Bükk-hegység


 

  Hubay József írása, Turisták Lapja, XLIII. évfolyam 2. szám, 1931. február, 38. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Sível az "egri Bükk"-ben.


     Metszô északi széllel kevert tizennégyfokos hidegben, vállainkonn síléceinkkel, hárman vágtunk neki a Nagy Eged hópalásttal takart meredek oldalának, hogy az "egri Bükk" mély álomba sznederült erdô- és hegyrengetegén keresztül tervezett sítúrán élvezzük a tél örömeit.

     Februárius elsô napján az ebédutáni órákban indultunk útnak, aránylag könnyű szívvel - de annál nehezebb hátizsákkal. Az országút röggé fagyott sártengerét elhagyva, megelégedéssel tapostuk az átlag negyvencentiméteres havat, mely lépéseinktôl sebezve, dühös csikorgással tiltakozott a lábbal való tiprás ellen. Egymást felváltva s egymás mögött haladva tapostunk nyomot, miközben a csipkebokrok csupasz ágain, a dermedt bogyók mellett ülô cinkék rövid füttyeikkel pletykáztak. A szömörcebokrok nemrég még piros színben pompázó levelei feketére fagyva, versenyt sírtak-süvöltöttek a sudár tölgy- és bükkfák gallyaival a hideg széltôl, mely elôl hamuszín bundájú nyulak ásták a mély hóba magukat, csupán két fülük kiálló hegyével árulták el jelenlétüket. Nagy Eged 537 m csúcsára érve, hangtalan áhítattal élveztük a Mátra mögé bukó nap vérpiros sugarával elöntött, alkonybaboruló remek tájképét. Sítalpainkat felcsatolva, rövid lesiklás után a nyeregbôl lépcsôzéssel a második csúcsra (554 m) emelkedtünk, honann enyhe lejtôn siklottunk alá. Hosszabb emelkedésen ismét felkapaszkodva, a Bikkbérc tölgyerdôvel szegélyezett gerincútja nyujtott hosszantartó élvezetes lesiklást, végül egy utolsó erôs kapaszkodóval a Gallasy-bükkös sziklás hátára s az élesen kanyarodó szekérúton gyors iramban a várkúti rétre érkeztünk.

     A hirtelen leszállt alkonyatban a szél is megállt. A tájon néma csend ült, melyet a forrás vízének egyhangú csobogása, a hidegszívta fatörzsek puskalövéshez hasonló pattogása és ritkán egy-egy tompán hangzó távoli kutyavakkantás tört meg.

     Léceinket lecsatolva, jólesô megelégedettséggel tértünk az "Isaák Gyula-menedékházba", melyben a már korábban érkezett turatársaink a kandalló barátságos melegével és forró teával fogadtak bennünket.

     A citromos teába még "egri bikavér" is került, majd vacsora után vidám események felelevenítésével csaptuk agyon az unalmasnak cseppet sem mondható téli estét, míg a háziszabályaok egyik paragrafusában megjelölt idôpont: a tíz óra csendes lefekvésre és a menedékházi víg életnek áloban való folytatására nem kényszerített.

     Még a hajnal alig derengett, midôn torkot-szemet maró kellemetlen érzésre ébredtünk. Az este jól megrakott kandalló vígan öntötte a füstöt szobánkba, melynek összes ablakait-ajtóját kinyitva, igyekeztünk jobb levegôhöz jutni. Dühösen kutattuk virradatig a füstömlés okát. Éjjeli nagy havazásra, hófúvásra gondoltunk. Ám az éjjeli havazás mindössze 5 cm friss havat eredményezett. Már végleg lemondtunk róla, midôn induláskor a rétrôl véeltlenül megláttuk a füstömlés igazi okát: egy hatalmas uhut, mely a menedékház kéményén ült egykedvűen, arccal a nap felé fordulva. Borzas tollai közül vékony vonalakban, gyéren szivárgott elô a kémény füstje. Füles barátunk éjjeli rablóútja után nyilván meggémberedett tagjait óhajtotta meelngetni, miközben zavartalan helyzetében álomba merült. Néhány jólirányzott hógolyó-lövéssel búcsúztunk bölcs vendégünktôl, ki méltatlankodó huhogással és kettôzött szárnycsapással balra, mi pedig sítalpainkon kettôslépéssel jobbra repültünk.

     A kövesdi kilátónál érdekes kép tárult elénk: az Alföld és az alattunk húzódó völgyek fölött elterülô ködtenger a nap fényében milliárdnyi gyémántszemcsékbôl képzôdött egyetlen hatalmas hó- és jégmezô gyanánt tündöklött, míg a ködbôl kiálló havas hegycsúcsok vakító fehér fényt vertek szemeinkbe. Kitűnô hasznát vettük a sötét sí-szemüvegeknek s talán ennek köszönhetjük, hogy a Várhegy meredek erdei szekérútján az utunkat keresztezô nyolc darabból álló szarvascsordába nem ütköztünk. Vasbánya-
hegytôl kezdve jelentéktelenül emelkedô és rövidebb-hosszabb enyhén lejtô úton, pompás porhóban gyorsan haladtunk az Ibolyás-Eregetô-Mákos-orom-Táskás (554 m)- Kissom-Keskenybükk (583 m) gerincén vezetô Törökök útján, melyrôl bôven volt alkalmunk a Bélkô-Peskô-Tarkô-Háromkô vonulat hóval körített sziklás csúcsait megcsodálni. Utunk mentén a mindkét oldalon elterülô erdô szélében nagyterjedelmű barna foltok tarkították a tiszta fehér hófelületet. Vaddisznók jártak erre s az éj leple alatt felszántották a havat, hogy a feltúrt avarból eleséghez juthassanak.

     A Nagy-Kôhát alatt elhagyott mészégetô kemencék gödrei mellett erôsen emelkedô utunkon fárasztó lépcsôzéssel jutottunk Kôkapuig s innen lassú tempóban haladtunk felfelé a Bányahegy hosszú teknôjében. Pallavicini ôrgróf vadaskertjét elérve, rövid pihenés után újult erôvel siklottunk a drótkerítés mentén, a Nagymezôn átvezetô hepe-hupás, tebrekkel környezett úton. Gyenge északi szellôvel szemben födetlen fôvel, szvetter nélkül haladva élveztük a téli nap sugarainak jótékony hatását, mely egyébként a hó tartósságán mitsem változtatott. A Nagymezô közepén széttekintve, pompás képet nyujtott a fennsík erdôs pereme, melynek hatalmas törzsű szálfáit falevelek helyett a napfényben csillogó vastag zuzmara csüngô ezüstfürtjei ékesítettek.

     Dél ideje még el sem érkezett, midôn a csurgói forrásnál ebédszünetet tartva, jogait követelô gyomrunkat igyekeztünk kielégíteni. (Ma már a Csurgó feletti domboldalon Egyesületünk jól felszerelt "Bánkúti-menedékháza" várja a Bükk ezen vidékét járó turistáinkat. Szerk.) Bôséges elemózsiánk lévén, szíves örömmel hívtunk meg vendégül egy arra tartó hutai öreg palóc favágót, ki jóízű falatozás után hatalmas kortyokkal oltotta szomját a forrás vízébôl. Majd élénk eszmecserét folytatott velünk s mintegy hálából, elmondta élete történetét. Regéket mesélt a Bükk fenevadjaival vívott fantasztikus hôsi kalandjairól, végül a barlangi medvérôl, mely - lévén Gyertyaszentelô ünnepe - épp a mai napon jön elô vízet inni s mivel a verôfényes napon a vízben meglátja magát, bizonyára vissza is tér barlangjába és így még hosszú télre számíthatunk. A medvékkel való találkozás elkerülése céljából óva intett bennünket attól, hogy e napon vízet igyunk a forrásból és helyette a kulacsban levô "pálinka" elfogyasztását ajánlotta. Elértettük a célzást s bár rosszul szimatolta meg kulacsunk tartalmát, szívesen nyujtottuk át maradék egri borainkat. A hálálkodó öreg atyafitól elbúcsúzva, sietve felcsatoltunk s bár nem hittünk a jóslásban (hiszen hol volt még akkor a lillafüredi negyven medve!) mégis elôre örültünk a hosszú télnek.

     A Bálvány (957 m) csúcsán egy másik síelô társasággal találkoztunk s mivel a ködtenger a távoli láthatár szélén fekvô Tátra körvonalait is eltakarta szemeink elôl, kéz a kézben, egymás mellett kígyóvonalban állva, bot nélkül siklottunk alá a kb. 40 fokos lejtôn vissza a csurgói forráshoz. Többször megismételtük e grandiózus élvezetet, majd elbúcsúzva bajtársainktól, vígan száguldtunk a hosszant nyúló Hutaréten át Gerenna váráig, honnan ívelésekkel és különbözô lendületekkel vegyes gyorsiramú lesiklással (közben pár bukással) jutottunk le a rendkivül meredek oldalról Tótfalu völgyébe s innen a Szalajkába. Zord képet nyujtott a Szalajka. A híres pisztrángos tavak befagyva, a csodás vízesések kristályoszlopokban, jéggé dermedve tűrték a hideg hatalmaskodását, mely a völgyekbe befészkelte magát. Nem sokáig élvezhettük az örök béke honának: a téli Természetnek misztikus csendjét, mert az erôsen borongó alkony és a mindjobban fokozódó hideg gyors távozásra kényszerített. Szilvásváradon át már a tiszta légben tündöklô csillagok fénye mellett futottunk a vasúti állomás felé a csontkeményre fagyott havon zörgô léceinkkel, melyeket a község szomszédoló polgárai ugyancsak megbámultak. Némelyik öregasszony sikoltva félre is ugrott utunkból, nehogy az "ördöngôsember" lábszánkója elragadja!

     A vonat ablakából kitekintve, a felkelô hold fényében fürdô Bükkök csúcsait szemeinkkel mégegyszer végigsímitottuk s a kedvezô hóviszonyok mellett, az "egri Bükk" legideálisabb síterepén eltöltött másfélnapos túránk mielôbbi megismétlésének reményében intettünk búcsút a hegykoszorúnak: A viszontlátásra!
 


Megjegyzések


   Hubay
   József


(? -- ?). Cégvezető. A TTE Egri osztály társelnöke (1922-23-). MTE Egri Bükk osztály jegyzője (1922-25), titkára (1925-34-), háznagya és menedékház gondnoka (1928), kirándulási, barlangkutató és sí bizottság tagja (1922-), elnöke (1928-29-), a központ választmányi tagja (1922). Az MTSZ jubiláris emlékplakett tulajdonosa (1933).
(Forrás: A magyar hegymászás és turizmus arcképcsarnoka)
 
 
   Isaák Gyula (kisdobronyi)

(1842. -- 1892. november 12.). Heves megye alispánja, az MTE Egri Bükk Osztályának elnöke (1922-25). Érdeme a Várkúti menedékház (510 m, Bükk, Felsőtárkány melletti Várkút) 1900-ban való felépítése. A házat 1926-ban újjáépítették és 1937. július 18-án megnyitották.
(Forrás: A magyar hegymászás és turizmus arcképcsarnoka)
 
 
   Nagy-Eged

Nagy-Eged hegyi tanösvény
Eger északkeleti határában csaknem szigetszerűen emelkedik ki környezetéből az 536 m magas Nagy-Eged hegy. Fekvése, különlegesen kedvező éghajlata és rendkívül gazdag élővilága egyaránt szerepet játszik abban, hogy a vidék egyik leglátogatottabb természeti területe. Különösen értékes a hegy délnyugati lejtőit borító cserszömörcés karsztbokorerdő, amelyet 1978-ban természetvédelmi területté nyilvánítottak.
1991-ben az Eszterházy Károly Főiskolán működő környezet- és természetvédelmi oktatóközpont a hegy jellegzetes kőzeteinek, élőlényeinek és életközösségeinek megismerését segítő természetismereti tanösvényt alakított ki. A tanösvény a könnyen megközelíthető Csomós-tanyánál indul és mintegy 4 km hosszú hurkot le-írva oda is érkezik vissza. A szintkülönbség kb. 300 m. Hét állomásán színes képekkel illusztrált ismertetőtáblák segítenek a növény- és állatfajok azonosításában. Kényelmes végigjárásához kb. 3 óra szükséges.
(Forrás: Észak-Magyarország Turisztikai portál)
 

 

 

  Teasdale Ottó írása, Turisták Lapja, XLV. évfolyam 3. szám, 1933. március, 77. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Négy nap a Bükkben.


