Bükk-hegység






  Bükk-hegység

A Magyar Középhegység Duna-balparti részének, a régibb felosztás szerint a Kárpátok Mátra-láncolatának legkeletibb tagja Borsod és Heves vmegyében terül el, É-on és K-en a Sajó, Ny-on az Eger völgye, D-en a nagy Magyar Alföld határolja. A B. e szerint 3 oldal felől élesen határolt (az Alföldből közvetetlenül emelkedő) hegytömeg, mely csakis Ny-on, az Eger és Arló völgye közti 429 m. magas nyereggel (Mesgyehegy Nádasd és Balaton közt) csatlakozik közvetlenül a Ny. felé elterülő dombvidékhez (Medves). A hegységet leginkább a központját tevő nagy (K-Ny-i irányban 12 km. hosszu, É-D. felé 4-6 km. széles) 780-940 m.-nyi magasságu, kerekded töbörökkel, ravaszlyukakkal, nyelőkkel és barlangokkal telehintett s e tekintetben a tornai fensíkhoz hasonló, de még tulnyomóan erdős nagy fensik (Kőhát) jellemzi, melynek párkányán a legmagasabb csucsok aránylag már csak kevéssel dudorodnak ki; ilyen az É-i oldalon az egész hegységet uraló Bálvány (957 m.) és az Örvesvölgyfő (918 m.), a Ny-i párkányon a Kakucsóhegy (935 m.), Ispánhegy (955 m.) és Kopaszhegy (918 m.) D-en a meredek sziklás párkánnyal aláeső Simakő (848 m.) Tarkő (932 m.) és Háromkő (889 m.). A sajátszerü fensik, melynek tövében É-on a Garadna, K-en a Szinva, D-en a Tisza számos mellékvize ered, minden irányban kisebb-nagyobb ágakat bocsát, melyek valósággal legyezőszerüleg borítják a Sajó és Eger völgyei közt levő térséget; ezek egyike sem ér el jelentékeny kifejlődést s épp legmagasabbjai (Apátfalva, Szilvás, Visnyó s Dédes körül) aránylag legrövidebbek, mig a Sajó és Arló völgyéig huzódó, szélesebbre terülő ágak az alacsonyabb dombvidék bélyegét viselik magukon. A B. magvát kristályos kőzetek és palák alkotják, zöme azonban tömött juramész, mely festői sziklacsoportozataival tünik ki; ehhez kréta- és karbon-korbeli képletek (homokkövek, márgák stb.) járulnak. Nagy kiterjedésü a trachittufa és tömött trachit. A magasabb tetőket alkotó mészkő a tornaival azonos. A B. főtömege a tercierkorban mint sziget állott ki a környező tengerből s azért a harmadkori képletek köpenyszerüleg környezik azt; ezeknek legalsó tagja a nummulit-mész. Az eocént homok- és agyagréteg födi, melyben a tapolcai széntelep van, ehhez neogén, homokkő és trachittufa, D-en széles lösz- és kavicsterület csatlakozik. A B.-et természeti szépségei mellett (legkiválóbb a Hámorvölgy, szép tóval és vizeséssel, továbbá a tárkányi völgy) romjai (Diósgyőr, Szt.-Lélek, Dédes, Apátfalva stb.), ipartelepei (diósgyőri m. k. vasgyár és papirgyár, kőszénbányák, hámori butorgyár, gyertyánvölgyi üveghuta), fürdői (Diósgyőr-Tapolca, Kács-Tapolca), s egyéb nevezetességei (az időszaki Imó-forrás a Tarkő alatt stb.) kedveért ujabban gyakrabban keresik fel turisták, hozzáférhetővé tételén a Magyarországi Kárpátegyesület egri Bükkosztálya és a Miskolci atléta-klub turista-osztálya fáradozik. A hegység belsejében is (kivéve a fensikot) meglehetős lakott; legujabban a hámori nyaralótelep (Lillafüred) létesült. A vasutak többfelől érintik a B.-et, ezért Miskolc, Eger és Nádasd a legjobb kiinduló pontok; magán a hegység zömén azonban országut nem visz át, az apátfalva-tapolcsányi út csak Ny-i előhegyeit szeli át. V. ö. Márki Sándor: A borsodi B.-ben (Magyar Kárpátegylet IX. évk. 1882, 247-273); Montedegoi Albert Ferenc: Heves és Külső-Szolnok megye leirása (Eger 1868).
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)



Kapcsolódó linkek


  • Hubay József írása, Turisták Lapja, XLIII. évfolyam 2. szám, 1931. február, 38. oldal
    Sível az "egri Bükk"-ben.

