|
Kutasó és környéke (Cserhát-hegység)
| |
Kutasó
A falu az Északi-középhegység nyugati részén található a Cserhát hegyei között, gyönyörű természet veszi körül, tájvédelmi körzetekkel.
A Cserhát andezit-takaróit három hosszvetô szabdalta szét. A nyugati hosszvetô mentén tornyosul a Sas-bérc-Szúnyog-hegy-Dobogókô
-Nagy-hegy keskeny andezit-takarója. Ennek DK-i oldala lesüllyedt, itt található többekközött a kutasói kis medence is. A község tengerszint
feletti magassága 300 méter, rendkívül tiszta és jó a levegôje. A szomszédos Bokoron található a Cserhát legbôvizűbb forrása, mely a föld
alatt a szlovákiai Tátrából érkezve Bokor és Kutasó ivóvíz ellátását oldja meg. Évszakoktól függetlenül a vize 18 C fokos, ezért a szlovák
származású bokoriak a Tyeplica (langyos, meleg) nevet adták neki.
Kutasó a 21-es fôútról Hatvantól Salgótarján felé haladva közelíthetô meg, mégpedig úgy, hogy a Hollókôi elágazónál, balra, azaz nyugat
felé kell fordulni, majd Alsótoldon a Balassagyarmat felé vezetô útra, szintén balra, majd Cserhátszentiván után a Bokorra vezetô útra
ismét balra kell lefordulni, 1 km megtétele után a 110 lelket számláló Kutasóra érkezünk.
Az ókor idején a Cserhát vidékein már éltek emberek, ugyanis az élethez szükséges
tényezôk: víz, erdôk, patakok, legelôk, vadak, művelhetô földek mind rendelkezésre álltak. A környéken végzett ásatások során az 1960-as
években szkíta eszközöket találtak, melyeket a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban
ôriznek. Szkíták Kr. e. VIII. században vándoroltak ezekre a területekre, kiszorítva a kimmereket, akik elôttük itt éltek.
A Wenczel okmánytárban [Wenczel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár – Codex Diplomaticus Arpadianus Continuatus, I–XII. ] található
oklevelek már 1265-ben és 1327-ben említik a falut, mely 1170 óta létezik a történészek szerint. 1265-ben V. István király
Ágasvár, Bárkány, Tar és Kutasó, valamint a pásztói monostor kegyúri jogát átruházta a Rátót nembeli Istvánra. A falut, kezdetekkor
Carsov-nak, majd terra Kuthasov-nak hívták. 1400-1500-as években Gutas nevet viselte a falu.
Ekkor több földbirtokosé is volt 1439-ben ezt a vidéket Albert király
Báthory Istvánnak [ecsedi Báthory István (1430–1493) országbíró, asztalnokmester, tárnokmester, erdélyi vajda és a székelyek ispánja]
adományozta. Az 1550-es idôkben a török pusztítás Kutasót is elérte, ekkor a falu megsemmisült és kihalt, a túlélôk elmenekültek. A falu
ekkor a nógrádi szandzsákhoz tartozott kipusztításáig. A török kiűzése után az
1690-es években, felvidéki ágostai (evangélikus) hitvallású tótok
települtek Zólyom, Ostraluka, Bagyin vidékérôl erre a környékre és népesítették be újra Kutasót.
Az 1700-as évektôl több uraság birtoka lett a falu: Darvas Ferenc, Zsemberi Zsigmond, Gyürky család, Puky uraság, Schöenberg Zsigmond,
gróf Károlyi Erzsébet, Dessewffy Ödönné, Pappenheim Sigfridné, majd az utolsó birtokos 1930-1940 között Füle uraság volt.
Ezeknél a birtokosoknál, a szorgalmas, becsületes és rendkívül dolgos, ügyes kutasóiak cselédként dolgoztak az uradalmi házakban,
megbecsülésben. Falu szlovák származását a még ma is használt földrajzi nevek elárulják: Kopanica, Dolina, Hrastya,
ill. a Gyetvan, Szlobodnyik, Mihalik személynevek.
|
| |
Bokor
Bokor egy 130 lakosú zsákfalu a Cserhát lábánál, a Hollókő, Buják,Pásztó háromszög súlypontjában. Mivel a település egy völgyben a
Bokori patak partján fekszik itt a legnagyobb kánikulában is hűvös az este. A környező erdőknek köszönhetően pedig oxigéndús a levegő, így itt
a rosszalvók is mélyen alszanak és pihenten ébrednek. A faluban nincs átmenő forgalom, így teljes a nyugalom.
Kutasótól alig két kilométernyire, délre fekszik a község; kis patakja a Bokori-ág nevet viseli. A kutatók a középkorban használatos
"Bukur" személynévből eredeztetik a falu nevét, de a "bokor" köznévből is származhat, az itteni bokros-cserjés vidék miatt.
Bokor község Árpád-kori település. Az oklevelek 1265-ben említették
először egy birtoklevélben. Báthory István [ecsedi Báthory István (1430–1493) országbíró, asztalnokmester, tárnokmester, erdélyi vajda és a székelyek ispánja]
1439-ben nyerte adományul, ekkor Buják várának tartozéka volt. A középkori falu valamivel délebbre feküdt, és Kisbokornak nevezték.
A vármegyei adóíveken 1715-ben öt magyar és öt szlovák, 1720-ban pedig öt magyar, valamint egy-egy szlovák és német háztartást írtak itt össze.
Evangélikus templom:
A templom késő barokk stílusban épült a XVIII. század végén, 1790 körül.
Amikor 1863-ban tűzvész pusztított a faluban, ez is leégett, de hamarosan újjáépítették.
A templom egyhajós, keletelt, homlokzatán a síkból előreugró középtoronnyal. Épített oltára és szószéke van, karzata U alakú, négy faragott
faoszlopon nyugszik.
Templomrom:
A községnek már a középkorban is volt temploma, az épület a török időkben pusztult el. A vegyesen bazalt és mészkőből épült fal maradványai
a mai temetőben láthatók.
|
| |
Buják
Buják község Nógrád megyében a Cserhát hegység kelet, dél-keleti lejtőjén terül el. Lakói nagyrészt mezőgazdaságban dolgoznak.