     A koran parancsa szerint az igazhitű muzulmán életében legalább egyszer zarándokoljon el Mekkába, a próféta sírjához, én pedig a magam turista-hitvallása íratlan törvénye szerint, üdvözülést keresek és találok abban, hogy évente egyszer felkeresem a Bükköt, ezt az stenáldotta gyönyörű hegyvidéket. Alpinista turistatársaim talán szánakozó mosollyal fogadják ezt a lelkesedésemet a gleccser-vándorlás, jégfalak, "kémények" és "beszállások" nélküli turistaság iránt, én azonban, aki a késôi kezdés behozhatatlan hátrányaával és az évek súlyával terhelve, ennek a magasabbrendű turistaságnak nem lehetek művelôje, bár nem minden irigykedés nélkül, beérem a középhegység gyönyörűségeivel.

     Hogy itt nem többezer méteres hegyóriásokról nézhetem a virtus büszke érzetével a körülöttem kôvé dermedt hegyoceán hullámtornyait, hogy itt nem az élettelen örökkévalóság fensége borzongat meg engem, a magam parányi léte mulandóságának tudatában, mindez nem állja útját, hogy a megmaradt kevés és szelídebb emelkedésű hegyeinkben is ne érezhessem magam komoly turistának. "Lóra termett" népünk tömegeit amúgyis nehezen hódíthatjuk meg a turistaságnak, ha pedig kizárólag a magasabbrendű alpinizmust állítjuk oda, mint egyedül érdemes célját, akkor nézetem szerint nem szolgáljuk okosan a magyar turistaság eszméjét.

     Ime, két utitársam közül - mindkettô ideális értelemben vett turista, akik a fáradalmak árán szerzett gyönyörűséget fokozottan élvezik - az egyik már bejárta Norvégia hegyeit, Svájcban 3000 méteres hegycsúcsokat mászott meg, de a mi csodás bájjal ékeskedô Bükkhegységünkben még egyikük sem járt.

     Kirándulásunkat nyugatról keleti irányban, Szilvásvárad-Görömböly-Tapolcáig terveztem a Bükkön végig. Ugy a szilvásváradi uradalmi erdôhivatal, mint dr. Kállay Tamás titkárnôje, az általam elôzetesen kért átvonulási engedélyt nekem, mint régi Bükk-imádónak, megbecsülendô elôzékenységgel megadta. Vasárnap este indultunk Egerbe, másnap reggel pedig innen Szilvásváradra, ahova d. e. 1/2 10-kor megérkeztünk. A kastélypark elkerülésével akartunk a Bérci-útra átvágni, azonban ebben az igyekezetünkben a patak melletti tiloló vízierôműhöz vezetô ösvényre tévedtünk, amely további folytatásában meredek domboldalnak vág és csakhamar sűrű bozót között, kutyák-szaggatta drótösvényhez vezetett bennünket. Itt tehát vissza kellett fordulnunk és mégis csak a kastélyparkon át vettük utunkat.

     A park hangulatos kápolnája közelében a Bérci-út felé kiágazó ösvényt, Bézárdom hűséges támogatásával nehézség nélkül felismertem és félóra mulva a vadaskert bejáróján haladtunk át. Csakhamar pompás szálerdôben jártunk. A sűrűn bordázott terepen mélyen beleláthattunk az erdôrengetegbe, melyet a belopódzó napsugarak csodás színekbe borítottak. A kapaszkodón felérve, Gerennavár felé frissen lépkedtünk és innen rövid pihenô után, a Vörössárhegy és Hollókô völgyszorulatán át a Hutarétre kanyarodtunk. A Gerennavárig kiépített autóút (Bérci-út) újabban a Hutaréten át is folytatódik, az útnak ez a szakasza azonban poros és napos, okunk volt tehát sajnálni a Hutarét északkeleti oldalában közvetlenül az erdôszélen végighaladó régi ösvényt, amely most, sajnos, kitermelt erdôfával volr eltorlaszolva.

     Délután 2 órára járt az idô, amikor a dombok között megláttuk a Csurgó vadászházat. Tornáca ezelôtt kedves pihenôhelyül kínálkozott nekünk turistáknak, ma már azonban néhány százméterre innen, a saját turistahajlékunk várja fáradt vándorait. A vadaskert zárt területének kijárójához érve, már megpillantjuk bánkuti menedékházunk kecses vonalait. Minden dicséretet megérdemlô alkotás ez, amely a Bükk vándorforgalmát hathatósan elômozdítani van hívatva. Tiszta, kényelmes, a síelôknek máris téli Mekkája.

     Eddigi utunk végsô szakaszán a forró nap alaposan elbánt velünk és ezért a menedékház elôtti kedves térségen kényelmes helyet foglalva, nem sajnáltuk magunktól a hűsítô söritalt.

     Gyorsan multak az órák, a nap már elég mélyen állt, az aznapra kiszabott útrész pedig Jávorkúton át òmassáig szólt. Gyorsan felcihelôdtünk tehát és útnak indultunk. A multban mindannyiszor a Veressárbérc felôl a Nagycsipkés aljában elvezetô erdei úton kanyarodtam be a Csipkés-forrás felé. Ez alkalommal azonban bosszankodva tapasztaltam, hogy ez az út, az ott folyamatban levô erdôírtás és tisztítás következtében annyira el volt torlaszolva, hogy azon végigmenni nem igérkezett éppen élvezetesnek. Visszafordultunk tehát és minthogy ez a félbemaradt kisérletünk megint félórát vett el a besötétedés elôtt még rendelkezésünkre állott kevés idôbôl, elhatároztuk, hogy a menedékházba térünk vissza éjjeli szállásra. Tuszta ágyakban, levegôs termekben zavartalanul aludtunk át az éjjelt és reggel 6 órakor készen álltunk.

     Túránk második napján ismét ragyogó reggel köszöntött reánk és vígan lépkedtünk, most már a rendes úton, Csipkéskút útbaejtésével Jávorkút felé. Jó ismerôsöm gyanánt köszöntöttem itt a Kállay Tamás kúriája tornácán ôrt álló hatalmas medvét. Két évvel ezelôtt volt szerencsém hozzája elôször. Akkor szorosan a tornác korlátja mellett állott, tátott szájával akkor sem látszott bennünket valami bátorítóan üdvözölni. Most hátrább parancsolta gazdája, nyilván elôbbi helyén sem volt eléggé elriasztó hatással a turistákra ...

     A jávorkúti táj szépségeit utitársaim, akik ez alkalommal jártak itt elôször, gyönyörűséggel élvezték és a fényképezôgép elég gyakran kattogott. Az Ómassáig terjedô útrésszel azonban még az elôzô napról hátralékban voltunk, ezért hosszabb tartózkodás nélkül, a Lillafüredre vezetô pompás autóútról északi irányban elágazóan a Jávorhegyen át vezetô erdei útra tértünk és a régi szerpentinúton Ómassára ereszkedtünk le.

     Nem ismerek ennél bájosabb emberlakta telepítvényt. Három szűk völgy egybetorkolásánál, a reggeli nap dús aranyában fürdetve úgy fekszik a meredek, sűrű erdôvel borított hegyoldalak között, mintha a szegénység, a békesség és a boldogság közfelfogás szerint egymással meg nem térô triaszának, itt édestestvéri harmóniáját akarná szemléltetni, közben pedig a Garadna patak csendes mormolása, mintha halk zsolozsmával kisérné a lelkünket megszálló áhítatot.

     A Jávorhegy lejtôjérôl éppen a Schmidt bácsi kocsmája elôtt értünk a Garadna völgy talpához. Uj köntösében alig ismertem rá a régi épületre. Nem tehettük, hogy ide rövid idôre be ne térjünk, mert éhesek voltunk és egyébként a hátizsákjaink súlyán igyekeznünk kellett könnyíteni. A reggel óta végzett szerény túrateljesítményünkkel még nem szereztünk jogcímet hosszabb pihenésre, ezért beértük a vendéglô tornácán elfogyasztott villásreggelivel.

     Csakhamar útnak indultunk a Szentlélek felé vezetô regényes völgyön át a zárdaromokhoz, iletcleg a forrást magában foglaló völgyteknôhöz. Ennek széléhez felérve, ott legelsôbb a közeli kilátósziklát kerestük fel, amelynek meredek fala alatt Hetemér erdôövezte bájos lankái húzódnak el. Álmodozó elmélyedésre késztetô kilátás kínálkozik innen. A háttérben, a hajdani kolostor romjaitól alig egy kôdobásnyira innen még állva maradt morzsolódó falak mélabús gondolatokat ébresztenek bennünk. A rég letűnt évszázadok nyers életformái mellett, vajjon hányan lehettek a kámzsás Pálos-barátok közt, akiket lelki sebeik űztek ebbe a fenséges magányba? Közülük vajjon hányan állhattak itt ezen a sziklán, a távolba beszô mezôk és dombhullámok felé fordulva, melyeknek elmosódó távlatából talán nem egynek egy lenge nôi alak, egy fájdalomtól vonagló arc, egy könnyes szempár bús emléke szállt révedezô szeme elé? Hol vannak ôk mind, öröknek hitt szenvedéseikkel és lelki sebeikkel? A természet zsongása, a zengô Élet azóta is himnusszá magasztosul itt évrôl-évre, a földi lét szépségeit és gyönyörűségeit hírdetve az idôk végtelenségén át ...

     Ellátogattunk még a közeli kolostorromokhoz, melyeknek somszédságában állott a Miskolci Bükk Osztályunk "menedékháznak" nevezett, de két évvel ezelôtt még túlságosan primitív, szellôs pajtája. Nem hittem a szemeimnek, amikor ennek helyében most teljesen jókarba helyezett, csinos épületet találtunk, amelynek középsô benyílójától kétoldalt egy-egy terem, kényelmes ágyakkal, patyolattiszta ágyneművel várja éjjeli szállásra a turistákat. Az ott alkalmazott állandó ôr elôzékenyen megmutatta az egész berendezést, de a Pálosok e késôi utóda nem sok felvilágosítással szolgált ennek az "Ezeregyéjszaka" meséi módján, tegnapról-mára termett tündérpalotának a keletkezésérôl. Dicséret illeti Bükk Egyletünket, mely ezt létesítette. Szeretném hálás turista-szívvel, meleg kézszorításommal üdvözölni mindazokat, akiknek ebben az érdemes munkában részük volt.

     Minekutána a Szentlélek-forrás pompás vízébôl telemerítettük kulacsainkat, útnak indultunk és dél felé járt az idô, amikor az Örvénykôre felértünk.

     A Tátra megpillantásához természetesen a déli napszakban már nem voltak kedvezô légköri viszonyok, de a Szittnya, a Szepes-Gömöri Érchegység, az Alacsony Tátra vonulatai elôtt mélyen alattunk félkörben elszórva fekvô falvaknak szinte madártávlatból kínálkozó panorámája így is felejthetetlenül szép látványt nyujtott!

     Alig egy félórai idôzés után ismét útnak indultunk. Megvallom, hogy az Örvénykôrôl a Dolka-tetôre vezetô erdei utat az eddigi hat bükki túrám során csak egyetlen egyszer sikerült tévelygés nélkül megtalálnom. Ebbôl a - régebben 1. számjelzésű - útról rendszerint a Garadna völgyéb vezetô egyik-másik erdei útra tévedtem. A jelzés ugyanis az elôbbi években itt felette hiányos solt, aminek mentségéül nemcsak az az igazság szolgálhat, hogy "könnyebb kritizálni, mint jelezni", hanem az a sajnálatos körülmény is, hogy akkor még az illetékes erdészeti hatóságok a turistákat Lillafüred környékérôl távoltartani, hogy ne mondjam, innen valósággal kifüstölni igyekeztek és ezért a meglevô jelzések javítását, kiegészítését mindenképpen megakadályozták.

