Borsavai-havasok


A Sztoj, a Borzsa-havas legmagasabb csúcsa

 

  Dr. Szôllôssy Jenô írása, Turisták Lapja, LI. évfolyam 6. szám, 1939. április, 265. oldal

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
 


A Borsavai-havasokban.

     1939. március 15. Lélekzetfojtva ülünk egész nap a rádió mellett. Kint a fôváros utcáin hóhullás kavarog, fehér lepel borítja a budai hegyeket s mi lélekben együtt menetelünk honvédeinkkel, kik zengô hófuváson át, ellenség tűzén keresztül most törnek fel az ezeréves határokra. A magyar szabadság ünnepén új feltámadás reménye csillog: húszévi kishitűség, csüggedés és ernyedés után végre kemény tettek. Este fél 9. A honvédvezérkar fônöke jelenti: csapataink a következô helységeket vették birtokukba Kárpátalján ... ungvári csoport ... beregszászi csoport ... a megindulástól reszketô ujjakkal követjük a kiterített térképeken az elôretörô csapatok útját ... a munkácsi csoport elérte Volócot és tovább haald Verecke felé ... Istenem hát lehet ez? ...

     Az alig egyéves kis Csaba fiam nem érti még mi történik körülötte, de látja mindenki örömét, kacagni kezd és kis tenyerét ráteszi a térképre. Amint elhúzom, a szemem megakad egy ponton, Sztoj 1679 m. Jól van kis Csaba! te mutattad meg hová menjen apád elôször.
 
*          *          *

     Virrad. Lassan világosodni kezd, a hajnali szürkeségbôl egyre világosabban, tisztábban bontakoznak ki a magastetejű rutén faházak. Csípôs, hideg a levegô, jól kilépünk, hogy felmelegedjünk. Hamarosan elmaradnak Volóc házai és kezdünk felfelé ballagni. Rövid félóra alatt elérjük az erdô szélét és rábukkanunk a Pláji-menedékházhoz vezetô piros jelzésre. Templomos sűrűségű fenyvesben vezet az út, a felkelô nap sugarai benyilaznak a fák közé, a sötét erdôbe betör a ragyogó valóság. Amint feljebb érünk, a fenyôk közé lombosodó bükkök keverednek, friss smaragdzöld színük szinte világít a sötét fenyôk között. Két órai kényelmes kapaszkodással az erdôhatárhoz érünk. Bôvízű forrás víze rohan a völgy felé, megállunk reggelizni, aztán rövid futamodással a menedékházhoz jutunk.

     Az 1139 m magasan fekvô szép kis ház már messzirôl gyanusan kihaltnak látszik és tényleg az ajtókon ökölnyi lakatok fogadnak. Erre nem számítottunk. tegnap este Volócon úgy tájékoztattak, hogy a házban szállni lehet és miután csekély orosz és bulgár tudásommal egy cseh turistakalauzon átverekedtem magam, az ebbôl kimazsolázott gyér adatok, meg a Turisták Lapjá-ban közölt, és a Kárpátalján mindenüt nagyon jól használható tájékoztató alapján úgy terveztük, hogy holminkat a Pláji-házban hagyva, felmegyünk a Sztojra, d.u. visszajövünk és másnap hajnalban indulunk neki a Borsavai havasoknak. A lezárt ház azonban nem várt módon beleszólt terveinkbe. Elhatároztuk, hogy azonnal indulunk, de nem térünk vissza, hanem majd a gyephavasokon keresünk magunknak valami szállási lehetôséget. (A Pláji-menedékház azóta már üzemben van. Magyar Imre mházôr gondozza. Tiszta és olcsó hely. Enni- és innivaló mindig akad. A szerk.)

