Kitaibel Pál





  Kitaibel Pál Sopron megyei Nagymartonban jómódú parasztszülõk gyermekeként született 1757. február 3-án. Sopronban és Gyõrben töltött iskolaévek után családja elõször papi, majd jogászi pálya felé irányította, hajlamát követve lépett át a pesti orvoskarra és 28 éves korában lett orvosdoktor.

Már hallgatóként a kémia és botanika tanszéken Winterl professzor asszisztense, az egyetemi botanikus kert irányítója lett. Emellett a tanszék kémiai laboratóriumában dolgozott. 1794-ben megállapította, hogy egyes börzsönyi ércekben egy addig ismeretlen félfém található. Ez késõbb a Müller Ferenc által felfedezett tellúrral bizonyult azonosnak. Minthogy azonban Kitaibel megelõzte Klaproth erre vonatkozó bejelentését, a tellúr felfedezõi között õt is számon kell tartanunk.

1802-ben professzori kinevezést kapott. Elõadásokat azonban nem tartott, ehelyett emberfeletti nehézségeket vállalva hatalmas utazásokat tett az ország különbözõ vidékein, összegyûjtötte és leírta növényeit, kõzeteit, megvizsgálta ásványvizeit. Mintegy 150 ásványvíz analízisének leírása nemcsak hozzáértését és fáradhatatlanságát, hanem azt is mutatja, hogy tudott és mert önálló utakon is járni. Kémiai eszközöket tervezett, új analitikai módszereket dolgozott ki. Sajnos nagyon keveset tett közzé, s Kitaibel teljes kémiai munkássága csak jóval késõbb, kéziratainak feldolgozása során derült ki. Így tudtuk meg, hogy õ állított elõ elõször klórmeszet és a sárgavérlúgsót alkotó savat is ô állította elô elsôként.

Munkás élete 1817. december 13-án ért véget.
(Forrás: A magyar vegyészet arcképcsarnoka)


 

  Kitaibel Pál írása, megjelent az Erdély, Honismertetô Folyóirat, Az Erdélyi Kárpát-Egyesület
  értesítôje 1941. XXXVIII. évfolyam 2. sz. (332) számában

 


Izgalmas kaland a Horthy csúcson.


  A magyar természetjárás dicsô multjából nyujtunk olvasóinknak egy rövid fejezetet. Három magyar tudós ezelôtt másfélszáz évvel, 1796 augusztus 6-án, amikor a természetjárást még hírbôl sem ismerték, merészen nekivágott a 2305 m. magas Horthy-csúcsnak. Kitaibel Pál, gr. Waldstein Ádám természettudósok és Schütz János festô kétnapos kirándulását K i t a i b el P á l Eredeti naplójában örökítette meg. Közleményünkben Nem említjük az összes, általuk ott talált növények neveit. Az eredeti naplót a Magyar Nemzeti Múzeum ôrzi.

Augusztus 6-án lovon elindultunk a Pietrosára, vagy ahogy az oláhok mondják a Pietrosra, Máramaros legmagasabb havasára. Az út a falu mellet mindjárt nagyon meredeken emelkedik, hegyi retaken át, amelyeken szép kövér fű nô. Az aratás és a kaszálás is még csak most kezdôdött itt el. A szénát nagyon késôn kaszálják ezen a vidéken; mikor itt jártunk a fű már majdnem teljesen érett volt. Különöseb növényeket nem igen találtunk.

Az erdônél, ahol az út igen meredek kezd lenni, mészkô tör elô; erre következik szürkéskék vagy zöldes, kissé fénylô csilámpala, kvarc tömzsökökkel és erekkel; a két fajta kôzet egy mélyedés volt, amely egy elhagyott bányához hasonlított. Az erdôben eleinte vegyesen álltak bükkök, juharfák, kôrisfák, nyírfák és lúcfenyôk (utóbbi volt a leggyakoribb); késôbb a többi fafajokat a lúcfenyô elnyomta.

