kedélyesen éreztük magunkat, kiürültek a háti zsákok és hozzáláttunk a jól kiérdemelt ebédhez. Vagy másfél órát pihentünk s azután Pilis-Szent-Kereszt felé folytattuk útunkat. A Ké-Bükkfa nyergérôl gyorsan - némelyikünk akaratlanul túlságos gyorsasággal - ereszkedtünk le a Szent-Kereszti völgybe. Az út jeges volt; ide-oda támolyogva alig bírtunk egynesúlyt tartani, sôt némelykor nagyot csúszva el is vesztettük azt - s leültünk.

         1/4 4-re érkeztünk Szent-Keresztre, hol a dobogókôi menedékház ügyében tárgyalandó, még betértünk Prokop Géza fôerdész úr vendégszeretô házába. Tartózkodásunkat azonban rövidre kellett szabnunk, mert a síkos utak miatt kocsira nem számíthattunk és Pilis-Szántón még sok megbeszélendônk volt.

         A mi azonban ezután következett, már kínszenvedésnek volt nevezhetô. A Szántóra vezetô széles kocsiút legnagyobb része tükörsíma jéggel volt bevonva, melyen valósággal tojástánczot voltunk kénytelenek mívelni. Már besötétedett, mikorára Szántóra beértünk.

         A plébános és jegyzô urakkal elvégezvén a karácsonyfa-ünnepélyre vonatkozó megbeszélendôket szekerek után néztünk, de hiába! Nem akadt vállalkozó, ki ily útviszonyok mellett befogott volna. Csak Petriknek és Térynek sikerült vendéglátójuknak, a szintén vörösvári vasúti állomásra igyekezô Baross Károly úrnak kocsiján helyet foglalni. Mi többiek elbúcsúzva meggyujtottuk lámpásainkat és gyalogszerrel elindultunk.

         A lámpafény mellett haladó csoport hamar magára vonta a benszülött ifjúság figyelmét. "Itt vannak a Mikulások" hallatszott mindenfelôl és a csuszkáló és egymáson keresztül bukdácsoló gyereksereg a falú végéig hű kisérônk maradt.

         A falun kívül váratlanul jó utat találtunk; bár keményre volt fagyva, csak helylyel-közzel akadtak síkos részletek. gyors és biztos léptekkel haladtunk tehát és 1 óra 37 percz alatt - nevezetesebb inczidens nélkül - beértünk a vörösvári vasúti állomásra. A kellemesen befűtött kis váróteremben hamar mullott az idô. A vonat megérkezett és a friss hegyi levegôt ismét a vasúti kocsi dohányfüstös, bűzhödt légköre váltotta fel. Csak félórai késéssel - hazaértünk Budapestre.

    *) Wundt Tivadar: Téli út a Magas Tátrában I-III. lásd: "Turisták Lapja" IV. évfolyam 268., 297. és 368. oldal.

    **) A katonai részletes térképen hibásan Cerna Cesta


    Dőri Gyula (1864. március 28., Budapest -- 1918. augusztus 2., Budapest)

    Turista, hegymászó, bankhivatalnok, a Magyar Általános Hitelbank cégvezetője. Az MTE jegyzője (1897-1901), titkára (1902-). Az MTE Budapesti osztály és az MTE választmányi tagja (1903-1910, illetve 1911-1913), a Budapesti osztály ellenőre (1895-1901-). Az MTE tiszteletbeli tagja (1904. február 16). A Kirándulási Bizottság tagja.

    A századforduló körül mászott a Magas-Tátrában, ez időben a legjobbak közé tartozott.