     A mostani alkalommal örömmel tapasztaltam, hogy ez az útvonal ma már eléggé jól van jelezve, kritikus beágazásai felismerhetôk és így szép szálerdôben, érdekes dolinák és tebrek mellett elhaladva, gond nélkül vonulhatunk a mai vándorlásunk célja felé, a Zsófia-toronyhoz, illetôleg Hámorra. A Zsófia-toronyról is nagyszerű panoráma nyílik. Különösen érdekesen érvényesül innen a kies völgyek fölött szinte parancsoló méltósággal uralkodó Palota-szálló hatalmas épülete.

     Délután 4 órára érkeztünk le Lillafüredre, ahol uzsonnázni tértünk be a Palota-szálló turista- vendéglôjébe. Azt hizsem, még hosszú útja lesz annak, hogy a turisták itt kívánatos elemnek számítsanak, a kiszolgálást legalább nem találtuk olyannak, mintha a turistákta itt súlyt helyeznének.

     Még maradt idônk, hogy a tó partján rövid sétát tegyünk, majd, mivel esteledni készült, sietnünk kellett éjjeli szállást biztosítani magunknak. Lenn Hámoron, a "Zöldfa" vendéglôse ez alkalommal is elôzékenyen járt ebbe kezünkre és alig egy negyedórával késôbb, egy-egy tiszta szobában voltunk elhelyezve. Visszatérve a vendéglôbe, vacsoránkkal gyorsan végeztünk. Hátizsákunkból az "egybesült sertéskarajt" újból elôvettük, de a kétnapi egyhangú élelem egy kissé lelohasztotta étvágyunk mohóságát. Csakhamar éjjeli szállásunkra tértünk vissza és ott azzal váltunk el, hogy másnap lehetôleg korán indulunk.

     Mégis már félhét felé járt reggel az idô, amikor kedves házinépünktôl elbúcsúztunk. A Palota-szállónak tartottunk és még egyszer gyönyörködtünk abban a lenyügözô képben, amely itt elénk tárult. Egy verôfényes reggel Hámoron! Elôtttünk a magaslaton a Palota-szálló fénylô ablaksoraival kevélyen áll függôkertjeinek repkénnyel befutott bástyafalai fölött, oldalt kecses sugárban magasról leömlô, zúgó Szinva-vízesés, mögötte tágas térség, a kertész művészi elgondolásával alkotott virágliget, mindez a reggeli napsütés aranyába mártva és a körülötte szinte szerelmesen egymásba karoló erdôs hegyoldalak és a lenn kígyózó kies völgyek üde leheletétôl átitatva ... felejthetetlen élménnyé válik bennünk.

     A Szinva-patak völgyén haladtunk fel, a völgy keleti oldalán végighúzódó pompás kiképzésű sétányon. A régi Lilla-szálló magasságába érve, oda leereszkedtünk és annak kedves terraszán, kétnapi nomádélet után, kényesebb kultúrigényinket is kielégíthettük. Izlésesen terített reggeli-asztal, illatos kávé, vaj és ropogós sütemény, az egész keret jó tónusa, ragyogó napfény, balzsamos levegô és bensônkben a mai napra elôttünk álló Hámor-Tapolca-i útrész gyönyörűségeinek reménye - mindez valóban újjongó érzéssel töltött el bennünket. Még élveztük rövid levelezésüket és azután tovább a Szinva-forráshoz! A forrásnál az út keleti oldalában elhelyezett asztal és pad, mintha csak vezérkari tanácskozás céljaira került volna oda. Térképeinket kiterítve hamarosan eldöntöttük, hogy az Ujhuta-Somhegy-Nagykômázsa-Várhegy-Tapolca felé vezetô zöld jelzésen fogunk haladni.

     Befordultunk az Ujhutára vezetô meredek kocsiútra. Ez szép sűrű erdôn vág keresztül. Szekér jött velünk szemben a meredek lejtôn, rúdja magasan csapkodott jobbra-balra a kátyuk és gödrök között hányódó tengely fordulásaitól. Dagadó párnák közé ágyazva fiatal beteget vitt, aki félig lehunyt szemmel fáradt, révedezô tekintetével, mintha búcsúzóul megcirogatná a mellette elmaradó fák és bokrok lombjait. Vajjon örökre búcsúzott-e, vagy ismét visszatér ide erdôs bércei közé, hogy fiatal szívének egészséges dobbanása majdan az ébredô tavasz hozsannájával egybeolvadjon? Milyen különbözô is az embersors! Miközben mi ujjongó lélekkel járjuk az erdôk ösvényeit, íme, egy fiatal embertársunk itt talán reményvesztetten vívódik a korai elmúlás gyötrelmes gondolatával. Nem beszéltünk egymásközt róla, de hallgatásunk elég beszédes tanujele annak, hogy ez a szomorú kép jóideig fogva tartotta bensônket.

     A kocsiútról élesen kelet felé benyíló erdei gyalogútra tértünk, amely szélesen elágazó, jól kitaposott ösvényivel mutatta, hogy az újhutaiak gyalogjártukban erre veszik útjukat az erdô hűsében. Jó félórai élvezetes gyaloglás után felértünk a Somosbérc és Kisdél lejtôjéhez, ahol kelet felé megszűnik az erdô és a völgyteknôben fekvô Ujhutára szabad kilátás kínálkozik.

     Nem tudom, honnan vettem, talán a világtól félreesô eldugott fekvése okozta bennem azt a téves elképzelést, hogy ez a falu itt rettenetesen kultúrálatlan, félig elvadult állapotban sínylôdhetik. Szinte megszégyenülten tapasztaltam ennek ellenkezôjét. gyermekek és felnôttek tisztességtudóan üdvözöltek bennünket, az Ur dicsérete hangzott fel lépten-nyomon körülöttünk, a házak rendesek, a gyermekek tiszták, útbaigazítást kérô megszólításunkra a falu népe barátságosan felelt. Az utóbbi években Ujhuta igen nagyszámú nyaralóközönséget vonzott magához, úgy tudom, a fôváros egyik róm. kat. egyházközségének világi elnöke is évek óta itt nyaral és nyári szabadságának ideje alatt a község kicsi templomában minden szentmisén ministrál. A hitbuzgóságnak ez a szép példája bizonyára nem tévesztette el hatását a falu népére sem, amely megszelídült lélekkel él itt együtt a városi elemmel.

     A helybeli szövetkezeti boltba tértünk be déli pihenôre. Az üzletvezetô neje, takaros szôke asszony, barátságos vendégszobába tessékelt bennünket, gyorsan patyolat-tiszta abrosz került elô, bor, szóda, zöldpaprika, végül pedig kerti virágokból kötött kis csokorral kedveskedett nekünk. Nagyon meghatott bennünket ez a finomodottabb lekületrôl tanuskodó és itt csakugyan nem remélt figyelmesség, amely teljessé tette Ujhutáról nyert kedves benyomásainkat. De félegy órára járt az idô és indulnunk kellett, hogy Tapolcáig még elôttünk álló ismeretlen, de a térkép szerint is hatalmas erdôrengetegen át vezetô utat idejében bevégezhessük.

     Kelet, majd délkeleti irányban a Somhegy oldalában, majd ismét keletnek fordulva a Nagy-Kômázsa alatt, a Tapolca elôtti Várhegynek tartottunk. Erdô és erdô vett körül bennünket végeláthatatlan messzeségben. Ujhuta óta, 10 km hosszú utunkon élô emberi lénnyel nem találkoztunk. A már-már végnélkülinek látszó erdôrengeteg fokozta türelmetlenségünket, amellyel egy-egy magasabban fekvô pontról a fürdôtelepet kémleltük. A jelzés is most már szeszélyesen változó, gyakran élesen megtörô irányban vezetett, a Várhegy alatt pedig éppenséggel csak szorgos kutatás után találtuk meg folytatását. Végre egy emberi lény közelített felénk. Fiatalember volt, aki kutyáját hancuroztatta és kérdésünkre azzal a meglepô válasszal kedveskedett nekünk, hogy öt perc alatt leérünk a fürdôtelepre. Akkor még egy házfedelet, egy kéményt nem láttunk sehol az erdô lombkoronája közül kiemelkedni.

     És csakugyan máris szélesedett az ösvény és meredek lejtéssel egynéhány perc alatt elvezetett célunkhoz. Buja vízinövények között kicsillámlott a tapolcai melegforrások által táplált tó tükre. Délután félötkor még elég magasan állt a szeptember eleji nap, hogy a fürdôtelepen körsétára induljunk. A páratelt lég szinte az üvegház atmoszféráját teremtette meg körülöttünk. Hatalmas, dús lombozatú fák nyúltak ki a tó számtalan kis szigetecskéibôl, amelyek éppen csak egy-egy szál hatalmas koronájú fának szolgáltak televényfölddel. A tavon túl a rózsafák százaival szegélyezett sétány gyönyörködtette szemünket. A közeli ôszre hajló évszak itt még nem bénította meg a természet virágfakasztó kedvét, dús, tömött, nehéz rózsafejek érett szépségben pompázva hajlottak le a laikus számára megszámlálhatatlan fajtájú rózsatôk ágairól. Mint valami délszaki meseország álomszerű képe, úgy vett körül bennünket a lépésrôl-lépésre változó kedves táj.

     Útbaejtettük a gyógyfürdô kissé primitív épületét, a strandfürdô elég tágas, kristálytiszta medencéjét, az Anna-szállót, barátságos vendéglôkertjével, szóval a fürdôtelep egész helyszínrajzával igyekeztünk megismerkedni, de végre is, a lelki gyönyörűségeken túl, materiális vonatkozású gondolatok is ébredtek fel bennünk. A Lilla-szállói reggeli óta bizony nem igen gondoskodhattunk testi táplálkozásunkról és ezért az Anna-szálló vendéglôkertjébe tértünk sörös uzsonnára. Az egésznapi erdei sétánk és spártai étkezésünk után étvágy dolgában nem volt panaszunk. Eltereferélgettünk a szép nap kedves emlékein, egy kicsit "kiraktuk" a körülöttünk vacsorázó közönség közül egyeseknek szembeötlô furcsaságait és minekutána így rosszmájúságunknak is kedveztünk, zavartalan turistaharmóniában elbúcsúztunk egymástól és pihenni tértünk.

     Másnap sem hagyott cserben bennünket az egész túránk alatt hűségesen mellénk szegôdött pompás idôjárás. Egy kis barangolás után a strandfürdôhöz értünk. Ennek pompás víze félórai lubickolás után teljesen felfrissített, amiben szénsavtartalmának is része volt.

     Ebéd alatt elhatároztuk, hogy Miskolcról nem a gyorsvonattal, hanem Mavart-autóbuszon megyünk haza Budapestre. Ebéd után tehát a Görömböly-Tapolca-Miskolc között közlekedô helyi autóbusszal indultunk Miskolcra. Feltűnô volt itt a város utcáinak és tereinek gazdag növénydísze. A szélesebb köztereken parkok, a keskenyebbeken virágos sávok tették üdévé a házfalak egyhangúságát. Tudakozódásunkra megtudtuk, hogy itt is ugyanaz a művészi szem és avatott kéz érvényesül, amely Tapolcán is a kertészet elbájoló alkotását hozta létre. Ugyanis Tapolca fürdôtelep Miskolc város tulajdonát képezi és így mindkettônek kertészete Barabits Fülöp kertészeti igazgató gondozása alatt áll.

     A Mavart hatalmas kocsija délután 4 órakor indult el velünk Lillafüred érintésével az Eger felé épített gyönyörű műúton. este 10 óra tájban érkeztünk Budapestre. Nénynapos gyönyörű túránk véget ért, de úgy voltunk vele, mint a gyermek, aki az ajándékba kapott képeskönyvet álomra lecsukodó szemmel is szorosan kezében tartva, álmában szövi tovább a mesevilág tündérképeit ...


Megjegyzések


   Csipkéskút

Az első lipicai ménest 1580-ban Lipizzán alapították a Habsburg uralkodóház számára.