Középkorból származó vára és szép népviselete miatt turisztikai szempontból
ma is látogatott község.
Buják és környéke már a bronzkorban is lakott volt. Ezt bizonyítják az Ecseg felé
vivő út melletti hegyen az úgynevezett Tarisznya-parton végzett ásatások (késő bronzkori leletek). A népvándorlás során nagyon sok náció
megfordult ezen a vidéken. „Maga a szó: Buják, lehet szláv szó is és bikát jelent magyarul, de Bijan chald szó növényi bujaságot jelent.
A buja erdőben el is bújhatott mind a vár, mind a falu. Ezen feltevést igyekszik alátámasztani az a körülmény, hogy a várat a falu felől
még ma sem lehet látni, csak ha egészen közel megyünk hozzá. E sok nézet közül talán még ez a legigazibb”. Az etimológusok Buják község
nevét szláv eredetű személynévből eredeztetik.
A magyarok a Cserhát vidékére csak 900-ban jutottak el. Szent István uralkodása
alatt alakult meg a keresztény Magyarország, amelyet az utána következő uralkodó még inkább növelte és erősítette. Az ország fejlődését
a tatárjárás állított meg. Buják Délkeleti részén a Bágyon felé
vezető út mellett van egy völgy, a Tatárvölgy. ez a név vagy tatárjárás kori, vagy törökkori.
A tatárjárás után IV. Béla elrendelte a várak építését és megerősítését, de ebben
a jegyzékben Bujákról még nincs szó. 1301-ben kihalt az Árpádház,
új fejezet kezdődött Magyarország és Buják Történetében. Buják vára 1303-tól a XVIII. sz. elejéig meghatározta a falu sorsát.
A Buják-patak partján az Őr-hegy (340 m) melletti völgyben létesült településről már a XIV. század első feléből származó dokumentumok
is említést tesznek. 1386. február 21-én keltezett az oklevél, amellyel Mária királyné Bujákot, a tartozékaival együtt, Garai Miklós
nádornak adományozta. 1391 és 1499 között a bujáki uradalomhoz tartozott Hényel-puszta, amely önálló helységként szerepel egy ideig.
Valószínűleg a későbbi török megszállás alatt pusztult el, 1598-ban ugyanis már nem szerepel az adóösszeírásokban. 1424. május 20-án
kelt adománylevelével Zsigmond a feleségének, Borbála királynénak
adományozta az erősséget és a környező birtokokat. Buják neve ebben az időszakban „castrum Buyak” alakban szerepelt az okiratokban.
Egy 1438. június 9-én kelt adománylevéllel Albert király Bujákot „castrum Bwyak-ot” - Szirák, Héhalom és több más településsel
együtt - Istvánnak, Báthory János fiának, az akkori országbírónak adományozta.
A mohácsi csatavesztés után 1528-ban Szapolyai János király a
Báthoryak hűtlensége miatt
Werbőczy Istvánnak adta, de 1551-ben már ismét Báthory, ezúttal András
a birtokosa az erősségnek, a területnek.
Az 1562-1563. évi török adólajstromok szerint a településen 38 adóköteles ház volt, amelyek lakói ekkor Szefernek a hatvani
szandzsák helyettes emírjének kellett hogy adózzanak. 1579-ben az összeírók,
még mindig 38 adóköteles házat vezettek fel a nyilvántartásokba.
Az 1633-34. évi számadáskönyvekben a váci nahije községei között szerepel, igaz már
csak 7 adóköteles házzal. 1715-ben 23, 1720-ban 24 magyar háztartást vettek számba a helységben.
1745-ben Mária Terézia királynő Eszterházy Pál Antalnak adományozta
és a herceg Eszterházyak birtokolják Bujákot, egészen 1848-ig.
1873-ban kolera pusztít a községben.
A XIX. század közepétől Hatvani Deutsch Bernát a birtokos, akitől 1884-ben gróf Károlyi Gyula vette meg a földjét. A századforduló idején
gróf Károlyi Erzsébet, gróf Pappenheim Siegfriedné volt a település legnagyobb birtokosa. Ebben az időben Nádasd- és Szamkó puszták, az
Aranykút-major és Galambos-telep tartoznak még a községhez. A grófnő vár alatt 30 szobás vadászlakot építtetett, és ő készíttette a 446
méter magas Fekete-hegy (Sasbérc) csúcsára azt a négyemeletes, négyszög alaprajzú kilátótornyot is, amely amellett, hogy onnan csodálatos
panorámában gyönyörködhetett az oda meghívott. Vadásztanyául is szolgált. A kilátót a grófnő és férje lezárva tartotta, védelmül a rongálók
ellen. Ma már csak romjai látszanak.
A faluban egykor selyemhernyó tenyésztéssel is foglalkoztak. „Itten van a vármegye részéről a selyembogarak tenyésztése.” - írja
Mocsáry Antal, 1826-ban kiadott négykötetes Nógrád vármegyéről szóló helytörténeti munkájában. Mocsáry megemlékezik a múlt században
itt termesztett szőlőből készített jó borról is. A lakosságnak a századforduló után már fogyasztási és értékesítő szövetkezete volt.
1907. december 8-án alakították meg a bujáki „Katholikus Olvasókör-t”. Buják 1757-ben épült barokk római katolikus temploma homlokzat
elé kilépő órapárkányos tornyú, homlokzatán a Károlyi- és a Pappenheim-cimerrel. A településen található Kálvária-hegy - lépcsős,
kőkerítéses, 1810 körül épült. - Buják határának másik nevezetessége az Égidus-forrás, amelyet az erdő alján, a Selyemrét szélén
találhatunk meg. Kedvelt, turistákat vonzó táborozóhely volt az üdítő vizet adó forrás, amelyet 1943-ban nyilvánítottak védetté. A bujáki
forrás fölé az 1940-es években kőboltozatot emeltek. A Selyemréten jelenleg faszénégetés folyik.