A szálerdô vég felé, egy forrásnál megpihentünk és megebédeltünk; a forrás körül gyakori volt: Hypericum montanum, Geum montanum, Phyteuma orbiculare, Senecio alpinus. Nem messze ettôl a helytôl nagyon sűrűn nôtt törpefenyôk közé kerültünk, amelyen át az út nagyon meredeken vezetett felfelé. Meglehetôs soká tartó kapaszkodás után végre felértünk a Pietrosa gerincének legalacsonyabb részére, amelyen már nem volt törpefenyô; számos olyan növény ötlött itt mindjárt szemünkbe, amelyekete ezen a hegyen még nem láttunk.

Amint itt a gerincet megkerültük, megláttuk a hegységnek hátulsó, déli oldalát, amely egy meredeken felemelkedô, alul erdôkkel, fent sziklákkal határolt, nagy havasi rét. Az elôttünk magasló Pietrosa, két másik havassal, a Buhajesk-kel és Negujesk-kel óriási völgyet alkot, amelyben, az erdôség szélén egy júhászkunyhó áll. Minthogy még csak délután két óra volt, elhatároztuk, hogy tekintet nélkül a folyton megújuló záporokra, felmászunk a hegység csúcsára. A lovakat és a poggyászt az említett júhászkunyhóhoz küldtük le, mi pedig két vezetôvel nekiindultunk a szikláknak.

Mintegy másfél óra mulva felértünk a legmagasabb csúcsra, ahonnan már csak néhány ölet kellett felfelé másznunk. A hegység északi oldalán lábaink alatt nagy mélyedést láttunk, meglehetôsen sok maradék régi hóval amely egy nem messze fekvô tó vízét táplálta. Abban a reményben, hogy alattunk lent gazdag zsákmányra, sok ritka növényre bukkanunk, lemerészkedtünk a mélységbe. Természetesen elôre láttuk, hogy ez nem fog minden nehézség nélkül menni, de arra még sem voltunk elkészülve, hogy az út olyan nehéz és olyan hosszú lesz, amilyen a valóságban volt. Bizonyára emberi láb még nem érintette ezeket a sziklákat és hacsak egy lelkes botanikusnak eszébe nem jut itt leereszkedni, hamarjában nem is fogja egy másik érinteni. Mikor már lent voltunk, két vezetônket, akiket fent hagytunk, alig tudtuk megkülönböztetni és ôk is, amint késôbb elbeszélték, belôlünk is csak annyit láttak, hogy élôlények mászkálnak a havon. El lehet képzelni, hogy nem csekély fáradságba került, le- és megint felmászni, de fáradságunkat több, különbözô, ritka növény jutalmazta.

A hó körül egy kis gólyahírfajta nôtt, rövid egyvirágú szárral nagy mennyiségben,. Közel a hóhoz két sisakvirágfaj virágzott a sziklál között. Néhány lépésnyire a hótól a magaslatokat egészen beborította a virágzó havasi rózsa. A tô körül és a belôle kifolyó patakocska mellett alig volt valami, annak is megnagyobb részét, valószínüleg a zergék, lelegelték.