  • Teasdale Ottó írása, Turisták Lapja, XLV. évfolyam 3. szám, 1933. március, 77. oldal
    Négy nap a Bükkben.

  • Pásztor József írása, Turisták Lapja, XLV. évfolyam 3. szám, 1933. március, 85. oldal
    Szarvaskô vára.

 

  Kiss Sándor írása, Turisták Lapja, XLIV. évfolyam 1. szám, 1932. január, 2. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Téli élet a Bükkben.


     Dermesztô hideget hozott a Gyertyaszentelô. A húszfokos hideg szélben tíz perccel indulás elôtt még másodmagammal álltam a gyülekezôhelyen, azt vélve, hogy rajtunk kivül bizony nem sok "bolond" fog akadni, aki ebben a medvének való idôben nekivág a hegyeknek. És pontosan félnyolckor együtt volt mind a tizennyolc jelentkezô "legény". (Ilyen komor idôben és nagy úton a nôk is legénynek számítanak!) Vonzott bennünket a nagy cél, a Bálvány havas csúcsa, mely csaknem ezer méterre emelei égnek kopasz fejét és amely ilyen kemény télben olyan elérhetetlenül messze esik tôlünk.

     Hibátlan volt a jókedv az autóbuszban. Gyorsan elhagytuk Miskolcot, majd Diósgyôrt, azután a már ezerszer látott, de soha meg nem únható szépségű hámori völgyet, a kis Bedô-fenyvest és a hófoltokkal tarkított Molnár-sziklát. A Puskaporos sziklaszurdokán átrohanva hirtelen elénktárult a mesés fekvésű gyönyörű Palotaszálló, majd a befagyott Taj mellett betértünk a Garadna völgyébe, hogy tovább menjünk Ómassára.

     Újmassa után kiderült, hogy a testes autóbusz nem fér el a tótszekerek keskeny nyomában, a félméternél mélyebb töretlen hóban pedig lehetetlen az elôrehaladás. Már lemondtunk arról, hogy autóval érjük el Ómassát és a Bálvány, mint annyiszor, már újra elérhetetlennek marad.

     De a lemondást gyors elhatározás követte. Sít kötünk és úgy megyünk Ómassáig. Élénk iramban vágtunk neki az útnak, hogy kissé felmelegedjünk, mert a komisz szél ugyan Miskolcon maradt, de a völgyfenék kegyetlenül hidegnek bizonyult. Erôltetett menetünk után hamar Ómassára értünk, ahol Schmidt bátyánk ivójában forró tea mellett rövid pihenôt tartottunk.

     A szentléleki völgy elején, pár visszacsúszás után, hamarosan megálapítottul, hogy a meredek szerpentinen könnyebb sí nélkül felmenni, vállra csaptuk tehát a deszkákat és nekivágtunk a meredeknek. Most már senki sem fázott, amint pedig félórai mászás után elértük a szentléleki rét szélét, valóságos nyári meleg fogadott, a magashegyi napsütés csodája, amely a tizenötfokos hideg dacára májusi melegez teremt a hó fölött, amelynek felszínérôl elnyelés nélkül verôdik vissza.

     Olyan kellemes meleg van, hogy tízperces pihenô után alig akaródzik tovább menni, de indulnunk kell, mert messze van még a Bálvány. Sít kötünk és hosszú, szétszórt vonalban megindul a csapat. A kocsinyom, amely a rét széléig feljött, elmarad és a ragyogó hómezô símaságát sem szakítja meg csak egy keskeny szalag, az egymásután sikló sík nyoma, melyet kétoldalt széles csipkével cifráz fel a botok hókarimája. Vígan haladunk, az idô mesés. Ijedten gondolok rá, hogy milyen kár lett volna, ha a hideg szibiriai szél otthon maraszt. Itt teljes a csend, mert a fensíkot szegélyezô erdôs gerincek felfogják a szelet.

     A napfény kápráztatóan csillog, a hókristályokon kék és zöld szikrácskák villannak föl milliószámra. A fényözön valóságosan szembántó, mégsem teszem fel a hószemüveget, mert sárgás-zöld színe elmossa a csodálatos árnyalatokat a havon s megszünteti a ragyogó hómezô, a barna erdô és a fekete-zöld fenyôk gyönyörű kontrasztját. Néha könnyű fehér fátylak kerülnek a nap elé s egyszer egy ilyen fátyolon új csoda jelenik meg: a téli szivárvány ritkán látható tüneménye. A széles, tarka ívben a színek teljesen ki vannak fejlôdve s intenzitásuk majdnem olyan, mint nyáron.

