Erdélyi útijegyzetek.


 

  Szabó János írása, Turisták Lapja, XX. évfolyam 3-5. szám, 1908. Márczius-Május,
  108. oldal


  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Erdélyi útijegyzetek. *)

A Királykô.

     24-én 8 órakor keltünk s reggelizés után megnéztük az oláh községet, a mely eléggé kisvárosias jellegű és elég csinos. A községen kívül látni a papír és czellulozegyárak kéményeit, a községben pedig feltűnô sok az üzlet és iparos. Azért a fekete bivaly sem hiányzik az utczáról. Innen értesítettük az otthonlévôket, hogy a Fogarasi-havasokból minden baj nélkül leérkeztünk.

     A királykôi kirándulásunkra nézve némi útbaigazítást beszerzendô, az úgynevezett turista-vendéglôbe tértünk, a hol azonban egy részeg vezetôvel semmiképpen sem tudtunk zöld ágra vergôdni. De a vendéglôs legalább útbaigazított egy másik vezetôhöz, a kitôl - igazolványaink hátrahagyásával - megkaptuk a S. K. V. menedékházának kulcsait.

     Szendrô és Fischer utitársunk délben Brassóba utaztak én pedig Hoffmannal ebéd után 2 órakor a szép szűk Riu-völgyén, a Propasta-hasadékon át, a Királykô alatti menedékházba indultunk.

      Kiérve a községbôl, a vadul rohanó Riu-patak mentén délnek vezetô úton, egynehány fűrészmalom, majd pedig nagyobb gyufagyár mellett, csakhamar a vadregényes Riu-völgybe jutottunk. Szép a völgy különösen onnan, a hol a patak hirtelen a föld alatt eltűnik és a völgy lassan szűkülni kezd.

     Itt egy Romániából átrándult automobil várakozott a Propasta-hasadékban sétáló két hölgy és egy úriemberre. Bukarestiek voltak, a kik ezen természeti szépség kedvéért jöttek ide.

     A bükkössel majd fenyvessel borított hegyoldalakat nemsokára mindkét oldalról meredek magas sziklafalak váltják fel s csakhamar bent vagyunk az úgynevezett Propasta-hasadékban.

     A Propasta-hasadék két oldalról nagyon meredeken felnyúló s számtalan hegycsúcsban végzôdô sziklafalak közt vezetô kocsiút s hasonlít részben a vágvölgyi Manin-hasadékhoz, mégis azon különbséggel, hogy míg a Maninban a sziklákon meredekségüknél fogva fenyôket alig látni, a Propasta-szikla párkányain szép sötétzöld fenyôk húzódnak meg, a mi természetesen a hasadékot csak szebbé és érdekesebbé teszi.

     A mint a hasadék egy mellékágába fordultunk, magyar beszédet hallottunk s nemsokára két férfi és négy nôbôl álló társasághoz értünk, a kik hosszú léczre kötözött késsel, a sima sziklafalról - több fáradtsággal mint eredménynyel - havasi gyopárt igyekeztek lenyesni. A társaság többsége budapesti volt.

     Útunk a hasadék felsô részén balra nyíló s hatalmas bükkösökkel borított szűk völgybe vezetett. Majd nemsokára szűk hasadékká átmenô patakmederben kôrôl-kôre kapaszkodva, feljutottunk a hatalmas fenyôkkel borított Magura-hegyvidékre. A magas fenyvesek közt - helyenként szép kilátással a magasba nyúló fehér sziklás Királykôre - kijutottunk a Pásztor-csúcs alatti alacsonyabb fenyôkkel borított szép zöld gyepes legelôre, a hol egy csobántól megtudtuk a menedék ház helyét.

     A menedékházba este 6 órakor érkeztünk, a hol már három román turistát és a délelôtt részeg, de most már némileg kijózanodott vezetôt találtuk.
     Vacsora után este 8 órakor ruhástól a fenyôgalyakkal telehintett pricsre feküdtünk, de aludni csak addig bírtunk, míg a kunyhó külsô részében a tűz égett. A mint a tűz elaludt, kegyetlenül fáztunk és ennek folytán 25-én már hajnali 2 órakor keltünk. Kilépve a házból, a szép ezüstszínű holdvilágnál gyönyörű kilátásunk volt az elôttünk meredezô Királykôre a távolban levô Bucsecsre s e két magas hegy közti, sajátságos derengô félhomályban nyugvó vidékre.
     Érdekesebbé tette e látványt, hogy a ragyogó csillagok között az égboltozat keleti részén, egy szép fénylô üstököst is láttunk.

     E szép kép, felejthetetlen emléket véssett emlékeinkbe s gyönyörű Királykô környékérôl.

     Hajnali négy órakor kezdtük meg a kapaszkodást a menedékház nyugoti oldalán lévô fenyves völgyben a Pásztor-csúcsra. A nagyon meredek lejtôrôl szép kilátásunk volt a Bucsecs tömegére, a karcsú Keresztény-havasra, a propasta-hasadékra, majd ez utóbbinak folytatását képezô Magura-hegyhát sötétzöld fenyveseire és a közvetlenül alattunk elterülô pázsitos fenyves dombokra.

     Félórai kapaszkodás után a hátunk mögötti Keresztény-havas és Bucsecs közti síkság végtelenségében megjelentek a fényszóró bíborvörös elsô napsugarak, majd lassankint látható lett a vérvörösen kelô nap felsô széle és csakhamar kibontakozott a maga szépséges teljességében a nap s kápráztatóvá tette a zöld havasi gyepen nyugvó s tündöklô gyöngyökhöz hasonló harmatcseppeket.

     A gyönyörű napfelkelte és a metszô hideg szél arra serkentett, hogy minél elôbb az elôttünk feltűnt háromszögelési piramishoz jussunk. Hat órakor fel is jutottunk a Királykô 2241. m. magas, fapiramissal ellátott Pásztor-csúcsára.

     Tiszta idô lévén, gyönyörű kilátásunk volt. Nyugaton elôttünk meredeztek a bejárt fogarasi csúcsok s ezeket összekötô gerinczek egymásután teljes szépségükben. Majd keleten a széles barczasági erdô sötétzöld fenyveseivel s a síkságra igyekvô Barcza-patakkal. Ettôl távolabb Háromszék nagy síksága egész hegykoszorúval. Nyugotdélre a karcsú s szép formás csúcsban végzôdô Keresztény-havas áll elôttünk. Végre délre - szemben velünk - a hatalmas Bucsecs tömege zárja be a látókört. Ettôl jobbra délen messze belátunk a romániai síkságra. Szép az alattunk elterülô, a Királykövet a Bucsecscsel összekötô zöld pázsitos fűvel s az alsóbb részén fenyvesekkel borított, számtalan formás gömbölyű kúpokból álló felvidék.

     Meg kell említenem a Pásztor-csúcs nyugoti oldalán képzôdô sajátságos hétszeres visszhangot, a melyet a csúcsról úgy lehet legjobban hallani, ha valaki a csúcs alá megy és ott a kelet felôli sziklafal felé fordulva, kiabál vagy énekel.

     A keleti oldalon tündöklô harmatcseppek, a csúcson és az árnyékban lévô nyugoti részen még hófehér deret képeztek. A hideg szél mindinkább élénkebben kezdett fújni s ennek folytán elbúcsúztunk a román turistáktól s ôk a romániai, vagyis a nyugoti oldalon ereszkedtek le, mi pedig megkezdtük a gerinczen való vándorlást. Ez nagyon szép mászkálás, de mivel a Királykô - ellentétben a Fogarasi-havasok palájával - mészkôbôl áll s a fehér mészkövön a szöges czipô nagyon csúszik: részben veszedelmes is. Egynehányszor el is estem, szerencsére azonban nagyobb bajom nem történt, csak a jobb térdkalácsomat ütöttem meg érzékenyen.

     Az északkeleti gerincznek körülbelül háromnegyed részén mentünk végig, azután megkezdtük a fenyveserdô, vagyis a keleti oldalon a Krepatura-hasadék irányában való leereszkedést.

     Vagy két órai sziklamászás után a fenyvesbe értünk s gyalogösvényeken folytattuk utunkat. Tizenkét óra felé egy kis forrásra bukkantunk, a hol ebédhez ültünk. De a konzerv nem igen ízlett s így ebédünk nagyon soványnak volt mondható.

     Ebéd után a fenyvesrengetegben haladtunk s nemsokára az E. K. E. fehér jelzésű útjára bukkantunk, a melyen 3 órakor a Pásztor-csúcs és a Kiskirálykô közti nyergen lévô Bethlen-pavillonhoz értünk.

     A Bethlen-pavillontól nagyon szép kilátás nyílik az alatta fekvô Krepatura-hasadékra, nemkülönben a Nagy- és Kiskirálykô szakadozott fehérsziklás csúcsaira.

     Négy órakor folytattuk utunkat és pedig fárasztó kapaszkodással a meredek lejtôn a Kiskirálykô csúcsa felé. A mikor már majdnem feljutottunk, megjött a nem várt esô, s mivel fél 7-kor vasuton Barczarozsnyóra akartunk utazni s már 5-re járt az idô, - elhatároztuk, hogy leereszkedünk út nélkül a Magura felôli oldalon. Ezt meg is tettük. Elég nehéz munka volt ugyan, de kárpótlásul találtunk havasi gyopárt. Vagy egy óra mulva rátértünk a fehéren jelzett ösvényre, melyen a leégett erdejű Magura-hegyhátra s innen a Propasta-hasadék alsó részébe jutottunk.

     Vasárnap lévén, a Propasta-hasadékban, néhány sajátságos, kirándulás czéljaira szolgáló ónémet kocsi mellett, a zöld gyepen mulatozó szászokkal találkoztunk. De nemcsak kocsin, hanem háti zsákokkal gyalog is egész családok tartottak Zernest felé.

     A tegnap végig gyalogolt úton, a csinos Riu-völgyön este 6 órára Zernestre értünk. Egy kis szôllô bevásárlása és a menedékház kulcsainak beszolgáltatása után, a vasutra siettünk s a gôzösön Barczarozsnyóra utaztunk, a hova esti 7 óra tájban érkeztünk.

     Ugyanazon kocsiszakaszba szállt a Királykövön velünk együtt volt három román turista is, kik több bukaresti románnal Barczarozsnyón nyaraltak.

     Barczarozsnyó, csinos sétatérrel, városias házaival, tiszta utczáival s kies fekvésű várával, nagyon barátságos község. Feltűnô sok román nyaraló tartózkodik a községben.