Amikor egy másik, még magasabb oldalon újra felmásztunk, már esteledni kezdett; sietnünk kellett, hogy a hegy másik oldalán leereszkedve, embereinkhez jussunk. Nagy fáradságunk ellenére meglehetôs jó hangulatban voltunk, örültünk felfedezéseinknek, és nem sejtettük, mi áll még elôttünk. Abban a hitben, hogy éjjeli szállásunktól már nem lehetünk messze, nyugodtan haladtunk tovább. Az út természetesen meredek és nehéz volt, de remélve, hogy nemsokára lepihenhetünk, panasz nélkül igyekeztünk a nehézségeket legyôzni. Miután azonban az elsô nehéz részen lejutottunk, a színkép megváltozott: egészen besötétedett, de annyit még láttunk, hogy az örök hó határán vagyunk, amibôl könnyen arra következtethettünk, hogy még magasan az erdô felett vagyunk, ahová embereinket küldtük. Vezetôink egyike elôre ment azzal a szándékkal, hogy embereink közül egynéhányat segítségünkre elibénk küldjön, de hamarjában ijedten visszajött avval a rossz hírrel, hogy lehetetlenség továbbmenni, mert rettenetes szakadékok vannak elôttünk, melyeket kikerülni nem lehet. A helyzet, amelyben voltunk, semmiesetre sem volt kellemesnek mondható; átizzadva, az esôtôl teljesen átázva, a többórás mászástól végleg kimerülve és kiéhezve, fedél nélkül, étel, tűz nélkül az elôtt állottunk, hogy egy hosszú éjszakát itt a hó mellett félig megfagyva, a legnyomorultabban átvirrasszunk, vagy pedig a sötétben nekivágva a szakadéknak, keressünk lefelé egy olyan útat, amelyen talán zergéken kívül, még soha élôlény nem járt. Az utóbbit válsztottuk: egy patak, amely itt a mélybe zudult és rettenetes zúgásával szinte megsíketített, mégis annyit segített rajtunk, hogy itt-ott megláttuk medrében a fehérre mosott kvarctömböket és nem kellett mindig lábainkkal keresni a helyet, hogy hová lépjünk. Persze mindegyikünk nem egyszer elesett, de néhány zúzódást leszámítva, amellyel nem sokat törödtünk, mégis szerencsétlenség nélkül átjutottunk a legveszedelmesebb helyeken, ami mind magunk, mind vezetôink és fôként az itteni pásztorok elôtt szinte megfoghatatlannak tűnt fel. Mikor már a legveszélyesebb helyeken túl voltunk, egy birkapásztor és embereink közül néhányan égô fáklyákkal elibénk jöttek és éjjeli szállásunkra vezettek, ahová 11 óra után végre megérkeztünk. Embereink között a legidôsebb, egy ügyes hegymászó, mikor megtudta, hogy hol ereszkedtünk le, keresztet vetett magára, szent borzadállyal emlegette a „draku”-t és köpött egyet. Valószínüleg azt hitte, hogy ebbôl az útból nem egészen természetes módon menekültünk meg.

Kevés étel-ital után, a puszta földön, egy nagy tűz körül, a szabad ég alatt aludtunk el, álmunk nem volt valami nyugodt és csak a következô nap éreztük igazán, hogy mit állottunk ki. Még az oláh is, aki ezt a szép kis utazást velünk együtt végigcsinálta, de a hóhoz már nem szállt le, alig tudott feltápászkodni arról a helyrôl, ahová lefeküdt. Lassanként mégis magunkhoz tértünk, rendbehoztuk gyüjteményünket és körülnéztünk a júhászkunyhó környékén.

Rendszerint több paraszt együtt vesz bérbe egy havasi legelôt, amiért 12-20 forintig terjedô bért fizetnek. Hasznuk az, hogy amíg az idô engedi, több száz júhot legeltetnek rajta és téli takarmányt gyűjtenek. A júhok többnyire abból a fajtából vannak, amelynek hosszabb és durvább gyapja, jobban mondva szôre van; leginkább szarvnélküliek, vagy legfeljebb rövid, hajlott szarvuk van. A szôrük göndörebb, mint a Magyarországon általánosan ismert szarvas júhé (Ovis Strepsiceros) kisebbek is, mint ez. Macedóniai júhnak nevezik. Nyírják és fejik; a gyapjából készítik azt a durva szövetet, amibôl ennek a környéknek a lakói a ruháikat készítik; otthon dolgozzák fel, szövik és festik, a síma anyagon kívül készítenek bolyhosat is, felsôruhák számára.

