Eperjes-Tokaji hegység




A Szalánci-hegység látképe


  Eperjes-Tokaji hegység

Az Eperjes-Tokaji trachithegység a Hernád és Tapoly-Ondava völgyei közt É-ról D-felé vonuló hegylánc, melynek főbb tagjai a Sóvári hegység v. Simonka (1092 m.), a Dargó-csoport (Téres 841 m.) és a tokaji Hegyalja (Gergelyhegy 787 m.), melynek D-i és DK-i lejtői azelőtt a legkitünőbb magyar bort termették. E hegylánc legdélibb sarokbástyája a különálló Tokaji-hegy (516 m.).
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)

Az eperjes-tokaji hegyláncz Eperjes környékén kezdődik elszigetelt trachyt-kúpokkal, melyek azonban Hanusfalva mellett egységes lánczolattá egyesülnek, mely aztán a Tarcza- és Hernádvölgy keleti szegélyein dél felé vonúl s aztán a Bodrognak a Tiszába folyásánál a messze ellátszó, magában álló tokaji púpalakú hegygyel végződik. Az egész hegycsoport trachytos kőzetekből áll, s legtöbb csúcsa kúpszerű. Éjszaki részében találhatók a híres opálbányák, s déli alacsonyabb hegyein terem Magyarország leghíresebb bora. A szőlővel beültetett vidék Hegyaljának neveztetik. Az egész hegyláncz legmagasabb orma az 1.082 méternyi Simonka; a tokaji hegy 508 méter magasságú.
(Forrás: Az Osztrák-Magyar Monarchia - Hegy- és vízrajzi leirás.)

Az ÉNy. -i felvidék vulkánikus zónájának egyik darabja, amely a Sajó völgynyílásából egészen Eperjes vidékéig tart. Ny. -ról a Hernád, K. -ről az Ondova-Tapoly széles völgye, ill. síkja határolja. Azelőtt a hegységet a megyék beosztásának megfelelően az Északkeleti Kárpátokhoz sorolták, hogy így Zemplén vm. a tiszáninneni vármegyékkel együtt legyen tárgyalható. Ez azonban nagyon helytelen, mert az E. határozott folytatása a Ptacsnik, ill. Selmecbánya vidékéről kiinduló vulkánikus gyűrűnek. A hegység túlnyomó részben eruptikus kőzetekből áll, főként andezitból, trachitból, riolitból és tufából s tulajdonképen nem más, mint tekintélyes nagyságú, mediterránkori vulkánok sorozata, amelyek meglehetősen le vannak pusztulva. Rendesen a Kapiról Hanuszfalvára vezető hágótól számítják a hegységet. Legészakibb csoportja a Sóvári-hegység, v. Simonka, amely a Simonkacsúcsban 1092 m. magasságot ér el. Innen D. felé az egyes vulkánokat vagy vulkáncsoportokat néhány száz méter magas átjárók választják el s ezek között emelkednek a 8-900 m. magas hegyek. Ilyen csoportok: a Makovicza (979 m. ), a Dargó-csoport, amelynek legmagasabb csúcsa a Téres (870 m. ). Ettől D. -re a 328 m. magas Kisszalánczi hágón vasút vezet keresztül. A hegység D. -i részét, a Bósva völgyétől D. -re el szokták a többitől különíteni, mert ennek D. -i lejtőjét (de nem az egész D. -i darabot) Hegyaljának (l. o. ) nevezik. Ezen terem a világhírű hegyaljai vagy tokaji bor. Maga a Tokaji-hegy a vulkánsortól különálló, meglehetősen szabályos, erősen lepusztult vulkán, amelynek tufái csak helyenkint vannak még meg. Ugyanilyen különálló, a sorozatból kiugró vulkán a komplikált Sátorhegy Sátoraljaújhely mellett. Úgy látszik, hogy ez a két különálló hegy tulajdonképpen csatlakozó darabja annak a másik, sokkal kisebb sorozatnak, amely a Sátorhegytől a bodrogközi Királyhelmeczi hegyen át, néhány kisebb, törmelékbe fulladt vulkánmaradvány közvetítésével a beregszászi hegyeknek vág. A Tokaji-hegy (516 m., l. o. ) és a Sátorhegy közt levő szép lejtőség változatos domborzatának, meg a kitünően málló eruptivus kőzeteknek köszönhetjük a Hegyalja kitünő borait. Itt a hegység lába előtt a Bodrog folyik, amely a hegyből jövő vizeket felfogja. A hegy lábát a folyó felett szép, magas terraszok kísérik, amelyeken a vasút vezet. Ny. -on a Hernád K. -en az Ondova, ill. a kis Ronyva fogja fel a hegyekből lejövő kis patakokat, amelyek természetük szerint nem lehetnek hosszuak. A hegyek közé, részben az eruptivus kőzeteknél fiatalabb, részben azoknál idősebb laza harmadkori rétegek nyúlnak be, az É. -i részén sótelepekkel (Sóvár). Régibb kőzetek csak a hegységen kívül találhatók, különösen a Ronyva és az Ondova közt a nagyon lepusztult Zempléni Szigethegységben. A vulkánikus utóhatások egyike a dubnikiopál-előfordulás, továbbá a sok szénsavas forrás, amelyek közül legnevezetesebb a ránkfüredi időszakosan szökő artézi szökőkút. A hegység külső lábánál nagy községek sorakoznak, mint Szerencs, Tokaj, Bodrogolaszi, Sárospatak, Sátoraljaujhely s ezek közt a bortermelés középpontjai: Tállya és Mád. Benn a hegységben jelentősebb helység nincs.
(Forrás: Révai lexikon [Keresô.hu az online lexikon])
   