     Utunk a Látókövek alatti Szalajka vadászházhoz és a mellette elterülô gyönyörű fenyôcsoportokkal tarkított tisztásra vezetett. Innen lassú emelkedéssel a Látókövek alatti fiatal nyárfához, majd fenyôerdôn keresztül a Csikorgó oldalára értünk. Ezen az északi fekvésű terepen mesés porhó volt s a járatlan úton síeink nyomában valóságos hófelhô porzott fel. A Csikorgó tisztására érve, a Nyárújhegy oldalán vivô, meredek vadászösvényen, gyönyörű kilátással a dédei várhegyekre, az Ördögoldal kopasz gerincére értünk, ahonnan már nyílt terepen, vígan ereszkedünk célunk, a Bálvány felé.

     Délfelé járt az idô, mikor Bánkutat útba ejtve megérkeztünk Csurgóra. Itt kellemes meglepetés ért, mert az erde´sz másutt ritkán tapasztalt meleg barátsággal beinvitálja a társaságot magához. Hamrosan enyhülô aggodalmunkat azzal nyugtatja meg, hogy örül, ha embereket lát. Ilyen nagy télben Gsurgó a világ végén van, hónapszámra sem vetôdik ide ember. (A bánkúti menedékház még csak terv volt a leírás idején. ma már a Bükk kellôs közepén, a legjobb magyar síterepek közelében áll menedékháznk a síelôk kiváló túragócpontjaként. Szerk.) Az erdészék egyetlen társasága az a két gyönyörű vörös-fehér cica, melyek egy-kettôre kedvenceivé váltak társaságunknak és hol egyikünk, hol másikunk ölében nyujtogatták fehérkesztyűs lábacskáikat. ég a vadak is itt hagytak - mondja az erdész - , lehúzódtak a völgyekbe. Csurgó környékén most egyetlen szarvas sincsen.

     A jó melegben és nagy kényelemben a kitűen sikerült ebéd hosszúra nyúlik. Egy óra is elmúlt már, mikor indulásra készen állott a csapat. Pedig hátra volt még a Bálvány megmászása, azután a kirándulás fénypontja, a Nagymezô s a Kismezô páratlan tebrei, valamint a lustavölgy lesiklás, amely a nagy porhóban mennyei élvezetnek igérkezett. megindultunk tehát. A vadászház mögött síeinket felcsatoltuk és lassú menetben kapaszkodtunk fel a Bálvány félméteres hóval borított csúcsára (956 m). A háromszögelési pont kilátójába felmászva, csodás látvány tárult elénk. Az idô gyönyörű volt, a kilátás annál fenségesebb. Az Eger-putnoki vasút völgye, távolabb a Bánvölgye a nagyszerű napsütésben valóságos vakító fehér szônyegként terült el elôttünk. Északra a Gömörszepesi érchegység mögött az Alacsony- és Magas-Tátra halvány hófödte körvonala, nyugatra a Mátra hóborított bércei, a Kékes, a Galya, az Ágasvár, majd távolabb a Karancs hármas csúcsa. Délre a Bükk fensíkjának óriási hómezôi, keletre a Borovnyák, távolabb pedig a Nyárújhegy és az Örvénykô látszanak.

     Nemsokáig élvezhettük a gyönyörű panorámát, mert a metszô hideg és az erôs északi szél mozgásra kényszerítette a társaságot. A Bálványról a lesiklás Csurgóra igazi élmény. Bukás nélkül kevesen ússzák meg. Baj azonban nem történt és a vadászéktól elököszönve vígan kacsáztunk a Nagymezô felé. A sínyomok végtelen vonala jelezte a 18 legény túráját, mely eddig is hôstett volt, pedig a veszélyesebb út még elôttünk van.

     Aki még nem látta a Nagy- és Kismezôt, ne képzeljen el valami lapos síkságot: a mezô jellegét csak az adja meg, hogy ritkán fás, de egy jókora udvarnagyságú sík terület mégsincs rajta. Egymásután következnek itt a Bükkhát jellegzetes tebrei, ezek a tölcsér- vagy teknôformájú 50-100 méter, vagy még nagyobb átmérôjű mélyedések. Olyan az egész Nagy- és Kismezô, mint egy tenger megfagyott hullámai. És ezek a tebrek nagyszerű síterületek. Mindenféle lejtôt találhatunk oldalaikon, a legszelídebbtôl a legvakmerôbb 60-70 fokos meredekig. Ki is lehet ôket kerülni, oldalazni, de az "öreg" legények legmeredekebb lejtôket keresik és a deszkák sisteregve zúdulnak a mélybe. Néha nem is siklás ez már, hanem zuhanás. Mint az eldobott kô esik le az elôrehajló kékruhás alak, a meredek fehér hófalon. Fékezésrôl, lendületrôl szó sem lehet. Nincs is szükség rájuk, mert a sí felszaladt a szemközti oldalra és magától megáll. Onnan azután visszafelé kezdôdik a "hinta". Az öregek példáját követik a fiatalok is és persze van bukás bôven. Egyik-másik egészen eltűnik a nagy hóban. Semmi baj. Nevetve rázza le magáról a havat és melegen ajánlja mindenkinek a nagyszerű frissítô fürdôt.