Buják község határában, a Rákos-patak hidján áthaladva juthatunk el a település két védetté nyilvánított büszkeségéhez és
nevezetességéhez, amely már a „legújabb” kor flórájának nagyszerűségéről és szépségéről tanúskodok. A keselyréti csemetekert előtti
tölgyes szegélyén áll két óriás tölgy. Az erdős környezetben felnövekedett - körülbelül 380 éves - fáktól távolabb, a csemetekert területén
találhatjuk a harmadik „matuzsálemet”.
|
| |
|
| |
Bujáki vár
Hogy a vár mikor épült, azt nem lehet megállapítani.
Érdekes, hogy egy nógrádi várról sem lehet tudni, hogy pontosan mikor épült. Buják közvetlen környékén nyolc vár van, melyek a
bányavárosok védelmére épültek.
A bujáki várnak még a tatárjárást megelőző években kellett épülnie,
hisz a környező falvak, melyek már a XV. sz-ban /1439) mint Buják vár tartozékai szerepelnek, azelőtt is egy vár körül csoportosultak.
E falvak okmányai pedig sokkal idősebbek, mint Buják, okmányai. Pl. Hényel, mely ma is pusztája Bujáknak, nem volt város, s mégis
1260-ból való az első okmánya, míg Buják első adati csak 1333-ból valók.
Igaz, hogy ezek még nem bizonyítják azon körülményt, hogy a vár tatárjárás előtti volna. A vár két ízben épült. Maga a belső vár nem
tudni ki által építtetett. A külső vár és a bástya építését Báthory András vitte végbe, Aki 1551-ik esztendôben mint bajnok, hasznos és
híres vitéz, úgy élt." A környéke ezen várnak ama Gomb-hegy nevű magas hegynek a folytatásában van, mely egy magas kôsziklával
végzôdik.
Nyugat és észak felé a legszebb látványt nyújtja, ahol egy mély és meredek völgybe hajlik, s mintegy körülkeríti a várat. A keleti,
délkeleti oldalon ellankásodik és egy kis fennsíkot alkot. Hajdan a vár belsejében magas torony /donjon/ emelkedett, erôs bástyákkal
izmosítva, s több termet rejtve kebelében. A tornyot mély árkolatok és magas körfalak fonták körül. Az alaprajzon is feltüntetett XII.
sz. kaput befalazták, mivel innen könnyebb volt a támadás, s nyugat felôl ajtóval lôn felváltva, mely a vár alapjánál jóval magasabb
helyzetben nyittatván, meg felvonóhíddal volt ellátva. Ez a XVII. sz. bejárat a rajzon. A várban mint egy ezer embernek volt helye.
Termei kényelmes lakóhelyül szolgáltak, s a még fennálló ablaktöredék szépen kifaragott csúcsívei az ízléses építészet nyomait viselik.
E csúcsívek ma már csak a várkápolna egyik ablakában láthatók, amibôl következtetni lehet a kápolna ízléses berendezésére is.
A barlangkövekbôl épült falak közé illesztett rózsaszínű téglák, az ékalakú kôlemezekbôl készített váralatti boltozat az idôjárás ezerféle
viszontagságának kitéve, még máig is dacolnak a mindent megemésztô idôvel.
Délkeleti sarkán százhetvenkét méter mélységű úgynevezett feneketlen kút volt a sziklában kivágva, mely a várôrséget üde ivóvízzel látta
el. Ezenkívül esôvízgyüjtô medencéi sem hiányoztak. Ezeknek ma már nyoma sincs, s a kútnak is mintegy 9/10 része tele van dobálva kövekkel,
földdel és egyéb tárgyakkal, miket a vár látogatói dobáltak bele. Egyik népmonda szerint a kút össze volt kötve a hegy lábánál elhaladó
Buják patakkal, melybôl a kútba dobott kacsák kiúsztak volna a szabadba. A másik szerint a vár egyik várnagya lányát férjhez erôszakolván,
lánya az említett kútba ugrott, mivel a kút a faluban lévô forrással volt összekötve, a lány minden sérelem nélkül úszott volna ki a
napvilágra. E mondákat még ma is említik a nép között. Egy lexikon pedig ezt mondja: "Udvarában sziklába vágott kút van, melyrôl a
monda azt tartja, hogy török fogságban sínylôdô magyar vitézek ásták."
A vár kimagasló falai még ma is hirdetik a régi múltat, a dúló csatákat, török küzdelmeket kiáltó büszkeséggel, mintha azt mondanák:
"Rajtam ezek nem fogtak, engem ledönteni nem bírtak.
Csak az idô fogja nemsokára felôrölni és elporlasztani. A várnak ma lemérhetô külsô kerülete 273 m. Mutatja e szám a vár nagyságát, nem
számítva bele a teljesen eltűnt külsô várudvar (XV.) falát, melyet a törökök leromboltak, s csak a déli részén levo négyszögletes ôrtorony
egy darabja van meg. (XIII.) A belsô fal teljesen megmaradt, természetesen erôsen megrongált állapotban. Az északi és északkeleti oldal
nem rongálódott meg annyira, mint a déli és délkeleti. Az elôbbi oldalak nagyon meredekek a mélységbe tekintenek. Onnan támadás nem
érhette a várat. A két méter vastagságú falakon belül terült el a belsô vár. A várnak egy déli bejárata van jelenleg, ez azonban nem
azonos azzal a bejárattal, mit a török támadások elôtt befalaztak. Ezen lehet a külsô várudvarból (XV ) a belsô várudvarba (XVI) vagy a
bástya udvarba (IX) jutni. A bástya belseje 10 m átmérôjű, melyen négy ablak volt, két-két szomszédos ablak között a fölösleges esôvizet
levezetô csatornával. Legnagyobb a szakálszárító ablaka (1), mely fedél alatt volt, és a várbéli ôrség pihenôhelyéül szolgált. Itt
szerettek sokat idôzni a szolgálaton kívüli hajdúk. Már a név is erre a semmittevô pihenésre utal, a szakállukat szárították, ha nem
volt egyéb dolguk. A szakállszárító ablaka az Őrhegy felé néz. Nagyon szép kilátás nyílik az alant elterülô völgyre és fennsíkra.
Rendeltetése az lehetett, hogy szakállszárítóban elhelyezett kapuôröket az Őrhegyen levô strázsák akár kürt-, akár zászlójellel értesítsék,
ha ellenség vagy jóbarát közeledett.