  Hegyalja

1. Tokaji H., az eperjes-tokaji trachithegységnek (l. o.) déli tagja, mely a Bósva völgyétől D-re, a Hernád és Bodrog közt Tarcalig és Monokig terül el, szorosabb értelemben azonban csak e hegycsoportnak bortermeléséről hires K-i és D-i lejtőit foglalja magában. A hegycsoportot a Bósva és Csenkő patakok közti telkibányai hágó (349 m.) kapcsolja az eperjes-tokaji hegység középső tagjához. A hágótól a hegycsoport főgerince eleintén D-felé csap, azután derékszög alatt K-felé bocsát egy jelentékenyebb ágat, mely a Gergely-hegyben (787 m.) éri el legnagyobb magasságát. Innen ismét D-felé huzódik a főgerinc, s e két láncolat oldalágai egyrészt a Hernád, másrészt a Bodrog völgyei felé ágaznak ki. A tulajdonképeni H.-t a keleti és déli oldalágak végnyulványai alkotják, melyek eszerint nem képeznek összefüggő láncolatot, hanem egymástól völgyek által elválasztott mellékágakból állanak, melyek a jóval odább É-on emelkedő főláncból indulnak ki; a tulajdonképeni H. eszerint a Bodrog jobbpartját szegélyező hegycsoportozat, melynek iránya ÉK-DNy-i, a következő nevezetesebb kiemelkedésekkel: Magashegy (510 m.) és Sátorhegy (461 m.) Sátoralja-Ujhely mellett, Királyhegy (316 m.) Sárospatak fölött, Hideghegy (327 m.), Várhegytető (383 m.), Tolcsvai-hegy (428 m.) Tolcsva mellett, Cigányhegy (75 m.) Mád közelében, Hollóstető (531 m.) Tállya fölött, Krakóhegy (404 m.) Abauj-Szántó fölött, Monoki-hegy (310 m.) Monok mellett, végül a különálló Tokaji-hegy (516 m.) a Tisza mellett, mely a H.-nak messziről feltünő D-i sarokbástyáját képezi. Ezen hegycsoportozat geologiai szerkezeténél fogva (tiszta trachitképződmény) jellegzetes kúpokból áll, melyeknek némelyike (Tokaji-hegy, Sátorhegy) tipikus kifejlődésü s egészen különálló. A hegység magvát képező szürke trachiton kivül helyenként a zöldkő-trachit merül fel, D-en pedig a riolit-képeletek uralkodnak, melyek a trachit-magot egészen eltakarják. A H.-i szőllők majdnem kizárólag a rioliton állottak s a legjobb bor azon termett. A trachittömegre az alacsonyabb fekvésü helyen harmadkori üledékek rakódtak s ezeket fiatalabb képződmények takarják. A hegységben fakadó patakok egyike sem jelentékeny; legnagyobb a Tolcsvai-patak és a Szerencspatak vagy Hejce. A hegység magasabb részeit erdők borítják, a Hernád és Bodrog völgyére néző lejtőket azonban a szőllők szakadatlan öve diszítette, mely a hegységet Ny-, D- és K-felől mintegy 80 km. hosszban s egészen 5 km.-ig terjedő szélességben szegélyezte. E szegély aljában a népes s bortermelésüknél fogva azelőtt vagyonos községek egész sorozata fekszik, mint a K-i oldalon Sátoralja-Ujhely, Sáros-Nagypatak, Bodrog-Olaszi, Tolcsva, Olasz-Liszka, Vámos-Ujfalu, Erdőbénye, Mád, Tarcal, Tokaj, Szerencs, Mező-Zombor, Monok, Tállya, Golop és Abauj-Szántó stb. A hajdan világhirü H.-i bortermelést a filloxera ma már majdnem teljesen tönkretette; a H. aljában elterülő 15 község szőllőterülete 1882. még 7760 ha. volt, ma már csak 1239 ha. s a még meglevő szőllők is sok helyütt csak a legsilányabb bort termik. Zemplén vármegyében Tokaj, Tállya, Tarcal, Tolcsva, Vámos-Ujfalu, Zombor, Szerencs, Monok, Golop szőllőterülete teljesen elpusztult s hasonlókép Abauj-Torna vármegyében Abauj-Szántó, Bodókő-Ujfalu stb. A H.-án a szüret rendesen október végén vette kezdetét s az átlagos évi termés 100000 hliternél több volt. Az utolsó évtizedben a hajdan nagymérvü külföldi kivitel a gyakori borhamisítások folytán tetemesen csökkent, az utolsó években pedig a filloxera majdnem teljesen tönkretette a szőllőművelést és bortermelést. (Egész Zemplén vármegyében volt 1882. még 11012 ha. szőllőterület, 1892. csak 3778 ha.; Abauj-Torna vármegyében volt 1882. még 4448 ha. szőllőterület, 1892. csak 953 ha.)
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
   