A tejbôl egy bizonyos sajtfélét készítenek, amit faedényekben tesznek el és „brinzá”-nak neveznek; amikor sajtot csinálnak, savóba lógatnak egy darab vászonba kötött és apróra felvágott borjú-, vagy báránygyomrot és a savót kis idô mulva a tejbe öntik; a következô napon egész kocsonysűrűségüre alszik meg a tej; ekkor egy fából való köpülôfélét állandóan fel és le mozgatva, addig keverik, amíg a sajtszerű rész a folyékonytól el nem válik; a kettôt egy kendôvel elválsztják; a szilárdat brinza néven elteszik, a folyékonyat, a savót pedig „zsintica” néven vagy frissen, vagy miután megsavanyodott, részben ott helyben fogyasztják el, részben hazaküldik. A friss, édes zsinticából gyakran még másfajta sajtot is készítenek, amely ha friss, nagyon enyhe és kellemes ízű; valamelyes tejet öntenek a savóhoz, le hagyják ülepedni, mire egy zsírosabb sajtszerű rész válik ki, amely a felszínen úszik: ezt leszedik és „urda” néven mint nyalánkságot fogyasztják, vagy a vendégeknek szolgálják fel.

A birkapásztorok havasi lakása nyomorult kunyhó, hossza nem több, mint két és fél öl, szélessége pedig csak másfél; 4 cölöpön áll, amelyeket egy ferde, fenyôkéregbôl készített tetô fed be; elôl a kunyhó embermagasságú és nyított, hátul a tetô egészen a földig ér; a kunyhó itt is, mint a kétoldalon, rendszerint zárt. Magasabban fent négy támsztékon elhelyezve még egy kisebb szintén fakéregbôl levô tetô is van, amely alatt a sajtot és a többi élelmiszert helyezik biztonságba a kutyák elôl. A pásztorok eledele zsintica és „tukán”; ha húshoz jutnak, azt a savanyú zsinticába merítik és Thymus alpinus-szal fűszerezik. Böjtnapokon, amelyek e görög katolikusok között itt gyakoriak, zsinticát sem szabad enniük, hanem meg kell elégedniük durván elkészített kukoricamáléval. A kutyák, melyekre a farkasok és medvék miatt nagy számban van szükség, szintén nem kapnak úgyszólván mást, mint zsinticát.

A fehérneműjüket, amely soha nem kerül le a testükrôl, hogy tartósabb legyen, égerfakéregbôl készült festékkel festik be és zsírral kenik be, úgyhogy végül egészen fekete és csillogó lesz; így emberi féreggel és esôvel szemben egyaránt kitart. Ha újév felé a téli takarmány kevésnek bizonyul, fákat vágnak ki, amelyek ágaiból birka, ló és tehén szükség esetén táplálkozik: egyik-másik vidéken ezt az oktalan pusztítást tiltják, de annyit mégis megengednek, hogy ágakat és megcsonkított fákat használjanak.

Különösen ott, ahol a juhok állottak, rengeteg mennyiségű havasi sóska nô, amely a többi növényt majdnem egészen elnyomja; ugyanezt tapasztaltuk a Trojága-hegységen is, ahol egy hasonlóan sűrűn benôtt helyre akadtunk, kérdezôsködésünkre azután ki is derült, hogy ugyanazon a helyen néhány esztendôvel ezelôtt juhászkunyhó állott. Néhány lépésnyire a kunyhótól, mocsaras helyen, egy hagymafaj taálható, mely némileg hasonlít a metélô hagymához (Allium schoenoprasum), de mégis eltér tôle. A pásztorok ételeikhez fogyasztják. Fa alig van a környéken. A kunyhó alatt néhány félig elszáradt, zúzmókkal belepett nyomoruságos lúcfenyô állott. Felettük egy darabot a törpefenyô nôtt be, a völgy felé pedig egy alacsony havasi borókabokor állott, amilyent már a Gutinon is láttunk.

