Papa! esik az esô! - rontottam lélekszakadva a veranda árnyékában foszladozó, viharvert nádfotelban bóbiskoló nagyapámra.

    Mit tegyünk? - hunyorított rám bozontos szemöldökének rakoncátlan szálaival erezett, tucatkeretes szemüvege alól, miközben ráncosságában is súlyos, munkában kérgesült kezével esetlenül beleborzolt amúgy is madárfészket mintázó hajamba. - Hagyjuk esni!

    Így gondoltam én is, amikor ötnapi útravalóval és felszereléssel teherbe ejtett hátizsákom hevedereit szorosra húzva, leszegett fejjel és kellô adag daccal vágtam neki az Őrség esôáztatta útjainak.

    Az idôjóslászok hasztalan riogattak a morózus márciusi idôjárással. Köptem rá.
Az évek óta álmodott, hónapok óta tervezgetett túrát, senki és semmi kedvéért el nem halasztottam volna. El nem tudtam képzelni, hogy a duruzsoló cserépkályha elôtt hajbókoló, recsegô parkettára terített térképen alakot öltô út szépségét bármi is elhomályosíthatná.

    Magabiztosságom Bertrand Russell örökbecsűjét juttatta eszembe:
"Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel."

    Végül is öt napra jöttem, öt napig esett. Egál. Nem volt mit egymás szemére vetnünk. Mentem akkor is, amikor csak fátyolszerű permettel vonta be a tájat, mintha a meghatottság könnyein keresztül szemlélôdtem volna, s akkor is, amikor az alázúduló áldás fôhajtásra kényszerítvén, csak a bakancsom orrára záporozó esôcseppeket figyelhettem kilométereken át.

    A fogadatlan idô csak alvási szokásaimat tudta befolyásolni. Bivakolás helyett aludtam váróteremben, buszmegállóban, lángossütô bódé körbedeszkázott elôterében, foghíjas, széldeszkából tákolt, lepusztult esôházban.

    Magyarszombatfán a helyközi járat városi környezetet megszégyenítô, kulturált, üvegfallal határolt megállójában, épp kedvenc "marhahúsleves - májgombóccal" kombinált vacsorám elkészítésének idegfeszítô pillanatait éltem át, amikor a kíváncsiság szerény hajlékomba vezette a szomszédban lakó János bácsit.

    Köszöntött tisztességgel, érdeklôdött jövetelem, úticélom iránt. Szóbajött foglalkozás, család. Rendesen lekáderezett. Megértôen bólogatva hallgatta végig csillogó szemekkel elôadott érvelésemet, miszerint városi ember számára milyen kivételes élmény bebarangolni e csodálatos vidék tájit, majd búcsúzkodván, kezét barátságosan a vállamra helyezte, mélyen a szemembe nézett - éreztetvén, hogy megszívlelendô kinyilatkoztatásban lesz részem - és azt monta: "Tudja, csodálkozom azon, hogy egy ilyes értelmes ember, ahelyett, hogy otthon lenne a családja mellett, így csavarog országszerte."
No comment.

    Reggel a napi 27 km-re tervezett útszakasz egy érdektelennek ítélt részét Kógyárnál, idônyerés céljával le kívántam rövidíteni. Bejött. A tájoló segítségével meghatározott útirány egy mély árokkal határolt, sűrű cserjével, tövises bokrokkal övezett rétre - lépre csalt. A folyamatos esôzés áldásaként az árokban csörgedezô, egyebekben galamb-szelíd patak dühöngô, hömpölygô sáros mocsadékká változott. Kikerülni lehetetlen, ha visszafordulok, órákat veszítek - morfondíroztam mindenórás hátizsákomon ücsörögve, amikor - elképzelni sem tudom honnan -, egy meseszép ôzbak jelent meg. Lélegzet visszafojtva figyeltem. Büszkén, otthonosan, a félelem legkisebb jele nélkül, harmonikus, öszehangolt, laza stílusban ügetett körbe. Majd megérezve a cigaretta füstjét, hirtelen megállt, felém fordult. Néztük egymást. Szótlanul. Én nem tudtam, ami csak azon kivételes alkalomkor szokott velem elôfordulni, ha a pillanat varázsa, hangulata, valami vagy valaki lebilincselô jelenléte, közelsége megérint. Ő, tán csak azért, mert nem akart szót vesztegetni rám, a hívatlan betolakodóra. Aztán beugrott neki. Megfordult és kényelmesen, hívogatóan nekivágott az áthatolhatatlannak tűnô növényzetnek. Nyomait követve, lábszárközépig érô gázlón áthatolva, perceken belül kiszabadultam a rét fogságából.