"itt a legjobb lovakat tenyésszék, melyek a császári udvar számára lesznek elővezetve. Ezek a legkiválóbb és legtűrőképesebb lovak legyenek. Kemény és köves talajon járjanak ott, ahol kevés fű nől"

A barokk kor ízlésvilága szerint kitenyésztett lófajtát 1806 óta tenyésztik Magyarországon. A lipicai ménesnek 1952 óta Szilvásvárad és Csipkéskút [ad otthont]. E "hegyi lófajta" fejlődéséhez jelentősen járul hozzá a Bükk-fennsík köves hegyvidéki talaja. Jelenleg Szilvásváradon 80 anyakanca és a fedezőmének biztosítják e páratlanul értékes fajta továbbfejlődését. A jelenlegi lóállomány 250 körül alakul. A csikók három éves korukig a Bükk-fennsík kiemelten védett helyén nevelkednek. Így válnak erős, jó tűrőképességű lovakká. A szilvási lipicai ló, főként fogatos használatra alkalmas fajta. A fogatsportban elért hazai és nemzetközi sikerei is ezt bizonyítják.

A faluban a lovas tanyán, és a legszebb apaállatok Palavichini őrgróf parádés istállójában tekinthetők meg.
(Forrás: Szilvásvárad.hu)
 

 
   Erdődy-Pallavicini-
   kastély


A kastélyt XVIII. századi részletek felhasználásával 1860 körül - valószínűleg - Ybl Miklós tervei alapján építettek. Később Erdődi Miklós neobarokk stílusban építtette át.

Az egyemeletes, manzárdtetős épület földszintjén a XVIII. századból származó boltozatok láthatók. A kastély ma szállodaként működik.

Felújítás miatt zárva!
(Forrás: Vendégváró.hu)
 
 
   Gerennavár

A kis területű várhelyet ma - a keleti oldal kivételével, ahol a hegy meredek - egy kb 3-4 m széles és 2 m mély, törmelékkel feltöltött árok övezi. A vár bejárata feltehetôleg a legkönnyebben megközelíthetô nyugati oldalon volt, ahol a várárkon fahíd vezethetett a felvonóhidas kapuhoz. Építési és pusztulási körülményeit nem ismerjük, feltehetôen a szomszédos Éleskô vár sorsában osztozott.
Nováki Gy. és Sándorfi Gy. a következôket írják: /a vár/ egész megjelenése, mérete igazolni látszik a hagyományt, miszerint gazdag tulajdonosa (Nagy Lajos ?) lehetett. Alaprajza és jellege szerint, bizonyító lelet hiányában is, késôbbinek kell tartanunk, mint a közeli Éleskô várát, lakottsága idejét a XIV-XV. századra tesszük.
(Forrás: A történelmi Magyarország várai)
 
 
   Görömböly-Tapolca

Miskolctapolca, vagy ahogy a helyiek nevezik, Tapolca észak-magyarországi település, 1950 óta Miskolc városrésze. Neve szláv eredetű, fürdőhelyet jelent. Barlangfürdője egész Európában egyedülálló.

A környék már az ősidőkben lakott volt, az őskori leleteket a Herman Ottó Múzeum őrzi. A középkorban a Miskolcot alapító nemzetség szállás- és temetkezési helye volt. A Tapolca nevet a népvándorlás korában itt átvonuló szláv törzsektől kaphatta, Anonymus már ezen a néven említi. 1219-ben már monostor állt itt, melyben bencés szerzetesek laktak egészen a 16. századig. A török uralom idején azonban a folytonos támadások miatt a szerzetesek elhagyták a területet, mely lakatlan maradt egészen a 19. századig, bár nyaralóhelynek már az 1700-as évek elején használták. 1711-ből maradt fenn a váci püspök levele, melyben a püspök a fürdőhely rendbetételére kéri a vármegyét. A fürdő ekkoriban a görömbölyi apátság tulajdona volt. A püspök kezdeményezésére a gyógyvíz számára három medencét alakítottak ki, mellette öltözők és egy hatszobás fogadó épült. Az 1830-as években már fedett fürdő állt a módosabbak rendelkezésére, a köznép továbbra is a szabad ég alatt fürdött.

A 19. század végén Miskolc városa megvásárolta Tapolcát az egyháztól. 1934-ben üdülőhellyé nyilvánították a települést, ami gyors virágzásnak indult, éttermek, panziók nyíltak. 1941-re a fürdőnek új, impozáns épülete épült, 1959-ben átadták a közönségnek a tulajdonképpeni barlangfürdőt (mindeddig csak a barlangokon kívül fürödhettek a barlangból eredő termálvízben), 1969-ben pedig szabadtéri medencével egészítették ki a komplexumot.

1950-ben Tapolcát Görömböllyel együtt Miskolchoz csatolták, azóta is a város része.
(Forrás: Wikipédia)
 
   Szilvásvárad

Szilvásvárad ismert üdülőközség a Szalajkából táplálkozó Szilvás-patak völgyében. A Bükk hegység nyugati oldalán a tengerszint felett 345 méterre terül el.

Határában már a csiszolatlan és a csiszolt kőkor embere is megtelepedett (Istállós-kői-barlang). Okleveleink először 1332-ben említik. A XIV-XV. században Éles-kő majd Dédes-várának birtoka. Eger eleste után a töröknek adózott. A XVI. században a falu reformátussá lett. 1840-ben, Povolny Ferenc tervei szerint épült református körtemploma értékes, klasszicista műemlék. XIX. századi üveghutáinak és massáinak egy része a Tótfalusi-völgyben működött, mellettük szlovák telepesek laktak. A XIX. században rövid életű cserép - és kőedénygyára is volt. A szilvásváradi kastélyt - feltehetően - Ybl Miklós tervei alapján a Keglevich család építette 1860-ban, később a Pallavicini család neobarokká alakítatta. A Szilvás-patak még a második világháború előtt is két vízimalmot hajtott.
(Forrás: Bükki Településszövetség)

 

  Pásztor József írása, Turisták Lapja, XLV. évfolyam 3. szám, 1933. március, 85. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


Szarvaskô vára.


     Az Egerpatak festôi völgyének legszebb pontján, szédületesen meredek falú sziklaszirt áll ôrt a patak szurdoka elôtt. Homlokát omladozó várfal koronázta. Az Eger felôl érkezô turista megtorpanva bűvölödött el a festôi látvány elôtt.

     A diabáz sziklák elvesztették legszebb ékességüket. Októberben szomorú híreket közöltek a napilapok: összeomlott a délnek nézô utolsó várfal is. A turista nem tekinthet már át az ásító hatalmas ablaknyíláson a völgy ölén húzódó kis község pirostetôs házacskái felé.

     A falak leomlottak, nem gondoskodott megôrzésükrôl a mai idôk sivár lelkiségét átható közöny. Ha már a régmúlt idôk tanúi nem beszélgetnek hozzánk beszédesen, lebbentsük fel legalább a mult fétyolát és idézzük fel a vár történetét.

     A vár nevét Szegedi János történettudós és nyelvész onnan származtatja, hogy egy vadászat alkalmával a vadászok űzôbe vettek egy szarvast, amit a kutyák a vár helyén a sziklál közé szorítottak. A nemes állat ijedtében a sziklacsúcsról a mélységbe ugrott. Ezért nevezték el azután Szarvaskônek ezt a helyet, ahol a vár épült.

     Habár ez a magyarázat eléggé meggyôzô, mégis különös, hogy a hegyet Keselyű-hegynek nevezik, valószínűen azért, mert valamikor saskeselyűk fészkeltek rajta. Az igaz, hogy a Keselyű-hegynek nyúlványán, a Kishegyen van a vár. Amint a solymosi Kishegynek a meredek, nyugati részét csákkônek, éppen úgy ennek a Kishegynek is a nyugati, meredek oldalát Szarvaskônek nevezik.

     Kétségtelen, hogy a várat az egri püspökök építették, mert ez a hely a püspökség alapításától fogva mindig az egri püspöké volt. A vár építésének korát nem lehet biztosan meghatározni, csak annyit tudunk, hogy az 1261. és 1295. évek közé esô idôszakban épült.

     IV. Béla királynak 1261-ben kelt adománylevelében az egri püspökség birtokai mind elô vannak sorolva, azonban Szarvaskô helység és a vár nincs megemlítve, pedig a szomszéd helységek: Felnémet és Bakta abban elôfordulnak. Sôt határvonalul meghatározzák a Bél nemesek földjét is, mely a szom-
szédos Monosbélnél kezdôdik. Ez világosan mutatja, hogy 1261-ben még sem a helység, sem a vár nem volt meg.

     Szarvaskô várát elsôízben az egri káptalan 1295. évi határjáró levele említi. A helység határa akkor a bátori határal érintkezett. Ebbôl ismét határozottan arra lehet következtetni, hogy akkor már a helység és a vár is fennállott.

     Plébániáját az 1333. évi pápai tizedjegyzék is elôsorolja, Supeastri Episcopi név alatt, innen nevezik késôbb is még sokáig Szarvaskô-allyának. 1438-ban még a várnagyát is megemlítik, aki egyúttal az egri püspökség tisztje is volt. A vár alatt levô helység az egész 14. és 15. században Szarvaskôváralja néven fordul elô. Az 1393-94-ik évben az egri püspök számadási könyveiben, a püspökség birtokai között szerepel. Minthogy ez a vár az egri püspökség tulajdona volt, annak fenntartása és az ôrség ellátására késôbb a püspökség birtolai közül bizonyos helységeket a várhoz csatolt. Bakta, Bátor, Bocs, Deménd, Fedémes, Kerecsend és Szarvaskôváralja jobbágyai a várnak szolgáltak, adóztak s ezeknek a jövedelmeit a vár költségeinek a fedezésére fordították.

     Miután Szarvaskô Egernek a mellékvára volt, ennek a várnak a sorsa mindenkor a hatalmasabb szomszéd egri várétól függött, így a történelemben csak másodrendű szerepet játszott és nagyobb nevezetességű eseményeknek színhelyéül nem igen szolgálhatott. Mégis története elég változatos, az akkori zavaros, háborús idôknek megfelelôen, éppen úgy, mint Eger váráé, csakhogy sokkal kisebb mértékben.

     Szapolyai János király 1527-ben Erdôdy Simon egri püspöknek adományozta, aki Péter nevű testvérét tette meg várnagynak. Mikor pedig ugyanez évben Eger Ferdinánd király birtokába került, Erdôdy Péter Erchy Ferenccel és János király többi híveivel, közel fél éven át tartotta magát Szarvaskô várában. Azonban 1528. év tavaszán Ferdinánd király vezérei ostrom alá vették Szarvaskôt és azt rövid idô alatt el is foglalták. Két évvel késôbb, 1530-ban, a Ferdinánd-párti Horváth Ferenc volt Szarvaskô várnagya, aki a vár összes tartozékait elfoglalta. Idôközben Szalaházy Tamás egri püspök, akit Ferdinánd nevezett ki e méltóságra, kénytelen-kelletlen belenyugodott ebbe a jogbitorlásba. Az elfoglalt püspökségi javakat egyszerűen zálogba adta Horváth Ferencnek, aki azonban ezzel nem elégedett meg, hanem még a szomszéd birtokra is rátette a kezét. Emiatt sűrűn hangzottak ellene panaszok az országgyűlésen.

     Mikor 1540-ben Frangepán Ferenc egri püspök is Ferdinándhoz pártolt, erélyesen követelte Szarvaskô visszaadását. De Horváth Ferenc sokkal befolyásosabb ember volt, semhogy a püspök ellene valamit tehetett volna.

     Ebben az idôben, midôn Nógrád és Hatvan török kézbe jutott, az egri vár biztosítása volt Heves vármegye összes rendeinek legfôbb gondja és törekvése. Igy a többi között az 1545. évi országgyűlésen a rendek Szarvaskô lerombolását határozták el és kimondották, hogy a vár jövedelmei az egri vár fenn-
tartására fordíttassanak.

     Oláh Miklósnak egri püspökké történt kinevezése után, 1549-ben, Horváth Ferenc átadta a várat Dobó Istvánnak, aki Szarvaskôre Szalkay Balázst nevezte ki várnagynak. Midôn 1552-ben az egri várat a törökök hevesen ostromolták, a szorongatottt Dobó István Szalkay balázs szarvaskôi várnagy által hívta fel a vármegyéket és a fôurakat, hogy küldjenek segítséget Eger felmentésére.