     Az utolsó teber fenyôfái között karcsú, barna erdôszél sötétlik. A fák között egy keskeny, még sötétebb nyílás. A keskeny út kétoldalán levô bokrok és fenyôk gallyait a nagy, súlyos hópárnák csillogó alagúttá hajlítják össze. Ebben az alagútban kezdôdik a lesiklás a Lustavölgy felé. Mélyen lehajolva indítjuk el léceinket, hogy a lecsüngô ágak belénk ne akadjanak. Fejünk szinte a térdünket éri és a hótól lehajlott fenyôágak mégis a hátizsákot cirógatják. Egyre sebesebben vágtat a sí a félhomályos alagútban, de egyszerre ragyogó világosság fogad, a deszkák lassúdnak, a Lustavölgy bejáratánál állunk.

     Rövidke pihenôt tartunk. Rendbeszedjük a sífelszerelést és a lelkeket, mert az ország legjobb lesiklása kissé nyugtalanítóan kezdôdik.

     A különben bámulatos, egyenletes esésű Lustavölgy eleje kissé meredek, nem olyan vakmerô lejtô ugyan mint a tebrek némely oldala, de viszont sokkal hosszabb és néhány - bár nem éles - kanyarulata van. A sík a megindulás után nemsokára vágtatni kezdenek, a keskeny út nem enged semmiféle mozdulatot, a sebesség folyton nô. Hiába adtuk ki odafent a tájékoztatást azoknak, akik még nem jöttek le a Lustavölgyön, hogy a meredek rész után lapos kifutó következik. A legtöbbnek idegei nem bírták az erdei úton való hosszú, egyre gyorsuló vágtatást, fékezni próbáltak és elestek. Néhánynak azonban sikerült a Lustavölgy premierjét elesés nélkül megúszni.

     Az elsô meredek rész után a csekély esésű középsô rész következik. Ez az igazi "lusta" völgy. A deszkák alig csúsznak, újságot lehetne siklás közben olvasni. Sok helyen bottal kell segíteni a sínek, olyan kevés esélye van a lejtônek, míg egyszer azután gyorsulni kezd a siklás, következik a legjobb rész, az alsó szakasz. Egy-két merészebb kanyarulatot kivéve, mely kissé próbára teszi az idegeket és a sítudományt, egyenletes, gyors, de nem nyugtalanító sebes siklás egyfolytában egészen a Szinvavölgyig.

     A lécek sisteregve nyelik a távolságot és amely útszakaszon felfelé egy órái kell gyalogolni, most pár perc alatt repülünk át. Már feltűnik a völgy felett a Lillafüred-répáshutai autóút viaduktja és a Szinvavölgyében vagyunk. A viaduktnál az autóútra térünk át. Ezen már nem olyan kellemes a siklás, mint a Lustavölgy porhaván, a lejtése is gyenge, de azért siklani lehet csaknem a régi szállódáig, ahol már vár autóbuszunk és mi vidáman, egy ragyogóan szép nap emlékével szállunk fel, hogy meginduljunk Miskolc felé ...

     ... És most, a ragyogó színek és napsugaras vidámság után egy méla akkord. Ezt a karcolatot 1929 februáriusában írtam és azóta az idô kereke nagyot fordult - visszafelé. Azóta a Kismezô és a Lustavölgy tilos terület, az Isten tudja miért, hiszen erre a távolesô és nehéz tájékozódású részre csak nagyon ritkán, nagyon kevesen és csak az igazi turisták vetôdnek el. Legkülönösebb a dologban az, hogy a Bükknek ez a része állami tulajdon, az állam pedig a huszadik század ideológiájától megfertôzött agyvelônk gondolkozása szerint mi volnánk mindnyájan. És a természet örökszépségének szerelmeseit mégis elzárják attól, hogy a fenyôtisztásokat néha felkeressék, partikuláris érdekek miatt. Az ember a szemét dörzsöli, mint egy fordított Rip van Winkle erre az anakronizmusra. Régi, visszajöhetetlenül elmúltnak hitt idôk dohos leheletét érzi s eszébe jut a gôgös mondás: "Az állam én vagyok!"