  Sóvári hegység

az eperjes-tokaji trachithegység (l. o.) É-i része, mely a Tárca és Topla völgyei között terül el D. felé egészen a Dargó hágóig (475 m.). A hegység legmagasabb emelkedése a Simonka (1092 m.), melynek déli nyulványain a dubniki (rendesen vörösvágásinak nevezett) hires opálbányák vannak (lásd Dubnik és Libánka). A S. másik jelentékeny csúcsa a Kecer-Lipóc és Bánszka közt emelkedő Makovica (979 m.). A S. nevezetes még jelentékeny sótelepeiről, melyek Sóvár és Sóbánya határában találtatnak s a sóvári hires sófőzésben aknáztatnak ki. Egyik nevezetessége továbbá a hires ranki (l. o.) gejzir.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)

     Kassától 40 km-re, Ránkfüred község mellett található egy mesterségesen, de véletlenül
     létrehozott gejzír. A területen végzett próbafúrás során 40 méter magasra lövelt ki a felszín alatt
     összegyűlt hévíz. Azóta folyamatosan működik, 20-24 óránként 25 méter magasságig tör fel.
     A Zempléni-hegység szlovákiai folytatásában található gejzír Közép-Európában egyedülálló.
     (Forrás: Wikipédia)
   
  Libánka

az Eperjes tokaji trachit-ehgység Simonka csoportjának egy hegye (Sáros vármegyében), melynek belsejében a dubniki hires opált bányásszák, L. Dubnik.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
   


Kapcsolódó anyagok a honlapon



A Simonka (1092 m.) látképe

 

  Dr. Márki Sándor írása, Turisták Lapja, I. évfolyam 6. szám, 1889. November, 263. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


A dubniki opálbánya.

     Az eperjes-tokaji hegylánczot két dolog tette híressé. Tütes bora és tüzes opálja. Az a lángoló folyadék, melyrôl bizonyosan tudta már Hébe is, hogy az öreg Jupiter maga sem gondol másra, mikor egy-egy kvaterka nektárt kér, a trachit-hegység délibb, részben az alföldre könyöklô nyúlványain terem. A szivárványnak minden színében játszó, pompás tüzű opál, hazánk legsajátosabb drágaköve, az Eperjes és Hanusfalva közt vonuló országúttól délre kezdôdô hegység éjszaki emelkedéseiben fordul elô.

     Ilyen opált máshol sehol sem találtak: a guatemalai, hondurasi, gracia-sa-diosi és farôi nem is fogható hozzá. Világhírű ez a drágakô; csak az idén is nagy feltűnést keltett ösmertetésével Szabó József a párizsi geol. kongreszszuson; a mibôl azonban nem következik, hogy okvetlenül tudjanak róla at elôfordulása helyétôl egy hajtásnyira lakók. Közvetlen szomszédságában vannak kiváló intelligens emberek, kik még nem vettek annyi fáradságot maguknak, hogy ott helyben megtekintsék, ha talán gyönyörködtek is már benne valamely londoni vagy uj-yorki kirakatban. Ily körülmények közt örömmel fogadtam Seliga varannói népiskolai igazgató és Pelhrimovszky lovag úr ajánlkozását, hogy Varannóból a legrövidebb úton kalauzoljanak el az opálbányákhoz.

     Kocsinkat a trachithegységet szegélyzô rhyolitos és részben vasérczeket is tartalmazó zamutói völgyben hátrahagyva, 1883. augusztus 23-án reggel 6 órakor a Baranra, a Velki-Láz legdélkeletibb s egyúttal legmeredekebb ágára nem sokat kerülgetve, hanem - alföldi emberek módjára - toronyirányban mentünk föl. Míg felértünk, megizzadtunk ugyan; de a gerinczen annál kényelmesebben haladtunk, azután tovább, gyönyörködve a lábainknál elterülô szép vidékben.

     Keletre és északkeletre a zboró-varannói, sztropkó-szinai, sôt távolabb, ködösen a Vihorlát-hegység is látszik, s közöttük fel-felcsillan a Tapoly, Ondava és Laborcza, mely völgyek már az alföld elôhíradói. Északon a Zelezna, Rasztoka, Simonka és Oblik, nyugaton a Tánczoska, délen az Oblja, Measi és Mechovicza csúcsai a rébuszok, melyekrôl ki kellene találnunk, melyik egyik, melyik másik. Szép valamennyi. Hatalmas bükk- és tölgyerdôségek födik oldalaikat, melyeknek java része a Hadik-Barkóczy családé s az államé.

     Különösen kedves tekintetű a déli oldal, hol a Velki Láz a közeli Csemernyénél a Tapolyba ömlô Lomnicz-patak felé lejtôsödik. Az erdôséget megszakító réteken itt-ott patak csörgedez végig, s bizonyosan nincs kôbôl a szívünk, hogy legalább a Zemplén- és Sárosvármegye határán (illetôleg attól s avval párhuzamosan 250 méterrel odább nyugatra) nagy kövekkel küzködô csermelynél le ne heverjünk, s hogy ne ily szép helyen költsük el reggelinket. Fölmehetnénk a Kis-Simonkára; de egyenesen nyugati irányban folytatjuk tovább utunkat s a természet annyi szépségén legeltetve szemeinket, észre sem veszszük a kilencz megyedórai gyaloglást, midôn egy kis hegyháton emlékkô tűnik szemeink elé. Ezt az opálbányák tisztjei a bányák volt bérlôje nejének, a Párisban elhunyt Goldschmidtnének emlékére emelték. Az obeliszk kevéssé finom gránitból van ugyan faragva: de ez a gránit az eperjes-tokaji hegyláncz ezen északi részének nevet adó Simonkából került ki s ez teszi becsessé.