     Felcsatoltuk a zsákokat és a Plajt balra megkerülô jelzést követve a Fircák-havasnak (Veliki Vrh.) tartó gerincre tértünk. Rövidesen egy kicsit rideg, de mégis hasonlíthatatlanul szép tájék tárult fel elôttünk: a gyephavasok embernemlakta világa. Sötéten, kietlenül emelkedik elôttünk a Fircák-havas, jobbra szaggatott gerinc húzódik, legvégén meredek kiugrás: a kettôs csúcsú Sztoj, a Borsavai havasok legmagasabb pontja. A hegyeken sehol egy fa, vagy bokor, a völgynek rohanó füves-köves lejtôk bevágásaiban hófoltok fehérlenek. Az erdôk messze alattunk maradnak, az Osza-völgy rengetegébôl felhallatszik a hegyipatakok zúgása. Fúj a szél, perzsel a nap, sasok lebegnek a tépettszélű, rohanó felhôk alatt.

     Felkapaszkodunk a Fircák havasra (1598 m), innen éles gerincúton megyünk át a sarkantyúszerűen kiszögellô Sztojra. Az utolsó kapaszkodó elôtt, egy hófoltnál, lerakjuk zsákjainkat, a fôzôedénybe havat teszünk és kirakjuk a napra, hadd olvadjon míg visszatérünk.

     Jó óra mulva fent állunk az 1679 m magas Sztoj tetején. A csúcson hosszú gólyalábakon három fabodé ácsorog, felmászom az egyikbe. Köröskörül 6-8 távlatban sorakoznak fel az opálszínű messzi hegyek, a Vihorlát, a Szinyák, a Polonina Runa, a hegyes Pikuj, odébb a Máramarosi-havasok és mindent összefog a végtelen magányosság, a hegyek csendje. A határhegyeken túl belátni Lengyelországba. Fehér felhôk vonulnak a kéklô messzeség felé.

     Aztán közelebbi, reálisabb célok felé kalandozik a szem. Végigpillantom továbi útunkat, a Borsavai-havasok dél felé vonuló, innen egymás mellé rakott dombnak látszó kopár, füves, hófoltos hegyeit. Pedig ezeknek a kb. 25 km-re elhúzódó dombocskáknak jórésze magasabb 1300 m-nél. A már említett Fircák-havas után a Gemba (1494 m), mingyárt mellette a Zsidó Magura (1519 m), utána a Hrab (1374 m). A hegyek aljából erdôk kapaszkodnak az oldalak felé, a lesüllyedô Prislopnál elérik a vonulat tetejét, aztán újra gyephavasok emelik ki kopasz homlokaikat és legvégül a Kuk 1365 m-es csúcsa rajzolódik halványan az ég aljára.

     Visszatérve a hófolthoz, zsákjaink mellett két rutén gazdát találunk. Barátságosan üdvözöljük egymást, beszélgetni kezdünk, megtudjuk, hogy lovakat vittek át legelôre Vicsa völgyébe és most hazatérôben vannak a falujuk felé. Közben teát fôzünk, megkínáljuk ôket csabai kobásszal meg retekkel. Ritkán látott dolgok ezek a havasokban. Beszélgetés közben mondják, hogy a Kruhle oldalában pásztorok tanyáznak, akiknél szállást kaphatunk. No, akkor induljunk.

     Visszamegyünk a Fircák-havas oldalában levô útcsomóponthoz, itt találjuk különben egész útunk alatt az egyetlen útjelzôtáblát, és megállapítjuk, hogy ide a Kruhle 10 km-re, Ökörmezô pedig a Polonina Kukon keresztül végig a piros jelzésen, 28 km-re van. Végigballagunk a füves, vastag mohával fedett gerincen, átmegyünk a Gembán meg a Zsidó Magurán, az út elég fárasztó, mert a gerinc állandóan hullámzik, 100-200-300 méteres magasságkülönbségek sűrűsödnek szünet nélkül egymás mellé. Alig kapaszkodunk fel valahová, máris mehetünk lefelé. De a kilátás minden fáradozást megér. A völgyek mélyén már nônek az árnyékok, de a messzi hegyeket még süti a nap.