    Túrái közül:
    • Majunke-torony, dk. gerinc a Petrik-csorbából, (Dőri Gy., 1900. augusztus 22.),
    • Petrik-csúcs, ény. gerinc a Petrik-csorbából, (Dőri Gy., 1900. augusztus 22.),
    • Öt-tavi-csúcs, (Dőri Gy. és Jordán K., 1901. július 18.),
    • Sárga-pad, ÉK-ről az Öt-tótól, (Dőri Gy. és Jordán K., 1901. július 22.),
    • Egenhoffer-rés, DNy-ról az Öt-tó katlanából, (Dőri Gy., 1902. június 13.),
    • Téry-csúcs, ény. gerinc az Egenhoffer-résből, (Dőri Gy., 1902. július 13.),
    • Téry-csúcs, dk. gerinc a Pawlikowski-résből, (Dőri Gy., 1902. július 17.),
    • Hüvelyk Matyi, a Pawlikowski-rés ÉNy-i hágónyílásából, 1910. augusztus 2.,
    • Dőri-csúcs, ény. gerinc a Dőri-csorbából, (Dőri Gy. és Jordán K., 1901. július 22.),
    • Gánt-csorba, lemenet a Nagy-Tarpataki-völgybe, (Déry J. és Dőri Gy. -- két poggyászhordóval, 1904. július 15.).
    Jól ismerte az akkoriban elhanyagolt Nyugati-Tátrát is, írt is róluk egy monográfiát: Kirándulások a Rohács hegycsoportban, Turisták Lapja 1897. Neve megmaradt a Magas-Tátra Dőri-csúcs, -csorba, -bástya, -rés, -torony, -átjáró, -púp helynevekben.

    Irodalom:
    • Thirring Gusztáv, Turisták Lapja 1918., 5-6. szám.
    (Forrás: A Magyar Hegymászás és Turizmus Arcképcsarnoka)
     


    Megjegyzések


      Csikóvár

    556 m. magas hegy a Pilis hegycsoportjában, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. pilisi felső járásában, Pomáz határában; a XV. században élt Chyko (Csikó) nemzetségtől vette nevét. A Szt.-Endre, Pomáz és Kaláz vidékén birtokos Kalázy-család kihaltával Pomázi Chyko János a vidék nagy részét erőszakkal elfoglalta s a ma C.-nak nevezett hegyen várat építtetett. A merészen kiemelkedő kúpon, mely az egész hegyvidéken s a Dunamenti lapályon uralkodik, ma is tanuskodnak még némi kőhányások és mély árkok e vár egykori fennállásáról. A hegykup alatt, tetemes magasságban kis tó terül el.
    (Forrás: Pallas Nagylexikon)



     

    Csobánka

    Csobánka község (szerbül: Чобанац) Pest megyében, a Szentendrei kistérségben.
    A település az Oszoly-csúcs (328 m), Csúcs-hegy (352m), Kis-Kevély (488 m), Csobánkai-nyereg és a Hosszú-hegy határolta medencében fekszik, mely É – É-Ny irányból nyitott. Bár a hűvösebb levegő beáramlása miatt itt pár fokkal mindig alacsonyabb a hőmérséklet, mint a környező településeken, de épp ennek köszönhető különleges szub-alpin klímája, mely a légzőszervi betegségben szenvedőknek gyógyírt jelenthet.

    Csobánkától északnyugatra emelkedik a Pilis legmagasabb pontja, a Pilis (757 m), valamint a Dobogó-kő (700 m).

    A település neve az iráni "suban" szóra vezethető vissza, amely pásztort jelent. A "csobán" szavunk a honfoglalás korára vezethető vissza. Ssubanus alakban már 1177 körül említi írott forrás. Legkorábban 1698. január 3-án írták le a település ma is használatos hivatalos nevét Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye adókivetési jegyzőkönyvében. A Csobánka név magyar, a -ka kicsinyítő képző is magyar.

    A középkori alapítású, de valószínűleg a kelta-római maradványokra épült Csobánka község és környéke – az egykori Borony – az őskortól lakott színhely. A római korból maradt ránk egy sírkődarab, amely a katolikus templom kertjében ma is látható.

    A Csobánka, valamint a Borony név az Aba nemzetség egy-egy ágától származik. Az Árpád-kori Hont-Pázmány nemzetség itteni birtokai a XIII. században a pilisi ciszterciták tulajdonába kerültek, s ezeken a földeken, éppen úgy, mint a szomszédos Pomázon, a szőlőkultúra virágzott századokon át. Lakossága a török időszakban csaknem teljesen elpusztult. Benépesülése az 1690-es nagy török ellentámadást követően indult meg a délvidékről, ekkor Csernojevics Arzén szerb pátriarcha vezetésével nagyszámú rác (szerb) népesség érkezett a török csapatok elől és települt be a középkori Borony puszta területére. Ők lettek Csobánka második alapítói. A szerbek először pásztorkodással, később gyümölcs- és virágtermesztéssel foglalkoztak.