Tizenegy órakor felkerekedtünk, hogy még idejében érkezhessünk Borsára. Az út nagyon termékeny havasi réteken át vezetett, amelyek a hegységnek a Negujesk felé nézô oldalán terülnek el; az út eleinte nem valami nehéz, de késôbb olyan meredek lett, hogy többnyire gyalog kellett mennünk. Az esô is elkezdett ömleni és ki is tartott egészen a faluig. Végre nagy fáradsággal elértük azt a helyet, ahonnan elôzô nap felmásztunk, a Pietrosa gerincének alacsonyabb részére; innen gylog mentünk tovább, egészen az erdôig, mert a lovakat a meredek és síkos úton nem használhattuk. Este végre teljesen átázva, megérkeztünk Borsára.

Borsa, 1796. augusztus.
Kitaibel Pál   


Megjegyzések


   Horthy-csúcs    A Radnai-havasok (románul Muntii Rodnei) a Keleti-Kárpátok része Észak-
   Romániában.
   Legmagasabb pontja a Vf. Pietrosa - Nagy-Pietrosz (2303 m) amelyet a második
   világháború évei alatt (1942-44) Horthy-csúcsnak neveztek.
 
   Buhajesk    ~ A Radnai-havasok hegycsúcsa Vrf. Buhaescu Mare (2119 m)
 
   Negujesk    ~ A Radnai-havasok hegycsúcsa Vrf. Negoioasa Mare (2041 m)
 
   Gutin-hegység    A Keleti-Kárpátok része, eruptív vonulatának északi csoportjához tartozik. Hegyes
   vulkanikus kúpok, beomlott krátermaradvány, égnek meredő sziklaoszlopok és falak,
   szelíd dombhátak, alpesi legelők egyaránt jellemzik.
 
   Trojága-hegység    ~ A Máramarosi-havasok hegycsúcsa Troiaga (1700 m)
   
   brinza    Románul a kecske- és juhtúró neve. Az a juhtúró, amit körözötthöz és a puliszkához
   is használnak "brinza de burduf" névre hallgat. Jó kövér, törmelékes juhtúró amit
   valamilyen hólyagban (burduf) érlelnek és árulnak. A "burduf" románul tömlôt jelent
   és valójában, az igazi juhtúrot húgyhólyagba töltik.
   ~ ld. még túró
 
   urda    ~ orda. Egy másodlagos eljárással, tejsavóból készített sajtféleség.
   ~ ld. még orda
 
   zsintica    ~ zsendice.
 
   zsendice és orda    A sajtgyártáskor visszamaradt savó sok tejcukrot, jelentős mennyiségű fehérjét,
   zsírt és ásványi anyagot tartalmaz. Ha a savót természetes úton megsavanyítjuk
   vagy hozzá ecetsavat adunk és felmelegítjük 70-90°C-ra, akkor a savóban maradt
   savófehérjék pelyhes csapadék formájában kicsapódnak. Ez a felmelegített, meg-
   savanyított termék a zsendice. A zsendicét sajtruhán átszűrve, 12 órás csurgatás
   után kapjuk meg az ordát. Az orda kiváló tápértékű és szinte salakmentesen
   emészthető, ezért bizonyos műtétek után sikeresen használható. Az orda nagy
   biológiai értékénél fogva kiváló táptalaja a mikroorganizmusoknak, ezért nagyon
   romlékony. Tartósítás céljából sóval összegyúrják és hűtőládákban tárolható,
   lehetőleg azonban frissen fogyasztják.
   
   Allium schoenoprasum - metélôhagyma (snidling)

   (Hasonlóan a vöröshagymához a Földközi-tenger környékéről származik. Már a
   görögök és a rómaiak idejében is nélkülözhetetlen konyhanövény volt.
   A friss metélőhagyma színe sötétzöld, alakja hengeres, belül üreges. Íze sokkal
   lágyabb, mint bármely más hagymáé. A metélőhagymának alapvetően két fajtáját
   különböztetjük meg: metélőhagyma, kínai metélőhagyma (íze fokhagymásabb,
   intenzívebb). Boltokban, piacokon mind élő növényként, mind szárított fűszerként
   megtaláljuk. Cserepes növényként jól nevelhető, így érdemes mindig frisset
   használni.)
   