    Dávidházát magam mögött hagyva, a Magas-hegyen keresztül igyekeztem Kercaszomor felé. Az ösvény szorosan az államhatár vonalához simult. Hirtelen, az öreg ördög tudja honnan, egy terep-pizsamás határôr tornyosult elôttem, teljes 160 centijével, no, meg jó 70 cm magas kutyájával. Lehetett úgy 18 éves. A kutya valamivel öregebb. Hivatalos hangon tájékoztatott, hogy ezen az úton most nem mehetek tovább. Mintha lenne egy másik is. Ez egy jelzett turistaút, próbálkoztam. Égen-földön nincs a közelben másik. Ha visszafordulok egy fél napot elvesztegetek. Hajthatatlan volt. Végül, nem kis erôbedobással kihárfáztam belôle, hogy közvetlen az ösvény mellett, az avarban megbújva egy feltehetôleg háborús lövedéket talált, amíg azt el nem távolítják, tilos az átjárás. Mint tudjuk - veszem elô a tanári stílust -, háború ugyebár nem tegnap volt ezen a tájékon.

    Gondolom, azóta már egy páran használták ezt az ösvényt, miközben a kis huncut itt lapított az avar alatt. Talán kivételesen én is megkockáztathatnám. Nem gondolja? Tudja, úgy oldalazva, óvatosan. Nem. Jó. És mi lenne, ha megpróbálnám kikerülni az erdôn keresztül? Nem lehet. veszélyes! Ahol egy van, ott több is lehet! Rendben, adom meg magam. Odébb vonulok, letelepszem. Megvárom amíg megoldódik a helyzet. Egyebekben, mikoron várható a felszabadító sereg? - teszem fel az ezer dolláros kérdést. Sajnos nem tudom. Még nem tudtam értesíteni ôket! Na, itt telt be a pohár. Valószínüleg céklavörös lehetett a fejem, mert felengedett és közlékennyé vált. Elpanaszolta, hogy a rádiója lemerült, egyebekben nem felállított, hanem mozgó járôr, s ha nem jelentkezik be, csak utána kezdik keresni. Ez még órákba is telhet. Van ugyan a közelben egy bejelentkezési pont, de nem meri a talált lövedéket ôrizetlenül hagyni.

    Nem akarom szaporítani a szót. Megsejtve a tárgykörre vonatkozó jártasságomat, igazolványom és rábeszélôkészségem hatására megegyezünk, hogy elmegy értesíteni a szolgálatot, én pedig addig - letéve a nagyesküt, hogy egy métert se moccanok - itt maradok a helyszínen. Biztos, ami biztos, az ôrkutya társaságában.

    Így álltam akaratomon kívül ôrségben az Őrségben.
A történethez tartozik, hogy a dög valóban nem engedett moccanni sem. Ha csak egy lépést is tettem, azonnal ínyét felhúzva, fogait mutogatva vicsorgott.
Szerencsére, egy jó órán belül megérkezett a felmentô csapat, s a rangidôs határôr hadnagy készségesen utamra engedett. Azóta sem tudok a gondolattól szabadulni, hogy vajon nem-e egy rozsdásodó konzervdobozt nézett veszélyes lövedéknek a buzgó kiskatona.

    Az ôrségi táj azóta is kedves nekem. Ezért is szolgált külön örömömre, amikor Vámos Laci túratervei között megláttam a Kerka-menti barangolás programját.
    Húsvét lévén, a csapat egyebekben ádáz magjának fiatalabbjai távolmaradásukkal tüntettek, választva inkább a családi körben történô öntöztetést. Őket udvarias hangvételű SMS-sel siratom. Bár inkább nekik lenne siratnivalójuk. Volt, aki köszönte illôn; vólt, aki csak bólintott. A sorból nem maradhat ki a Pataki család sem. Számtalan locsolót kívánok. Janinak külön is. Csípôbôl jön a válasz: "Kösz. Neked is. Legyenek piros pöttyekkel tele a te tojásaid! Tudod a tojásokon legszebben mutat az ajak formájú rúzsfolt!"
Ezen kicsit eltűnôdôm. Nem rossz. A kis Salvador Dali.