     A "Burg" szállóban Fischer utitársunk már várakozott reánk. Szendrô azonban végleg elbúcsúzott a hegyektôl s Budapestre utazott. Fischer - nehogy a Bucsecson megint valami román szurony-kalamitásunk legyen - a lejárt határátlépési igazolványaink helyett Brassóban újakat váltott.

     Végre tisztességes vacsorához is jutottunk, a melyhez ugyancsak jó étvágygyal fogtunk. Az étterem is tele van elegáns romániai közönséggel és helybeli szászokkal. Magyar szót itt nem hallani.

     Fáradtságunk kipihenése végett, este 9 órakor aludni tértünk.

Bucsecs


     26-án reggel fél 6-kor megint csak tiszta idôre ébredtünk s reggeli után leveleinkért és újabb élelmiszerekért a postára siettünk. Mire apró-cseprô dolgainkat elvégeztük, 9 óra volt.

     A szállóban Stuchly nevű bécsi turista csatlakozott hozzánk s így megint négyen, illetve a Fischer által felfogadott oláh teherhordóval együtt öten, kocsira ültünk s a "Gr. Weidenbach" nevű völgybe hajtattunk.

     Utunk eleinte termôföldek és nagy kiterjedésű zöld rétek, majd késôbb mogyoróbokrok közt, az ugyanily nevű s hangosan csobogó patak mellett vitt, - szép kilátással balra a brassói Keresztény-havasra, távolabb a Nagykô-havas csoportjára, jobbra pedig a Bucsecs nagy tömegére.

     Délelôtt 11 óra volt, midôn kocsink a "Strempfenkopf" nevű hegy közelében megállt és gyalog folytattuk utunkat. Hatalmas és szép tűlevelesben, helyenként bükkösökkel tarkítva, a szépen kiépített és jelzett turista-úton, jobbra és balra vígan csobogó patakok hangjai mellett, szép erdei tisztásokon keresztül haladtunk a Malajesti-völgyben lévô menedékházhoz.

     Ezen útról néhány elragadó kilátásban volt élvezetünk.

     Elôször midôn egy pázsitos tisztásra értünk s tekintetünk a sötét fenyvesek felett, egészen a ködbe nyúló Buksói festôi szikláira esett. Ezen kép Magas-Tátránk komor s mégis szép vidékére emlékeztetett. Majd késôbb egy kanyarulatnál, a messze távolban kelet felé, az erdôs alacsonyabb hegyek felett, a Nagykô-havas gerincze tűnt fel a napfényben.

     Délután 1 óra felé járt az idô, a midôn a fenyvesbôl egy sztina mellett kiléptünk s egy pár sziklatömbön átmászva, elôttünk terült el a Malajesti-völgy legfelsôbb s legszebb része, baloldalon a csinos fából épült menedékházzal.

     A menedékháztól szép kilátásunk volt a Keresztény-havasra, sajnos azonban a Buksói- és Ciganesti-gerincz ködben volt már.

     Köpenyegeinket fölvéve, a menedékház elôtti napos helyen levô asztalnál, megint csak konzervbôl álló ebédhez ültünk. Míg ebédeltünk, két brassói turista érkezett, kik azonban a mai napon nem mentek tovább, hanem a menedékházban háltak.

     Délután 3 órakor útra keltünk és pedig - mivel a Buksói sziklás gerinczén nagy köd volt és az idô is elôrehaladt (a menedékháztól a csúcsig a Buksóin át 5 óra szükséges), - nem a Buksói-gerinczen, hanem a Malajesti-völgyben.

     Mivel az Omu tetején akartunk meghálni, a menedékház ôrének fiával pokróczokat vitettünk fel. Az ôr figyelmeztetett, hogy az Omun lévô menedékházban egy liter víz 40 fillérbe kerül. Ennek folytán - habár nehéz terhünk volt - vagy 4 liter vízet is vittünk magunkkal.

     Útunk a Malajesti-völgy felsô homokköves (konglomerat) katlanaiban, a hol még néhány hómezô is volt, hasonlított a megszokott magashegyi vadregényes sziklás képekhez. A midôn azonban a kiszáradt tengerszemhez hasonló legfelsô katlanból a gerinczre tértünk, gyepes fennsíkon találtuk magunkat, a hol a birkanyájak vígan legelésztek.

     A legfelsô katlannál Sinaiából való és az Omuról lejövô férfivel és három hölgygyel, ezek podgyászát czipelô hat mokány hegyi lóval és a lovakat kisérô hat román parazttal találkoztunk. Érdekes, hogy az állatok mily biztos lépéssel lépkedtek a veszedelmes köves keskeny ösvényen s a hölgyek mily kínnal tántorogtak jobbra-balra és bukdácsoltak elôre-hátra.

     A gyepes gerinczrôl némi kilátásunk volt a Buksóra és az ebbôl kifutó Piatra-mare szikláira, nemkülönben a szépen aláfutó Malajesti- és Ciganesti-gerinczekre, a távolban pedig a naptól megvilágított Keresztény-havasra.

     Este 6 órakor a 2506 m. magasságban lévô Omu nevű sziklákhoz, vagyis a Bucsecs csúcsára értünk. A román menedékházba tértünki, a hol az öreg ôr elég kellemesen befűtött szobában fogadott. Izzadt ruháinkat szárazzal felcserélve, vacsoránk elkészítéséhez fogtunk. Vacsora után - este 9 órakor - természetesen megint ruhástól - a törpefenyô-galylyal behintett priccsre, egymás mellé helyezkedtünk el.

     A míg a tűz égett, addig megjárta, de mihelyt elaludt, kegyetlen hideg lett s bizony daczára az elhozott pokróczoknak s köpenyegeinknek, nagyon dideregtünk.

     27-én hajnali 3 órakor fogvaczogva keltünk s kis teából reggelink elfogyasztása után, fél ötkor gyönyörű - a akirálykôihez hasonló - napkeltében volt részünk.

     Az idô hideg és meglehetôsen tiszta volt s ennek folytán, természetesen szép kilátásunk is volt, különösen a Királykô hatalmas fehér gerinczére, majd ettôl távolabb a Fogarasi havasokra. Észak felé a sziklás Buksói és ettôl balra a szomszéd Malajesti, majd az ugyancsak ezekkel párhuzamosan haladó s a La-Scare csúcsból kiinduló harmadik: a Ciganesti-gerincz futott alá. Ezen gerinczek folytatásában a meredek Keresztény-havas zárta be a látókört. Kelet felé pedig a Nagykô-havas, a román határon lévô számtalan kisebb csúcscsal volt látható. Dél és délkelet felé a román földre aláfutó gyepes havasok zöldültek, a Piatra-Arsee-csúcs melletti menedékházzal s az ettôl távol jobbra, a Jalomnitzai-hasadék környékén sötétlô fenyvesekkel.

     A menedékház öreg ôre által árult havasi gyopárból egy csokrot emlékbe véve, 5 órakor a romániai gyepes oldalon útra keltünk. Az ösvény déli irányban, eleinte homokköves széles katlanok felett, majd pedig egyhangú gyepes fennsíkon vezetett.

     Hét óra felé, mikor a nap már jó melegen sütött, a Jalomnitza-völgy legfelsôbb részén, a gyepes hegyoldalon letelepedtünk s gyenge reggelink pótlásául jóízű falatozáshoz fogtunk.

     Mivel még a Királykövön megütött térdem meglehetôsen fájt s ezenkívül Sinaiába még délelôtt akartunk érkezni, Hoffmann barátom és én a rövidebb, a Piatra-Arsee csúcsán lévô menedékházhoz vezetô úton mentünk, Fischer utitársunk és a bécsi turista - a román teherhordóval együtt - a Jalomnitzai-völgybe tartottak.

     Az egyhangú havasi hepe-hupás gyepen, majd terjedelmes törpefenyô foltokon keresztül vezetô ösvényen, a Piatra-Arsee-csúcs melletti nyeregig haladtunk. A nyeregbôl azonban hirtelen alattunk terült el a nagy sinaiai völgy, a szép Sinaia- fürdôvel, a napfényben csillámló patakkal s a patak mellett tova robogó vonattal.

     Az út a nyeregbôl - folytoni szép lepillantással Sinaia modern nyárilakaival tarkított sötétzöld erdôs katlanára - már hirtelen meredeken ereszkedett alá. Szerencsére a román turista-egyesület kényelmes szerpentin utat épített egészen Sinaiaig.

     A nyeregben állva, érdekes kép fekszik a turista elôtt. Az ember ugyanis fent áll a havason a román csobánok birkái, szamarai és komondorai közt s a kaliba, majd alább a sztina mellett, a kultura áldásaiból kirekesztett s a legnagyobb nyomorban sínylôdô legegyszerűbb oláh pásztor életmódját szemlélheti. Lenézve pedig a mélységbe; alatta fekszik az oláh úri társadalom, a bojárok által lakott, a legnagyobb fénynyel, kényelemmel s villanyvilágítással létesített világfürdô, fényes villáival s az azok közül kiemelkedô Peles királyi palota és az aranykupolás görög templom. Szóval az ember meglátja, a csobántól a királyig, az egész román társadalmat.

     A mint a még jó magasságban lévô elsô sinaiai épülethez, valami majorféléhez értünk, érdekes harangjáték ütötte meg fülünket. Valóságos összeharangozás volt. Ezt pedig egy tisztáson legelészô szép svájczi tehenek tették, mert nyakukon nem kolompok, hanem minden egyes tehén más és más hangú, a személyszállító gôzösökön alkalmazottakhoz hasonló nagyságú harang lógott.

     Mennél mélyebbre ereszkedtünk, annál forróbban sütött a nap s annál jobban tűnt fel a román bojárok s katonatisztek fényűzô és költekezô élete.

     Van itt gummikerekű kocsi, automobil, egyfogatú fényes bricska s minden elképzelhetô forgalmi eszköz. Nagyon feltűnnek - az orosz mintára - bársony kaftánba bujtatott bérkocsisok.

     Mégis a legfeltűnôbb azonban az, hogy az elôkelô román nô éppúgy férfi módra ül a lovon s vágtat vadul Sinaia fényes parkos utain, mint a legutolsó román csobán nô, a ki a faluból lóháton igyekszik stinájába.

     Sinaiában pazar elôkelô villák vannak, de környékén hóval borított havasok nincsenek. Csak magas gyepes havasoktól körülvett katlanban fekszik s éppezért tűrhetetlen forróság uralkodik itten.

     A fényes nyaralóhely megtekintése után, a mi óránk szerint egynegyed egykor, de a román idôszámítás szerint egynegyed kettôkor, a szép hegyekkel körülvett s számtalan nagy gyárral s nyárilakkal tarkított völgyben Predeálra utaztunk, a hova 2 óra felé érkeztünk.