    A többi nemzetiség – így a sváb, a szlovák, a cigány – az 1700-as években telepedik le a faluban. A XVIII. század elején már élnek svábok Csobánkán, az 1725-ös összeírásban "Német Mihály molnárt" név szerint is szerepeltetik. A Thüringiából érkező német családok a század közepén ideköltöző magyarokkal együtt újjáépítették a török idők óta romokban álló mai ófalut. A szlovákok a század második harmadában települnek ide, családneveik 1736-ban jelennek meg egy összeírásban. A cigányság 1760 után talál otthonra a faluban, eleik a kovácsmesterséget űzték. 1737-ben Csobánka a Wattay család birtokában volt. Az ortodox templom 1746-ban, a római katolikus templom 1842-ben épült.

    Csobánkán született 1843-ban Pivár Ignác, a siketnémák váci, később a Vakok Budapesti Országos Intézetének igazgatója. A szerbek nagy része 1920, majd 1945 után hazaköltözött ősi földjére, a helybéli svábokat – 1310 főt – az 1945-ös potsdami konferencián elhatározottak szerint, 1946. március 15-16-án kitelepítették a németországi Wertheimbe. Helyükbe visszatelepített felvidéki magyarok, az Alföldről jászladányiak és csángó beköltözők érkeztek.

    Nevezetességi
    Csobánka-Szentkút, Szent Hubertusz kápolna, Oszoly-szikla, Macska-barlang, Mackó-barlang, Margitliget (Közép-Európai Cserkészpark, Prohászka Ottokár Élet Háza), Borony, római kori sírkődarab a Katolikus templom előkertjében, Szerb templom
    (Forrás: Wikipédia)

    Margitligeti kastély - Prohászka Ottokár "Élet Háza"



      Kôhegy

    Pest-Pilis-Solt-Kiskun vmegye pilisi felső j.-ban, Pomáz és Szent-Endre fölött emelkedő 367 m. magas hegy, mely függélyesen emelkedő trachitfalával s kiterjedt laposával s az arról nyiló szép kilátással a fővárosi turisták kedvelt kiránduló helye. A K. alatt haladt el a rómaiak egyik főútja, mely Szent-Endrét Esztergommal kapcsolta össze. Az Árpádok korabeli okiratok a K.-t Kyhug és Promontorium Pomaziense név alatt említik. Kitünő szőllői miatt sok viszálykodás folyt érte. IV. László 1278-ban nővérének, a mai Margitszigeten levő apácaklastrom fejedelemasszonyának adományozta; de az apácák e birtokot nem birhatták háborítatlanul. A XIII. sz.-ban többször elfoglalták tőlük erőszakosan, 1467. pedig Pomázi Chyko János ejtette hatalmába. Mátyás királynak két ízben kellett intézkednie, hogy az apácákat jogos tulajdonukba visszahelyezze. A török hódoltság idejében a Vathay-család birta K.-et. 1662. Vesselényi nádor a pozsonyi viszályra adott okott a Vathay-család és az apácák közt. V. ö. Jankó János, A pomázi K., (Turisták Lapja I. évf. 195. l.); Thallóczy Lajos, A szt.-endre-pomázi K. (Arch. Értesítő 1877. XI. köt. 225. l.); Koch Antal, A dunai trachit-csoport (Budapest 1877).
    (Forrás: Pallas Nagylexikon)



     


    Pilismarót

    Pilismarót község Komárom-Esztergom megyében, az Esztergomi kistérségben.
    Komárom-Esztergom megye-ben,a Duna jobb partján, a Visegrádi-hegységhez tartozó Maróti hegyek lábánál fekvő település. Dömös 3,5 km, Visegrád 10 km, Dunabogdány 16,5 km, Esztergom 13 km, Dorog 20,5 km, Tát 21,5 km, Nyergesújfalu 28,5 km távolságra található.