     Az emlékkôtôl egyenest nyugatra, csinált út vezet tovább s pár száz lépést téve, czélnál vagyunk. Csakhogy a bányabérlô szép villája elôtt még néhány öl tűzifa mellett kell elmennünk.

     "Kérem, nézzen csak kissé jobbra" - mondja egyik kisérôm.

     Jobbra nézek. Szép, de nem különös, a mit látok. Néhány csinos épület, a Simonkából kinyuló Dubnik-hegy nyugati lejtôségén.

     "S most tekintsen balra."

     A kilátást dél felé elvevô farakás épen véget ér s a száraz hasábokon túl egyszerre az Osva-völgye áll elôttünk. A völgy baloldalán a most bejárt hegyek nyugati lejtôségei takarják el a kedves vidékű Ránk-Herlányt, míg tulnan az Osva és Tarcza völgye közt emelkedô Tamesisto, Novi-Hog stb. csúcsai látszanak, sôt egészen a Mogyorós- és Szárhegyig révedezhet a szem. A Tarcza völgyébôl egy-egy ágyulövést hallunk. Ott a Kassa vidékén összevont katonaság tart most hadgyakorlatot.

     Az opálbányákat bérlô Egger-család svájczi modoru villájában csupa szívességgel találkoztunk. Az épen künn sétáló úrnô a legnagyobb szeretetreméltósággal engedte meg a bányák megtekintését. Ez engedélylyel élve, elôször is a nyárilakkal egy födél alatt álló csiszoló műhelybe léptünk. Az udvarias mesterek nemcsak az épen készletben levô drágaköveket mutogatták meg, hanem szemünk láttára is elkészítettek két gyűrűkövet. Egy ecsetnyél-alaku és spanyolviaszszal bevont végű fácskához erôsítik a néha csak cseresznyemag-nagyságu opált, óvatosan elhelyezik a viaszban, aztán - mikor ez kihűlt - oldalaira ismét spanyolviaszt csepegtetnek s az így szilárdan álló opált közönséges köszörűköveken kezdik - jobbadán gömbölyűre - idomítani. E közben ügyelniök kell; mert az opál keménysége ugyan 6,5, de meglehetôs törékeny. Azonban nem tarthatunk kártól. A mester jóformán oda sem néz a köszörűköre és kezeivel is szinte csak mókázik az opállal. Még be sem fejezi adomáját, mikor a kô második, majd harmadik kollegájához jut, kitôl a már nem függôleges, hanem vízszintes helyzetben tartott finom köszörűkövet hajtó csiszolóhoz kerül. Most borszeszben leolvasztják az opálról a spanyolviaszt s megfordítják. Ezt a legnagyobb vigyázattal kell tenni, mert ha kissé ferdén illesztik be a már csiszolt oldalt, a további műtétnél elronthatják az egésznek alakját. A ki azonban évek óta naponkint 30-50 drágakövet csiszolhat, ugyancsak benne van már a gyakorlatban s kitűnô a szemmértéke. A kô második oldala ugyanazon torturán megy át. Mire leáztatják a spanyolviaszt, kész a legpompásabb, fôleg pirosban és zöldben játszó drágakô. Mennyi szép szem sugarával csillan annak tűze össze - Egger budapesti kirakata elôtt!

     Az opált különbözô alakra idomítják ugyan, pl. a tejopált félholdra stb., a valódi opál teljes tűze azonban csak gömb és gömbölyded alakban mutatkozik.

     A csiszolók, kiknek fizetése fejenként s havonként 100-150 frt, s kik az opálnál is többre látszanak becsülni azon körülményt,hogy egynek kivételével nôtlenek, azonnal meghittak bennünket ebédre, hogy az opálon kívül, melynek csiszolását behatóan megmagyarázták, egyébrôl is beszélgethessünk.

     Tôlük Starna igazgató úrhoz mentünk, ki, mint mély részvéttel értesűlök, ez év (1889.) július 24-én elhúnyt. Akkor már 22 év óta működött e bányában s méltó utóda a bányarendszert emgalapító, illetôleg a kutatást itt szabályozó volt igazgatónak, Pattlochnak. Az ô lakásához a Dubnik nyugati oldalán az Egger-féle villa alatt álló s a 11 gyermek kedvéért, vagy - ha nem is azért - annak javára fentartott iskola, s a bányatisztek lakása közt szállunk le a Vörösvágás felé nyíló völgybe, melynek jobb oldalán a Libánka s ennek lejtôjén az igazgató lakása emelkedik. Starna urat azonban a pár száz méterrel távolabb levô irodában találtuk. Kérelmünk hallatára azonnal fölvette bányaöltözetét, kezébe fogta a kalapácsot és a Jozefina-bányába vezetett. Itt még egy öreg tótot rendelt melénk s öten három mécsessel indultunk befelé.

     Bemenetnél, legalább a Goldschmidt-korszakban, a munkások mindannyiszor imádkoztak, azután megeskették, odabenn gyanakvó szemekkel vizsgálgatták - kijövet pedig egészen bôrig átkutatták ôket, nem maradt-e náluk opál. Most már nem ilyen bizalmatlanok. Maga az igazgató vezetett bennünket s igazi bányász-nyíltszívűséggel tájékoztatott mindenrôl, a mi laikust érdekelhet.