     Szokatlan, hogy a román vasuton az utasok menetközben az egyik kocsiból a másikba járnak, a lépcsôkön s a kocsik elôcsarnokaiban is ülnek. Ennek Predeálon sokszor az a következménye, hogy a mi vasuti szabályaink szerint az ily rendetlenkedôt megbüntetik s ezek e miatt oktalanul kikelnek a magyar állam ellen. Ilyen esetet nekünk is elpanaszolt Brassóban egy román úri ember. Jegy nélkül a vasuti kocsiba szállt, a miért hat koronát kellett fizetnie. Hiába beszéltünk neki, hogy a mit Romániában szabad, az nálunk kihágás, ô csak a mellett maradt, hogy vele igazságtalanság történt.

     Predeál állomás tarka forgalma érdekes. A perron és az étterem csak úgy hemzseg a sok czifra román katonatiszttôl és a sok elegáns román nôtôl.

     Útleveleink lebélyegzése és átvizsgálása után, a magyar pénzügyôrök podgyászaink átvizsgálása nélkül engedtek át. Tehát megint Magyarországon voltunk.

     Délután 4 órakor vonatra ültünk s a vadregényes Tömösi-szoroson át, Brassóba utaztunk, a hova 5 óra felé érkeztünk.

     Brassó városnak, az ezredévi emlék által koronázott 951 méter magas Czenk és a Várhegy közti katlanban kies fekvése van. A város nevezetesebb épületeinek megtekintése után, - melyek közül az ónémet stílű városháza és a fekete templom emelkednek ki - gyümölcsöt és juhsajtot vásároltunk, majd pedig a Transylvania vendéglôben vacsorához ültünk.

     Úgy a vendéglôben, mint az utczán, az oláh és szász nyelv mellett, itt már magyar hangot is hallani. Feltűnô azonban, hogy az itt nyaraló román katonatisztek egyenruhában sétálnak az utczán.

     Vacsora után az állomás melletti szállóban lévô lakásunkra tértünk s 9 órakor lefeküdtünk.

Székelyföld.


     28-án, a vonat korai indulása miatt, egynegyed ötkor kellett kelnünk. Reggeli után, (szállodai vendéglôben 48 fillérbe került egy kávé egy darab süteménynyel, úgy látszik ez az úgynevezett brassói olcsóság), egynegyed hatkor vonatra ültünk s a mindig szűkebbé váló s számtalan székely községgel tarkított Olt-völgyén, Sepsiszentgyörgyön át, Málnás-fürdôre utaztunk.

     Málnás csinos fekvésű gyógyfürdô, kellemes sétaterekkel, néhány csinos faházzal és nagyobb villával. Mivel azonban a fürdôvendégek legtöbbnyire már elutaztak, a fürdôhelyet nagy csendben találtuk. Itt ízleltük meg az elsô székelyföldi borvízet.

     A fürdô megtekintése után, az állomáson lévô postára irányított élelmiczikkekért mentünk, majd pedig a Sikulia borvíz-telep mellett, az oltmenti poros és napos országúton, a részben még fából épített s érdekes faragású kapukkal ellátott házakból álló, tiszta Málnás községen keresztül, a Sepsibodok községgel szemben, a Sütô-patak völgyében lévô Brázay-féle "Salus" ezelôtt "Vilma" gyógyvízforrás-telepet tekintettük meg.

     Érdekes nézni a csinos székely lányokat, hogy mily ügyességgel fojtogatják palaczkokba a földbôl felbugyogó kristálytiszta borvízet. Az egyik tölti, a másik dugaszolja, a harmadik a díszes ónkupakot illeszti az üveg szájára, a negyedik a czifra czímkét ragasztja az üvegre s végre az ötödik szép piros papírosba csomagolja az útra kész palaczkot. De ezt mind olyan gyorsan végzik, hogy az ember alig bírja szemmel kisérni, még pedig elég hangosan, mert a szép magyar nótákból nem igen fogynak ki.

     A telep intézôje Hoffmann barátom ismerôse lévén, ott marasztalt s így az egész délutánt, a szép bükkösben lévô telepen kellemes pihenéssel s a jó borvíz kóstolgatásával töltöttük.

     29-én fél ötkor keltünk. Megreggelizve, a telep felügyelôjétôl elbúcsúztunk s a Sütô-patak mentén, majd Bodok községen keresztül, Bodok állomásra siettünk.

     Fél hétkor vasútra ülve, Málnás-fürdôn keresztül, az Olt mellett mindjobban összeszűkülô vadregényes völgyben nyolcz órakor Sepsibükszád állomásra érkeztünk. Az állomásról kocsiúton, a szünetelô sepsibükszádi üveggyár mellett, a csinos faragású és érdekes feliratú fakapukkal bíró községbe jutottunk. csakhamar egy öreg székely anyókával találkoztunk s a következô párbeszéd folyt közöttünk:
          - Adjon Isten néném-asszony!
          - Adjon az Isten a tekintetes uraknak is. Hát instálom hova tartanak?
          - A Szent Anna-tóhoz szeretnénk menni.
          - Kérem menjenek csak a községen át oda fönnebbecske a temetô mellé, ott rátalálnak
            az ösvényre, arra álljanak reá, ha ráálltak, az ösvény beviszi magukat egészen a tóhoz.
          - Köszönjük.
          - Instálom, hova valók a tekintetes urak?
          - Budapestre.
          - Budapestre? No Isten éltesse magukat.
          - Magát is néném-asszony.

     Mily egészen más érzés ez, mint az oláh községekben, a hol a magyar szó hallatára csak mogorva arczokat lát az ember.

     Szót fogadva az asszonynak, kersztülmentünk a községen. Itt már egy székely is szóba állt velünk, majd pedig a csinos községháza elôtt egy idôsebb székely is kiváncsiskodott, hogy hova tartunk. Midôn megmondtuk, hogy a Szent Anna-tóhoz, kurtán felelte, hogy "nem találják meg" mire még kutában válaszoltunk: "de biz megtaláljuk". Az öreg replikázott s mi tovább mentünk.

     Nemsokára a temetôhöz értünk s a megtalált ösvényen forró napon, szántóföldek között a falu melletti bükkös erdônek tartottunk a hol a tóhoz vezetô erdei ösvényt egy székely gyerek, egy piczuláért megmutatta. Ezen ösvényen vagy egy óra alatt a hegy gerinczére értünk s a bükkösök lombjai között, alattunk a napfényben csillámlott a Szent Anna-tó sötétzöld víze.

     Vagy egy fél órai leereszkedéssel a tóhoz értünk s csak akkor láttuk, mily gyönyörű kies fekvése van a hatalmas sötétzöldfenyôkkel borított katlanban fekvô s a hegyeket visszatükrözô kerek tónak.

     A tó tiszta víze oly csábító volt átizzadt tagjainkra, hogy azonnal a fürdéshez fogtunk. A langyos és tisztavízű fürdô, ugyancsak jól esett.

     Fürdés után a tó melletti kápolnához igyekeztünk, a hol egy öreg székely egy piczuláért jó borvízzel kínált , és még a Tusnád-fürdôre vezetô utat is megmutatta.

     Az öregen kívül a tónál még egy román fiatal ember két leánynyal s az ôket odavezetô kalauz volt.

     A Tusnád-fürdôhöz vezetô ösvény a legmeredekebb s a legmagasabb fenyvesnek vezet. Egy órába került mire a hegy tetejére kapaszkodtunk. Kilépve a fenyvesbôl, az egyik oldalon nagy terjedelemben teljesen leégett, a másik oldalon pedig teljes vadságában sötétlô zöld fenyveserdô közötti tisztásra jutottunk, de az eddigi mesterségesen készített útnak folytatását nem leltük. Nagy keresés után találtunk egy keskeny ösvényt, a mely ugyan inkább marhahajtó-ösvénynek mondható, mint Tusnád-fürdôrôl a Szent Anna-tóhoz vezetô sétaútnak. Mivel azonban a bokrok között egy pár fehér nôi keztyűt találtunk, ez bizonyíték volt, hogy Tusnádhoz közel járunk.

     Ezen ösvény is azonban egy kis idô mulva az apró bokrok között teljesen eltűnt s mivel - azon hiszemben, hogy Tusnád-fürdôrôl a tóhoz szép sétautak vezetnek - térképet ezen vidékrôl nem hoztunk, nagy szerencsénk volt, hogy az erdôs hegycsúcsról megpillantottuk alattunk Tusnád-fürdôt szép tavával s így nem sokat okoskodva, nekivágtunk út nélkül a sűrű fenyves s iszonyú meredek lejtônek.

     Bíz ez, nehéz zsákjainkkal, a nagy forróságban, keserves munka volt. Többet csúsztunk hátunkon, mint mentünk lábunkon. S ezer szerencse, hogy a mohával erôsen benôtt sziklák közt lábainkat nem törtük.

     Igazán nem értem, hogy miért nem készítenek a tóhoz valami sétautat, vagy legalább miért nem jelölik meg festékkel a fákat? Hiszen ha valaki a fürdôvendégekbôl kerül ebbe a meredek sűrű fenyves-rengetegbe, épkéz-lábbal nem igen kerül ki belôle.

     Két órai vergôdés után, végre - ugyan teljesen kifáradva, de minden baj nélkül - a hatalmas fenyvesben huzódó tusnádfürdôi sétaútra értünk. Egy padon megpihenve, a fürdôtelep megtekintésére indultunk.

     A fürdôtelep Málnás-fürdôhöz képest, fényesnek mondható. De fekvése sokkal szebb. Hatalmas fenyvesekkel körülvett szűk völgyben, az Olt-folyó mellett fekszik s a jóhírű gyógyfürdô- és ivó bor-vízével, a szép csinos Csukás-tóval, fényes vendéglôkkel, nagyon szép fenyvessétányokkal, fényes villáival, sok bazárával, valamint a fenyôillatú tiszta balzsamos hegyi levegôjével: nemcsak mint gyógyhely, hanem mint szórakozóhely is kellemes lehet. Fényűzése Sinaiához ugyan nem hasonlítható, de fekvése ennél sokkal szebb.

     Természetesen elsôsorban szomjunkat a Rezsô-forrás borvízével eltottuk s az elmaradhatatlan kéepslapok után, lassan a pályaudvarra indultunk.