   Caltha palustris - mocsári gólyahír

   (A boglárkafélék családjába tartozó rövid, sokfejű gyöktörzses, felálló vagy
   felemelkedő csöves szárú, 15-60 cm magas növény. Sötétzöld, kopasz, fényes
   levelei vese vagy kerekded szív alakúak. Mérgező, minden része egy nikotinhoz
   hasonló alkaloidát, valamint anemonin nevű, szívre ható anyagot, anemonol
   illóanyagot, helleborin és flavon glikozidát, kolint és szaponint tartalmaz.)
   
   Hypericum montanum - hegyi orbáncfű

   (Az orbáncfűfélék feltűnő sárga virágú, kiálló porzójú, lombhullató, félörökzöld vagy
   örökzöld évelők, valamint cserjék. Teljesen télállók.
   A nagy termetű fajok és fajták a napos vagy félárnyékos fekvést, a tápanyagban
   gazdag, nem túlságosan száraz talajt kedvelik. A kisebb termetűek (amelyeket
   sziklakertbe ültethetünk) a sok napfényt és a jó vízelvezető talajokat szeretik.)
   
   Geum montanum - szegfűgyök

   (növ., ciklász Diószegiéknél, Geum L., Sieversia Willd.), a rózsafélék füve, 30 fajjal
   (hazánkban 7), mind a két földségnek mérsékelt és hideg vidékén. Tőkéje többnyári,
   terjeszkedő, némelykor indát is hajt. A G. urbanum L. (Szt.-Benedek-fű,
   gyömbérgyökér, szegfűszagú gyökér) szára egész 45 cm.-nyi, tőlevele szaggatottan
   szárnyalt, lantforma, virága apró, sárga. Egész Európában árnyékos, nedves helyen
   gyakori. Tőkéje (radix caryophyllatae officinalis), kivált dözsölve, gyenge zamatos
   szegfűszög-szagú, keserű ízü, kissé fanyar és összehúzó fűszeres. A G. coccineum
   Sibth. (G. Sadleri Friv.) a Kaukázuson meg a Balkánon szép piros virágú, a G.
   montanum L. pedig havasi, sárga virágú, de mind az üszögôrkettőt kertbe ültetik.)
   
   Phyteuma orbiculare - gombos varjúköröm

   
   
   Rhododendron - hangarózsa, havasi rózsa, havasszépe

   A rododendron az Erikafélék (Ericaceae) családjába, a Rhododendron nemzetségbe
   tartozó cserje. Valójában a tudományos neve sem egységes. A Linné által megfogal-
   mazott, általánosan használt latin neve a görög rodón = rózsa és a dendron = fa
   szavakból alakult ki, valójában ez a növény azonban sem nem rózsa, sem nem fa.
   Maga Linné is átkeresztelte később azaleának, ma ezt a nevet elsősorban a
   kertészeti, cserépben nevelt szubtrópusi fajtákra használják.
   
   Senecio alpinus - Hegyi aggófű

   Aggófű ~ (Senecio vulgaris L., növ), sugártalan szent-jakabfű (l. o.). Az A. a Senecio    vagyis a senex (agg) kicsinyitő nevének magyar másolásából támadt. Az aggság jele    az, hogy a Senecio több faja hamar elvirágzik, ősz hajzatot (bóbitát) fejleszt; azután    pedig a vacokja kopasz marad. (A Pallas nagy lexikona)
   
   Thymus alpinus - Hegyi timián [Hegyi kakukkfű]

   A kakukkfű vagy timián (Thymus serpyllum-vulgaris) kellemes, jellemző kámforos    illatú és aromás ízű fűszernövény. A spanyol konyhák nagy kedvence, nálunk - habár    szintén megterem - viszonylag ritkán használják. Kiválóan alkalmas az olyan nehezen    emészthető ételek fűszerezésére, mint a bableves, a marhasültek, a töltött káposzta    vagy a kolbászfélék. Ráadásul görcsoldó, köhögéscsillapító, szélhajtó és frissítő    hatása is van.


Levél a Webmesternek
© MKE 2006