     A Zsidó Magura délioldalán a jelzés bôvízű forrást érint, az elsôt és egyetlent, mióta a Pláji-menedékházat elhagytuk. Itt kicsit megpihenünk. A velünk jövô rutének mindenáron vinni akarják a zsákjainkat, mi tiltakozunk ellene, mire Andris gazda kivágja a döntô érvet: "Hát testvérek vagytok, vagy nem vagytok testvérek?"

     A Hrabot magunk mögött hagyva, már látjuk az erdôk közé fogott Kruhlet, búcsút veszünk a Kispatakra tartó barátainktól és kezdünk lefelé tartani az erdô felé. Már erôsen esteledik, mire az erdôhöz érünk. A völgytorokból füstszagot hoz a szél, odatartunk és a pásztortanyára bukkanunk. A juhászok szegények, nagyon szegények, nem jutott nekik sok az élet javaiból, de ami kevesük van, azt jószívvel adják: a frissen fejt tejet, a juhtúrót és a pásztortűz melegét.

     Az estébôl már régen éjszaka lett és mi még mindig ott ülünk a tűz mellett, nézzük a felcsapó lángokat, és hallgatjuk az erdô mélyének titokzatos neszezését. Lassan elálmosodunk, vackot csinálunk a tűz mellett. Széna még nincsen, meg kell elégednünk a puszta anyafölddel. Éjszaka szemergô esôre ébredünk, követjük szállásadóink példáját: közelebb húzódunk a tűzhöz. Az egyik pásztor egész éjjel szakadatlanul rakta a máglyát, jól esik a meleg elgémberedô tagjainknak.

     Virradni kezd. A juhászok felkelnek, lerázzák a rájuk ragadt sarat s mennek fejni a juhokat. Mire mi is felkászálódunk, már frissen fejt tej vár bennünket. Reggeli után búcsút veszünk és indulunk. Felkapaszkodunk a gerincre. Szomorú, szürke az idô, szél hajszol át gomolygó felhôket a hegyeken, minden nedves és csepeg, alig látunk pár lépésnyire magunk elé. Lassan, szinte tapogatódzva haladunk, nagyon kell vigyáznunk, hogy irányunktól el ne térjünk. A jelzések hiányosak, különösen a kétséges helyeken. A 200.000-es térképet ilyenkor el lehet dobni, iránytűvel és "megérzésre" megyünk. (Azóta már megjelentek a 75.000-es lapok is. Ezek jobban használhatók. A szerk.)

     A hullámzó gerinc egyre lefelé tart, megjelennek az elsô fák, vihartól tépett, villámtól szaggatott hôsök kapaszkodnak fel a tetôre, egyre tömegesebben, sűrűbben sorakoznak, ellepik a hegyet, végül összecsapnak a tetô felett. Az ezüstös törzsű bükkök most nyitják rügyeiket, új élet fakad a kidôlt törzsek korhadó temetôje felett. A szél megújúló erôvel fúj, az égen percrôl percre több foltocska kéklik és éppen mikor az Opolonok 1174 m-es háromszögelési gúlájához érünk, hirtelen kisüt a nap, rohamosan derülni kezd, a felhô felszáll és fényben úsznak a hegyek. A leveleken, füveken milliónyi gyémántként csillognak az esôcseppek, madárdaltól lesz hangos a sűrűség s kakukok szállnak a fák töredezett sudaraira, hangos kakukolással keresnek fészket tojásaik számára.