     A fürdô csinos pályaháza a mély bevágásban lévô pálya feletti zöld pázsitos s virágágyakkal díszített fensíkon fekszik és a háttérben, a meredek hegyoldalon sötéten zöldülô fenyvesekkel, kellemes benyomást tesz az emberre.

     Három órakor a vasútra ültünk s az Olt mentén táguló völgyben, sok érdekes csiki székely faházú falu mellett, a nagy szalmakalapokban és sarlóval arató székely leányok és menyecskék által élénkebbé tett vidéken folytattuk utunkat Csíkszereda felé, a hova délután öt órakor érkeztünk.

     Annyi feldolgozott fenyôfát talán sehol nem látni, mint e pálya mentén. Minden állomásnál van valamelyik budapesti czégnek egy nagy fatelepe. Fája és borvíze az van a székylnek, ha buzája nem is terem, mert nemcsak sok fák látni az állomásokon, hanem a szalmakalapos székely menyecskék a borvízet is kínálgatják s ennek a nagy melegben van is keletje.

     Csíkszereda a sok új modern és a régi székely faépületeivel csinos város, csakhogy nagyon poros. Éppen eellentétje az eddig látott tiszta székely falvaknak. Legelsôsorban a postára mentünk leveleinkért. Majd a Hutter-szállóba térve, podgyászainkat leraktuk s a város megtekintésére indultunk. Sôt kisétáltunk Csíksomlyó felé is. Csíksomlyó hatalmas kéttornyú egyházával sokkal imponálóbb mint Csíkszereda.

     A pityókával (burgonya) körített fatányérosból álló vacsoránk után, nyolcz órakor pihenni tértünk, hogy regel korán kelhessünk. Érdekes volt, mikor a pinczér kérdezte tôlünk, hogy a pecsenyét pityókával kívánjuk-e vagy a nélkül?

     Hoffmannal egymásra néztünk s nem tudtuk mit válaszoljunk, de a pinczér csakhamar megmagyarázta, hogy a burgonyát a székelyek pityókának hívják.

     30-án hajnali 4 órakor keltünk s mivel reggelit ily korán Csíkszeredán még nem kaptunk, a nélkül indultunk a városon keresztül, a vasúti állomás melletti országúton, az elôttünk magasló Hargita-hegyláncz felé.

     Csíkszeredáról Székelyudvarhelyre kocsin akartunk ugyan menni, de 24 koronát kértek a fuvarért, ez pedig turistaembernek, a ki nem ijed meg a gyaloglástól, egy kicsit sok.

     Hat óra lehetett, a midôn elhagyva az Olt-folyót, egy székely útkaparóházban tejet vettünk s megreggeliztünk.

     A székely piros zsinóros nadrágot viselt s mikor a piros zsinór jelentôségét kérdeztem, azt válaszolta, hogy a piros zsinóros székelyek ôsei gyalogos katonák voltak, a kék zsinórosoké huszárok, a fekete zsinórosoké pedig nem voltak katonák, hanem jobbágyok.

     Reggeli után, amit a székely - mondása szerint - "jó szívvel" adott, elbúcsúztunk s az elôttünk álló Hargitára igyekeztünk. Nemsokára azonban utolért egy székely, a ki oldalnélküli kocsin a Tolvajos-hágón lévô bükkösbe szálfáért ment s azt mondta: "hogyha az urak megfizetnek, akkor elviszem magukat még a Tolvajosnál is tovább, úgy hogy onnan egy óra alatt Oláhfalun lesznek". A mikor kérdeztük, hogy mennyit fizetünk, ötölt-hatolt s végre kibökte, hogy összesen három piczulát, vagyis 60 fillért. Természetesen nem alkudtunk, hanem én az elsô kerékpárra, a székely mellé telepedtem. Hoffmann pedig a hátulsó kerékpárra ült s útnak indultunk a kegyetlenül rázó kocsialkotmányon. Ez ugyan mégis jobb volt mint a kemény országúton való gyaloglás, annál is inkább, mert az én térdkalácsom nem akart a fájdalomból engedni.

     Utunk eleinte mogyoróbokrok közt szerpentinben vezetett, szép kilátással a hargitára s a megettünk fekvô Csíkszereda városra, Csíksomlyóra és a csiki hegyekre. Csakhamar hatalmas ôs fenyvesbe jutottunk, majd pedig felérve a 977 m. magasságban lévô Tolvajosra, a fenyôk gyérebbek lettek s a kiirtott erdôben már keverve bükkösök is mutatkoztak.

     Székelyünk czigarettázott s folyton mesélt. Majd pedig a tagosításra panaszkodott. A tagosítás néki - úgymond - nagy kárt okozott, mert tagosítás elôtt 100 kalangyára való földje volt, most pedig csak 60 kalangyára valót kapott. Nagyot sóhajtott s folytatta: "instálom uram, nagyon rossz idô jár most a székelyekre, azelôtt az ember jószágát kihajtotta az erdôre és ott hagyta egész nyáron át. Most pásztort kell a jószág mellé fogadni, mert ha valamely tagra betéved, akkor ne is menjen az ember érte, mert nagyobb büntetést kell fizetnie, mint a mennyit a jószág ér".

     Vagy két órai kocsikázás után székelyünk megállt, mert az ô útja letért az országútról, mi pedig a kialkudott 60 fillér helyett egy koronát adtunk neki s nehéz zsákjainkkal folytattuk utunkat a szép fenyves közt fekvô országúton.

     Tíz órára elértük a hargita alatt, a 900 m. magassági ponton lévô "Somkô-háta" nevű hegynél, a második útkaparóházat, a hol vízet kaptunk és a ház szomszédságában az árnyékos fenyôk alatt megpihentünk.

     Az útkaparóház csinos fenyves tövében fekszik, a honnan szép kilátás nyílik a már elhagyott Hargitára.

     Az útkaparó azt tanácsolta, hogy várjunk, mert Szeredáról nemsokára alkalmi kocsi jön vissza Udvarhely felé s azon olcsó pénzen bemehetünk. De mivel 11 óra felé sem mutatkozott, tovább mentünk, most már egészen napos uton, a mi a nagy hôség következtében elég fárasztó volt.

     Fél tizenkettôre a legnagyobb forróságban a Vargyas-patak mentén fekvô Szentegyházasfalura értünk, a hol azonban kutat sem találtunk s így megsem állva, mentünk tovább s 12 órára Kápolnásoláhfalura érkeztünk.

     Érdekesek itt az út mentén lévô, fényes pléhtetôvel fedett fakeresztek, hasonlít mindegyik egy kis kápolnához, mintha csak a falu errôl a különlegességrôl kapta volna nevét. Láttunk ugyan ilyeneket már Fogarasmegyében Ósinka felé is, csakhogy ezeken kettôs görögkeleti kereszt volt s nem volt fényes kápolnaforma pléhtetejük.

     Kápolnásoláhfalun a legelsô kut mellett lepihentünk s levesfôzéshez fogtunk. Ennek elfogyasztása után, a faházakból álló s itt-ott szép székelykapukkal díszített községen keresztül,a falu végén lévô vendéglôbe mentünk, de biz itt semmit, még tojást sem kaphattunk. Nem tehettünk egyebet, mentünk tovább Homoród-fürdô felé.

     Érdekes volt, a mint a község közepén egy szép faragású székelykaput nézegettünk, kijött egy öreg székely s midôn kérdeztem tôle, nem-e tudna valami ebédet adni, azt válaszolta: "azt nem, hanem munkát igen, van valami drótozni valóm". A mikor azt feleltem, hogy nem vagyunk drótosok, azt válaszolta: "Nem-e? Már pedig azt hittem."

     Oláhfaluról az út a Homoród-patak völgye felé lejtnek vitt s így már 1 órakor Homoród-fürdôre érkeztünk.

     A fürdô csinos s hatalmas fenyôkkel borított völgykatlanban felszik, egynehány egyszerűbb villával s kitűnô borvíze van. A fürdôbôl a fürdôzôk már mind elszéledtek s a nagy vendéglô is be volt már csukva. A csendôrök ugyan egy országútmelletti kis korcsmába utasítottak, de itt sem kaphattunk semmi ennivalót. Így nem maradt más hátra, neki fogtunk a hátizsákban lévô szaláminak, a Brassóban vásárolt juhtúrónak s szomjunkat a jó homoródi borvízzel oltottuk.

     Három órakor útra keltünk s az elhagyott régi országúton, a fürdô feletti fenyves szélén, a következô kézzel befaragott felírású fakeresztet találtuk: "Vándor állj meg és nézd véres a föld a hol állasz, mert éltem legszebb virágában itt e silány helyen zuzatott szét testem rútul nékem Lôrincz Antalnak. Élt 46 évet. Történt 1899 június 2-án."

     Fél órai kapaszkodással felértünk a Czekent-hegy fensíkjára, honnan szép kilátás nyílt a megettünk lévô Hargita-csoportra. Utunk nemsokára bükkös erdôn keresztül lejtnek tartott s Máréfalva elôtt az új országútra térve, délután 4 órakor Máréfalvára értünk s szomjuságunk csillapítása végett a legelsô udvarba tértünk.

     Az udvaron kendert törô menyecske "jó szívvel" fogadott s miután mivoltunkat nagy részletességgel kikérdezte, hozott valamit a kötényében s kérdezte, hogy eszünk-e egy kis vaczkort? Persze, hogy nem tudtuk, mi az a vaczkor, de azért ráfeleltük, hogy talán igen. Hát egy csomó apró körtét rakott elénk s a midôn azt mondottam, hogy hisz ez körte, azt válaszolta: instálom a körte nagy, ez meg csak apró vaczkor. Gyermekeit egypár fillérrel megajándékozva, a mit azok "Isten fizesse meg"-gel köszöntek meg, egy fél órai pihenés után tovább mentünk.

     A csinos hosszú községben, a tiszta kuriák és egyszerűbb faházak elôtt szebbnél-szebb faragású székelykapuk vannak. A mint egy ily kapu lefényképezéséhez fogtunk, csakhamar összesereglettek körülöttünk a falu asszonyai s mondogatták egymásnak, hogy világkiállítás lesz, mert már fényképezik a máréfalvi kapukat.

     A községben, most már ritkaság számba menô emeletes házak is vannak, ugyanolyan magyaros felíratokkal mint a kapuk, például: "Isten kegyelmébôl állíttatta ezen kaput (vagy házat) Simon János és nôje Csiba Kata, 1868 június 24-én."

     Alighogy a szántóföldek közti útra értünk, máris feltűnt a következô Fenyéd község temploma.