A várban 1663-ban Evlia Cselebi a híres török történetíró is megfordult és
munkájában Buják várát így írja le: "A várban 300 szűk ház van. Egyetlen temploma az uralkodó nevérôl Dsámi lett. Vára az ég csúcsáig
felnyúló meredek sziklán álló erôs, kicsiny vár. Egyetlen oldalról sincs magaslat körülötte. Van egy mély börtöne, melybe kötélen kell
leereszkedni. A Dsámi mellett igen jó vizű kút van, melynek vize július hónapban is jéghideg. A kútfúró mester ezt a sziklát a fúróval
lyukasztotta ki, és úgy hozta elô a vizet, teljes kilencven öl mélységbol. Ma már csak egyetlen viszonylag ép terem van meg. Ez a vár
nyugati oldalán lévô egyablakos két ajtóval bíró terem.
Hogy a terem nagy kényelemmel volt berendezve, bizonyítja a terem falában lévo kéménynyílás. Fűthetô, elég világos szoba volt ez. Egyik
bejárata a kápolnába, másik pedig a várban jelenleg felérheto legnagyobb terembe vezetett.
A kápolna igen kicsiny, szabálytalan négyszögű volt, nem is az egész vitézlô rend részére, hanem a magasabb tisztviselôknek épült.
A vár egyébként palánkkal volt körülvéve, hogy a gonoszoktól és a latroktól kívül elhelyezett állatok és egyéb ingóságok védve legyenek.
Ez volt a latorkert. A latorkertben a vártól keletre mintegy 35 méternyire volt a várpince, mely ugyan beszakadt, de a végét könnyen
fel lehetett mérni. A 180 cm magas és 250 cm széles pince bô hely volt arra, hogy a várvédok eleségét magába foglalja.
A belsô és külsô vár között a középsô kapu elôtt is volt levonó gém. "A gém temérdek vasszegen járt." A bástyán (turrsis timpanatoria)
tartották a rézdobokat. Ezekkel nem csak a kapunyitáskor és a kaputételkor adtak jelet, hanem ellenség közeledésekor is. A bástyák a
várkapuk mellett voltak, vagy egyenest a bástyákból nyíltak a kapuk. Buják várában a felvonóhíd éppen a bástyából nyílt.
A kapuközökben helyezték el az ágyúkat, tarackokat vagy seregbontókat. A vár utolsó része a belsô vár, ez kôbôl épült torony (donjon)
volt. Ebben tartották a muníciót, ha volt hely, itt lakott a vár kapitánya is. (15) Mindezek a magyarországi várak részei voltak.
A beosztását a feltüntetett alaprajzon számok jelzik:
|
| |
|
| |
Buják Sasbérci kilátó
A 469 méter magas Sasbércen, festői környezetben van az eredeti szépségében felújított vadászház.
A kilátóként is ismert sasbérci vadászházat gróf Pappenheim Szigfrid a környező erdőterületek akkori tulajdonosának felesége,
gróf Károlyi Erzsébet építtette vadászháznak Francz Zell müncheni építész tervei szerint az 1910-es évek végén építette.
A földszinten a gróf erdésze lakott a családjával, az emelet szobáit vadászatok során használták, vadász-pihenőként. 1930-ban megszűnt
vadászati funkciója, és az új tulajdonos nem törődött a toronnyal, az erdész család 1950 körül kiköltözött.
Az Erdőgazdaság pályázatok révén támogatásokhoz jutott, a FAO-tól, Nógrád-megyétől, és végül is a leromlott épületet 2002-ben felújították, számos rendezvénynek
biztosít helyszínt, felső szintje kilátóként is működik.
|
| |
Cserhátszentiván
A község neve régen Szentivány volt, az Árpád-ház idejében felszabadított rabszolgák - korbeli szóhasználattal dusnokok vagy torlók -
alapítottak itt települést. (Iván, azaz János valószínűleg egykori gazdájuk volt, emlékét őrzi a község neve.) Az oklevelek tanúsága
szerint 1524-ben Katonai György birtoka volt "Szentivány". A környékbeli várak megszállása után 1552. nyarától a vidék a török
hódoltsághoz tartozott, s az összeírásokban fennmaradt néhány korbeli birtokosának neve is: 1562-ben bizonyos Csálin Diváné török tiszt,
1572-ben pedig Ferhát bin Abdullah szpáhi hűbérbirtoka volt. A falu a XVIII. Századtól nemes község volt, így lakói nem fizettek adót,
Cserhátszentivánt gyönyörű fekvése miatt már az 1930-as években felfedezték. Akkoriban a Zsúnyi-patak elrekesztésével kis tavat
hoztak létre.
Idegenforgalmi látványosságunk a Zsúnyi-patak
völgyében kialakított 3 km hosszú tanösvény, melynek vonalán több mint 200 növény- és állatfaj látható.
Az 513 m magas Bézma-hegy túrázásra kiválóan alkalmas. A 30-as években üdülőfalu volt a település. Az újraéledő vendégforgalom
igényeinek kielégítésére vendégházakat alakítottak ki a községben. Szinte az egész falu őrzi a XX. Század elejének hangulatát: a főutcán
a Kossuth út két oldalán is, szinte kizárólag a második világháború előtt épült házak állnak. Ezek jelentős része ma már nyaraló.
Az elmúlt 10 év fejlesztései újraélesztették az idegenforgalmi ágazatot, néhány év alatt vonzó településsé nőtték ki magunkat.
A szennyvíz elvezetés kivételével az infrastruktúrával ellátott. A településen ipari szervezet nem működik. Művelődési háza, könyvtára
van. Közszolgálati létesítmények közül orvosi, űállatorvosi ellátás biztosított, postahivatal működik. A község tagja a Szentiváni Charta
szövetségnek, amelyet 8 település hozott létre 1995-ben kulturális, sport és egyéb céllal.
Fafeszület
A népi jellegű feszületet Gyurcsányi János állíttatta 1810-ben. Ma a régi, lebontott templom romos tornya mellett áll. Négyzetes, 21,5 X 18
centiméter keresztmetszetű, korpusza öntöttvasból készült. Bevésett díszítésekkel van ellátva: elôoldalán körös, többszörös díszek és
kehely, jobb és baloldalán a keresztrefeszítés eszközei.