     Leereszkedünk a Priszlop kôkeresztjéhez, innen vadvirágos, napsütötte réteken, vihartépte tisztásokon, félhomályos fejszenemlátta ôserdôkön át kanyarog az ösvény. A jelzés sokszor elmarad, majd ismét rábukkanunk, de nem fontos, túl az erdôs hegyeken már látni a Kuk kopár csúcsát. Hirtelen eséssel fut völgynek az út, hogy a túlsó oldalon kemény kapaszkodással érjünk a Polonina Kuk-ra (1208 m). Fent a tetôn vége van az erdônek, elôttünk ismét gyephavasok domborulnak. Az alattunk levô völgyhajlásban vályuskút csurgatja vízét. Leereszkedünk hozzá és hosszú pihenôt tartunk. Jó másfél órát töltünk a forrásnál, eszünk, iszunk, mosakszunk, újra iszunk, aztán leheveredünk. Ránkférnek ezek a szibarita örömök, több mint 5 órát jöttünk egyhuzamban, folytonos "hullámvasút"- szerű terepen és az éjszakánkat sem lehet a kényelmes alvások közé sorolni.

     A forrástól rövid félóra alatt megyünk fel a Kuk-ra (1365 m). A gúlától teljes körkilátás nyílik, végiglátjuk megtett útunkat: a Sztojt, a gyephavasok hosszú sorát, aztán a derengô völgyeken túl a távoli ehgyek számtalan láncolatát.

     A Polonina Kukon "papírforma" szerint a Mencsulon keresztül Ökörmezôre vivô piros és kék jelzéseket kellene találnunk. Elô is bukkan néhány piros, de hozzájuk tartozó ösvényt nem lelünk. Alattunk a völgyben rét zölddel, mellette akol ácsorog, ereszkedjünk le oda, ott biztosan kell valami útnak lennie. Megkezdjük a leereszkedést, de mikor ötödször-hatodszor csúszom mellig a kidôlt fák közé, visszafordulunk. Gyuszikám, mi családapák vagyunk és ez itt elôttünk nem a Mátra vagy a Bükk jílfésült, karbantartott erdeje, hanem erdészt nem ismerô komoly ôserdô. Visszaverekedünk a Polonina Kuk alatti nyeregbe, emlékszem, hogy idejövet láttam ott egy balra kitérô ösvényt, az csak levezet valahová. Tényleg meg is találjuk a kezdetben felfelé vezetô ösvényt, mely késôbb meredek, nyaktörô juhászösvényen levezet egy óra alatt a Prozsina völgyébe. Hol úton, hol meg veszélyes patakmederben (a kettô között kevés különbség van, mindkettô egyformán bokatörôsen köves) rójuk végig a völgyön meghúzódó Cserjés (Lozanszki) falut.

     Száll a nyolc órai harangszó, este van már megint. A végtelenbenyúló falu házai végre elmaradnak, egyre sötétebb lesz. Mire kiérünk a Nagyág partjára, már éjszaka van. Kompon kelünk át a megáradt Nagyágon. A túlsó parton országút vezet a 2 km-re fekvô Ökörmezôre. Elérjük szélsô házait, szállás után érdeklôdünk, mondják, hogy menjünk a "Hangya" szállóba. Rövidesen a szép, alul kôbôl, felül stílusosan fából épített emeletes épületnél vagyunk. Belépünk a tágas étterembe, egy pillanatra fénytôl vakultan állunk meg az ajtóban. Mire kinyitjuk szemeinket, örvendezô arcú emberek, vámôrök, katonák jönnek felénk, rázzák a kezeinket: "megjöttek az elsô magyar turisták!"
 


Megjegyzések


   Nagy-Ág

 a Tisza jobboldali mellékfolyója; két forráspatakból ered Máramaros vármegye É-i határán, ezek egyike a Ripinyei viz (Ripanka), mely Felső-Hidegpatak mellett fakad, másika a Priszlop község mellett (a Csorna Répa hegytövében) fakadó Bisztra. A két patak Szolymánál egyesülve, Örökmező érintésével eleintén D, majd DK s innét DNy-i irányban folyik; völgye lassankint tágul s Lipcse mellett a huszti lapályra nyulik, ahol a folyó Huszt mellett a Tiszába ömlik. Hossza 90 km. Nevezetesebb mellékvize nincs.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
 
 
   Ökörmező

 Ökörmező (ukránul Міжгір'я (Mizshirja / Mizhhirya), oroszul Межгоре (Mezsgorje / Mežgore), 1953-ig Волове Поле (Volove Polje / Volove Pole)): járási székhely a mai Ukrajnában Kárpátalján az Ökörmezői járás székhelye. Fenyves és Gombástelep tartozik hozzá.
Mai ukrán neve hegyközt jelent, korábban a magyar név tükörfordítása (Volove Polje = ökörmező) volt a hivatalos neve.
Huszttól 65 km-re északra, a Nagy-ág folyó és a Volovec-patak összefolyásánál fekszik.