    A település már ősidők óta lakott hely volt, amit az itt talált sok régészeti lelet is tanúsít. Itt a község helyén állt az egykori római település Ad Herculem.
    Marót nevét 1138-ban említik először II. Béla király oklevelében, ekkor Marouth alakban írták.
    A Tatárjárás alatt – a környező településekkel együtt – Marót is pusztává lett.
    1260-ban Mária királyné a települést a visegrádi Szent András bencés monostornak adományozta.
    1278-ban IV. László király a monostor adományozó oklevelét átíratta, és megerősítette.
    1391-ben Zsigmond király a maróti birtokot elvette a bencések-től és az esztergomi Szent István prépostságnak adományozta.
    1398-ban viszont már újból a visegrádi Szent András monostor birtokában volt található.
    1493-ban II. Ulászló király a visegrádi Szent András bencés apátság maróti birtokait a pálosoknak adományozza. Marót a pálosoké maradt egészen 1786-ig, a rend feloszlatásáig.
    A törökök alatt Marótot is az elpusztult települések között tartották számon, csak itt-ott maradt egy-két lakosa:
    1570-ben a török adóösszeíráskor – az Alsó- és Felsőmarótra osztott településen – Alsó-Maróton (Kis-Marót) csak 2, Felső-Maróton pedig csak 15 házat találtak.
    1580-ban a – török elől Felvidékre menekült – pálosok maróti birtokaikat Ghymesi Forgách Simonnak és Imrének adják bérbe.
    1514-ben, a 15-éves háború idején Marót is elpusztult, és sokáig néptelen maradt.
    1613-ban az adóösszeíráskor a településen csak egy egész, és háromnegyed portát vettek számba.
    1647-ben a török adóösszeíráskor – Marót lakosai kétfelé, a töröknek is adóztak – is csak 3 és fél portát vettek számba.
    1685-ben Esztergom ostromakor a falu újból elpusztult, de hamarossan újranépesült.
    1688-ban I. Lipót király megerősíti a pálosokat maróti birtokaikban.
    1696-ban végzett összeírásban Maróton 8 egésztelkes jobbágy és 5 zsellér szerepelt.
    1700-ban gróf Stemberg Ernő szerette volna megszerezni a falut, de a pálosok tiltakoztak ellene.
    A Rákóczi-szabadságharc alatt a Maróton és környékén átvonuló hadak, s csatározások következtében a falu ismét pusztává vált, de a pálosok Felvidékről, Nyitra vármegye területéről való magyarokat és szlovákokat telepítettek a faluba.
    (Forrás: Wikipédia)



     


    Pilisszántó

    Pilisszántó: község Pest megyében, a Pilisvörösvári kistérségben.
    Kétnyelvű falu. Szlovák neve: Santov.
    A lakosság megoszlása: magyar 64%, szlovák 34%, német 2%.

    A község Pilisvörösvár és Pilisszentkereszt között fekszik a Pilis hegység (757 m) és a Hosszú-hegy (485 m) határolta völgyben. A Pilis oldalában fakadó Trézsi-forrásból eredő patak folyik át rajta, amely felduzzasztva a Határréti-tóvá szélesül. Budapesttel távolsági autóbuszjárat köti össze.

    Eredeti neve Zanto vagy Zanthow volt, később Szántó.

    A közeli kőfülkében tízezer éves őskori leleteket találtak. A község területén vezetett keresztül a római hadiút, mely Aquincum-ot Brigetio-val (Szőny) kötötte össze. A barokk templom mellett látható ókori mérföldkő a bizonyság.

    A középkori alapítású falu első oklevélben való említése 1299-ből maradt ránk. A faluban pálos kolostor működött a 13. századtól, melynek romjai még feltárásra várnak. A török háborúk idején a falu lakatlanná vált.