Templomtorony és az elbontott középkori templom alapfalai
A régebbi templomot a krónikák szerint 1752-ben építették újjá, majd 1761-ben és 1767-ben renoválták. A plébánia adatai szerint a
templomhajót 1940 körül bontották le, ekkor épült a község mai temploma is. A dombtetôn álló építmény tornya barokk stílusú, alapfalai
földdel takartak. A régi templom nem volt keletelt [Az ókori és középkori templomokra jellemző tájolás; a templomok szentélyét kelet felé fordítva építették.]. A torony négyzetes, 41 X 4,1 méter alapterületű, négyszintes. Ablakai félkör illetve
szegmentív záródásúak, ajtaja kôkeretes. A toronyelôtér dongaboltozatos volt. Az északi falban az egykori karzatot tartó hevederek vállkövei
láthatók. A templom alakja a földhányások alapján csak megközelíthetôen követhetô. A plébánia adatai szerint a hajó alatt eltömôdött,
boltozott kripta van. Meszes falnyomok figyelhetôk meg a torony és a keletre lévô ravatalozó között is.
|
| |
Ecseg
A falu a Keleti-Cserhát déli lankáin, a Szuha-patak völgyében települt. Déli irányba az Alföld felé lejtő dombjai tekintenek;
észak-északnyugati irányben magasabb és meredekebb hegyek karéja szegi be a látóhatárt, s teszi hegyvidéki típusúvá a községet.
A falu északi határában ( nyugatról kelet felé haladva ) a Bokri hegy ( 389 m), a Magas-hegy ( 392 m ), a Közép-hegy
( 413 m ), s hegyei között a legmagasabb és legmeredekebb, a Bézma ( 514 m ) emelkedik. Északkeleten a Kozárd mellett
emelkedő, 320 méter magasságú Pogányvár állja el a tekintetet. Távolabb, kelet felé Mátra bércei kékellenek. Hegyeinek
kőzettakarója vulkánikus eredetű andezit és andezittufa. Felszínükön, a lepusztultabb, meredekebb oldalakon gyakoriak a sziklakibúvások.
A déli, kevésbé meredek lejtőkön több helyütt megfigyelhető a lajtamészkő vonulata, amely a Közép-hegy és a Bézma magasabb részeiről már
lepusztult. A Bokri hegyen 330 méter,a Közép-hegy lábánál 200 méter, a Bézma oldalában 400 méteres magasságig tűnnek elő. A Bézma lejtői
ma is őrzik a földtörténeti ókorban mindent elborító, majd később, a miocén kor végén fokozatosan visszahúzódó őstenger
( Paratethys-Pannon-tó ) emlékét. Innen ma is kerülnek elő több éves fosszíliák ( ősmaradványok ), így osztrigák, fésűskagylók, tengeri
sünök maradványai. Az évmilliók alatt végbemenő nagyarányú szerkezeti szétdarabolódás mellett jelentős volt az eróziós folyamat is.
Az elpusztult tájjal mélyültek a völgyek, árkok is. A későbbi korok eróziós folyamata ma is jól megfigyelhető a község nyugati oldalán
emelkedő domboldalakon, az ún. Parlagon is.
A talajtipusok közül a hegyek, erdők övezetében - a középkorban kiírtott erdők helyén is - az andezit-
málladékból kialakult erdei talajfajtáké,
illetve a másodlagos mezőségi talajoké a vezető szerep. A lajta-
mészkő vonulat lajtőin, a bázikus talajon a növényvilág szempontjából is
értékes bokorerdős társulások jöttek létre. Az alacsonyabb fekvésű területeken a vályogtalaj a jellemző, a patakvölgyekben öntéstalajok
fejlődtek ki. A hegyek közül kifutó, dél felé tartó Szuha alluviális síkságán pannon kori tengeri üledékre, jégkorszaki löszre és agyagra
rakódott a patak hordaléka. A község mellett magasodó hegyek ellenére itt nincs hegyvidéki éghajlat, mert a terület viszonylag alacsony,
a hegyek nem ( vagy alig ) emelkednek az 500 méter fölé, s aránylag mély fekvésű, mélyebb térszínekkel kitöltött terület.
Az uralkodó szélirány a nyugati, északnyugati. A télen észak felől be-betörő szél nem hoz sok csapadékot, hideget annál inkább. A szelek
erejét enyhíti az északi védettség. A hidegebb levegő megtelepedése a völgyekre jellemző, fagyzugok alakulhatnak ki, amelyek megtizedelik
a gyümölcsöskerteket. A hőmérséklet átlagértéke magasabb a szomszédos Mátráénál, viszont alacsonyabb az Alföld felé lejtő dombvidékétől.
A falu 150-200 méteres tengerszint feletti magasságánál az évi középhőmérséklet 9-10 C fok. A nyári időszak derültebb, szárazabb; a települést
gyakran elkerülik a nyári esők. Gyakoriak az aszályosabb esztendők. A téli csapadék az utóbbi években kevés, a hótakaró vékony. Az éves
csapadékmennyiség 500 mm körül alakul, gyakran el sem éri. A fentiekből adódóan a patakok vízhozama is alacsonyabb. A falut északi irányból
kettészelő Szuha legnagyobb ága Zsúny felett ered ( Cserhátszentivánig Zsúnyi-patak a neve ), áttör a Közép-hegy és a Bézma között, s folyása
közben magához veszi a Cserkúti-patakot, amelyet a térképek Szuha-patakként is neveznek. Ez a név rá is illik ( a Szuha szláv eredetű szó,
jelentése száraz ), mert a vadregényes cserkúti szurdokban folyó patak meleg, száraz nyarakon gyakorta kiszárad.
Ilyenkor csak a meder kifehéredett kövei árulkodnak a tavaszi vízállásról. Pedig a Cserkúti-patak felső szakaszában két patakot
is magába olvaszt: benne egyesül a nyugatról szeszélyes kanyarokkal érkező Galambos-patak ( Bokri-patak ) és az északi
irányból folyó Egres-patak, majd a Kelet-Cserhát egyik legszebb völgyáttörésében, a Magas-hegy és a Közép-hegy szurdokában
ereszkedik alá Ecseg felé. Alsómalom tanya felett csatlakozik a Cserhátszentiván felől érkező főágban. Ez a főág, a Szuha-patak,
a völgyszorost elhagyva az ecsegi várdomb alatt elhaladva ér be a faluba. A falu belterületén csatlakozik hozzá a kis vízhozamú Kozárdi-patak.