     Minden jó lélek dicséri az Urat ...



Megjegyzések


   Bánkút

A Nagyvisnyóhoz tartozó Bánkút természeti környezetének köszönhetően kedvelt kirándulóhely. A Bükk hegység központjában helyezkedik el Magyarország egyik legmagasabb pontjánál, a 956 méter magas Bálvány csúcsnál. Környéke Bükki Nemzeti Park része, védett terület.

Bánkút a téli hónapokban a magyar téli tömegsport fellegvára. Nyolc lesiklópálya, nyolc sífelvonó működik itt, a szánkózóknak pedig elkülönített szánkópályát alakítottak ki. A sífutóknak három kijelölt sífutópálya áll rendelkezésére.
(Forrás: www.vendegvaro.hu)
 
   Lillafüred

A Miskolchoz tartozó hegyvidéki üdülőközpont és környezete a városkörnyék egyik legkedveltebb kirándulóhelye.

A Szinva-patak völgyében fekvő Lillafüred üdülőtelep 1892-ben jött létre, az akkori földművelésügyi miniszter, gróf Bethlen András kezdeményezésére. Nevét a miniszter feleségéről, báró Vay Lilláról kapta.

A Garadna-patak felduzzasztásával keletkezett Hámori-tó felett épült Magyarország egyik legszebb üdülője, a Palotaszálló. 1927-1930 között építették, Mátyás korabeli vadászkastélyt utánzó stílusban.

A szálló alatt látható a Szinva-patak vízesése, és Lillafüreden két neves barlag, a gyógyhatású levegőjéről és cseppköveiről egyaránt ismert István-, és a különleges mésztufa-formákat felvonultató Anna-barlang is látható.

Lillafüred egyik fontos megállója a Miskolc-Garadna között közlekedő erdei kisvasútnak.
(Forrás: www.vendegvaro.hu)

Felső-Hámor és Lillafüred látképe a Szeleta-tetőről

 
   Ómassa

Ómassa kistelepülés a Bükk hegységben, a Garadna-völgy nyugati szegletében helyezkedik el, egy napfénytől elzárt katlanban. Közigazgatásilag Miskolchoz tartozik.

A település Fazola Henriknek és a Garadna pataknak köszönheti létrejöttét. Fazola 1771-ben az előző évben talált vasérc feldolgozására építtetett vaskohót itt, ahol fel tudta használni a vízenergiát. A települést először német munkások lakták.

Az olvasztó 1814-ig működött, ekkor áttelepítették Újmassára. A településre ekkor szlovák favágók és üvegfúvók költöztek. A massát lebontották, köveiből épült a település általános iskolája, melynek falán emléktábla őrzi a lebontott massa emlékét. Az Újmassán épült őskohó ma is áll, ipartörténeti műemlék, mellette múzeum.

Maga a település népi lakóházakkal büszkélkedhet. Kis kápolnája 1983 és 1986 között épült.
Ómassa turistautak kedvelt kiindulóhelye szép természeti környezetének köszönhetően. Nincs messze tőle az újmassai őskohó, valamint a szentléleki pálos kolostorrom. A turisták Ómassán egy kulcsosházban szállhatnak meg.
(Forrás: Wikipédia)

Ómassai őskohó

 
   Szepes-Gömöri-
érchegység (Volovské vrchy)


A Szepes-Gömöri-érchegység Kelet-Szlovákia mintegy 70 km hosszú és 30 km széles kiemelkedése. Északról a Káposztafalvi-mészkőhegység - Szlovák Paradicsom (Slovenský raj), a Hernád-medence (Hornádska kotlina), keletről a Kassai-medence (Košická kotlina), délről a Gömöri-mészfennsík (Slovenský kras), nyugatról a Murányi-fennsík (Muránska planina) határolja. Területe 1320 km2.
Felületét főleg dombok alkotják, magasságuk 300-600 m-rel a tengerszint felett mozog. A hegység legmagasabb pontja az Aranyasztal (Zlatý stôl), 1322 m magas. További csúcsok: Volovec 1284 m, Pipitka (Pipítka 1225 m), Kojsói-havas (Kojšovská hoľa, 1246 m). A hegységet nagyrészt erdő borítja, főleg luc- és jegenyefenyő. Bükkös és tölgyes inkább a hegység déli oldalán található.
A Szepes-Gömöri-érchegységben a középkorban aranyat, ezüstöt, rezet, higanyt és vasércet bányásztak. A legjelentősebb bányák Gölnic-völgy (dolina Hnilca), Szomolnok- (Smolník) és Szlovinka-patak (Slovinský potok) völgyében voltak, ahol több város jellegű település is keletkezett (Gölnicbánya (Gelnica), Ötösbánya (Rudňany), Merény (Nálepkovo - régebben Vondrišel), Szomolnok (Smolník).
(Forrás: slovenskyraj.sk)
 