     Az útmenti termôföldeken piros rokolyájú és nagy fehér szalmakalpú székely lányok arattak s azt kiáltották felénk, hogy mi biztosan nem vagyunk magyarok. A midôn azt feleltem, hogy azok vagyunk, hanem ôk nem azok, mert a magyar lányok nem szoktak kalapban aratni, azt volt a válaszuk: hogy a kalappal szépségüket védik a forró nap ellen.

     Az út most már a Nagy-Küküllô mentén, dombos szántóföldeken keresztül vezetett. Fenyédrôl már nemcsak a következô Bethlenfalva és Simonfalva községeket, hanem Székelyudvarhely legelsô karcsú fehér tornyát is láttuk.

     Esti 6 óra volt mire porosan, akár csak valami molnárok s természetesen fáradtan a zöld hegyek mellett fekvô Székelyudvarhelyre értünk s a központi szállóba szálltunk.

     Vacsora után esti 9 órakor, turánk utolsó gyaloglási fáradalmainak kipihenése végett aludni tértünk. Alig hogy elaludtunk, az alattunk lévô étterembôl czigányzene s az "Esik esô künn a pusztán" kezdetű fülbemászó magyar nóta hangzott s tartott természetesen hajnalig. Alvásról persze szó sem lehetett. Hajnalban pedig a kakasok kezdtek kukurikolni, majd pedig a szálló személyzete szaladgált.

     31-én reggel 6 órakor még fáradtabban keltünk, mint a hogy este lefeküdtünk. Lemenve a kávéházba, ugyancsak néztünk, hogy még a kávéhoz is borvízet adtak, mert Székelyudvarhelyen édes vízet egyeltalában nem isznak. Reggeli után a város megtekintésére indultunk.

     A városban semmiféle nevezetesség nincsen. Van nehány csinos templom, szép megyeháza és kórháza és nehány modern épülete. Megemlítendô még a régi csonkavár alapjára épített hatalmas állami reáliskola, az állomás körüli csinos villák, továbbá a Kossuth-utcza végén lévô milleneumi székely-emlék.

     Megnéztük még a székely szövôipar raktárát. Szebbnél-szebb dolgokat lehet látni, különösen az asztalterítôk, függönyök, kötények tetszettek, melyekbôl vásároltunk is az otthonlévôk megörvendeztetésére nehány darabot.

     Egyébként Székelyudvarhelynek kegyetlenül girbe-görbe a kövezete és este nagyon sötéten pislognak petroleummécsei.

     A drágaság elképzelhetetlen. Egy olcsó dolgot találtunk csak Udvarhelyen, a czigánypecsenyét, melyet egy székely asszony a piacz közepén egy kis sátorban ízletesen és tisztán készít.

     Délig sétáltunk, majd pedig a Kossuth-utczában egy vendéglôbe ebédelni tértünk. Ebéd után a szálló társaskocsiján a pályaudvarra mentünk s 3 órakor Segesvárra utaztunk.

     A vasút a kanyargó Nagy-Küküllô-folyó mellett szép kukoriczások és a magas karókkal ellátott komlóföldek között vezet, szép kilátással a hegyes-völgyes Székelyföldre. Látni erre még fekete bivalyt is, habár sokkal ritkábban mint Fogaras környékén.

     Héjasfalva felé már oláhok is kezdtek a vonatba szállni, annak jeléül, hogy ismét oláhlakta vidéken vagyunk. Héjasfalva község végén Zeyk Domokos emlékszobra tűnt fel.

     Elhagyva Héjasfalva állomást, csakhamar bejutottunk azon helyre, melynek láttára minden magyar ember szíve hevesebben lüktet. Petôfi halálának helyére, a fehéregyházai csatatérre.

     A csatatéren keresztül húzódó országút mentén, az egyik dombon, a Bem golyóitól elesett Skariatin orosz tábornok kápolnaszerű emléke fehérlik.

     Petôfi emlékének oszloppal és kis múzeum-épülettel megörökített s fákkal körül ültetett helyét Fehéregyháza állomásáról egy nemzeti színű oszlopra szegezett fakéz mutatja azon utasnak, a ki ezt idáig esetleg nem kutatta volna. A mi kocsinkban ilyen utas nem volt. Mert - habár egyszerű iparosemberek is voltak köztük - már Héjasfalva körül kezdték mutogatni a nagy csata helyét és magyarázták jelentôségét. Sôt megmutatták azon Fogaras felüli völgyet is, a honnan - állítólag - az oláhok titokban a muszkákat a csatatérre vezették.

     Elhagyva e kegyeletes történelmi helyet, nemsokára feltűntek Segesvár város tornyai s csakhamar kibontakozott az egész város gyönyörű látképe.

     Öt órára érkeztünk az állomásra, a hol háti zsákjainkat hátrahagyva, a városba s elôször is az érdekes s alagúthoz hasonló fedett hídon a Küküllôn át a várba siettünk.

     A városnak gyönyörű fekvése van. Körül van véve közepes zöld hegyekkel s terjedelmes komlóföldekkel. A város közepén pedig a buja fanövényekkel borított hegyen, a lombok közül kibukkanó szép modern épületekkel s ósdi tornyokkal kimagasló vár, a várhegy tetején lévô régi s elég nagy arányú vártemplommal nagyon kedves benyomást kelt a szemlélôben.

     A vár épületei közül legszebbnek mondható a reneszánsz stilben épített hatalmas vármegyeháza s a mellette a várfokon lévô gyönyörű Petôfi-szobor. Nagyon érdekes továbbá a vármegyeház melletti s a német városokban látható, órát jelzô babákkal ellátott tornyos várkapu, a melynek belseje egyúttal érdekes történelmi múzeummal szolgál. Érdekes továbbá a vár csúcsára, az úgynevezett diák-hegyre vezetô hosszú s kuglizóhoz hasonló fedett falépcsô. Feljutva ezen lépcsôn, elôttünk áll a hatalmas Teutsch-féle gimnázium modern épülete s a vár csúcson a régi evangelikus templom. A gimnáziumtól szép kilátás esik az alsó városra és a fehéregyházai csatatérre.

     Mire alkonyodni kezdett, a vár déli oldalán épített sétaúton lementünk s a város kellô közepébe jutottunk. A város tisztasága meglepô. Felülmulja Brassót s Székelyudvarhelyhez hozzá sem hasonlítható. Látni, hogy a szorgalmas szász nép között járunk, mert a városban nagy kereskedelmi forgalom van. Kár, hogy itt is oly kevés magyar szót lehet hallani.

     Vacsorához a "Bur"-hoz czímzett vendéglôbe ültünk, de még a pinczérlányok sem tudnak magyarul. Kirándulásunk utolsó vacsorája is az ízletes fatányérosból állt, melynek elfogyasztása után a villanynyal kivilágított városba sétálni mentünk.

     Daczára annak, hogy csak esti 8 óra volt, a másfél órával elôbb még megcsodált élénk kereskedelmi forgalomnak semmi nyoma, minden üzlet be van zárva, annyira, hogy még egy kis gyümölcsöt sem lehetett sehol kapni. Ez budapesti embernek szokatlan, de meg kell hagyni, nagyon üdvös berendezkedés. Esti 7 órakor minden üzletet bezárnak és siet mindenki az utczára friss levegôre sétálni.

     Némi járkálás után egy második fedett Küküllô-hídra jutottunk s a villanyvilágítást szolgáltató telep hatalmas modern épülete mellett az állomásra mentünk, hogy éjfélkor végleg elhagyjuk a szép Székely-földet.

     Éjjel 12 órakor a túlzsufolt vonatba szálltunk s egyéb hely hiányában, a kocsi folyosóján zsákjainkra letelepedtünk. Szerencsére nemsokára kiszállt két utas s így legalább ülôhelyhez jutottunk s Kolozsvárig elszundikálhattunk.

     Kolozsváron túl Bánffy-Hunyad felé, a kalotaszegi - szép, piroscsizmás tarka viseletű - magyar nôk tüntek fel s a vonat is hol viaduktokon, hol alagúton kersztül szép hegyvidéken száguldott tovább.

     Már délfelé járt az idô, mire a sebeskôrösmenti szép vidékre jutottunk. E vidék legszebb része Révnél van, a hol a kôrösmosta meredek sziklapartról szép habzó vízesés zuhan a Kôrösbe. Ezt követi mindjárt a révi cseppkôbarlang bejáratánál az E. K. E. által szintén a meredek sziklaparton épített pavilonszerű csinos menedékház.

     Elhagyva a szép kanyargó völgyet, nemsokára Váradvelenczére, majd pedig Nagyváradra értünk, a honnan már szélmalmok által tarkított rónaságon keresztül zakatolt gôzösünk Budapest felé, a hova fáradtan bár, de rendkívüli szép kirándulásunk gyönyörű emlékeit magunkkal hozva, két órai késéssel, este háromnegyed kilenczkor érkeztünk.

 
*) Elejét lásd ezen évfolyam 27. oldalán
 


Megjegyzések


 

Barcarozsnyó

Barcarozsnyó első írásos említése 1331-ből maradt fent, Rosnou német néven. A rozsnyó szó valószínűleg szláv eredetű. A város keleti részén lévő 150 m magas Várhegyen épült a hosszan elnyúló szabálytalan alaprajzú vár. Egyesek szerint a vár magját még a német lovagrend építette a XIII. század elején. / A német lovagrendet II. András hívta be a Barcaságba védelmi célból, ám a lovagok rövid idő, 12 év, alatt szinte külön államot hoztak létre, az engedélyezett favárak helyett kővárakat építettek, s már a pápától kértek maguknak koronát. Ekkor II. András fegyverrel kergette ki őket az országból. Felvándoroltak északra, leigázták az ott élő törzseket, s megalapították a porosz államot. A lovagokkal érkezett szász telepesek viszont itt maradtak a Barcaságban./ Ha volt is előzménye, a vár annak helyén, a tatárjárás után épült. A vár 1427-ben került a város lakóinak birtokába, ők tovább erősítették és bővítették. 1612-ben Báthory Gábor fejedelem foglalta el a várat, de egy év múlva visszaadta a szászoknak. A vár több ostromot is kiállt, sikertelenül ostromolták 1658-ban a krími tatárok is. A várost viszont gyakran felgyújtották, így Rabutin császári generális is. 1802-ben nagy erejű földrengés rongálta meg a várat, azóta romosan, üresen állt. Az utóbbi években gyors ütemben állítják helyre. A várban egy szerény múzeum is van, néhány magyar felirat is. A város szász alapítói mellé a XIV. század végén költöztek oláhok, az akkori iratok szerint bolgárok. Evangélikus temploma a XIII. században épült, mai gótikus formáját a XV. században nyerte el, egykor várfal vette körül. A város régi román külvárosában 1384-ben emelték az ortodox templomot. Trianon előtt 4800 lakosából 1800 német volt, mára a 15.000 fős városban mindössze 150 német maradt.
(Forrás: Erdélyi tájakon)