Innen a Szuha egy nagyobb ív után egyenesen folyik a Zagyva irányába. A tavasszal bőséges vízmennyiséggel rohanó patakjainak
zúgása betölti a völgyet, nyárra azonban lelassulnak, megcsendesednek, bár a hegyek között az andezitbe vágódott meder, s a nagyesésű
felsőszakasz jelleg még nyáron is gondoskodik a kellemes patakcsobogásról. A patak vizét tápláló források között az alacsonyabb
vízhozamúak, de jó ivóvizet adóak a Cserhát-forrás ( Egres-patak mentén ), és az Alsómalom tanyai forrás a Ribár-háznál.
Legbővizűbb forrásunk, a Bézma vetőjéből kiömlő Hármas-forrás a Szuha-patak vízutánpótlásáról gondoskodik.
A falu a középkorban a patak mellé települt, és szerkezetében máig is ôrzi
a korabeli települési viszonyokat. Történetében az 1238. év az elsô ismert adat, amikor is IV. Béla
királyunk az itteni Johannita lovagokat megerôsiti birtokaikban.
A település északnyugati határában, a hegyek karéjában, egy, a völgybôl hirtelen kiemelkedô kör alakú dombon a 13. században épült Ecseg
vára. A Szuha-patak a várdomb alatt folyik el. A várhoz tartozó erdôs-hegyes birtokot "Varerdew" néven említi egy korabeli
írás (1265), miszerint ez a Csák nemzetség birtoka volt. A várról csak 1324-ben tesznek említést, amikor azt
Károly Róbert Harsundorfer Farkasnak adományozta. A késôbbiekben a
huszita birtokbavétel és hadakozások miatt a vár erôsen leromlott. A török idôkben
már nem volt számottevô erôdítés, ezért a török oda be sem szállásolta magát.
A falu temploma középkori eredetű, tornya 15. századi. 1792-ben a templom barokk átépítést kapott.
A 16-18. században a falu legjelentôsebb nagybirtokosai a Forgáchok voltak, akik egy kastélyt is építettek. A török idôk után a fellendülô
állattenyésztés és földművelés mellett kiemelkedett a szôlô- és bortermelés, valamint a vízimolnárság, amelyek a 19. században nagy
fejlôdésnek indultak. A Szuha patak mentén legalább hat vízimalom működött, amelyek a birtokosok és a jobbágyok, késôbb a parasztok
gabonáját ôrölték. A szôlôtermelésnek a jó fekvésű, kiváló mikroklímájú andezittörmelékes hegy- és domboldalak nyújtottak kiváló terepet
(Öreghegy, Aranyhegy, vagy Nyesték, Rózsamály, Bézma alja). Ecseg régen a vörösboráról volt nevezetes.
A virágzó szôlô- és borkultúrának azonban véget vetett a 19. századvégi filoxéra
járvány, és a szôlôk nagy részét kiszántották, a megmaradók helyére nemesebb de sok esetben gyenge minôségű fajtákat telepítettek.
A vízimolnárok tevékenységét a technika fejlôdése tüntette el. Az ecsegi Ilona-vár is elpusztult: köveit a századforduló éveiben széthordták, beépítették.
A 20. század elsô felében a legnagyobb falusi birtokos az Osztroluczky család volt. Az ún. Horváth kúriát vették birtokukba, amely ma az
általános iskola felsô tagozatának ad helyet. A század elsô felében orvosi rendelô, gyógyszertár, kultúrotthon és iskola épült a faluban.
|
| |
|
| |
Ecseg vára
A vár felépítésének idejéről nincs pontos adatunk. A tatárjárást
követő évtizedekben több kővár épült a vármegye területén. Ecseg várát feltehetőleg a XIII. század második felében építették, a XIV.
század elején már fennállt. Egy V. István
( IV. Béla fia, apja uralkodása idején mint megkoronázott ifjabb király
uralkodott az ország keleti felén ) által 1265-ben adományozott oklevél, melyben Ágas várát adományozta el, említést tesz Sipektől délre,
a "Told potoka" vizén túl, Csák fia János birtokáról, ahol egy "Varerdeu" ( várerdő ) nevű háttár rész is található. Ez az említés már
feltehetőleg Ecseg várára és környékére utal. ( Pálmány Béla kutatása nyomán )
A vár a falu északnyugati határában, hegyek karéjában, a Szuha-patak ( régen Füzegy illetve Füzéres- patak a neve )
melletti dombon épült. Építésének célja a védelem, a völgyekből lefutó utak ellenőrzése volt. Mint alacsony dombon álló kis vár, katonailag
nem töltött be komoly szerepet.
Első várkapitányaként a Csák Máté családjához tartozó Csák Jánost
ismerjük. Csák János országbíró a falu és várát is birtokolta. 1265-ben a Várerdő néven említett birtokához ( várához ) négy környező
falu tartozott ( Ecseg, Bokor, Kutasó, Szentiván ). Mivel később Károly Róbert
ellenében Csák Mátéhoz pártolt, a király, a felvidéki oligarcha halála után a várat elkobozta. Az 1324. év az első okleveles említés
Ecseg váráról, amikoris március 23-án a király azt Harsundorfer Ulvingnak ( Farkasnak ) adományozta. Harsundorfer az Anjouk híve volt,
részt vett hadjárataikban is.
Az ecsegi várkapitány Nagy Lajos velenceiekkel vívott hadjáratában, Zára ostrománál,
a király szemei előtt halt meg 1346. Július 1-jén. A király később ( 1353-ban ) hálája jeléül Harsundorfer leánytestvérének, Erzsébetnek
adományozta Ecseg várát. Erzsébet Szécsényi Koma Miklós főtárnokmester, Szepes és Sáros megye főispánjának felesége volt, így a vár és
annak tartozékai a Szécsényiekhez kerültek. Ezt Nagy Lajos 1365-ben kelt adománylevele is megerősíti. A Szécsényiek birtoka volt Hollókő
és Szécsény vára is.