     A vár vár 1558-ban ismét gazdát cserél, amikor Verducz Antal, az újonnan kinevezett egri püspök vette birtokába és várnagyul Gadóczy Gábort nevezte ki. Az 1564-ik évben Magócsi Gábor lett az egri kapitány és az egri várral együtt a szarvaskôi vár ôrizetét és kormányzását is reá bízták. Az 1596-ik végzetes esztendôben Eger eleste és a szerencsétlen kimenetelű mezôkeresztesi csata után Gáll János várnagy az ôrséggel megfutamodott. Igy került a vár minden ellenállás nélkül a törökök kezébe és 1596-tól kezdve Szarvaskô a hatvani szandzsákhoz tartozott.

     Amint a vár a törökök birtokába került, nemcsak a vár belterülete, de a vár falai alatt elhúzódó házak is a törökök tulajdonába mentek át. Szarvaskô azután egészen 1687-ig török kézben maradt. Ekkor azonban Dória János hadainak közeledtére a törökök belátták az erôd tarthatatlanságát és otthagyva a várat, Egerbe vonultak.

     Egernek 1687-ben történt visszavétele után Szarvaskô vára ismét az egri püspökök birtokába került.

     Ekkor Fenesy György volt az egri püspök, 1687-1699 között, akinek utóda Telekesi István, a nagy hazafi és híres egri püspök lett, 1699-1715-ig.

     Telekesi elôbb ura, majd a Rákóczi szabadságharc leveretése után másfélévig foglya volt a várnak. Telekesirôl, Rákóczi atyai barátjáról és tanácsadójáról, az egri papnövelde alapítójáról nevezte el a M. T. E. Egri Osztálya a papnövelde vadászpavillonjából átalakított menedékházat, a szomszédos Monosbél közelében. Telekesi életérôl turistáink nem sokat tudnak, így tehát úgy véljük, nem lesz érdektelen részletesebben kitérnünk ennek a nagy magyar hazafinak küzdelmes élettörténetére.

     A Rákóczi-felkelés alkalmával Eger magyar lakossága gróf Bercsényi Miklóst hívta meg a város átvételére, aki a kuruc sereggel 1703. évbe be is vonult Egerbe. Telekesi egri püspök a királynak tett hűségesküjét nem akarta megszegni, tehát engedelmet kért és kapott az eltávozásra. Mindennek dacára Bercsényi generális elfogatta és Cserépvárba záratta s onnan kénytelen nézni Eger pusztulását. A kuruc csapatok megrohanták a várost, de bevenni nem tudták, a német ôrség és az oda menekült rác lakosság ellentállása miatt. A kurucok mérgükben több helyen felgyujtották a várost, elégett a többi között a püspöki lak és a jezsuita kolostor is.

     Telekesi egri püspök és Heves megye örökös fôispánja, miután elégtételt kapott, nemcsak kibékült a kurucokkal, hanem egészen hozzájuk állott. Rákóczi 1705-ben tartotta meg fényes bevonulását Egerbe, ahol Telekesi püspök a Ráckapunál várta és üdvözölte. Ugyancsak 1705-ben a szécsényi gyűlésen választották meg Rákóczit fejedelemnek és Telekesi püspök kezébe tette le az esküt.

     Az 1707. évi híres ónodi gyűlésen kimondották a Habsburg dinasztia detronizálását. Telekesi tiltakozott ugyan ellene, de a határozatot aláírta. A kuruc fegyverek hadi sikereinek hanyatlása és a nagy kolera véget vetett a Rákóczi-felkelésnek. A szatmári békét 1711-ik évben kötötték meg és a nemzet kibékült a királyi házzal.

     A reakció megindult Heves megyében is Rákóczi hívei ellen, különösen nagy üldözésnek volt kitéve Telekesi istván egri püspök. Ő már elôre megérezte a szabadságharc bukását s önkéntes száműzetésbe visszavonult Szarvaskô várába. Itt érte egyik csapás a másik után. XI. Kelemen pápa 1709-ben kiadott brévéjében a Rákóczihoz pártolt katholikus papságot büntetéssel fenyegette meg és a király hűségére szólította fel. Erre a brévére hivatkozva, Keresztély Ágoston, Magyarország bíboros-prímása Telekesit megidézte Pozsonyba, hogy tisztázza magát.

     Azonban Telekesi személyesen nem jelent meg, mert a fejedelem megtiltotta és írásban mentette ki magát. Erre a prímás 1710-ben a püspököt a nagypréposttal, az egri káptalannal, a papsággal és szerzeteseivel hivatalától megfosztotta. A szigorú itélet után Telekesi tartózkodott a püspöki teendôk végzésétôl és aranymiséjét a vár kápolnájában, második primitiáját is elvonultan, szarvaskôi magáynában tartorra és védôiratait is itt írta meg.

     Az egri vár kapitulációja után következett be a súlyos ítélet végrehajtása. Gróf Csáky Imrét nevezték ki egri püspöknek, akit 1711-ben Hatvanban be is iktattak. Itt megjelent Telekesi is, és ünnepélyesen tiltakozott ellene, amit azonban figyelembe sem vettek. Gróf Csáky tisztjeit és öt hajdúját Egerbe küldte, ezek Telekesi püspöknek mindenét feldúlták és lefoglalták, mint az ellenségtôl nyert prédát, úgy, hogy a szerencsétlen fôpap a legnagyobb nyomorba jutott.

     Azonban a szentszék elégtételt szolgáltatott neki, mert egészen tisztázták szerepét és elôbbi méltóságába viiszahelyezték. Róma felszólítására Keresztély Ágoston prímás elhamarkodott és törvénytelen ítéletét visszavonta és megsemmisítette. A pápa közbenjárására a király is aláírta a megkegyelmezési okmányt a püspök, a káptalan és a papság részére. Telekesi tehát, mint a nagy szabadságharc többi jeles résztvevôje, elfogadta az amnesztiát és a király hűségére tért át.

     Még négy évig állott az egri egyház és Heves vármegye élén s 1715-ben, mint katholikus fôpap és igazi hazafi, tiszta öntudattal, szeplôtelen szívvel húnyta le örök álomra szemeit. Telekesi halála után a vár egyre jobban veszített jelentôségébôl és a 18. század második felében pusztulásnak indul.

     Négy évszázadon át büszkén dacolt az ostromló hadak pusztító erejével szemben, az idô vasfoga hamarabb végzett vele. Kétszáz év se kellett hozzá és mind leomlottak égnek meredezô falai.

     Szarvaskô a magyar turistáknak továbbra is zarándokhelye marad! A várfalak - mélység felé gördülô - romhalmaza beszédes mementó lesz! Ráeszméltet közönyünkre, eszünkbe juttatja történelmi emléke-
inket, a pusztulásnak átengedô nemtörôdömségünket. A büszke sziklaszirt a várfalak alapvonalainak nyomaival továbbra is a dicsô multat lehelik felénk. Elmerengünk vérziavtaros multunk eseményein és végighordozzuk tekintetünket ezen a gyönyörűséges tájon, mely innen, errôl a sötét sziklaszirtrôl bontakozik ki a legékesebben.
 


Megjegyzések


   Bakta

Elsô okleveles említése 1261-ben történik. 1274-ben IV. László király hozzájárul, hogy Sándor bán Bagata és Buda nevű falvakat feleségére hagyományozza.

1275-ben András egri püspök a püspökséghez tartozó szabolcsi Eszlár és Timár nevű birtokait elcseréli Sándor bán fiainak, Bakta, Buda és Tárkány nevű birtokaival, mert ezek közelebb vannak Egerhez. E csere folytán lett a falu az egri püspökség birtokává.

1295-ben Bátor határjárása kapcsán "villa Bagtha" névalakban említi az oklevél.

1351-ben I. Lajos király határjáró oklevele szerint kelet felôl a Rábczavölgy választja el a falut Szólát határától. 1476-1486 között bakta a püspökség szarvaskôi várának tartozéka volt, ide fizette a sokféle termény-, dézsma -és pénzjáradékot. E vár két katonájának tartását biztosította, a várkatonák lovai számára tizenkét baktai jobbágy szénakaszálást, gyűjtést, behordást végzett. A mohácsi vészt követô idôkben a szarvaskôi várat annak kapitányai magukénak tekintik, így a hozzátartozó Baktát Horváth Ferenc használja. Eger l552. évi ostroma idején a település elpusztult, l553-ban kezdett újból benépesülni.

1564-ben ismét hat portája van, 1577-ben népessége huszonnégy családból áll, a falu a török földesurnak igen súlyos pénzadót, évente 125 Ft-ot fizetett. Amikor 1596-ban a török ostrom alá vette, majd elfoglalta Eger várát, a falu ismét elnéptelenedett. Határának használatára való jogot Horváth Mihály füleki várkapitány kérte és kapta meg, élete taramára Bosnyák Tamás tisztartótól. Horváth halála után mostohafiára, Bük Sándorra szállt az ideiglenes használati jog. Végül is a falu az egész XVII. századon át a Bük család kezében maradt. 1703-ban Telekessy István egri püspök pert indított a Bük család ellen Egerbakta vésszaszerzése érdekéban. A bíróság visszaítélte a falut a püspökség részére. Ettôl kezdve az az egri püspökséghez, 1805-tôl az akkor felállított egri érsekség birtokához tartozott.

Az 1710-1711. évi nagy pestisjárvány idején a község ismét néptelenné vált, az 1711.évi összeírások lakatlannak mondják. 1712 közepén már volt egy-két lakója. 1716. szep-
tember végén új települôk érkeztek. 1718-1724 között az Abaúj megyei Mecenzéfrôl, a jászói prépost birtokáról német és szlovák jobbágyok szöktek ide. A prépost 1725-ben katonai karhatalommal vitt vissza egyeseket jászói birtokára.

Az 1725. évi adóösszeírás szerint a 22 jobbágy közül 13-nak fôfoglalkozása a fuvarozás volt. A szántóterület szűkössége miatt egyesek Keresztespüspöki pusztán béreltek szántóföldeket. Mások 1744 táján ráadták magukat a szôlôtelepítésre. 1760 körül a sűrű tövisektôl kiirtották a töviskes nevű völgyet. Az 1771. évi úrbér rendezés során a falu határát az elsô osztályba sorolták, s így 26 kishold szántót meg tíz kaszás rétet szabtak ki minden jobbágytelekhez.

A baktai erdôk tulajdonosa 1792-ben gróf Eszterházy Károly egri püspök volt. A nagy szegénység, a hideg miatt 1791-92 telén megszaporodott a püspökség területén a falopások száma. Az egri "kapás lakosok" elôbb csak a hátukon majd szánkón hordták a fát. Az erdôkerülôk az elkeseredett szegény emberek felé sem mertek menni.

1810-bôl marad fenn egyházlátogatási jegyzôköny, melybôl megtudhatjuk, hogy Baktán azért maradtak el a gyerekek az iskolából, mert az uradalmi és megyei közmunkákra, valamint a házi és mezei munkákra fogták be ôket a szülôk. 1855-ben a falu egész lakossága 1200 fô, katolikus vallásu volt, 6-12 éves gyermekek száma 192 fô, télen 168, nyáron 56 gyermek járt ekkor elemi iskolába. Fischer érsek mindent megtett, hogy a szülôket meggyôzzék plébánosok az iskolábajárás fontosságáról.