    A 18. században szlovák telepesek építették újjá, akiknek leszármazottai ma is a falu lakosságát alkotják. A II. világháború után a mezőgazdaság fokozatosan háttérbe szorult, a szőlőtermesztéssel felhagytak. Sok hétvégi ház épült a Hosszú-hegy alján, a Placskóban a 70-es évektől kezdve Budapestről sokan költöztek ki a gyönyörű fekvésű községbe.
    • Barokk templom(1759–60), alatta 2000-től középkori romokat fedeztek fel, melyek nagy valószínűséggel a pálosok elsőként alapított kolostorának maradványai.
    • Boldog Özséb síremléke a régi temetőben
    • A Keresztes Kő
    • Sziklaszínház
    • Római feliratos mérföldkő a templom mellett (I. u. 230)
    • Volt Baross-Jurkovich-kúria (Klasszicista, 1826)
    • Orosdy-kastély (1895) – Építtetője Orosdy Fülöp, Kossuth Lajos egykori titkárának fia. Ma a község tulajdona.
    • Pilis Keresztje – Felállítása, szentelése: 2003. december 20. szombat 14 óra – a talapzatán az alábbi felírat: "Ez a 12 m magas 6 m méter széles tölgyfa kereszt népünk ősi történelmi múltjának, hazánkat a Pilisből irányító Árpád-házi királyainknak, a Kárpát-medence egymásra utalt népeinek, a Pilisben élt Pálosoknak, azaz Hungáriának állít emléket. Megtestesíti hőseinket, reményeinket, hitünket, vigasztal és biztat! Hazánk eddigi történelmét a Kereszt üzenete írta meg! Apilisi falvak adakozásából állított Kereszt fáját Kápolásfalu és Csíkmindszent ajándékozta Törzsének 127 évgyűrűjét a Kárpát-medence másik szent hegyén a Hargitán gyarapította. Az értékeitől megfosztott, zajos világhoz szóló Pilis Keresztje lelki méregtelenítő helye a hívó szavára ide érkező embereknek. A Kereszt mellől nézve Ziribár hegyszoros fölött december 21-én, az újjászületés hajnalán friss harcosként ébred, az éltető Fény!"
    • Wass Albert emlékköve a Sziklaszínház bejáratánál (2005. június 25.)
    • Trianon kopjafa a Sziklaszínház bejáratánál.
    • Pilisi Boldogasszony kápolna. 2006. december 21-én felszentelve
    • Csillagösvény 2007. (Nimród, Attila, Árpád, Szent István, Szent László, Boldog Özséb, ill. Remete Szent Pál, Hunyadi Mátyás)
    • Gyönyörűen megújított kálvária és kápolna
    (Forrás: Wikipédia)

    Marcus Aurelius mérföldköve.



     


    Pilisszentkereszt

    Pilisszentkereszt (szlovákul Mlynky = malmocskák) község Pest megyében. Lakóinak száma kb. 2100, a 2001-es népszámlálás szerint 42 %-a szlovák. Népszerű kirándulóhely, illetve kirándulások kiindulási pontja. A község része Dobogókő.
    Budapest északi határától 26 km-re, a Dunazug-hegység, pontosabban a Pilis völgyében fekszik, a Dobogó-kő és a Pilis alatt. Budapest felől Pomázon keresztül, Esztergomból Pilisszentléleken keresztül közelíthető meg.

    A település határában található a 11. századi királyi vadászkastély, amelyet III. Béla király az általa 1184. május 27-én alapított pilisi cisztercita apátságnak adott. Az apátság maradványait Gerevich László régész tárta fel az 1960-as – 1970-es években. Ebben a monostorban temették el II. Endre király 1213. szeptember 28-án meggyilkolt feleségét, Gertrudis királynét. A tragédiát Katona József Bánk bán című drámájában dolgozta fel. A templom és a hozzá tartozó kolostor a tatárjárás és törökdúlás idején megsemmisült.

    A helység újratelepítése Mária Terézia idején kezdődött meg. Ekkor felvidéki szlovákok, és német telepesek érkeztek ide. A terület a pálosok tulajdona volt, akik a települést Szentkeresztnek nevezték el, amely az idők során a Pilis közelsége miatt „Pilisszentkereszt” lett. A ma is látható barokk stílusú templom a pálos atyák vezetésével 1766-ra épült fel, és a Szent Kereszt titulust kapta. 22 m magas tornya csak 1803-ra készült el.