 

  Szilágyi László írása, Turisták Lapja, XLIV. évfolyam 5. szám, 1932. május, 134. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


A középhegyek dicsérete.


     A középhegyek felett mintha az Isten áldása lebegne; fenségesek, de sohasem lesujtók, kemények, de nem kegyetlenek, elfárasztják a feléjük törekvô vándort, de soahasem alatomosak s nem rejtenek idegen csapdákat. A középhegyek nem zúdítanak reád szikla- vagy hógörgetegeket, nem nyitnak jégrianásokat lábaid elôtt és nem fárasztanak halálra, hogy azután egyetlen hibás lépésed következtében örökre elnyeljen a sötét mélység. A középhegyekbe nyugodtan elmehetsz egyedül is, sorsod mindig visszavezérel embertársaid közé. A középhegyekben nem érzed azt, hogy féreg vagy, emberparánya, kiszolgáltatva a bôgös hegyóriások kénye-kedvének. A középhegységben ember vagy, sôt több: jóbarát, mert a középhegységnek lágy szíve van és mélyen érzô, meleg lelke!

     És talán ez az oka, hogy már a vonatról kalaplengetve köszöntöttem az Avas végsô nyúlványát, hiszen az Avas már a Bükköt jelenti minden szépségével és pompájával. Az Avas a kapu, melyre a reménység íródott fel a természet ékes betűivel, de csak az értheti meg, aki el tudja olvasni.

     Türelmetlenül vágtattam keresztül Miskolcon, mert estére Alsó-Hámorban akartam lenni. A Bükk szelleme hívott. Annyira siettem, hogy a diósgyôri vasgyártól gyalog indultam útnak, mert a villamos késlekedett. Nehéz szögeseim mintha szárnyat kaptak volna, úgy faltam a kilométereket és még a sötétség beállta elôtt a kitűzött célnál voltam. Utitársaim - két hölgy - már vártak, akikkel holnap az Örvénykôt fogom megvívni. Ők ketten már hosszabb ideje tartózkodtak Alsó-Hámorban. Gondoskodtak részemre szállásról és szíves fogadtatásról.

     Bármilyen szépen világított is a Hold, mégis búcsút mondottunk egymásnak és mindenki lefeküdt, hogy másnap kellô idôpontban foghassunk hozzá a feladat megoldásához. Egész éjjel nagy keverésekrôl és vonatlekésésekrôl álmodtam. Reggelre valami gyanus zuhogásra ébredtem; szörnyŐ ijedtség vett rajtam erôr, azt hittem, hogy esik az esô. Késôbb kiderült, hogy csak a Szinva-patak tréfált meg a susogásával.

     Ám hiába feküdtünk le korán és hiába keltünk fel korán, mert mindezek dacára kilenc óra volt, mire útnak indultunk.

     Már az elsô forduló gyönyörű látvánnyal kedveskedett. Kinyílt elôttünk az alsóhámori völgy, torkolatában a hatalmas Palota-szállóval. A Dolkáról kíváncsian kandikált le a völgybe - mintha csak lesne valakire - a Zsófia-torony.

     Elhagytuk az autóutat, mely most balra kanyarodva Lillafüred felé vonul és a hámori tó déli oldalán haladva követtük az iparvasút vágányát. A tó halott-mozdulatlanul feküdt partjai között, mintha valami sötét titkot ôrizne hideg hullámaiban.

     A Garadna-völgy fenséges vonalát az iparvágány híven követte. Nekem, mint vezetônek, nem is volt más dolgom, mint nyugodtan ballagni a talpfák mellett, aminek az lett a következménye, hogy átballagtam a szentléleki romok felé vezetô elágazás mellett. Szerencsére idejében észrevettem a ballépést és mindössze félórai keveréssel öregbítettem vezetôi hírnevemet. Még jó, hogy "csapatom" nem vette a dolgot tragikusan, hanem nyugodtan ballagott utánam.