Az 1848-49. évi szabadságharc egyik csatája kapcsán olvashatunk Egerbaktáról. 1849. február 26-27-én zajlott a kápolnai csata, honvédségünk vereségével. A csata idején a településen a frissen hányt sáncokrál és a szarvaskôi szorosban egri nemzetôrök strázsáltak. Egerbaktán Báthory-Schalcz Bódog 3 1/2 zászlóaljnyi gyalogossal, egy lovasszázaddal és 8 ágyúval felszerelve figyelte Schliclz mozdulatait, de Schliclz nem mutatkozott.
(Forrás: Egerbakta hivatalos honlapja)
 
 
   Bercsényi
   Miklós


gróf (Temetvény, 1665. dec. 6. – Rodostó, 1725. nov. 6.): kuruc főgenerális, II. Rákóczi Ferenc mellett a szabadságharc egyik fő szervezője és irányítója.
Felvidéki nagybirtokos család sarja. A nagyszombati egy.-en tanult, majd Esterházy Pál nádor oldalán kezdte a hadi mesterséget. 1685-ben vágsellyei kapitány. 1686-ban Buda ostrománál kitüntette magát, ezredes, majd Szeged vára főkapitánya lett. 1687-ben aranysarkantyús vitéz. 1691-től Ung vm. főispánja, kir. tanácsos és bányavidéki vicegenerális, 1696-tól 1698-ig Felső-Mo. főhadbiztosa. Az 1690-es években azonban mindjobban szembefordult I. Lipót abszolutizmusával és elnyomó politikájával. Politikai elképzeléseinek megnyerte a fiatal Rákóczit, s együttesen hozzákezdtek egy nemesi összeesküvés megszervezéséhez, hogy francia segítséggel megdöntsék a Habsburgok mo.-i uralmát. 1701-ben Rákóczi elfogatásakor Lengyelo.-ba menekült, s itt előbb egyedül, majd Rákóczival együtt a francia és a svéd kir.-t akarta megnyerni a mo.-i felkelés támogatására. Attól kezdve, hogy a tiszaháti parasztok kezdeményezésére, 1703 tavaszán megindult a szabadságharc, ~ 8 éven át szinte állandóan hadban forgott és hadat vezetett. Emellett a diplomáciában is részt vállalt, s a fejedelemnek egyik legbizalmasabb tanácsadója volt. 1705-ben a szövetkezett rendek főgenerálisa, a szenátus első tagja, 1706-ban a császárral folytatott nagyszombati béketárgyalásokon a kuruc küldöttség vezetője, 1707-ben fejedelmi helytartó, a Varsóban I. – Péter cárral titkos szövetséget kötő delegáció feje. Ekkor és később is az inkább a svédek és franciák felé tekintő fejedelemmel szemben az orosz orientáció lelkes hívének mutatkozott. 1710 végén az orosz katonai segítség kieszközlésére Lengyelo.-ba távozott. Az 1711-i szatmári békét nem fogadta el. 1711-től 1716-ig a lengyelo.-i Brezan várában élt, majd 1716-ban a török-osztrák háború küszöbén a szultán meghívására török területre, az Al-Dunához ment, s 1717-ben Orsova felől megpróbált betörni Mo.-ba. A pozsareváci béke után, 1718-ban Rodostóba költözött. Ott halt meg. Hamvait 1906-ban hazahozták. – M. B. M. levelei Károlyi Sándorhoz (Kiadta Thaly Kálmán: Rákóczi Tár II, Pest, 1868); B. M. levelei Rákóczi fejedelemhez (Kiadta Thaly Kálmán, I-IV., Bp., 1875-79); Archivum Rákoczianum (I. oszt. IV-VII.). – Irod. Thaly Kálmán: A B. család (I-III, Bp., 1881-92); Heckenast Gusztáv: A Rákóczi-szabadságharc (Bp., 1953); Köpeczi Béla-Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Fetenc (Bp., 1955).
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
 
   Cserépváralja


Cserépváralja község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Mezőkövesdi kistérségben.

A terület már az ókorban is lakott volt. Először 1214-ben említik. Várát 1248–1350 közt építhették. 1596-ban Eger eleste után őrsége megfutamodott így a török harc nélkül szállta meg. 1687-ben ostrommal szabadították fel a császári csapatok. 1697-ben helyreállították, 1703-ban itt tartották fogva a kurucok Telekessy György egri püspököt. A vár valószínűleg a Rákóczi-szabadságharc idején pusztult el. 1711-ben L'Huillier Ferenc egri várapitány megvásárolta a várat és köveiből a vár alatt kastélyt építtetett. A vár megmaradt részeit egy ideig még raktárként használták. Ma csak csekély kőfalmaradványok és sáncnyomok figyelhetők meg.
(Forrás: Wikipédia)
 
   Demjén


Demjén határában újkőkori leleteket, valamint honfoglalás-kori villás nyílhegyeket találtak. Régi neve Deménd. Írott forrás 1331-ben említi először Demjén névalakban. Csanád egri püspök vásárolta meg, majd 1331-ben - már mint eszergomi érsek - az egri káptalannak adta. 1363-tól az egri püspökségé, 1805-től pedig az érsekségé lett a falu.
Az 1476-1486 között készült urbarium elmondja, hogy Demjén a püspöki birtokot képező Szarvaskő várához tartozik, s határában egy elpusztult település is van, mely 1486 után sohasem népesült be többé. 1552-ben az Eger várát ostromló törökök elpusztították a falut. 1554-ig teljesen lakatlan volt. 1558 és 1564 között népesült be újból. Kisdemjén határát és erdeit Dobó István óta az egerszalóki jobbágyokkal együtt közösen használták. 1686-ban a falu lakosai még Eger megszállása előtt szétszéledtek. Az elnéptelenedés az Eger blokádja érdekében elrendelt kiürítés folytán következett be, s 1700-ig tartott.
1701-ben a más megyékből betelepülő új lakosság a vármegyétől megkapta az új telepeseknek engedélyezett adómentességet, amennyiben az állami kapuadót felerészben, a katonai beszállásolás és fuvarozás terheit egészben elengedték nekik három évre. A helyi jobbágyok saját határukat - terméketlensége miatt - a Rákóczi-szabadságharc óta nem művelték, hanem marháikat legeltették rajta. Ehelyett Pusztaszikszó határában vettek művelés alá szabadfoglalásként különböző nagyságú földdarabokat. A szőlőhegy aljában kőfejtő volt, itt egy mester állandóan termelte az építőkövet. 1799-ben a földek mérnökileg ki lettek mérve a jobbágytelkekhez, a termények ötszörös termést hoztak, mégis kedvezőtlen volt a lakók helyzete, tele voltak adóssággal.
A 20. század első felében, a Pünkösd-hegy aljában fekvő Demjén nagyközség volt az egri járásban, melyhez Albert-major és a Vas-tanya néven ismert puszták tartoztak. A község házainak száma 222 volt. A magyar anyanyelvű lakosság két kivétellel római katolikus vallást gyakorolt. Mint fiókegyház, a kerecsendi anyaegyház filiája volt. A tankötelesek oktatása elemi és a továbbképző iskolában történt, 4 tanító közreműködésével. A község lakói őstermelésből éltek. Ipari vállalata volt az Egri Érseki Kőbánya és a Bauer-féle kőbánya. Hét kisiparos működött a községben, közülük 6 nem tartott alkalmazottat. A kereskedelmet a Hangya Szövetkezet bonyolította le, mely vegyeskereskedést üzemeltetett. A község egészségügyi ellátását a 11,5 kilométerre lévő körorvos végezte, gyógyszertár, kórház legközelebb szintén Egerben volt. Egy szülésznő élt a községben.
A 20. században Levente Egyesület (1924), Önkéntes Tűzoltó Testület (1929) és Polgári Lövész Egyesület (1935) tevékenykedett a faluban.
Az I. világháború harcterein küzdő katonák között 376 demjéni lakos harcolt, kik közül 35-en életüket vesztették.
(Forrás: eger-régió Egri Kistérségi nformációs portál)
 
 
   Dobó István

(1500 körül – Szered, 1572): felvidéki nagybirtokos főnemes. 1549-től Eger vára kapitánya. 1552. szept. 11.-okt. 18. között. Ahmet nagyvezér és Ali budai pasa egyesült seregével szemben 2000 vitézzel és a várba menekült környékbeli parasztokkal megvédte a várat, Felső-Mo. kulcsát. A győzelem mind erkölcsi, mind katonai szempontból igen nagy jelentőségű volt. ~ jutalmul Dévát és Szamosújvárt kapta I. Ferdinándtól, s 1553-ban a kir. kinevezte Erdély vajdájává. 1566-ban, amikor Erdély újra elszakadt a Habsburgoktól, ~t Izabella kir.-né bebörtönözte, de hamarosan kiszabadult; Ferdinánd nagy birtokadománnyal kárpótolta s kinevezte Léva kapitányává. 1566-ban Szolimán szultán támadásakor ő is felvonult Bécs védelmére s csapataival Győrnél táborozott. 1567-ben bevádolták, hogy titokban János Zsigmondhoz pártolt, ezért 1569. dec. 12-én I. Miksa a pozsonyi ogy.-en rokonával, Balassi Jánossal együtt elfogatta. Utóbb kiderült, hogy a vád alaptalan volt, s 1572. ápr. 17-én szabadon engedték. – Irod. Károlyi Árpád: D. I, és Balassa János összeesküvésének történetéhez (Századok, 1879); Soós Imre-Szántó Imre: Eger vár védelme 1552-ben (Bp., 1952). – Szi. Gárdonyi Géza: Egri csillagok (Bp., 1901).
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
 
   Fedémes

A község a Pétervásárai- dombságon, festői környezetben megbúvó település. Pétervásárától keletre- északkeletre 12 km- re fekszik. Jellegzetessége, hogy zsáktelepülés, átmenô forgalma nincsen. Határában ered a Fedémesi patak.

Történelmi elôzmények:
Elsô okleveles említése 1261- ben Fedemus névalakban történt; már ekkor az egri püspökség birtokában volt. A XVI. század elsô harmadában a szarvaskôi várhoz tartozott. A török idôkben elpusztult, s csak a XVII. század elején népesült be újra. Ebben az évszázadban a Bük család volt a falu haszonélvezôje, 1703- tól helyreált, visszaállt az egri püspökség földesúri tulajdonjoga. Többször bekövetkezett a falu pusztulása, de mindig visszatelepültek az itt lakók, ezen folytonosság a (Sike, Szabó, Vincze) családnevekkel nyomon követhetô. 1895- tôl a bükkszenterzsébeti anyakönyvi kerülethez tartozott, 1973- ban a tarnaleleszihez. 1828- ban római katolikus leányegyház volt 35 házzal, 251 római katolikus vallású lakossal. 1848- 1852- ig úrbéri község. A XX. Század elsô felében a Sashegy alatt fekvô kisközség a pétervásárai járáshoz tartozott, Kuta- puszta külterületével. Fedémes 1950- ig a bükkszenterzsébeti körjegyzôséghez tartozott, majd önálló tanácsot hozott létre. 1972- ben a Tarnalelesz Községi Közös Tanács egyik tagközsége. A rendszerváltást óta ismét önálló testülettel rendelkezik.

Építészeti, művészeti emlékek, jelképek:
A község pecsétjén szívalakból középen kiálló lándzsahegy, kétoldalt egy- egy zászlócska nô ki, mellette kétoldalt alabárd; köriratként pedig: Fedemesi petset 1773 látható.

A Cassa Parochorum irataiból tudjuk, hogy 1733- 1737 között még állott a község középkori templomának némely maradványa. A Szent István tiszteletére emelt új, római katolikus templom építésére 1813- 1820 között került sor. A templom a falu feletti dombon emelt késô barokk stílusú építmény, melyhez gyaloglépcsô vezet fel.