  Bucsecs

a Kárpátok D-i határláncolatában, a Brassói vagy Barcasági hegység legmagasabb s a Negoj után Erdély másod legmagasabb csucsa, hatalmas hegykolosszus, mely a törcsvári és tömösi szoros közt, Törcsvártól DK-re emelkedik s legnagyobb részt már Romániában esik. A B. tulajdonkép óriási sziklakatlan, melyen a Jalomica folyik végig; ennek völgyéből köröskörül enyhén emelkednek a hegygerincek egy félköralaku hegypárkánnyá, mely kifelé irtoztató sziklacsoportokban rémítő meredekséggel esik alá. E kivülről hozzáférhetetlen sziklapárkány középpontjában a B. legmagasabb csucsa, az Om (Omu, azaz ember) emelkedik (2508 m.) Magyarország határán, mig a Szinája feletti Karajmán (2495 m.) már egészen Romániába esik. A Jalomica-szakadékban (oláh területen) Szkit la Jalomica sziklakolostor fekszik, vadregényes helyen, sziklabarlang nyilása előtt, néhány kalugyer lakóhelye; az Om csucsán a Siebenbürgischer Karpathenverein menedékháza áll. A B. Tölcsvár felől a Simon-völgyön, Sztrunga vámházon és az említett kolostoron át 10 óta alatt, a Porta völgyön át, nehezebb uton 5 óra alatt, v. végül Rozsónyóról a hires Malajesti völgyön át 8 óra alatt érhető el; Szinaja felől 7 óra alatt. V. ö. Hunfalvy János: A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása, II. 139-142; Filtsch József: Die Stadt Kronstadt und deren Umgebung (Bécs 1886); Mysz Edw.: Touren-Weiser für Ausflüge in die Umgebung von Krosntadt (Brassó 1892); Emke uti kalauza Magyarország erdélyi részében (Kolozsvár 1891); Orbán Balázs: A Székelyföld leirása, VI. 386-389.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)



  Csíksomlyó

Csíksomlyó (románul Şumuleu Ciuc, németül Schomlenberg) 1959 óta Csíkszereda településrésze Romániában Hargita megyében. A katolikus vallású székelyek híres búcsújáróhelye és szellemi életének több évszázados központja. Minden pünkösdkor itt zajlik a híres csíksomlyói búcsú.
A falu Csíkszereda központjától 3 km-re északkeletre a Somlyó-patak völgyében települt.

A települést 1335-ben Sumlov néven említik először. 1352-ben már biztosan volt temploma. Kegytemplomát 1442 és 1448 között ferencesek építették a korábbi templom helyén Hunyadi János marosszentannai győzelmének emlékére, a Sarlós Boldogasszony tiszteletére. 1530-ban és 1649-ben kápolnát építenek hozzá. 1553-ban, 1601-ben, 1661-ben, 1694-ben és 1705-ben ellenséges hadak dúlták fel. A súlyosan megrongált templomot 1802-ben le kellett bontani. A mai kegytemplomot 1802 és 1824 között építették barokk stílusban, belső berendezése 72 évig tartott. Madonna-szobra a 16. századi fafaragóművészet remeke, 1515 és 1520 között készülhetett, a korabeli Madonna-szobrok közül ez a legnagyobb. A templom melletti kolostorban 1630-ban már volt középfokú oktatás. A mai kolostorépület 1773 és 1779 között épült, könyvtára számos ősnyomtatványt őriz. 1876-ig Csík-, Gyergyó- és Kászonszék közigazgatási székhelye volt. Csíksomlyóhoz 1850-ben Várdotfalvát, 1941-ben Csobotfalvát csatolták. 1959 óta ">Csíkszereda északkeleti külvárosa.
  • A templom előtti tér bal oldalán álló Nepomuki Szent János kápolna 1767-ben épült, közelében áll az 1567. május 17-iki Tolvajos-tetői győzelem emlékműve, melyet 1870 körül hoztak ide.
  • A templom feletti domboldalban három kápolna is áll:
    • A 15. századi Salvator-kápolna középkori részletekkel, az 1456-os nándorfehérvári diadal emlékére épülhetett. 1780-ban újjáépítették, 1878-ban bővítették. Egykor kőfal övezte, őre a közeli remetelakban lakott.
    • A Szenvedő Jézus kápolnája a 15-17. században épülhetett, a búcsúsok ennek a közelében várják a napfelkeltét.
    • A Szent Antal kápolna 1750 és 1773 között épült Hallerkői Haller Krisztina költségén.
  • A kolostor mellett áll Csíkszék 1825 és 1841 között épített egykori székháza, ma tüdőszanatórium és kórház.
  • Az egykori római katolikus főgimnázium 1727-ben épült, falai közt sok híresség tanult, ma gyermekotthon.
  • A Lok-patak völgyében feltörő borvízforrás a lakosság kedvelt ásványvize.
(Forrás: Wikipédia)
A csíksomlyói kegytemplom és rendház



  Fehéregyháza

Fehéregyháza (románul Albeşti, németül Weisskirch) község Romániában Maros megyében. Községközpont, Bún, Kisbún, Oláhzsákod, Sárpatak és Valea Albeştului tartozik hozzá.
Segesvártól 4 km-re keletre vele összeépülve a Nagy-Küküllő bal partján fekszik.
Fehér falú templomáról nevezték el.

1231-ben Albae Ecclesie néven említik először. A 15. században ferences kolostor állt itt, de ennek nyoma sem maradt. A Haller várkastélyt 1637 előtt Haller István építtette. 1850 körül teljesen átépítették, majd elhagyták és fokozatosan romba dőlt. Közelében volt 1849. július 31-én a segesvári csata, amelyben Petőfi elesett. A helyet Héjjasfalva felé az országút mellett az Ispánkútnál emlékmű hirdeti.
A trianoni békeszerződésig Nagy-Küküllő vármegye Segesvári járásához tartozott.
  • A Petőfi-emlékmű az Ispánkútnál a költő feltételezett elestének helyén közvetlenül az országút mellett áll.
  • A faluban levő Petőfi-múzeumot Haller Louise grófnő alapította. Kertjében Petőfi és Bem szobra áll.
  • A falu szélén az országúttól 3 km-re délre facsoport között egy kis dombon áll a csatában elesett honvédek turulmadaras obeliszkje, valószínűleg a költő is alatta nyugszik.
  • A segesvári határon az erdőszélen áll a csata elesett orosz főparancsnokának Szkarjanyin grófnak fekvő oroszlános síremléke.
  • A 17. században épített Haller várkastély maradványai.

(Forrás: Wikipédia)



  Fenyéd

Fenyéd (románul Brădeşti): falu a mai Romániában Hargita megyében.

Székelyudvarhely peremközsége, tőle 5 km-re a Nagy-Küküllő és a Fenyéd-patak összefolyásánál fekszik, Máréfalva tartozik hozzá. 1910-ben 767, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Udvarhelyi járásához tartozott. 1992-ben 909 lakosából 901 magyar és 8 román volt.
(Forrás: Wikipédia)



  Héjjasfalva

Héjjasfalva (románul Vânători, németül Teufelsdorf) község Romániában Maros megyében. Községközpont, Erked, Küküllősárd, Magyarfelek és Szederjes tartozik hozzá.
Segesvártól 11 km-re keletre, a Nagy-Küküllő bal partján fekszik.

1329-ben Heesfolva néven említik először. Határában is zajlott 1849. július 31-én a segesvári csata, melyben a Bem tábornok vezette honvédsereg vereséget szenvedett az orosz túlerővel szemben. 1910-ben 1534, többségben magyar lakosa volt, jelentős román kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Nagy-Küküllő vármegye Segesvári járásához tartozott. 1992-ben 1595 lakosából 649 román, 508 magyar, 438 cigány volt.
(Forrás: Wikipédia)



  Homoródfürdő

Homoródfürdő (románul Băile Homorod): falu a mai Romániában Hargita megyében. Régen kis székely falu, ma országos jelentőségű üdülőtelep hideg-melegvizes szénsavas fürdővel, bő vizű borvízforrásokkal. 1968-óta Szentegyházasfaluhoz tartozik.
Székelyudvarhelytől 16 km-re északkeletre a Nagy-Homoród és a Fürdő-patak völgyében fekszik.

Borvízét már a rómaiak is ismerték. A Földvár nevű helyen 2. századi római castrum nyomaira bukkantak. Az itteni borvízforrások vízét először 1820-ban elemzi Pataki Sámuel. A fürdő a 19. században indult fejlődésnek, amikor a forrásokat köpübe foglalják, sétányokat zenepavilonokat építenek, 1890-re eléri fejlődésének csúcspontját. 1773-tól 1968-ig Kápolnásfalu fürdőtelepe, a települést 1913-ban veszik fel a Helynévtárba. A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Udvarhelyi járásához tartozott. Ma diáktábor van itt, 12 borvízforrása jóizű borvizet ad az ide látogatóknak. 1992-ben 72 lakosa volt, 1 román kivételével mind magyarok.
(Forrás: Wikipédia)



  Kápolnásfalu

Kápolnásfalu (1899-ig Kápolnás-Oláhfalu, románul Căpâlniţa): falu a mai Romániában Hargita megyében.

Székelyudvarhelytől 22 km-re keletre, a Központi-Hargita délnyugati előterében a Csonka-patak és a Kis-Homoród völgyében fekszik.

Nevét a falu keleti határában 870 m magasan álló 1710-ben épített kápolnáról kapta.

1567-ben Másijk Olahfalu néven említik. Neve a törzskönyvezésig Kisoláhfalu volt, 1876 előtt Oláhfalu város részét képezte a későbbi Szentegyházasfaluval együtt. A falu a Csíkszereda-Székelyudvarhely műúttól a hegyek lábáig nyúlik fel, lakói nagyrészt fakitermelésből, fakereskedelemből élnek. 1968-ig ide tartozott Homoródfürdő területe. A Hargita Kereszthegynek nevezett csúcsán 1622-ben Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt kápolna állott, melynek alapjait Orbán Balázs megtalálta. 1910-ben 1877 lakosa volt. 1992-ben 2119 lakosából 2114 magyar és 5 román volt.
(Forrás: Wikipédia)



  Málnásfürdő

Málnásfürdő (románul Malnaş-Băi): falu a mai Romániában Kovászna megyében. 1941-óta Málnáshoz tartozik.
Sepsiszentgyörgytől 22 km-re északra az Olt kiszélesedő völgyében, a folyó jobb partján fekszik.