    1945. január 9-én több, más irányból indított sikertelen kísérlet után a németek páncélosok támogatásával megkíséreltek a szovjet csapatok által körülzárt Budapestre bejutni Esztergom irányából Pilisszentlélek-Pilisszentkereszt-Pomáz irányában. 11-én véres harcok közben elfoglalták Pilisszentkeresztet és tovább nyomultak Pomáz felé, ahol végül is Hitler parancsa megállította és visszavonulásra kényszerítette a támadókat. A páncélos ék a támadás lállításakor 17 km-re közelítette meg a fővárost.
    • A pilisi cisztercita kolostor és kápolna romjai (13. század) – A 16,5 hektár kiterjedésű kolostortelepet a településtől 1 km-re nyugatra kettős fal vette körül. A templom kb. 60 m hosszú lehetett és francia korai gótikus stílusban épülhetett. Gertrudis királyné sírjának töredékei a Magyar Nemzeti Galériában találhatók.
    • Római katolikus templom (barokk stílusú, 1757)
    • Kakas-hegyi vadászház
    • Vas-kapu sziklabordája
    • Ördöglyuk barlang
    • Zsivány-barlang sziklacsoportja
    • Dobogó-kő (700 m, a Visegrádi-hegység legmagasabb pontja)
    • Dobogókő, Eötvös Lóránd menedékház, jelenleg Turistamúzeum
    • Szurdokvölgy. A Dera-patak völgye a község alatt, tanösvény a helyi flóra és fauna magyarázatával
    • Szentkút. Festői forrás kis szabadtéri oltárral. Zarándokhely.
    • Szlovák tájház
    • Mészégető kemence a 19. századból.
    (Forrás: Wikipédia)



     


    Pilisszentlászló

    Pilisszentlászló (szlovákul Senváclav): község Pest megyében, a Szentendrei kistérségben.
    A Visegrádi-hegység legmagasabban fekvő települése (kb. 360 m). Szentendrétől 8 km távolságra van a Szentendre-Visegrád-Lepence úton. A község minden oldalról hegyekkel van körülvéve: Szent László-hegy (590 m), a Rózsa-hegy (549 m), az öreg Pap-hegy (567 m) és a Tüskés-hegy (510 m). A Visegrádi hegység összes nevezetessége könnyen elérhető a községből. (Visegrád, Dobogókő, Rám-szakadék, Vörös-kő)
    A településen jelentős számú szlovák nemzetiségű lakos él.

    Nevét I. László királyról kapta.

    Valószínűleg nagyon régen lakott település, az Árpád ház idejétől királyaink vadászni jártak a közeli erdőkbe. 1291-ben III. Endre király vadászházat épített a jelenlegi templomdombon, majd a pálosok-nak ajándékozta, akik kolostorrá építették át. Gentilis bíboros, pápai követ itt kötött egyezséget 1308-ban Csák Mátéval, hogy ismerje el Károly Róbertet magyar királyként. Nagy Lajos és Mátyás király is gyakran időzött a kolostorban. A török hódoltság alatt elpusztult a kolostor. A török kiűzése után a mai szlovákia területéről jöttek pálosok és hoztak magukkal szlovák telepeseket, akik újjáépítették a falut. A középkorban a falut Kékes-nek hívták, az újjáépítés során kapta a Szentlászló nevet. 1947-ben a falu egyharmada, 400 fő visszatelepült Szlovákiába.
    (Forrás: Wikipédia)



      Pilisszentlélek

    Pilisszentlélek (szlovákul Hut, köznyelvben Hutaszentlélek, vagy Huta) egykori község, 1985 óta Esztergom része. Hivatalos neve 1907-ig Szentlélek volt, de használták a Szent-Lélek, Huta-Szent-Lélek formákat is.
    2006 óta önálló irányítószáma a 2508. Belterülete 275 hektár, külterülete 820 hektár.
    Esztergom belvárosától 9 km-re délkeletre a dobogókői út mentén, a Duna–Ipoly Nemzeti Park területén, Pest megye határán egy völgyben fekszik. Minden irányból erdő veszi körül.

    A terület már az őskorban is lakott volt, amiről kőeszközök tanúskodnak.