A faluházzal szemben található kôkeresztet 1839- ben Vincze István állítatta.
(Forrás: Tarnalelesz mikrotérség hivatalos honlapja)
 
 
   I. Ferdinánd

I. Ferdinánd (1503. március 10., Alcalá de Henares, Spanyolország – 1564. július 25., Bécs) spanyol Habsburg főherceg, német-római császár, magyar és cseh király.
(Forrás: Wikipédia)
 
 
   Fénesy
   György


egri püspök, szül. Sopronban 1632 ápril 7., megh. Jászón 1699 márc. 4. Ifju korában a Jézus-társaság növendékei közé lépett, de innen csakhamar eltávozott s jogász lett. Szelepcsényi Györgynek titkára volt s ekkor ujra feléledt benne az egyházi pályára való hajlam, melyet követve, áldozópappá szentelték. A lelkipásztorkodás terén rövid ideig működött, mert nemsokára nyitrai, később esztergomi kanonok és prépost lőn. 1680 körül almisi, 1685. csanádi püspökké nevezték ki, de ennek - a török járom miatt - szintén csak cimét viselte. 1687. egri püspök lett. Apostoli buzgalmat fejtett ki a kat. egyház megujítása körül. 1695. Kassáról Egerbe helyezte vissza a püspökség és káptalan székhelyét. V. ö. Schmitth, Episcopi Agrienses.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
 
 
   Frangepán
   Ferenc


gróf (? , – Pozsony, 1543): főpap és diplomata. Előbb Ferenc-rendi szerzetes, majd 1528-tól pápai engedéllyel kalocsai érsek. 1538-tól egri püspök is. A római Araceli kolostorban élt, s a mohácsi csatavesztés hírére a pápa küldte Szapolyai János kir. mellé, akinek ettől kezdve mindvégi egyik bizalmas tanácsadója. A törökbarát politika meggyőződéses híve, jelen volt, amikor János király Szolimán szultán elé járult Mohácson. 1527-ben Szapolyai követe a lengyel kir. által egybehívott olmützi békekonferencián. 1536-ban és 1537-ben I. Ferdinándnál, 1538-ban V. Károly császárnál járt követségben. Kiábrándulva a török szövetségből, egyik fő mozgatója volt a Szapolyai és Ferdinánd közti váradi béke megkötésének. János halála után Ferdinándhoz állt, 1541-ben Mo. követe a regensburgi birodalmi gyűlésen. – Irod. Sörös Pongrácz: F. F. (Századok, 1917.)
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
 
 
   XI. Kelemen

(1700-21), előbb Albani Ferenc János, szül. Urbinóban 1649 jul. 22., meghalt 1721 márc. 19. Különösen a spanyol örökösödési háboru okozott neki sok gondot. Ekkor történt, hogy brandenburgi Frigyes a pápa határozott tiltakozása dacáa is a porosz királyi trónt elfoglalta. Később Maillard Tamás bibornok és khinai apostoli követ bántalmaztatása miatt a portugáli királlyal is viszályba elegyedett, de 1716. a lissaboni patriárkátus alapítása teljesen kibékíté a portugál udvart a római kuriával. A hitigazságok sérthetetlen fentartása céljából két nagyfontosságu bullát bocsátott ki és pedig 1705. Vinneam Domini bullájával a janseniusmus, majd öt évvel utóbb Unigenitus Dei Filius bullájával Quaesnell Paschasius párisi pap tévtanai ellen kelt ki. Beszédei 1729. Frankfurtban jelentek meg. Számos bullája és ediktuma a Bullarium Romanum folytatásában jelent meg.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
 
 
   Kerecsend

Kerecsend 650 éves falu, az egri püspökség birtokai közül egyike a legrégebbieknek. Kerecsendet legelőször egy 1337-es tizedjegyzék említi Keresnuch néven, majd 1484-ben a Bakocs-kódex Kelechen néven. Kápolnája kis plébániájával már 1332-ben megvolt. A puszta maga az 1271-ben V. István által kiadott megerősítő adománylevél szerint az egri püspöki birtokhoz tartozott.

A falu 1556-ban teljesen elnéptelenedett, lakosai a törökök elől nyugat felé menekültek. 1619-ben Kerecsend Bethlen Gábor uralma alá került, de nem sokáig. Thököly Imre alatt 28 visszaköltözött jobbágy lakta, de az 1687. évi felszabadító harcok során a település újra elpusztult. A falu romjaira az egri püspökség a 18. század elején urasági majort és fácános kertet létesített. A helyi földesúr 1731-ben német jobbágyokat telepített be, majd később szlávok is kerültek a faluba. 1770-ben Nepomuki Szent János tiszteletére a régi kápolna helyén új templomot építettek. Ebben az évben a jobbágy- és zsellércsaládok száma már 93 volt.

1849 februárjában az északról jövő Görgey, a keletről jövő Klapka és a Szolnokról érkező Dembinszky seregei Kerecsenden és környékén gyülekeztek, hogy február 26-27-én megvívják Windischgratz seregével a kápolnai csatát. A szabadságharc bukása után a falu újból benépesült. 1855-ben lakóinak száma már 1698 fő.

A századfordulón a kerecsendi szegényparasztok nem tudtak haszonbéres földhöz jutni, eladó föld pedig nem volt. Emiatt sokan kivándoroltak Amerikába, az első csoportok 1902-ben indultak el. A századfordulón már üzemelt a korszerű gépi gőztéglagyár elődje, a Majzer- féle kézi téglaverő üzem.
Az I. világháború kitörésekor a felnőtt lakosság nagy részét- fogatokkal együtt - behívták katonának. Sokan odaveszetek, sokan csak 1919-20-ban tértek haza. Az 1925. évi földrengés nagy ijedelmet okozott, de csak néhány vályogház repedt meg. Sokat vártak az 1926. évi 26. tc. alapján végrehajtott földreformtól, amely azonban csak látszólagos volt, így a faluban egyetlen zsellér sem kapott földet. Ezt követően a teljesen reményt vesztettek tömege vándorolt ki Amerikába. 1930-ban 1828 fő lakott 145 házban a településen. A lakosság főfoglalkozása ekkor az őstermelés volt.
(Forrás: Kerecsend hivatalos honlapja)
 
 
   Keresztély
   Ágost


szász herceg, bibornok-hercegprimás, esztergomi érsek (sorrendben 65-ik). Szül. 1666., megh. 1721 aug. 23. Protestáns vallásban nevelkedett. Miután a fejedelmi szék elnyerésére kilátása nem volt, mert három fitestvér között ő volt a legifjabb, a hadipályára lépett. Ez okból a császári hadsereghez csatlakozott s Magyarországba jövén, Budavár visszavételében tettleges és kitünő részt vett, s a győzelmet nagy részben az ő elszántsága döntötte el. Ezután visszalépvén a kat. egyházba, pappá lett. Előbb Németország több városában, mint: Köln, Salzburg, Eichstadt, Leoben stb. viselt egyházi hivatalt; 1695. Lipót császár győri püspökké nevezte ki. 1707. Kolonics Lipót hercegprimás segéde lett és XI. Kelemen pápa által bibornokká neveztetett ki. Ugyanez évben Kolonics halálával I. József király esztergomi érsekké tette. Mint hercegprimás nemcsak megőrizte állásának jogait, hanem közjogi díszét is emelni igyekezett, mert a magyar primás jogainak, díszének és méltóságának nagyobbodásában a magyar nemzet dicsőségét látta. Tanusítja ezt, hogy III. Károly őt és utódait 1714. december 9. «a magyar nemzet fényének emelése» céljából «a szent birodalom hercege» címmel ruházta fel, amit Magyarország rendei az 1715. III. t.-cikkben melegen megköszönték és ugyanazon országgyülés törvényeinek 23-ik cikkében neki az indigenátusi dijat is teljesen elengedték. Röviddel ezután K. a máriavölgyi zárdába vonult s csekély kivétellel több éven át magányban élt. Élete végén a császár parancsára részt vett még a birodalmi gyülésen. Meghalt Regensburgban. Teste Magyarországba hozatván, előbb Ujfalun, azután pedig Pozsonyban a Szent Márton-templom alatti sírboltba helyeztetett el 1725 nov. 16.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
 
 
   Mágóchy
   Gáspár


( ? – ? , 1586 vége v. 1587 eleje): felvidéki nagybirtokos főnemes. 1554-től Gyula vára kapitánya. 1562-ben török fogságba esett s csak nagy váltságdíjjal szabadult. 1563. dec.-től Eger vára kapitánya, egyben Heves és Külső-Szolnok vm. főispánja. 1574-től Bereg, 1579-től Torna vm. főispánja.
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
 
   Oláh Miklós

(Nagyszeben, 1493. jan. 10. – Nagyszombat, 1568. jún. 14.): esztergomi érsek. Apai ágon Havasalföldről Erdélybe származott román nemesi család sarja. II. Ulászló udvarában nevelkedett, majd 1516-ban egyházi pályára lépett. Pécsi, majd esztergomi kanonok, komáromi főesperes, 1526-ban II. Lajos kir., majd a mohácsi csata után özvegye, Mária kir.-né titkára. 1527-ben a kir.-nét Németalföldre kísérte, s 1542-ig ott tartózkodott. Hazatérve 1543-ban zágrábi, 1548-ben egri püspök. 1553. máj.-ban esztergomi érsek lett. Mint I. Ferdinánd kedvelt embere, 1543-tól kancellár, 1560-tól Hont vm. főispánja, 1562-től egy ideig kir. helytartó. Az ellenreformáció érdekében 1561-ben betelepítette Mo.-ra a jezsuita rendet. Sokat tett a kat. egyházi élet és iskolaügy emelésére. 1558-ban ak.-i rangra emelte a nagyszombati káptalani isk.-t. Levelezésben állt kora humanistáival, Rotterdami Erazmus köréhez tartozott. Hungaria és Attila c. műve központjában Mátyás kir. áll. Fontos adatokat szolgáltatott Buda vára és Visegrád Mátyás-kori állapotáról. – M. Hungaria et Atila (Vindobonae, 1763, újból kiadta Juhász László, Bp., 1938); Oláh Miklós levelezése (Kiadta Ipolyi Arnold, Mon. Hung. Hist. II., 25. Bp., 1875). – Irod. Szemes József: O. M. (Esztergom, 1936), Schleicher Pál: O. M. és Erasmus (Bp., 1941).
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
 