     Mikor végre az egyedül helyes utat ismét megtaláltuk, pihenôt tartottunk s megettük kenyerünk javát. Eddigi utunkba egyetlen emberrel sem találkoztunk, még erdôôrrel sem. Féltizenkettô lehetett, mikor tovább indultunk a szentléleki romok felé. Az út kezdetén tabla állott, hihetetlenül csodás felírással. Ilyen táblával hazánkban eleddig még sohasem találkoztam. E táblán a következô felírás állott: "Ez az út csak turistáknak szabad.". Megdörzsöltem szemeimet, azt hittem, hogy álom. Edig, ha táblákkal találkoztam, azok bôvített vagy szűkített mondatban, de mindegyik ugyanazt tartalmazta: "Turisták, tilos út!" Valahol a Börzsönyben olyan tábla is elémtoppant, amelyrôl egy halálfej fenyegetett rám. Vigyázz! Mert ezen a szelíd ösvényen is rád leselkedik a halál.

     Felemelô érzéssel vágtunk neki e számunkra szabad útvonalnak. A felemelô érzésre nagy szükség volt, mert az út erôsen emelkedett. Jobbra hagytuk a Birka-rétet és már az Örvénykô oldalában voltunk. Egy órai kapaszkodás után fenn pihentünk a csúcson. Déli egy óra volt.

     A tájon sajnos fátyol ült és a Tátrát nem láthattuk, de a környezet pompás látványt nyujtott. Közvetlenül elôttünk a Buzgókô, az Odvaskô és egy egész sereg kisebb-nagyobb csúcs, egész a látóhatár széléig. A Nap forrón sütött és mi a jól végzett munka tudatában lustán heverésztünk fényében.

     Annyira szép és kényelmes volt ez a hely, hogy bizony tovább lustálkodtunk, mint szabad lett volna, aminek késôbb kellemetlenek voltak a következményei. Többszöri noszogatásom dacára csak négy órakor indultunk vissza Alsó-Hámor felé a Háromkút mellett vezetô úton. Közvetlenül a csúcs alatt gyönyörű szálerdôbe jutottunk. A vidéken ünnepélyes csend ült; olyan volt ez az erdô, mint a szent Grál erdeje. Az az erdô, melyben Parsifal kereste az utat a Kehely felé, melyet a fehér-galambos lovagok ôriznek. Vártam, hogy felcsendülnek az ünnepélyes wagneri melódiák, de csak a lombok halk suttogása ért el fülemhez. Ám az idô távozásra intett. Szeptember volt, ilyenkor pedig az erdôben már hatkor alkonyodik s nálunk nincsen lámpa.

     Erôteljes menetben igyekeztünk hazafelé. Utitársnôim már fáradtak voltak, de nem engedélyezhettem pihenôt. Ez a sok lustálkodás böjtje volt. A Kovácskô elhagyása után már lassan sötétedni kezdett. Kissé kényelmetlenül éreztem magamat, a Hold csak késôbb kel és az erdô már hat után sötét. Mikor a Dolka oldalára értünk, félhomály terjengett a fák között, úgy hogy a jelzéseket csak egészen közelrôl tudtam kivenni. Két lehetôség állott elôttem: vagy tovább megyek az úton és a papírgyár mellett kerülök ki az országútra, ez biztos út, de egy órai kerülô és mi már elég fáradtak voltunk, a másik mód, megkeresni a leágazást Hámor felé, amely összesen negyedórai utat jelent. De hogyan találjam meg az elágazást lámpa nélkül? Ösztönömre bítam magamat s az elsô útkeresztezôdésnél délre fordultam.

     A középhegység ezúttal sem döntött bajba: a helyes útra találtam. Tíz perc mulva a homályos országúton módfelett elcsodálkozott egy jó hámori gazda, mert három furcsán öltözött embert látott, akik körtáncot lejtettek az úton.

     Pedig nem történt egyéb, minthogy szerencsés megérkezésünk örömére táncra perdültünk.

     A középhegyek felett mintha Isten áldása lebegne. Fenségesek, de sohasem lesujtók. Barátságos szeretettel fogadnak és tôrbe sohasem csalnak. A középhegyek a föld jókedvű teremtményei, nem ölnek, de éltetnek. A középhegység olyan, mint egy jóságos, elnézô anya, aki tárt karokkal fogadja a hat napig tévelygô, de hetedik napon mindig vissza-visszatérô tékozló emberfiait.



Megjegyzések


   Avas

Az Avas egy vulkáni eredetű, 234 méter magas domb Miskolc közepén; egyben a városrész neve is. A tetején TV-torony áll, ami a város korábbi jelképe, kilátóként, eszpresszóként is üzemel.