1415-ben Ukurmezew néven említik először. Görögkatolikus temploma 19. századi. 1910-ben 3649 lakosából 2678 ruszin, 695 német és 266 magyar volt. A trianoni békeszerződésig Máramaros vármegye Ökörmezői járásához tartozott. A 2001-es ukrán népszámlálás szerint a városnak 9421 lakosa van, melyből csupán 6 személy vallotta magát magyarnak.
(Forrás: Wikipédia)
 
 
   Pereszlő

 Pereszlő (1899-ig Priszlop, ukránul Присліп (Priszlip / Pryslip), szlovákul Prislop): falu a mai Ukrajnában Kárpátalján az Ökörmezői járásban.
Ökörmezőtől 30 km-re északra a Priszlop-patak partján fekszik.

A 900 lakosú ruszin falu lakói egykor gabona és faszállítással keresték kenyerüket. Volt görögkatolikus fatemplomuk és harangtornyuk 1795-ben épült Szent Miklósnak szentelve. 1910-ben 1391 többségben ruszin lakosa volt, jelentős német kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Máramaros vármegye Ökörmezői járásához tartozott. 1939-től Nagypriszlop a neve, később Titokvölgyet és Határvölgyet csatolták hozzá.
(Forrás: Wikipédia)
 
 
   Polonina-Rúna

 az ÉK-i Kárpátok határláncolatának egy csoportja, mely Ung vármegye K-i részében az Ung és Latorca folyók völgyei közt elterül. A hegység az Ung, Lyuta, Turica és Turja völgyei által elválasztott több csoportra oszlik, melyeknek magassága többnyire 1000 m.-nél több; jelentékenyebb emelkedései: az Ung és Lyuta völgyei közt a Javornik (1021 m.), Kraszin (1031 m.) és Sztudnica (1035 m.); a Lyuta és Turica völgyei közt a Gyil vagy Dil (992 m.) és Lyutanszka Kulica (1376 m.); a Turica és Turja közt maga a P. (1482 m.); az utóbbi terjedelmes (5 km. hosszu és 3 km. széles) lapos tetőt alkot, melyhez D. felé a Mencsul (1295 m.) és Runi Pláj (1229 m.) csatlakozik; a fensík legmagasabb csúcsa a Medzi jama (1482 m.). A fensík túlnyomó részét havasi legelő borítja. A D. felé nyiló Sipotvölgyben van a gróf Széchenyi Béla által épített Bélatanya vadászlak. V. ö. Siegmeth Károly, Kirándulás a P.-ra (Magy. Kárpátegyesület XV. évkönyve, 1885).
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
 
 
   Szinyák-hegység

 (Polyana-Szinyák), a Vihorlát-Gutin hegység egyik tagja, Bereg és Ung vármegyék határán emelkedik; Ny-i része (a Polyána) a Sztára és Ung folyók völgyei közt terül szét, gerince Ny-ról K. felé húzódó, kissé ívelt hegyhát, melynek legnagyobb magassága 978 m. (Makovica). A Viznice patak völgye által jelölt mélyedésen túl K. felé egészen a Latorca és Nagy-Pinye völgyéig a Szinyák csoportja emelkedik, DNy-ról ÉK. felé húzódó rövid, szélesre terülő gerinccel; legmagasabb hegyei a Dünanka (1014 m.) és Pleska (992 m.). A Sz. túlnyomólag trachitból épület fel.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
 