 
   II. Rákóczi
   Ferenc


(Borsi, 1676. márc. 27. – Rodostó, 1735. ápr. 8.): erdélyi fejedelem (1704 – 1711), a magyarországi szövetkezett rendek vezérlő fejedelme (1705 – 1711), a Habsburgok elleni kuruc szabadságharc vezére.
I. ~ Ferenc és Zrínyi Ilona fia. 1685 – 88-ban Munkács ostromát a várban, anyja oldalán élte át, 12 éves korában a bécsi udvar elszakította családjától és Cseho.-ban, a neuhausi jezsuitáknál neveltette, hogy nemzetétől elidegenítse. Gyámja, Kollonich Lipót érsek szerette volna, ha a fiatal herceg, 1 900 000 kat. hold várományosa maga is szerzetessé lesz, ~ azonban elérve a nagykorúságot, 1692-ben kivonta magát gyámkodása alól, Bécsben élt, majd 1693-ban egyéves itáliai útra indult. 1694-ben feleségül vette Sarolta Amáliát, a hessen-rheinfelsi uralkodó leányát. A fiatal pár Mo -on telepedett le, ahol ~t már 1694. máj. 25-én beiktatták Sáros vm. örökös főispánságába. Itthon megdöbbenve tapasztalta a lakosság egészére nehezedő elnyomást, különösen a jobbágyok nyomorát. Családja hagyományai, a személyéhez fűzött országos várakozás azonban ekkor még nem tudták áttörni neveltetése korlátait, s amikor 1697-ben a hegyaljai felkelés parasztvezetői felkérték a vezérség elvállalására, ez elől kitért és Bécsbe ment. A felkelés leverését követő véres megtorlások is hozzájárultak ahhoz, hogy főleg Bercsényi Miklós rábeszélésére cselekvésre szánta el magát. A K-i megyék nemesei körében szervezkedni kezdett, s 1700-ban XIV. Lajos francia kir.-hoz fordult segítségért. A francia megbízott, Longueval árulása 1701. ápr.-ban a bécsújhelyi börtönbe juttatta, ahonnan felesége és az őrzésével megbízott Lehmann Gottfried kapitány segítségével 1701. nov. 7-én megszökött és Lengyelo.-ba menekült. A m. határhoz közeli Brezan várában, Sieniawski belzi palatinus birtokán talált menedéket. Elképzelése az volt, hogy lengyel zsoldoshadakkal indítja meg a mo.-i felkelést, a francia és svéd támogatás megszerzésén munkálkodott, de eredmény nélkül. Brezan várában találtak rá 1703 elején a tiszaháti felkelők követei, akik megkérték: álljon az elkeseredett parasztság élére. ~ mindazoknak a jobbágyoknak, akik mellette fegyvert fognak, szabadságot ígért, s kiáltványban harcba hívta az egész országot az idegen elnyomás ellen. 1703. jún. 16-án maga is bejött az országba. Esze Tamás fogadta, pár száz főnyi rosszul felfegyverzett jobbágy élén. Az áradásszerűen növekvő jobbágyhadak néhány hét alatt elfoglalták a Tiszántúlt, s őszre megindult a köznemesség tömeges csatlakozása is. 1704-re szinte az egész ország a kurucok birtokába került. ~ maga vezette a tiszántúli és a Duna-Tisza közi hadjáratot, Tokaj, Szatmár, Szeged, Esztergom várának ostromát, a nagyszombati, a pudmerici, a zsibói, a trencséni és a romhányi csatákat. 1704. júl. 8-án a gyulafehérvári ogy. Erdély fejedelmévé választotta, a beiktatásra azonban csak 1707. ápr. 5-én kerülhetett sor a marosvásárhelyi ogy.-en. 1705. szept.-ben a szécsényi ogy. a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választotta. Fölmerült királlyá választásának terve is, ezt azonban a szabadságharc táborán belül megerősödött főnemesség nem pártolta, s maga a fejedelem is elhárította. ~ erélyesen törekedett á nemzeti állam, a központosított kormányzat, a reguláris hadsereg és a merkantilista kereskedelem megteremtésére. Fejedelmi hatalmát azonban a kiváltságaira féltékeny nemesség Mo.-on és Erdélyben is erősen korlátozta. A földesúri önkénnyel szemben a jobbágyságot sem tudta megvédeni. Több jobbágyfalunak ugyan hajdúvárosi kiváltságot adott, a sárospataki ogy. törvénye (1708) pedig a katonáskodó jobbágyokat felszabadította a földesúri függés alól. Ezek a lépések azonban már elkéstek, s nem tudták megakadályozni, hogy a kedvüket vesztett parasztok a harctól visszahúzódjanak. ~t politikai látóköre és műveltsége magasan kora főurai fölé emelte. A bécsi udvar többször is megpróbálta eltántorítani a szabadságharc ügyétől, ezek a kísérletek azonban éppen úgy megtörtek önzetlenségén és hazaszeretetén; ahogy a családja helyzetével történt visszaélések sem tudták eltántorítani. (Feleségét egy időre internálták, két fiát Bécsben ellene nevelték.) Egyénisége nagy hatással volt környezetére és a kortársakra általában. A szabadságharc kiterjedt diplomáciáját maga irányította. Gondoskodott arról, hogy a harc indokait és eseményeit a külföld megismerje (Recrudescunt…1704; Explosio…1706; Mercurius Vetidicus címmel bizonytalan időközökben megjelenő hírlapot is kiadott). XIV. Lajos rendszeres évi pénztámogatásban részesítette, de szövetséget nem kötött vele, ahogy a svéd és a porosz udvarral meg a Portával való tárgyalásai sem vezettek eredményre. Egyedül I. Péter cár kötött titkos szövetséget vele (1707, varsói szerződés), a svéd-orosz háború miatt azonban tényleges katonai támogatást tőle sem kaphatott. A cár a lengyel trónt is felajánlotta neki, ennek realizálására azonban – részben ~ húzódozása miatt – nem került sor. A szabadságharc külpolitikai elszigeteltségét így nem tudta áttörni, ezért 1704-ben és 1706-ban béketárgyalásokat kezdett a bécsi udvarral, ezek azonban nem vezettek eredményre. 1707-ben az ónodi ogy. a békepárttal szemben detronizálta a Habsburg-házat és a szabadságharc folytatása mellett döntött. A vesztett trencséni csata (1708. aug.) után azonban a szabadságharc egyre nehezebb helyzetbe került, s a túlerőben levő császári sereg elől a pestistől is tizedelt, megfáradt kuruc csapatok lépésről lépésre visszaszorultak. 1711. febr. 22-én ~ az orosz segítség megnyerése céljából elhagyta az országot. A távollétében és hozzájárulása nélkül Károlyi Sándor által megkötött szatmári békét nem fogadta el. Egy ideig Lengyelo.-ban, majd 1713-tól XIV. Lajos udvarában, Franciao.-ban élt. 1715 nyarán visszavonult a kamalduli szerzetesek grosbois-i kolostorába. 1717-ben a Porta meghívására Töröko -ba ment azt remélve, hogy a török-osztrák háború lehetőséget ad a szabadságharc újbóli megindítására. A pozsareváci béke (1718) után a török kormány Rodostót jelölte ki tartózkodási helyéül. Itt élt haláláig, bujdosókból alakult kicsiny kíséretével. Bujdosását diplomáciai tervezés, az emigránsok szervezése és írói tevékenység töltötte ki; szívesen dolgozott asztalosműhelyében is. – M. Mémoires…sur la guerre de Hongrie (Hága, 1739: Magyar fordítása legutóbb Vas István, Bp., . 1951, 1978); Vallomások – Emlékiratok, ford. Szepes Erika és Vas István (1979); Önéletrajza (Confessio, Bp., 1876; magyar fordítása Domján Elek, Miskolc, 1903); Politikai levelezése (Archivum Rákócziánum I – XII., Kiadta: I – X., Thaly Kálmán Bp., 1873 – 1889; XI – XII., Lukinich Imre Bp., 1935; I – III., kiadta Simonyi Ernő Bp., 1871 – 77). – Irod. Márki Sándor: II. R. F. (I – III., Bp., 1907 – 10); Asztalos Miklós: II. R. F. és kora (Bp., 1934); Markó Árpád: II. R. F., a hadvezér (Bp., 1934); R. Emlékkönyv. Szerk. Lukinich Imre (I – II. Bp., 1935); Zolnai Béla: II. R. F. (Bp., 1942); Vágvölgyi Tibor: A R. forradalom története (Bp., 1948); Vas István: R. F. az író (Csillag, 1953. 7. sz.); Tolnai Gábor: R. F. az író (MTA Nyelv- és Irod. tud. Oszt. Közl. 1954. 1 – 4. sz.); Köpeczi Béla – Várkonyi Ágnes: II. R. F. (Bp., 1955); Benda Kálmán: II. R. F. (A bibliográfiát és a képanyagot összeállította Polonyi Péter, Szada, 1960); Köpeczi Béla: A R: szabadságharc és Franciaország (Bp., 1966). – Szi. Szigligeti Ede: II. R. F. fogsága (történeti dráma, Bp., 1875); Voinovich Géza: R. (történeti dráma, Bp., 1923); Herczeg Ferenc: Pro libertate (r., Bp., 1939); Bakonyi Károly: R. (daljáték); Bárány Tamás: R, zászlai (r., Bp., 1962); Laczkó Géza: R. (történelmi r. Bp., 1963); Lósárdy Zsuzsanna: Erdélyi rendekhez (óda).
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
 
   Szalaházy
   Tamás


(? – ? , 1537): egri püspök. 1519-től II. Lajos király titkára, majd főesperes. 1526-tól veszprémi püspök. A mohácsi csata után a Budáról menekülő Mária kir.-né egyik kísérője, később I. Ferdinánd híve. Ferdinánd, akinek mindvégig bizalmas tanácsadója volt, már 1526 végén kinevezte egri püspökké és az ország kancellárjává. 1528-ban a német birodalmi gyűlésen tartózkodó Ferdinánd helyetteseként Mo. kormányzója volt.
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
 
 
   Szapolyai
   János


; Zápolya, I. János (Szepesvár, 1487 – Szászsebes, 1540. júl. 22.): Magyarország királya (1526 – 1540). ~ István nádor és Hedvig tescheni hg.-nő fia. 1505-től kezdve a „nemzeti párt” trónjelöltje, 1511-től erdélyi vajda. 1514-ben Temesvárnál leverte a parasztfelkelést és Dózsa Györgyöt alvezéreivel együtt kegyetlen kínzások közt kivégeztette. 1526-ban Szolimán szultán támadásakor az erdélyi hadakkal elindult, de a mohácsi csatába nem érkezett el. 1526. nov. 5-én a székesfehérvári ogy. királlyá választotta, s nov. 10-én megkoronázták. 1528-ban I. Ferdinánd hadai elől Lengyelo.-ba szorult, s hogy kir.-ságát visszaszerezze, Szolimán szultán védelmét kérte, 1529-ben Szolimán hadjáratot vezetett érdekében s visszahelyezte ~t Buda vára és az ország nagy részének birtokába. 1538-ban a váradi békében a status quo alapján kiegyezett Ferdinánddal s halála utánra a Habsburgokra hagyta az egész országot. A következő évben azonban felbontotta a békét és királyságát feleségére és csecsemő fiára, János Zsigmondra hagyta. Határozatlan, tehetetlen uralkodó volt, Szolimánnal kötött végzetes szövetsége pedig utat nyitott a török hódításnak. Felesége Izabella, Jagelló Zsigmond lengyel kir. leánya. – Szi. Krúdy Gyula: Három király (r., Bp., 1926); Háy Gyula: Mohács (dráma, BP., 1964).
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)
 
   Szarvaskô

Keletkezésének pontos idejét nem ismerjük, de annyi bizonyos, hogy 1261-1295 között, az egri püspökök építették. Amíg ugyanis IV. Béla király 1261-ben kelt adománylevelében - melyben az egri püspökség birtokait sorolták fel - sem a helység, sem a vár nem szerepel, addig a várat az 1295. évi egri káptalan határjáró levele említi, a helység pedig az 1332- 37. évi pápai tizedjegyzékben "Sub castri Episcopi" alakban, majd késôbb 1438-ban "Zarvaskwalya" néven fordul elô, mint az egri püspök birtzoka. Szapolyai János 1527-ben Erdôdi Simon egri püspöknek adományozta, aki ide Péter nevû testvérét nevezete ki várnagynak. Az Erdôdi Péter és Érdy Ferenc által védett várat 1528-ban Ferdinánd király Horváth Ferenc vezérével ostromoltatta, és azt kiéheztetéssel sikerült is elfoglalnia. Horváthot aztán a király Szarvaskô várnagyává nevezte ki. Az országgyûlés 1545-ben a vár lerombolását és jövedelmének az egri vár fenntartására való felhasználását rendelte el. A határozat végrehajtására azonban nem került sor, mert a várat 1549-ben Horváth Dobó Istvánnak adta át, a várnagya Szalkay Balázs lett. 1558-ban Verducz Antal egri püspök vette birtokába és Gadóczy Gábort bízta meg a várnagyi teendôk ellátásával, majd amikor 1564-ben Mágócsy Gáspár lett Eger várkapitánya, Szarvaskô várát is ôrizetére bízták. Az idôközben rongált állapotba került erôsséget 1583-ban Christoforo delle Stella irányításával megerôsítették. 1596-ban Eger eleste és a mezôkeresztesi csata után Gáll János várnagy az ôrséggel együtt elmenekült, az üresen hagyott várat a török megszállta. 1687-ben Doria János hadainak közeledtére a török a várat elhagyta és az ismét az egri püspök birtokába került. A még teljesen ép vár 1699-ben annak a Telekessy István egri püspöknek került a birtokába, akinek kezébe II. Rákóczi Ferenc 1705-ben a fejedelmi esküt letette. Telekessy végig kitartott a Fejedelem mellett, ami miatt a szabadságharc bukása után üldöztetéseknek volt kitéve. Ezek elôl ide vonult vissza és itt írta meg védôiratát is, melynek eredményeként pápai közbenjárásra méltóságát visszakapta. A vár ezután is az egri püspökök birtoka maradt. Hadi szerepe megszûnt, kijavításával, karbantartásával nem törôdtek, így az teljesen elpusztult.
(Forrás: A történelmi Magyarország várai)
 
   Telekesi
   István


(Csöméte, 1633. aug. 20. – Eger, 1715. márc. 3.): egri püspök. 1660-ban Rómában szentelték pappá, 1675-ben kanonok, 1677-bén pápóci prépost, 1699-ben egri püspök és ezzel hevesi főispán lett. Az egyetlen kat. főpap, aki a Rákóczi-szabadságharc oldalára állt. Aláírta az ónodi nyilatkozatot. 1709-ben a pápa minden egyházi méltóságától megfosztotta. 1711-ben visszahelyezték. 1713-ban ő kezdte meg az egri székesegyház építtetését. – M. Flores Precum Devotioni Piarum Mentium (Tyrnaviae, 1738). – Irod. T. I. (Emlékkönyv, Eger, 1865); Áldásy Antal: T. I. egri püspök elmozdítása és a római kúria, 1710 – 1712 (Tört. Tár, 1896); Szántó Imre: T. I. püspök szerepe az egri vár 1710. évi feladásában (Eger, 1962).
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)