A domb neve régi magyar szó, tiltottat jelent. Arra utal, hogy egy időben tilos volt itt legeltetni a jószágot, mert a borospincék beomlással fenyegettek.

A 20. század elején a paleeolit korú Szeleta-kultúrához tartozó kőeszközöket találtak a „tűzköves” dűlőben. (Magát a kultúrát a Lillafüred közelében lévő Szeleta-barlangról nevezték el.)

Az Avas északi részén nagyszámú, homokkőbe fúrt borospince található, mivel a dombon évszázadokig szőlőtermesztés folyt. A miskolciak körében státusszimbólumnak számított egy pinceház birtoklása, a szépen díszített házacskák a szűk, kanyargós utcákon ódon hangulatot árasztanak.

Szintén az északi részen, a belvárosi Erzsébet tér közelében áll az avasi gótikus református templom, a belváros legrégebbi épülete. E templom 16. századi harangtornya Miskolc új jelképe, mely harangjátékot is játszik minden negyedórában.

A TV torony 72 méter magas, 1963-ban épült Hofer Miklós tervei alapján. (Az előző torony fából készült, de az 1956-os forradalomkor elpusztult. Szeghalmi Bálint tervezte, akárcsak a Deszkatemplomot.)
(Forrás: Wikipédia)
 

Az avasi kilátó

 
   Bükkszentlélek

710 m tengerszint feletti magasságban páratlan természeti környezetű üdülőtelep.
Pálos templom- és monostorrom Magyarország kiemelt műemlékei közé tartozik.

A
pálos rend az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend. Az esztergomi kanonokból lett remete, Özséb alapította a tatárjárás után. Szellemi atyjuknak Remete Szent Pált tekintették. Kolostoraik száma a XIV. század elején meghaladta a félszázat. Közösségeik virágzásának a török pusztítás vetett véget, 8 kolostoruk maradt meg. II. József 1786-ban feloszlatta a szerzetesrendet.

A szentléleki monostort Ákos nembeli Ernye bán fia István alapította 1260 körül. Egy 1346-ból származó híradás szerint akkoriban Poha Benedek pálos szerzetes vezette az építést, amely a korábbi szerényebb megoldásokkal szemben már a diósgyőri királyi műhely építkezéseivel tartott kapcsolatot. Pusztulását a Mohács utáni zavaros belpolitikai viszonyok, pártküzdelmek okozták, amelyek lehetővé tették a kolostorok, rendházak feldúlását. A romos épületeket a szerzetesek 1540 körül hagyták el végleg. Az 1739-ben Diósgyőrbe visszatelepülő pálos szerzetesek már nem tudják újjáépíteni a rommá vált monostort. 1786. március 20-án feloszlatott rend újraalakulása után sem települt már vissza, se Diósgyőrbe, se Szentlélekre.
(Forrás: Miskolc - A nyitott kapuk városa)
 

Bükkszentlélek - kolostorrom, 1340 körül
Dobos Lajos-Kriszt György: Középkori templomaink.
MTI, Budapest, 1990, 122. kép.
Fotó: Dobos Lajos

 
   Szinva

A Szinva patak Észak-Magyarországon található, a Bükk hegységben ered és a Sajó folyóba torkollik. Kb. 30 kilométer hosszú, ebből 20 kilométer Miskolcon található, nyugat-keleti irányban a város teljes hosszán átfolyik. Emiatt több mint hetven híd található rajta, illetve a belvárosban több száz méteren teljesen lefedték.

A Szinva forrásai Lillafüred végében, a Hollóstető felé vezető úton találhatók, sokan járnak ide forrásvízért, ám sok forrás vizét a Vízmű elvezette.

Miskolc-Lillafüreden a Szinva patakon található Magyarország legmagasabb vízesése (20 méter magas.) A Szinva és Garadna patakok vizének felduzzasztásából jött létre a Hámori-tó. Mivel a Szinva bővizű forrásait bekapcsolták Miskolc város ivóvízellátó rendszerébe, a patak felső szakasza csapadékszegény időszakokban kiszárad, ilyenkor a tóból szivattyúzzák a vízeséshez a vizet. A vízesés után kb. 100 méterrel a Garadna egyesül a Szinvával.

A rendszerváltás előtti évtizedekben, mikor Miskolc ipari központ volt, a patak vize elsősorban a Diósgyőri Papírgyár miatt rendkívüli mértékben szennyezett volt. Mára jelentősen tisztább lett, horgászni is lehet benne.
(Forrás: Wikipédia)
 


Levél a Webmesternek
© MKE 2006