Területe ősidők óta lakott. Határában a Fövenyes-tetőn neolit telepet tártak fel. Az első fürdő a mai szénsavgyár területén volt, vizét a 18. században pásztorok fedezték fel, akik az állatok bőrbetegségét gyógyították vele. 1750 körül épült első, gerendákkal bélelt fürdőmedencéje a Semseynébugyogó. 1833-ban modernizálták, 1891-ben pedig kádfürdő épült. Szénsavgyára 1895 és 1899 között épült, ásványvizét 1904-óta palackozzák. Leghíresebb forrása a Mária-forrás, melynek szénsavas-vasas-jódos-nátriumos vizét Siculia néven palackozzák. A falu római katolikus kápolnája 1969-ben épült. A trianoni békeszerződésig Háromszék vármegye Sepsi járásához tartozott.
(Forrás: Wikipédia)



  Máréfalva

Máréfalva (románul Satu Mare): falu a mai Romániában Hargita megyében. Közigazgatásilag 2004 tavaszától önálló község.
Székelyudvarhelytől 7 km-re északkeletre fekszik.
Máréfalva a történelmi Udvarhelyszék Farcádi járásához, majd Fenyéd községhez tartozó falu volt napjainkig, amikor önálló községgé alakult.

A falu feletti hegycsúcson álló vár régészeti leletek tanúsága szerint bronzkori eredetű. A falu mellett északról emelkedő hegyet Leshegynek nevezik, mivel itt Márévárnak egy őrtornya állott. A környék számos barlangja vészhelyzetben a lakosságnak menedéket adott. 1910-ben a falunak 1419 magyar lakosa volt, 1992-ben 2017 lakosából 2014 magyar, 2 román volt,2002-től pedig 1962 lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Udvarhelyi járásához tartozott.
  • A falu határában ott, ahol a Fenyéd pataka vize keleti irányát megváltoztatva északnak fordul a Cekend-tetővel szembeni kiszögelő hegyfokon állt Máré vára, melynek csekély maradványai vannak.
  • Római katolikus temploma 1763 és 1772 között épült.
  • A falu jellegzetessége a díszes székelykapu, melyből 95 áll a faluban.

(Forrás: Wikipédia)


  Nagy-Küküllő

A Nagy-Küküllő (románul Târnava Mare) folyó Erdélyben. A Görgényi-havasokban ered és Balázsfalva mellett egyesül a Kis-Küküllővel. Települések a Nagy-Küküllő mentén (nem teljes lista): Székelyvarság, Zeteváralja, Zetelaka, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Segesvár, Erzsébetváros, Medgyes, Balázsfalva.
(Forrás: Wikipédia)



  Olt

Az Olt Románia egyik legfontosabb folyója. A Gyergyói-havasokban ered, a Magas-bükk (1416 m) nyugati oldalából. A következő romániai megyéken folyik át: Hargita, Kovászna, Brassó, Szeben, Vâlcea, Olt és Teleorman. Turnu Măgurele mellett ömlik a Dunába.

Legnagyobb városok az Olt mentén: Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Fogaras, Râmnicu Vâlcea, Slatina.
(Forrás: Wikipédia)



  Segesvár

Segesvár a Segesd patak Nagy-Küküllőbe ömlésénél fekszik. Ősidők óta lakott hely, a rómaiak idejében katonai őrhely. A honfoglaláskor bolgár-török népesség lakott a környéken. A mai várost a XII. században alapították a magyar királyok által betelepített szászok. A Szász Szék központja lett. Első favárát a tatárok pusztították el, kővárát ezután építették föl fokozatosan. Összesen 14 bástyája volt, minden bástyát egy-egy céh védett és tartott karban. 9 bástyája ma is áll. A meredek utcácskák, középkori házak kissé lepusztult állapotukban is igen hangulatosak. Az utóbbi években megkezdődött az épületek felújítása. Nagyon látványos a XIV. századi óratorony, egykori városháza. A XVII. századi óra ablakában naponta más-más festett kis szobor jelenik meg, éjfélkor váltják egymást. Az óratorony mellett áll a XV. századi kolostortemplom. A legmagasabb részen van a XIV-XVI. századi evangélikus vártemplom. A bazárban dúl a Drakula kultusz, a hagyomány szerint itt született a későbbi Vlad Tepes havasalföldi vajda, akiről Bram Stoker mintázta híres regényhősét. Sokkal valószínűbb azonban, hogy nem is járt itt sosem. 1849-ben a közeli Fehéregyháza határában zajlott a segesvári csata, ahol Bem Apó serege vereséget szenvedett a cári orosz csapatoktól, s ahol utoljára látták Petőfi Sándort. A Marosvásárhelytől délre 45 km-re lévő 34 ezres városban még mintegy 7 ezer fős magyar kisebbség él, és a párszáz megmaradt német is beszél magyarul. Az Udvarhelyszékre, Csíkba, Gyimesekbe, Háromszékre utazók könnyen útba ejthetik.
(Forrás: Erdélyi tájakon)
Segesvár, óratorony


  Sepsibükszád

Sepsibükszád (románul Bixad): falu a mai Romániában Kovászna megyében.
Sepsiszentgyörgytől 28 km-re északra a Tusnádi-szoros déli kijáratánál az Olt partján fekszik, Málnáshoz tartozik. Ez Háromszék legészakibb Olt menti faluja.

Területén a középkorban öt kis falu: Almás, Zsombor, Gohán, Gerebenc és Rakottyás feküdt. A település a Mikó és Mikes család üveghutatelepeként fejlődött faluvá, miután a Mikóújfaluban működő üveghutát 1782-ben idetelepítették és 1914-ig működött. 1910-ben 1971 lakosából 1952 magyar,9 román,4 német és szlovák volt. A trianoni békeszerződésig Háromszék vármegye Sepsi járásához tartozott. 1992-ben 1883 lakosából 1853 magyar, 11 román és 3 cigány volt. A 19. század második felében Bukszád és környéke gróf Mikes Benedek tulajdona lesz, aki nemcsak az üveggyárat fejleszti tovább, hanem a Zsombor-patak forrásvidékén lévő fürdőtelepet is felvirágoztatja, miközben Tusnádfürdő újjáépítésében úttörő szerepet vállal.
  • Az Olt jobb partján emelkedő hegyfokon láthatók Vápa várának tekintélyes romjai. A középkori vár őskori telepre épült, építésének s pusztulásának körülményei ismeretlenek.
  • Szemben kúp alakú hegyen állnak Sólyomkő őrtornyának 2 m magas maradványai. Pusztulásának körülményei ismeretlenek, valószínűleg a 14. – 15. században pusztult el.
  • Régi temploma a Bükszád-Üvegcsűr-pataknál volt 1830-ban bontották le, mai római katolikus temploma 1867-ben épült Szent Margit tiszteletére.
  • görög katolikus temploma 1712-ben épült, ortodox temploma is van.
  • Nevezetes fürdőhely. A Mikes-fürdő ma már csak nevében él. Bükszádtól keletre, a Zsombor patak két fő forrásága, a Veres- és a Büdös-patakok találkozásánál épült 1860-1880 között, Tusnádfürdő egyik mecénása, gróf Mikes Benedek birtokán. Kezdetben vendégházak, hideg borvizes medencék, mofetta és meleg fürdő működött a telepen.
  • Mikes Ármin iskola. Az u-alaku epületet gr. Mikes Ármin épittette mint vadászkastélyt ~ 1900.
(Forrás: Wikipédia)

... A faluból jelzett turistaösvények vezetnek az Olt teraszmagaslatán álló Vápa várához (déli irányban, a vasúti pályatest mellett, kék pont, menetidő: 1 óra). Északi irányba sárga háromszög mentén jutunk el (menetidő: 1 óra) a Sólyomkő várához (ugyancsak az Olt jobb partján), amely a folyó fölé emelkedő andezit sziklacsúcson áll.

Vápa vára az Olt és a nyugati irányból beleömlő Rakottyás- patak alkotta háromszögű teraszorom tetején feküdt. Romjainak egy részét a hegytetővel együtt az ott működő kőbánya robbantotta fel. A kora középkori vár megmaradt falai még látszanak. Északnyugati sarkán kapubástya állott. Ebből az irányból kettős nyaksánc védte. A szájhagyomány kiegészíti a természetben látottakat. Kútja olyan mély volt, hogy az Olt szintjéig hatolt le. Vártornyából felvonóhíd vezetett az elővárhoz, roppant kincseket rejtegető pincéjéből pedig egy olyan alagút, amelynek az Olt mellett volt valahol egy rejtett kijárata. Az ásatások neolitikumi, bronz és vaskori telepet tártak fel. De előkerült innen Néró császár pénze is. Középkori sarkantyúk, kardhüvelyek, s a közeli Hanzi gödréből nyilak, nyíltáskák, török-tatár fegyverek ismertek, segítenek elképzelni a rég elfeledett harcos múltat. Az időközben elpusztult, említett kis falvak népe Sepsibükszádra települt.

Sólyomkő vára a 717 m magas Alsó-Sólyomkő sziklacsúcsára építtetett. Nyújtott téglaalakú volt, falaiból részletek még ma is jól látszanak. A sziklafal oldalának odúiból, kőfülkéiből fogdosták össze a törököknek adóba küldött vadászsólymokat - innen a vár neve, írta Kállay Ferenc. A vár írásos említése 1421-ből való. Ebben az évben ad donációt az erdélyi vajda Nemes Balázsnak, aki a törökdúláskor élete veszélyeztetésével védte a várat. Minden bizonnyal a XII. században épülhetett - mondják a szakemberek - s mint a királyi Fehér megye tartozéka, a XIV-XV. század folyamán kerülhetett a Mikó család tulajdonába. Tagadhatatlan, hogy védelmi szerepe is volt, hisz ugyancsak keskeny itt az Olt völgye. Rejtek- és búvóhelye volt a családnak és a környék népének a hadak dúlásának idején. Pusztulását a XVI. század utáni török-tatár beütések okozhatták.
(Forrás: Csomád-Bálványos Kistérség honlapja)



  Szentegyháza

Szentegyháza (1899-ig Szentegyházas-Oláhfalu, románul Vlăhiţa): város a mai Romániában Hargita megyében. 1876-ig Kápolnásfaluval együtt alkotta Oláhfalva városát, majd Szentegyházasfalu néven újra falu, de 1968-tól ismét város lett. 1990-ben a Szentegyháza nevet vette fel.