     A nép hite szerint e vidéken egy pásztorfiu találta az elsô opált. Tetszett neki a szivárvány minden színében játszó "kavics" s gyüjtôgetni kezdte. Lassankint egy ládára valót szedett össze s mikor megnôtt, Eperjesen jó áron eladta. Hanem mégis monda a monda. Történetírók kisütötték, hogy Kr. e. a harmadik században már császárok koronáján ragyogott e drágakô. Hazánk e része soha nem lévén a rómaiaké, csak kereskedelem útján juthattak hozzá. Az idáig talált legnagyobb opált a bécsi cs. ásványgyüjteményben ôrzik. Ára "csak" két millió forint; legalább annyira becsülik.

     S ez is abból az útvesztôbôl került ki, ahol most mi járunk. De ki tudja, hol is vagyunk voltaképen. A mint valami 30 méternyi út ut´ßan megszünnek az akna fadúczai, mindenütt a trachitba vájt alagutakon haladunk, hol nincs szükség egy darab fára sem. A sötétvörös, majd haragos barna, vagy épen fekete trachit egyetlen óriási testnek látszik, mely egész ehgyet alkot, s melyben a 4-5 méter magas és 2-3 méter széles aknák valóságos egérlyukaknak látszanak. Fal, boltozat trachit s az a talap is, csakhogy kissé föliszapolva. Pallón járunk, hogy sárban ne kelljen gázolnunk. E palló többnyire két vágány közt vezet. Föl-fölhallatszik a "bányakutyák" ugatása, mély dübörgés árulja el közeledésüket, s ha nem állunk épen valamely fordulatban, ugyancsak a falhoz simuljunk, hogy oda ne lapítson a törmelék-kihordó kis tolókocsi.

     A bánya ellenôre, kivel a föld gyomrában, mintegy 120 méternyi mélyen ösmerkedtünk meg, csak a napokban járta meg vele. Ő is félre állt a kocsi elôl, embonpointje azonban sehogy sem alkalmazkodhatott az aknák aránylag szűk méreteihez s jelentékeny zúzódásokat szenvedett. Az igen derék, kedélyes öreg úr azonban ma már a legjobb kedvvel magyarázgatta az aznap talált több mint száz opált. Hanem jó félóráig bolyongtunk, míg eljutottunk hozzá.

     Közben kevé képzelôdés kellett volna hozzá, hogy pantallóban is Thezeusnak ne tartsa magát az ember, s hogy minden perczben ne várja a Minotaurus fölvillanó szemeit, melyek tüzet szikráznak, mint az opál. Csakhogy az opálnak, mint a csiszolóknál láttuk, sok gügyögtetésre van szüksége, míg minden szépségét föltárhatja; s a mint rábukkannak, különben is mindjárt zsebredugja egy tót bányamunlás, kinek tarisznyáját viszont mentén belakatolja az ellenôr.

     Vannak helyek, honnan egyszerre nyolcz felé ágazik az út; föl, le, oldalt, elôre, hátra, jobbra, balra, meg az út folytatásában. S a sín erre is, arra is vezet; az igazgató úr, no meg az én öreg tótotm nélkül ugyan meg volnánk akadva, merre is menjünk voltaképen. Néha azután megunjuk a hoszas kerülôket és megrövidítjük utunkat. 60-70 fok alatt lejtôsödik alattunk egy-egy ujabb út, melynek ferde, kemény talaját apróra vágott kôtörmelék teszi kellemetlenné. Ráléptünk s egy-két karczolás után lejutunk, néha lehemperedünk a 10-12 méterrel alább kanyargó útra. Máshová azonban még ennyi kényelemmel sem érünk el. Egy helyütt több mint 30 méternyi mélységre szállunk alá a teljesen függôleges létrákon, útközben csak három fordulatot tévén. A nyirkos, csúszós létra nem valami kellemes lejáró. Maguk a munkások, kisebb mélységekre, jobban is szeretik azt az egyetlenegy szálfát, melybe, mint a tengeri csôszök vigyázó-ágasaiba, fogak vannak verve. Lejtôsebben fekszik, meg lehet kapaszkodni benne, tehát biztosabb is. Piszkosabb is.

     Igy vergôdtünk el az idáig elért legnagyobb mélységbe, - 150 méterrel a föld alá. A munkásokat teljes működésben találjuk. At egyik robbantó patronokat helyez el, a másik az imént felrobbantott agyag eltakarításával, a harmadik az üreg egyengetésével foglalkozik. S közben valamennyi ügyel, hogy kárt ne tegyen a nemes opálban, mely rendesen a sötétveres (augit-)trachit konglomerátumának a fekete trachittal való érintkezése vonalán szokott jelentkezni. Vele rendesen együttjár a tejopál is, melynek durvább fajtáját a sziklában jól láthattuk. Bágyadt a színe, de - ily körülmények közt - ránk nézve mégis uj. "Csak tejopál!" Nem sokat ér. A törmelék közé vele!

     A hyalitról s hydrophanról nem is szólva, találtak már fekete viaszopált is. Ez utóbbiból igen szép példányt mutatott Starna igazgató úr, ki 1861 óta szolgált e bányában, de ez idô alatt csak 2-3 ily példányra tudott visszaemlékezni.