 
   Szolyvai
   havasok

 az Északkeleti Kárpátok határláncolatának egy csoportja, Bereg és Máramaros vármegyék határán, a Vicsa és Borsova völgyei közt; tömeges, magas hegység, melynek fő gerince ÉNy-ról DK. felé húzódik, de közepe tájáról DNy. felé bocsát egy jelentékeny s a legmagasabb csúcsot (Sztoj, 1679 m.) hordó ágat; egyéb nevezetes csúcsai: a Temnatik (1347 m.), Nagyhegy (1598 m.), Zsid-Magura (1519 m.) és a mellékágon a Sztojon túl a Szrenyova (1367 m.). A Sz. meglehetősen zordak, belsejük lakatlan; a Vicsa és Borsova völgyeiben azonban számos község van. Utóbbi folyó a Sz. középpontjában, a Nagyhegy alatt fakad, miért e hegycsoportot Borsova hegységnek is nevezik.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
 
 
   Vihorlát

 a V.-Gutin trachithegylánc legnyugatibb tagja, Zemplén és Ung vármegyékben. A V. csoportja a Laborc, Ciroka, Ublya és Ung völgyei közt terül el s D. felé a nagy magyar alföldre néz; két fő láncolatból áll. Az egyik a Laborc völgyénél, Barkó és Nagy-Mihály közt emelkedik fel s KÉK-i irányt követ egészen a Szinnai-kőig, illetve a Nezsabecig, ahol hirtelen D. felé kanyarodik. Ezt a hosszu gerincet a váraljai hágó (473 m.) választja el a V. másik láncolatától, mely az Ublya és Ung völgyei mentén Ublya községtől egyenesen D. felé húzódik Ungvár városáig. Az első hegylánc e szerint derékszöglet alatt van megtörve és főbb csúcsai: a Laborc partján emelkedő Cserna hora (552 m.), a Kioviszko (823 m.), a Penjazsnik (742 m.), V. (1074 m.), Motorogun (1019 m.), Szinnai kő (1007 m.), Nezsabec (1027 m.); a D. felőli hajlatban a Fetkuv (982 m.) és Roh (897 m.). A hegylánc kanyarulata által körülzárt kráterkatlanban 618 m. magasságban (a Szinnai kő D-i oldalán) szép tengerszem van, melynek vize a remetei völgybe folyik le. A V. másik része egyenesen D. felé csapó hosszgerinc, melynek főbb csúcsai: a Holica (986 m.) és Propicsni (1026 m.). A V. általában véve egységes, tömeges hegység, meglehetős meredek, hatalmas sziklacsoportoktól tarkított hegyoldalakkal. Kiterjedt erdőségek borítják. Az egész hegységet trachitképletek alkotják, melyek É. felé az eocén és neokómi homokkövekhez csatlakoznak; D. felől neogén képződmények szegélyezik. A hegységen keresztül csak a szobránc-ublyai törvényhatósági út vezet (a váraljai hágón át), mely a V. két része közt a határt jelöli. A V. szebb helyein a magyar Kárpát-egyesület keleti osztálya menedékházakat épített és igy hozzáférhetővé tette a turisták részére.
(Forrás: A Pallas nagy lexikona)
 
 
   Volóc

 Volóc (ukránul Воловець (Volovec / Volovec'), szlovákul Volovec): város a mai Ukrajnában Kárpátalján a Volóci járás székhelye.
Szolyvától 30 km-re északkeletre fekszik. 1889-ben Almamezőt csatolták hozzá, ma Kanora is ide tartozik.

Görög katolikus temploma a 17 - 18. században épült, Jézus mennybemenetelének tiszteletére szentelték. 1910-ben 1538, többségben ruszin lakosa volt, jelentős magyar és német kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Bereg vármegye Alsóvereckei járásához tartozott. Járási székhely 5700 ruszin lakossal.
(Forrás: Wikipédia)