    IV. Béla 1263-ban a „Benedekvölgye” nevű erdős völgyet a pilisszentkereszti pálosoknak ajándékozta, hogy monostorrá alakítsák az Árpád-házi királyok vadászkastélyát, amellyel IV. László uralkodása alatt, 1287-ben készültek el. Romjai ma is megvannak. Az itt létesült kolostor szolgálatára a birtokra parasztokat telepítettek, így alakult ki a patak mentén a falu. Utóbb Károly Róbert, majd 1378-ban Nagy Lajos király a monostort gazdagon megajándékozta. A 15. században a helység Pilis vármegyéhez tartozott. A török világában, 1541–43 táján elpusztult, elnéptelenedett. A 18. század elején a pesti pálosok birtokába került, akik tótokat telepítettek ide a Felvidékről, Nyitra környékéről. Ekkor a település üveghutájáról volt ismert.

    A pálos rend feloszlatása után a vallásalap birtoka lett, és annak földesúri hatósága alá tartozott 1848-ig. 1790-ben a pálosokat a ferencrendiek váltották fel a lelkészkedésben. Ekkor már iskolája is volt a községnek. Plébániája 1810-ben alakult, temploma 1856-ból való. Az óvoda 1912-ben, az iskola és a könyvtár 1936-ban nyitotta meg kapuit. A pálos kolostor romjait az 1928–33 évi ásatások alkalmával részben feltárták, majd visszatemették. A falu a második világháború alatt jelentős harcok színtere volt. A kolostor ma látható romjait 1985-ben tárták fel, és az oltárt is ekkor szentelték fel. A településrész teljes szennyvízcsatorna-hálózata 2007-re készül el.

    A község területén számos barlang található: Bivak, Legény, és Leány- barlang, amik a történekem során rablótanyául szolgáltak. Feltárások szerint a Legány-barlangban egykor titkos pénzverde működött.
    (Forrás: Wikipédia)




     


    Pomáz

    Pomáz: város Pest megyében, a budapesti agglomerációban.
    Budapesttől 4 km-re északra, Budakalász és Szentendre szomszédságában helyezkedik el, a Pilis-hegység kapuja.

    Kedvelt kirándulóhely a Csikóváralja, a Petőfi-kilátó, a Holdvilág-árok, a Szurdok, a Mesélő-hegy és a Gyopár-forrás közelében. Több turistaszállás mellett a Vróczi úton gyermeküdülő található. Sokféle sportolási lehetőség (lovasiskolák, fittness- és szabadidő klubok, nyitott-fedett teniszcsarnok). (Forrás: Wikipédia)

    Wattay-Teleki-kastély



      Prédikálószék

    A 639 m magas Prédikálószék a Visegrádi-hegység egyik legmagasabb csúcsa. Dobogókőről megközelíthető a piros háromszöggel jelölt turistaúton valamint a Rám-szakadékon keresztül is, ezesetben azonban egészen a Szentfa-kápolnáig kell leereszkednünk, majd onnan a Vadálló-kövek mellett felkapaszkodnunk a csúcsig. A Prédikálószék megközelíthető még Dömösről (Szentfa-kápolnától piros háromszög), Lepencéről (zöld +) valamint Pilisszentlászlóról (piros +) is.

    A csúcsra érve hazánk egyik legszebb panorámája tárul elénk a gyönyörű Dunakanyarral, a Börzsöny-hegység látványával, Nagymarossal és Visegráddal, valamint a távolabbi Vác fölé magasuló Naszály képével.

    A hegytetőn felállított kereszt és a szikla közelében pihenésre és piknikezésre alkalmas padok és asztalok állnak a kirándulók rendelkezésére.
    (Forrás: Dobogókô kiránduló-és síközpont)