Nógrád vármegye neves monográfusa, Mocsáry Antal szerint a várban kisebb rejtekhelyek voltak, tornyában és az azt védő falakon belül
mintegy háromszáz ember kaphatott menedéket. A XV. század első felében a térséget Giskra cseh husztitái szállták meg és elfoglalták a
várat. V. László több várat is átengedett a cseh vezérnek.
Bár Hunyadi János is folytatott harcot-több, kevesebb sikerrel
Giskra ellen, véglegesen csak Mátyásnak
sikerület a csehekkel leszámolnia. A husziták hatalmának megtöréséhez az 1860.
évben Szarvasgede alatt elszenvedett vereségük is hozzájárult. A huszita harcok idején Ecseg vára romos állapotba került, javítására,
megóvására-más jelentősebb erődítésekkel szemben-a csehek nem sok gondot fordítottak. A kivonulásuk utáni évtizedekben, 1460-1481. között
a vár Hollókő várának tartozéka.
A XV. század végén, a XVI. század elején a Losonczy család birtoka, majd Szapolyai János
király 1528-ban Werbőczy Istvánnak ajándékozta.
1552-ben Ferdinánd király révén került vissza a Losonczyakhoz. Ekkor
azonban ténylegesen már a török volt itt az úr, de az erősen megrongálódott várat, védelmi, katonai célokra aligha használhatták, inkább
csak ellenőrzési, megfigyelési szerepet kapott.
1598-tól, a Losonczy Annával kötött házassága révén Forgách Zsigmond lett a vár és környékének legnagyobb birtokosa. A XVII. századi török
jelenlét alatt már helyőrséggel sem rendelkezhetett, ugyanakkor Bujáknak és Hollókőnek még erős helyőrsége volt.
Az 1663-as török, illetve az 1683-as török elleni felszabadító hadjárat során már semmiféle katonai szerepe nem volt. Az elkövetkező
évszázadokban állaga tovább romlott, köveit széthordták.
Egy XIX. század elején készült nyomaton (1820 körül ) már csak erős, széles tornya áll, de az is romosan, tető nélkül. Végül a XX.
század első évtizedében az akkori bíró és jegyző a maradványokat is elbontatta, olyan indokkal, hogy a torony romjai, kövei a legelő
marhára veszélyesek. Köveit a hengergőzmalom és néhány falubéli ház építésénél használták fel. Védőárkának, övárkának nyomai ma is
megfigyelhetők. A domb tetején ma egy tábla hirdeti Ecseg várának emlékét.
A vár néhány mai térképen Ilona-vár, Leányvár néven is szerepel. A hagyomány szerint ugyanis egykori úrnője a Füzér nemzetiséghez tartozó
Füzér Ilona volt. A vár alatti patakot, a Szuhát, Füzér pataknak, Füzéresnek is nevezték a múlt század végéig.
Az egykorú források azonban nem tudatják, hogy Füzér Ilona valamikor Ecseg várának birtokosa volt. Leányági örököse(i) miatt nevezhették
Leányvárnak. Ehhez kapcsolódóan Bonfini is tesz említést egy mendemondáról, ami Ekebontó Borbálához fűződik.
A faluban mai is előtörténet lényege a következő:
A legenda szerint Ecseg várát Füzér Borbála nevű nőszemély is birtokolta, akire a nép az Ekebontó Borbála nevet ragasztotta. Mégpedig
azért, mert Borbála asszony az itt megforduló és neki tetsző férfiakat maga elé hívatta, s ha azok heves asszonyi indulatainak
csillapításában jeleskedtek, az ekéből kifogatta az ökröket s nekik ajándékozta. Míg a Füzér nemzetség asszonyaihoz fűződő történeteknek
lehet valóságalapjuk, de a vár kincseiről és a várat a bujáki várral összekötő alagútról szóló híreszteléseket bátran a legendák körébe
sorolhatjuk. Ma is gyakran felbukkan a vár alagútjának meséje. A szájhagyomány ennek felfedezését úgy "hitelesíti", hogy valamikor több
kacsát is beengedtek a vár alatti alagútba, s másnap már azok a bujáki vár alatti patakban úszkáltak. Még ma is sokan hisznek az alagút
létezésében. Egy ilyen hosszú (4-5 km), hegyeket - völgyeket átfúró alagút építését a kor technikai színvonala nem tett lehetővé, másrészt
megépítése értelmetlen lett volna. A várnak lehettek pincéi, zugai, de az nem lehet azonos a több kilométer hosszú alagúttal.
|
| |
Hollókô
A szelíden hullámzó Palóc táj legszebb gyöngyszeme Hollókô a világörökség része. A Cserhát ölelô karjai úgy védték meg a völgyben
meghúzódó kis házakat a századok zord szelétôl, hogy a falu megôrizhette eredeti varázsát.
Palócföld éke, s egyben Közép-Európa legépebben megmaradt, egységes palóc építészeti stílust tükrözô faluja Hollókô, melynek legnagyobb
értéke az ófalu nagy részét kitevô, 58 védett épületet magába foglaló falurezervátum, mely ôrzi a XVII. századi népi építészet remekműveit.
A palócok a hadas hagyomány szerint nagycsaládos rendszerben, osztatlan szalagtelkekre építették otthonaikat, melyek Észak-Magyarország
viszonylagos zártsága miatt fennmaradtak. Házaik általában három osztatúak (elsô szoba - pitvar - lakókamra), melyeket két oldalról - utcai
és udvari fronton - hambitus (faoszlopos tornác), övez. Területi viszonyok kihasználásával a pincéket szintkiegyenlítô szereppel
alakították ki, így egységes, a házakkal harmonikus képet alkotnak. A szalagtelkeken, a házhoz épült a kamra, az udvaron pedig a hidast
(a disznóolt) és fészereket helyezték el. Nagy állat tartására alkalmas pajták a falu szélén, az ún. Pajtásárokban álltak.
A napjainkban is megcsodálható épületek az 1909-es tűzvész után épültek, de megôrizték eredeti formájukat és ôrzik továbbra is letűnt
korok hangulatát.