     Leletekben különben épen nem szegény a Libánka; csakhogy kissé szeszélyes a maga adományainak osztogatásában. Egyszer pazar, máskor fukar. 1868. márcziusában például 16 darab tyúktojás nagyságu s majdnem 1 hektoliter kisebb opált találtak, úgy hogy ez egyetlen hónap nyereségét 8-10 millió forintra becsülték. A most folyó 1889. év is gazdag zsákmányt juttatott. S e kincset aránylag igen csekély napszámért fejtik; a nyári munkák idején 40-50 munkás, máskor legfeljebb 120-150 ember dolgozik.

     Azelôtt a bányamívelés a legkezdetlegesebb segédeszközökkel is beérte. Barátja volt a nyitott munkáknak, a kotrásoknak. Nagyobb anyagi áldozatokkal járó bányaműveletekre jobbadán csak az uj bányatulajdonos (Egger) szánta el magát. Most például czélszerű vízemelô gép távolítja el a lenn meggyülemlô forrás- és talajvízet, s a Libánka keelti lejtôségén áll a vízhajtó készülék, mely a telephon egy nemével, legalább az egyrôl-másról tudosítást adni képes csengettyűvel egyidejüleg működik. A bányában egy órahosszat való tartózkodásunk után ezt a felszínen is szemügyre vettük s az igazgató és gépész urak szívességébôl mindenrôl felvilágosítást nyertünk.

     Starna úr szintén volt szíves meghívni bennünket asztalához. Tanulságos kalauzolását s meghívását megköszöntük; az ebédet azonban elsô ismerôseink, a legmagyarabb drágakô csiszolóinak barátságos körében költöttük el.

     Két órakor megcsendült a bányaharang. Ők munkára mentek, mi pedig tiszteletünket téve a bányatulajdonos kedves családjánál - útra keltünk. S hegynek föl, hegyen lemenve, mily kellemesen telt el a délután! S mily jól esett a zamutói tej! ... Mintha csak legalább is egy métermázsa tejopált kaptunk volna ajándékba Dubnikon!
 


Opálbányászok. Vörösvágás (Sáros vm.) – Divald Kornél felv. 1904. Néprajzi Múzeum, Budapest F 7007



Megjegyzések


   Dubnik (Dubnyik), Sáros vármegye alsó-tárcai j.-ban, Vörösvágáshoz tartozó kincstári opálbányatelep. A telep az Eperjes-Tokaji trachithegység Simonka nevü csoportjában, a Labinka hegy lejtőin van. Az opált itt már régi idők óta aknázzák. A középkorban az opálbányák területe a Kaczer-családé volt, de ez az opált nem ismerte s nem aknázta. 1740-50 közt fedezték fel ujra s II. József idejében indult meg ujból a bányászat. Később a kincstár bérbe adta az opálbányákat s ma a budapesti Egger cég bérli. A nemes-opál azonban most ritkábban fordul elő, gyakoribb a tej-, viasz- és faggyu opál, a hialit és hidrofén. Az opál csiszolása és kikészítése szintén D.-on történik. A munkások száma 120-150, kik munkásházakban vannak elhelyezve. A telepen iskola is van. V. ö. Gsell Sándor: A Vörösvágás D.-i m. k. opálbányák földtani viszonyai (Math. és természettud. Közlemények XV. k. 213.). - Márki Sándor: A D.-i opálbánya (Turisták Lapja I. évf. 1889, 263-268.).
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
 