A városka Székelyudvarhely és Csíkszereda között félúton, a Központi-Hargita déli előterében a Szentegyházasfalvi-Láz közepén fekszik. 860 m-es magasságával ez Hargita megye legmagasabban fekvő városa. Homoródfürdő és Lövétebánya tartozik hozzá.

Északi része az Oláhfalu, az itt legelőbb letelepedett Oláh János nevű pásztor után kapta a nevét. Déli része az egykori Szentkeresztbánya Rókavárossal együtt. 1848-ban az agyagfalvi gyűlésen a Székelyváros nevet kapta.

Neve korai építésű templomra utal, mely 1360-ban már bizonyosan állt (ezen a néven először 1614-ben szerepel). 1567. május 17-én János Zsigmond seregét a katolikus székelyek a Tolvajos-tetőn szétverték, a visszavonuló sereg a falut felégette. Az Erdélyi Fejedelemség idején kiváltságos falu volt, lakói főleg fakitermeléssel foglalkoztak. 1575-ben Báthory István kiváltságokat adott lakóinak. 1661. október 21-én Ali pasa serege a Tolvajos-tetőn győzte le a csíki székelyek seregét. A település 1801-ben vásártartási jogot nyert. 1836-ban csatlakozott Szentkeresztbánya a településhez, nemsokára megkezdődött a vasgyár építése, de 1849-ben az orosz csapatok porrá égették és újjá kellett építeni. 1860-ban vashámorok épültek. A vasüzem a későbbi fejlesztéseknek köszönhetően a mai napig is termel. 1910-ben 2289 lakosa volt, egy kivételével mind magyarok. A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Udvarhelyi járásához tartozott. 1992-ben 7265 lakosából 7193 magyar, 60 román, 7 német és 5 cigány. Szentegyháza Románia legmagyarabb városa.

  • Szent Andrásnak szentelt római katolikus temploma 1760-ban épült, 1822-ben átalakították.
  • Egykori vashámora muzeális érték, itt dolgozták fel az 1838-ban nyitott vasércbánya anyagát.
  • A vashámorok közelében tör fel a borvizes Dobogó-forrás, melynek vizére épült az egykori Dobogófürdő, Ugron Gábor fürdőtelepe a 20. század elején virágzott. 1952-ben egy fúrás következtében 20 °C-os, eddig hasznosítatlan ásványvízforrás is tör fel itt.
  • 1975-ben határában a Majzosi kőbánya közelében 26 C-os melegvizet találtak, melyre 1976-ban épült fel Majzos-termálfürdőtelepe.
  • A várostól 3,5 km-re a Vargyas völgyében fekszik Székely-Seltersz üdülőhely, mely sósborvizes forrásairól nevezetes. A nádasszéki borvízforrás vizében fürödni is lehet.
  • A város központjában található a Múzeumszálló, amely eredeti, népművészeti értékű tárgyakkal rendeztek be, és az idelátogatók meg is szállhatnak a rendkívül hangulatos és igényesen kialakított szobáiban.

(Forrás: Wikipédia)


  Tömösi szoros

a D-i Kárpátok legszebb szorosa, Brassó vármegyében, Brassótól D-re, a Brassói v. Barcasági és Bodzai vagy Csukás hegységek közt. A T. Brassótól DK-re, Deresztye mellett nyilik D. felé. E szoros soká a fő közlekedési vonal volt Erdély és Oláhország közt és a vasúti közlekedés ma is erre negy. A T. torkolatát a Tatárhányásnak nevezett sánc rekeszti el, ezentúl a vasút a régi alsótömösi vámot éri el, mely nemrég megszüntettetett. Közelében nehány gyári vállalat van. A szoros innen kezdve regényes széppé válik; Ny-on a Keresztényhavas (1804 m.) sziklaszálai tornyosulnak a fenyvesek fölé; utóbbinak egy sziklagerince a folyó mellé nyulik le, ez a Magyarvár (l. o.), melyen a szabadságharc hőseinek emléke áll. Ezen felül van Felső-Tömös állomás. Ezentúl a vasút a Száraz-Tömös völgyébe fordul és két alagúton át Predeál (l. o.) nemzetközi állomást éri el. Ezen alul ered a Vladic folyócska, mely a Nagy-Kőhavas felől aláfolyó Száraz-Tömös vizével egyesülve a Tömös folyót alkotja. Ez a szoroson lefolyva, a Barcaság lapályára lép ki és Szt.-Péter közelében a Vidombák vizét veszi fel; az egyesült folyó Botfalun alul az Oltba ömlik. A Tömös folyó hossza 50 km.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)



  Vargyas-patak

A Vargyas-patak (románul Vârghiş) az egyetlen erdővidéki és Kovászna megyei patak, amely a Központi-Hargitából ered. Homoródalmásnál átszeli az Észak-Persány-hegységet, kialakítva a Vargyas-szorost, amely a Székelyföld egyik legnagyobb karsztvidéke. Érintett települések: Szentegyházasfalu, Vargyas. A Vargyas-patak Felsőrákos közelében ömlik a Kormos-patakba, majd onnan az Oltba.
(Forrás: Wikipédia)
A Vargyas-szoros egyik része



  Zernest

fejlődő nagyközség Fogaras vármegye törcsvári j.-ban, (1891) 3435 oláh és német lak., járásbirósággal, jelentékeny papiros- és cellulózagyárral, ezüsttartalmu ólomteleppel, vasúttal, posta- és táviróhivatallal és postatakarékpénztárral. Nevezetes az 1690 aug. 21-iki csata, melyben Thököly Imre török sereggel Heisler császári tábornokot megverte, midőn Teleki Mihály elesett, Heister pedig fogságba jutott.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)


  Zeyk Domokos

Zeyk Domokos (Marosvásárhely, 1816. – Segesvár, 1849. július 31.) honvéd százados, Bem József segédtisztje.

Az egyik legősibb erdélyi nemesi családba született. Születésének dátuma nem ismert, a marosvásárhelyi református egyház keresztelési anyakönyve szerint keresztelőjét 1816. június 19-én tartották. Apja, Zeyk Dániel a Marosvásárhelyen székelő Királyi Tábla ülnöke volt.

Tanulmányait Kolozsváron, Nagyenyeden, Mosonmagyaróváron, majd a berlini egyetem filozófia karán végezte. 1844-ben hazatért, megnősült – felesége báró Kemény Júlia lett – és Marosvásárhelyen gazdálkodóként telepedett le. 1848. október 16-án részt vett az agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen, majd belépett a székely haderőbe, és a csíkgyergyói dandár segédtisztje lett. Miután Bem erdélyi hadserege felszabadította Marosvásárhelyt, a 15. (Mátyás) huszárezredben Mikes Kelemen ezredes parancsőrtisztjeként szolgált. Részt vett az Erdély felszabadításával végződő hadjáratban. 1849 februárjától Bem törzsébe került, április 14-től főhadnagyi, május 18-tól századosi rangban. Május 19-én Bem a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályával tüntette ki.

A segesvári ütközetet megelőző estét Székelykeresztúron Petőfi Sándor társaságában töltötte. Gróf Haller József szerint ő volt az a lovas, aki a magyar sereg menekülésekor a költőt kengyelvasába emelve vitte. A visszavonulás során mindketten életüket vesztették. Zeyk Domokos halálának körülményeit Lengyel József[1] a következőképpen írta le a Vasárnapi Ujság, 1871. január 27-ei számában:

     „Zeyk Domokos eleste is, kit multkor Miklósnak tévedésből irtam volt, értesülésein szerint, másformán történt. Ha jól emlékszem, ezt Dézsi Sándor urtól hallottam, kinek azt b. Heydte[2] beszélte el egy alkalommal. Elmondom, mert érdekes, és halála nagy nevéhez méltó. Elmondom, a hogy hallottam, különösen azért, mert szeretem hinni, hogy ha már megtörtént, az igy és nem másképen esett. Már a csata bevégzödött; a dsidások – és nem kozákok[3] – az üldözésből már tértek vissza, mikor Lüders orosz tábornok fényes táborkar kiséretében kijött Fejéregyházán felül a kis-buni-ut és ország-ut szögellésénél levő dombra, honnan a völgy területe mind alá, mind felfelé belátható. Míg itt állottak, szemcsövét a tábornok a fejéregyházi tanorok közepe felé irányozza, hol egy huszár nagy sárga telivér lován száguld. A szállongó, s őt megtámadó dsidásokat egyenkint levágja, s néha 3-4 közöl is egykettő megsebzése, s a többiek megszalasztása által kivágja. Már átugratott a tanorok sánczán, a táborkartól alig volt 100 lépésre, mikor egy fiatal tiszt a táborkarból kiugrat, Zeyket megtámadja. Ez hatalmas pallosszerü kardjával első vágásra homlokán olyat vág, hogy koponyafedél és sisak messzeugrott. Mikor ezt Lüders látta, szemét táborkarán végig jártatta, mintegy kérdezve, ha látták-e e hatalmas vágást? azonnal parancsot adott, hogy e huszárt ne bántsák, hanem fogják el élve. Ezen parancsszóra egész dsida-erdő fogta körül Zeyket, de ő minden megadási felszólitásra vágással felelt. Ez támadóit felbőszité. Lovát és őt is már több dsida átfúrta. Végerejét megfeszité ekkor, pisztolyát elővonta s magát főbe lőtte. Állitólag Lüders Heydtehoz fordult, s ezt mondotta volna : „Schade, ein guter Sóidat!" Itt megjegyzem ezuttal, hogy b. Heydte épen e hely környékére tette azon helyet, hol Petőfit elesve látta volna. Ezen hely megfelel annak, hol magam is elestét gyanítom.

Zeyk Domokos és elesett társai emlékére Héjjasfalván emlékművet emeltek, amelyen a Zeyk Domokost ábrázoló reliefkép alatt a következő vers olvasható:

     Kozákok erre közre fogták,
     Hogy élve ejtsék fogságba őt,
     Ő küzd magát meg nem adva,
     Aztán saját szívébe lőtt.

Nevét Budapesten utca, Székelykeresztúron iskolaközpont viseli.

[1] Lengyel József önkéntes orvosként vett részt a segesvári csatában és későbbi irásaiban sok értékes adatot nyujt többek között Petőfi Sándor utolsó óráiról is
[2] Báró Heydte volt az az őrnagy, aki a feltételezések szerint látta Petőfi Sándor holttestét.
[3] Ezzel ellentétben a héjjasfalvai emlékmű verse és Hermann Róbert történész is kozákokat említ

(Forrás: Wikipédia)