Hollókô templomáról szóló korai írásos emléket 1343-ból találunk, ám a falu középkori temploma a XVI. századi törökdúlások idején
elpusztult. A XIX. században emelték a falu, napjainkban is megcsodálható, kôalapra, vályogból épült, tapasztott-meszelt falú, fatornyos
római katolikus templomát. A faluképben is meghatározó, jellegzetes, gúlasisakos fatornyát 1889-ben építették.
Berendezései közül igazán említésre méltó egy, a Felvidékrôl származó pieta-szobor, mely XVII. századi népi faragás, valamint egy szintén
XVII. századi lobogóbetét és egy corpus, mely az esztergomi Keresztény Múzeum ajándéka.
Lakói palócok, akik ôsi hagyományaik mellett mai napig ôrzik színes, gazdagon díszített viseletüket. A teljes viselet az 1870-es és
1880-as években alakulhatott ki, melyet többszöri változás követett. Napjainkban is megcsodálható öltözetük mindössze az 1930-as évek
tájékán öltött végleges formát.
A férfiak szűk fekete nadrágot, hímzett gyolcsinget és pitykével, hímzéssel díszített posztó lajbit viselnek. Fekete, alul keskeny csíkban
hímzett, klott szakácska kerül a derekukra, melyet széles tarka szalaggal díszítenek. Fejüket fekete pörge kalap takarja, míg lábukon
csizmát viselnek.
Jellegzetesebb és jóval díszesebb a rövid, sokszoknyás nôi viselet, melynek valamennyi darabja igazi mestermunka. Az alig térdet takaró
szedett (ráncolt), vászon alsószoknyákból hétköznap mindössze kettôt használtak és az asszonyok fejét díszítô "menyecske"
(fôkötô) is rojt nélküli változatban jelent meg. Ünnepnapon azonban 7-8 alsószoknya fölött díszes selyem vagy kasmír szoknya ringott a
derekukon, míg a lányok vasalt szoknyából akár 15-20-t is magukra öltöttek. A szoknyák elé gazdagon hímzett fekete selyem szakácskát
(kötény), vagy klott kecelét (ráncolt kötény) kötöttek. Finom, gyolcs vagy bíbor (csipke) ingváll és színes rojtokkal díszített vállkendô
egészítette ki az öltözetet. Hajadon lányok vrekocsba (varkocsba) fonták hajukat, melybe pántlikát kötöttek. Asszonyok fejdísze a rojtos
selyemkendôbôl hajtogatott "menyecske", mely alá gyöngyös fôkötôt helyeztek. Lábukon lagos (lakkos) szárú csizmát, nyakukon galárist -
öt-hat soros gyöngyöt - hordtak.
Szinte uralja a tájat a történelmet idézô várrom, ahonnan a tekintet száll mint a madár, megpihenve az öreg szôlôhegy sugarasan
szétterülô kis parcelláin, emlékeztetve bennünket arra, hogy e falu szorgalmas lakói nehéz munkájuk közben is maradandó szépet alkottak.
Az Árpád házzal rokonságban álló Kacsics nemzetség ôsi birtoka volt a környék. A család Illés ágának tagjai a
tatárjárás után, IV. Béla király parancsára, a XIII.
század közepén kezdték el építeni a község fölé magasodó erôdítmény öregtornyát, hogy a portyázó tatárokkal szemben megvédje a környék
lakósait. Hollókô várát Károly Róbert 1313-ban Szécsényi Tamás vajdának
adományozta és ebbôl az idôszakból (1310), származik elsô írásos említése is "castrum Hollokew" néven.
1552-ben török kézre került a vár, mely a közel 150 éves török uralom alatt felváltva volt török és magyar kézen, ám megerôsítésére
senki sem fordított gondot. Véglegesen 1683-ban Sobieski János lengyel
király szabadította fel a török iga alól, ám védô funkciója ekkorra megszűnt, elhagyták és a magányosan álló kis végvár, megkezdte
folyamatos pusztulását. I. Lipót császár 1701-ben kiadott rendelete kimondta a
magyar végvárak megszűntetését, így 1711-ben Hollókôn is bontási munkálatokat kezdtek, ám az amúgy is elhanyagolt állapotban lévô
erôdítmény felrobbantására nem került sor. Így maradhatott meg Hollókô vára Nógrád megye legépebb XIII. századi végváraként.
Eredetlegendája szerint Pusztavárhegyen álló földvár ura, Kacsics András szépasszonyt rabolt, akinek dajkája boszorkány volt.
Boszorkánydajkája pedig szövetkezett az ördöggel, hogy a fogságból kiszabadíthassák a lányt. Így történt, hogy az ördög parancsára az
ördögfiak holló képükben elhordták a vár épületköveit, és mai helyén, a hatalmas sziklán felépült Hollókô vára.
Helyreállítása 1996-ban fejezôdött be. A külsô várudvaron álló két gazdasági épültben kiállítás mutatja be az erôdítmény történetét,
kutatását, helyreállítási munkálatait.
1961 és 1968 között Hollókô védelmére Mendele Ferenc vezetésével, egységes műemléki tanulmányterv készült, melynek köszönhetôen a
lakóházak megtartották jellegüket, és új funkciókat kaptak. Itt helyezték el a Polgármesteri hivatalt, a Postát, az Óvodát, Orvosi
rendelôt, a Hollókôért Közalapítványt valamint itt találhatóak a múzeumok, kiállítóhelyek és a turisták tájékoztatását szolgáló Tourinform
iroda.
A Hollókôre kiterjedô védelem nem csupán műemléki jellegű, hanem a tájképileg jelentôs hagyásfás legelôre és a "nadrágszíj" parcellás
szôlôhegyre is vonatkozik. 1977 óta, belterülete, zártkertjei, legelôje és a várhegy részei a 141 hektáros Hollókôi Tájvédelmi Körzetnek.
1987-ben pedig az UNESCO Világörökség Bizottsága Világörökségi címmel jutalmazta az épített és táji környezet eme páratlan harmóniáját.
|
 Bézma 513m
Néhány az interneten fellelhetô link amely érdeklôdésre tarthat számot.
|
|