   Opál viztartalmú sziliciumdioxid (SiO2); a viz mennyisége benne változó, rendesen 3-9 %, de 21%-ig is emelkedik. Alig egyéb, mint szilikát kőzetekből kilúgozott és azután megkeményedett, beszáradt kovasavas kocsonya, mely több-kevesebb vizet zárt magába. Sokan amorf kovasavas és sziliciumhidroxidok keverékének tartják. Különböző anyagok (vasoxid, mész, magnézia, timföld, alkáliák stb.) hozzákevedése folytán nagyon sokféle szinü és külsejü, de minden O.-nak közös tulajdonsága, hogy tökéletesen amorf anyag, kagylós törésü és forró kálilúgban oldódik. K. 5,5-6,5. Fs. 1,9-2,3. Leginkább fiatalabb eruptív kőzetek hézagait tölti ki, mállott kőzetek repedéseiben, üregeiben terem; ahol szabadon képződhetett ki, ott fürtös, veséded, gömbös, cseppköves külsejü. Üveg-, zsír-, sőt gyöngyfényességü, átlátszó O. viztisztától kezdve különböző fokokban, de van teljesen átlátszatlan is. Szine nagyon sokféle; fehér, sárga, vörös, barna, zöld, szürke, fekete stb. A sötét szint rendesen idegen zárványok okozzák. Némelykor gyönyörü szinjátékot mutat. Egész sora van a legkülönfélébb O.-változatoknak; 1. Nemes O., kiváló drágakő, gyönyörü szinjátéka (opalizálása), szivárványszinekben való csillogása jellemzi. A szinjátékot rendkivül finom repedéseknek tulajdonítják, melyek a fehér fényt a szivárvány szineire bontják és visszaverve változatos, ragyogó szinpompát láttatnak. Hazánk egyik nagy nevezetessége lévén, magyar drágakőnek is nevezhető. Régi nevei: firmamentum köve (szivárvány szineire való célzás), elementum-kő, mert elemnek, egyszerü testnek tartották. A kereskedésben mint orientális O. szerepel, ami becsét jelzi. Rendesen maga a nemes O. nem szines, bár vannak szinesek is. A szinjáték darabonként változó, sőt egyazon darab különböző oldalakról tekintve más-más szinekben (lángokban) csillog. Vörös, kék, zöld és egyéb szinek ragyognak ki belőle, de rendesen az egyikben majd a vörös, a másikban majd a kék v. zöld szin uralkodik. A szinek, ugyszintén azoknak eloszlása szerint a nemes O.-nak különféle neveket adtak. Ha a szinek mintegy szalagokban jelentkeznek; lángos O.; ha foltokban; csillogó O. a neve. Amely O.-ban a szögletes, apró, ragyogó, szines foltok csupa szikrákként egyenletesen oszlanak szét, azt harlequin-O.-nak mondják. Aranyos O. az egyszinü, sárga szinben csillogó; O.-gyökér, sötét szinü mezőben (a termő közet), vékonyabb-vastagabb erekben levő nemes O.; O. anyja, a termő közetben igen apró részletekben szétosztott nemes O. Egy szinben, sárgásan v. vörösen, barnás vörösen, vörös-sárgán, legkivált pedig jácintpirosan igen élénken csillog a tűz-O.; kékes fehér szinben, néha vöröses szinben tündöklik a girazol. A nemes O. legkiválobb termőhelye hazánkban van, az Eperjes-Tokaji hegylánc trachitjában, Sáros és Zemplén vármegyék határán, Kassa és Eperjes között levő területen, Vörösvágás (Cservenica) és Dubnik községek határában, különösen a Libánka K-i lejtőin. Még az 50-es években a Simonka lejtőin, valamint a Rosztokba-völgy Ny-i oldalán Zamutó község határában is bányásztak nemes O.-t. Az ottani bányászatot különben 800 évesnek modják. Történelmi adatok szerint már Kr. e. a III. sz.-ban császárok koronáján ragyogott e drágakő. Hazánk e része soha sem lévén a rómaiaké, csakis kereskedelem útján juthattak hozzá. Kr. e. az V. sz.-ban Onomakritos már említi az O. szépségeit. Plinius bőven irja le és elmondja, hogy Nonius szenátornak mogyorónagyságu gyögyörü O.-ja volt, melytől még számkivetésében sem vált meg. Kétségen kivül alig eredhetett máshonnan, mint Magyarországból. Innen került Keletre, onnan hozták vissza Európába. Biztos adatok szerint 1771. kezdték nálunk a bányászatot, amikor 5 frt haszonbérért mindenki kaphatott arra jogot. 1778. maga az állam kezdte műveltetni az O.-bányákat, később bérbe adta, ez idő szerint az Egger-cég béreli azokat az államkincstártól. A nemes O. a vörösvágási hegyek trachitjában terem, ennek hézagait, üregeit, ereit, lyukait tölti ki minden szabályosság nélkül, minek következtében bányászatában sincs semmiféle rendszeresség. Leggyakoribb kisebb-nagyobb fészkekben, de akadtak már 15 m. hosszu töltelékre, is melynek vastagsága vagy 0,2 m. Tejopállal egüttesen szokott teremni. Aprókat elég sürün találnak, de a nagyobb, szebb darabok csak ritkaságok. A legnagyobb, melyet eddig találtak, 594 g. (2940 karát) ékforma nyers kő, mintegy 12 cm hosszu, 6 cm széles és 2-7 cm vastag. Bécsben a természetrajzi udvari muzeumban (ásványgyüjtemény) van, értékét 2 millió forintra teszik. Hir szerint Mária Terézia idejében egy Haupt nevü tűzkőkereskedő találta és ajándékozta a királynőnek. Bécsben a császári kincstárban egy tyúktojásnagyságu nagyon szép nemes O. van, melyről azt vélik, hogy abból a legnagyobból vágták le. Sokáig csakis hazánkban került a nemes O. piacra, újabb időben azonban kevésbbé szépeket hoznak Mexikóból (Queretaro, Juan del Rio), Hondurasból (Közép-Amerika), Ausztráliából (Queensland) és Új-Zélandból. Mexiko (Zimapran, Villa Seca), ugyszintén Georgia és a Farö-szigetek különösen szép tűz-O.-t szolgáltatnak. A nemes O. árát és értékét megszabni bajos, nagyon változik az a divat meg a kő nagysága szerint. Ma az O. igen keresett kő lévén, drágább mint azelőtt. A szépen és élénken csillogó O. karátját 25-300 frtért veszik, de erősen változik értéke, szine és szinjátékának minősége szerint. Leginkább rombos formává munkálják meg, ritkábban táblává, a széleken lapocskákkal; ezek kevésbbé hatásosak. Ólomkorongon smirgellel köszörülik és azután fán tripellel, vizzel fényesítik. Lágy lévén, a fényesítés nagy bajjal jár. A dombosan megmunkáltak alakját mindig a nyers kő nagyságához szabják. Többnyire a hosszukás, mandolaformát választják, mert igy az O. lehető nagy darabban marad meg a megmunkálás után. Az O. igen kényes drágakő. Ha nem vigyázunk rá, elveszti fényességét és lágy lévén, karcolásokkal telik meg. A hő változásai iránt igen érzékeny, könnyen megrepedezik. Hamisítani is szokták többnyire üvegből, mely finom repedéseivel szivárványszineket játszik; a közönséges O.-t is alkalmazzák, úgy hogy a szekrénykében szines gyöngyházzal vagy selyemmel bélelik meg. (V. ö. Schimdt S., A drágakövek, Budapest 1890; Gesell S., A vörösvágás-dubniki magyar kir. O.-bányák földrani viszonyai, u. o. 1878. Akad. mat. és term.-tud. Közl.: Krenner J., Európa legbecsesebb drágaköve, Term.-tud. Közl. 1874.) 2. Közönséges O. mind az olyan, mely szint nem játszik, de elég szép arra, hogy csecsebecsékre földolgoztassék. A tejfehér szinű a tejopál, a viaszsárga a viaszopál, a májbarna a májopál. Keveréke különböző szinü O.-oknak a félopál, mely átlátszatlan, zsirfényű, fehér, szürke, vörös v. barna szinü. Fás szerkezetet mutat a faopál, mely a fának kövesítő anyaga; a fa szerves anyagának helyét O. foglalta el és rajta a fa szerkezete igen jól megismerhető. (L. Opálosodás.) 3. Különös neme az O.-nak a hidrofán v. pirofán (világszemekő). 4. A kasolong (kalmuk achát) piszkos sárgás v. vöröses fehér szinü O. (l. o). 5. Jaszpopál (l. o). 6. O.-achát az olyan O., melyben különböző szinü O.-változatok achát módjára sávosan, vonalosan helyezkednek el. 7. Hialit (l.o.) 8. Tripoli (csiszoló pala, ragadó pala) diatomák kovapáncéljainak tömege (l. Diatomaföld). 9. Kovatufa (l. o.) v. geizerit. 10. Menilit (l. o.). A cejloni v. vizes O. nem egyéb, mint ortoklasz földpát, illetőleg adulár (l. o.).
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)