      Thallóczy Lajos

    , Strommer (Buda, 1856. dec. 8. – Herceghalon, 1916. dec 1.): történész, az MTA tagja (l. 1883, r. 1895), a Magyar Történelmi Társulat elnöke (1913 – 1916). Egy.-i tanulmányait Bp.-en végezte, utána az Orsz. Levéltár fogalmazója, a Századok és az Archaeológiai Értesítő segédszérk.-je. 1884-től a közös pénzügymin. bécsi levéltárának ig.-ja lett. A Theresianumban és a konzuli ak.-n m. közjogot és m. történelmet adott elő. 1908-ban közös pénzügymin. osztályfőnök, 1912-ben belső titkos tanácsos. 1915-ben a megszállt Szerbia polgári kormányzója. Ferenc József temetéséről hazajövet vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Irodalmi munkássága során sokat foglalkozott K-Európa, Horváto., Szerbia, Bosznia és Albánia történelmi múltjával és jelenével. Kiadta a Blagay család (1897) és a Frangepán család (I – II., 1910 – 1913) oklevéltárát (mindkettőt Barabás Samuval); a Magyarország melléktartományainak oklevéltára c. sorozat 4 kötetét: 1. A horvát véghelyek oklevéltára (Hodinka Antallal, Bp., 1903); 2. Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára (Áldásy Antallal, Bp., 1907); 3. Alsó-Szlavónia okmánytára (Horváth Sándorral, Bp., 1912); 4. Jajcza története (Monum. Hung. Hist. Dipl. XL., Bp., 1915, az MTA nagyjutalmát kapta). Kállay Benjámin hagyatékából kiadta A szerb felkelés történetét (I – II., Bp., 1908 – 09). Történelmi regényeinek és útleírásainak egynémelyike álnéven (Deli) jelent meg. – F. m. A kamara haszna (Bp., 1879); Utazás Levanteban (Bp., 1882); Vasvári Pdá s a pesti egyetemi ifjúság 1844 – 1849 (Bp., 1882); Oroszország és hazánk (Bp., 1884); Zay Ferenc (Bp., 1884); Horvát szokásjog (Bp., 1896); Bácsy Jakab (álnéven, Bp., 1896); Gyepün innen, gyepün túl (álnéven, Bp., 1898); Tanulmányok a bosnyák bánság kezdeteiről… (Bp., 1905); Ill. Béla és a magyar birodalom (Bp., 1906); Kállay Benjámin emlékezete (Bp., 1909); Tudákos levelek (I – II., álnéven, Bp., 1913 – 14). – Irod. Gárdonyi Albert: T. L. (Magy Figyelő, 1916); Csánki Dezső: T. L. (Akad. Ért. 1916 és Századok, 1917); V[arju] E[lemér]: T. L. (Akad. Ért. 1917); Csekey István: T. L. (jogállam, 1917); Károlyi Árpád: T. L. emlékezete (MTA Emlékbeszédek, XXIII., Bp., 1937); Károlyi Árpád: T. L. élete és működése (A T. L.-Társ. kiadványa, 3. Bp., 1937); Mészöly Gedeon: T. L. mint nyelvművész (A T. L.-Társ. kiadványa, 2. Bp., 1937) Eckhart Ferenc: T. L. a történetíró (A T. L.- Társ. kiadványa, 7. Bp., 1938); Kary Béla: T. L. a szociológus, a közjogász és az elméleti politikus (A T. L.-Társ. kiadványa, 5. Bp., 1938); Némethy Károly: Emlékezések T. L.-ról (A T. L.-Társ. kiadványa, 8., Bp., 1940); Tóth László: A magyar Balkán-kutatás megindítója: T. L. (Jelenkor, 1941. 24. sz.): Tömöry Márta: Bosznia-Hercegovina annektálásának történetéből (Részletek Th. L. naplóiból. Bevezetéssel, Századok, 1966. 4 – 5. sz.).
    (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)



      Vadálló-kövek

    A Vadálló-kövek a Prédikálószék gerincén helyzkednek el mintegy 500-600 m magasságban Dobogókő és a Dunakanyar között.

    Dobogókőről a Vadálló-kövek a piros háromszöggel jelölt turistaúton, a Prédikálószéken keresztül valamint a Rám-szakadékon át illetve a Szőke - forrás - völgyén keresztül is megközelíthető (utóbbi esetekben egészen a Szentfa-kápolnáig kell leereszkednünk, majd onnan felfelé haladnunk.

    A kövek nevei fentről lefelé haladva (ahogy a fényképeken is láthatjuk): Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Szélestorony és Nagytuskó.

    A Vadálló-kövekről igen szép kilátás kínálkozik mind a Dunára és a Börzsöny-hegységre, mind pedig Dobogókőre (többek közt a sípályákra is)
    (Forrás: Dobogókô kiránduló-és síközpont)