Opal. Dubnik, Slovakia. Picture size 5 mm. Collection and foto © Thomas Witzke.
 
   Opálbánya (azelőtt: Dubnik), Sáros vmegye alsótárczai j. -ban, vörösvágáshoz tartozó kincstári opálbányatelep, m. kir. bányahivatallal, fogyasztási és hitelszövetkezettel, u. p. Eperjes, u. t. Ránkfüred. A telep az Eperjes-Tokaji andezithegység Simonka nevű csoportjában, a Libánkahegy lejtőin van. Az opált itt már mintegy 800 év óta felszíni túrásokban keresték, 1817 óta azonban rendszeresebben aknázzák. A XVII. sz. -ban az opálbányák területe a Keczer-családé volt, de ez az opált nem ismerte s nem aknázta. 1740-1750 közt fedezték fel újra s II. József idejében indult meg újból a bányászat. Később a kincstár bérbe adta az opálbányákat, még pedig 1817. a Szentiványi-családnak, 1830. Fehérváry Gábornak, 1845. Goldschmidt S. Nep. János bérlőnek, 1877. Egger és Bánó, majd pedig egyedül csak a bécsi Egger-cégnek, mely a bérletet 1896 nov. 1-éig tartotta. Jelenleg azonban maga a kincstár kezelteti azokat. A nemes-opál ritkábban fordul elő, gyakoribb a tej-, viasz- és faggyúopál, a hialit és hidrofán. Az opál csiszolása és kikészítése szintén O. -a történik. A munkások száma 150-200, kik részben munkásházakban vannak elhelyezve. A telepen iskola is van. V. ö. Gesell Sándor, A Vörösvágás-Dubniki m. k. opálbányák földtani viszonyai (Math. és Természettud. Közlemények XV. k. ); Márki Sándor, A Dubniki opálbánya (Turisták Lapja I. évf. 1889); Krenner J., Európa legbecsesebb drágaköve (Természettud. Közl. 1874); Schafarzik Ferenc, A magyar nemesopálról (Természettud. Közl., Budapest 1913).
(Forrás: Révai lexikon [Keresô.hu az online lexikon])
 
   Vörösvágás Vörösvágás, (szlovákul Červenica): község Szlovákiában, az Eperjesi kerület Eperjesi járásában. 2001-ben 706 lakosából 484 szlovák és 220 cigány volt.
Eperjestől 25 km-re délkeletre fekszik.
1910-ben 576, többségben szlovák lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. 1920 előtt Sáros vármegye Lemesi járásához tartozott.
(Forrás: Wikipédia)

Az egyedülálló opállelőhelyek a Szalánci-hegység északi részén fekvő Vörösvágás mellett (a Dubník-magaslaton) találhatók. Az ásványtelep nemzetközi összehasonlításban is kivételes természeti jelenség. Sehol a világon ugyanis nem folyt olyan nagy méretekben, s olyan régóta iparszerű opálkitermelés. A drága opál bányászatára vonatkozó első írásos említés ugyanis 1597. május 14-i keltezésű. Az opálbánya fénykorát 1845 és 1880 között élte, amikor az üzem bérlője a Goldschmiedt család volt. A bányaművek nagy része ma is fennmaradt, s a régi aknákban tett túra az ide látogatók kedvenc időtöltéséhez tartozik.
(Forrás: www.slovakiatourism.sk)
 

Opálköszörűsök. Vörösvágás (Sáros vm.) – Divald Kornél felv. 1904. Néprajzi Múzeum, Budapest F 7009