    Katival és Mártival randevúzok a Béke-téren. A nyugalmasnak indult pénteki nap felpörög, élig érek oda a megbeszélt idôpontra. Lóg a nyelvem, szomjas vagyok, éhes vagyok. Sehol senki. Árva vagyok. Sebaj. Megvesztegetem magam pár falattal. Melegszendvics mellett döntök. Colával. Az utóbbit rögvest kapom. Nem mászok tôle falra. Langyos, tejeskávé színezetű lötty. Vajon hol tárolhatták? Talán a mosogatószivacsban. Nincs kire öntenem. A kiadó ablakot bevágják elôttem. A szendvicsre várni kell. Melegítik. Gondolom, miután sikerült fülön csípni. Ráncos, töpörödött térlakó dugja kezét az orrom alá. Szomjas. Pénzt kunyerál. Megkapja. A löttyöt. Nem panaszkodik. Mohón, ügyetlenül önti magába. A barna lé kétoldalt csordogál lefelé az állán, nyakán, befelé a valaha említésre méltóbb, szebb napokat látott, felismerhetetlen színű és mintázatú ruha kivágásába. Gyorsan végez. Vitézlôen hanyag mozdulattal roppantja össze a kiszolgált poharat és íveli a pavilon sarkánál rogyadozó kuka felé. Kapufa. Elmentében rúgja odébb. Végre nyílik az éden ablaka. Mi tetszik? A szendvics! - rebegem. Még várni kell! Hát jó. Idôm az van. Könyökömmel a pohártartó bádogperemére támszkodva szemlélem a körülöttem nyüzsgô forgatagot.

    Katiék sehol. Az egyébként is zűrös pénteki forgalom okozta dugót csk fokozza a rakpart idôszakos lezárása. Teherautók százai. A közlekedés teljesen beállt. Csoda lesz, ha estig kikeveredünk a városból. A csoda nem várat magára. Csak emlegetni kell. Nyílik az ablak. A barátságtalanul közönyös nôszemély illatozó, gusztusos szendvicset nyom a kezembe. Még jó étvágyat is kíván.

    Szélesre tárom a terepjáró ajtaját. Felhangosítom a rádiót, falatozom. Aztán Katiék is megérkeznek. Viszonylag könnyedén kikeveredünk a városból. Minden jóra fordul. Sínen vagyunk.

    Gyönyörű idôben, kényelmesen laza forgalomban szeljük át a fél országot. Találgatjuk a Vámos-csapat merre kolbászolhat. Ági jelentkezik a mobilon. Tájékoztat, hogy Ők egy másik útvonalat választotttak, vélhetôen Kerkafalvánál fogunk szembe találkozni. Mi hamarosan a faluba érünk. Senki nem jön szembe.Se Ágiék, se egy teremtett lélek. Gôzünk sincs, hol lehet a szállásunk. Katinak beugrik valami. Papot kéne hívni - közli sürgetôen. Gyanakodva méregetem. Ki van ilyen rosszul? Hülye - közli tárgyilagosan. A szállásunk van valami régi paplakban. Nosza. Hol a templom. "falu végén templom, bemegyek-e, nem t'om!" - hajtogatom a mondókát, miközben a nyakamat tekergetem. Aztán megáll bennem az ütô. Az anyád! Ez nem templom. Ez a környezethez mérten egy katedrális! A kolosszális építmény kertjének kapujában már várnak. Egy barátságos hölgy tessékel minket befelé. Autóstul. Szinte fáj ráhajtanom a kertet borító méregzöld gyepszônyegre. Helyben vagyunk. A Tisztelendô úr és két helybéli öreghölgy fogadnak barátsággal és a tájékra oly jellemzô hagyományos vendégszeretettel. Körülvezetnek az ódon hangulatot árasztó hajlékban. Régi bútorok, veretes csempéjű kályhák, jól felszerelt konyha, kényelmes ebédlô és ragyogó tisztaság mindenütt. Ezúttal a favágást is megússzuk. A fészer csontszáraz, katonás rendben felhalmozott tűzifától roskadozik. Mire laciék megérkeznek, már mindenütt lobog a vendégmarasztaló tűz.

    Kezdetét veszi a szokásos kipakolás, berendezkerünk. Anci, Ági, Julika, Márti és Kati a belsô, egyébként kétbejáratú, mi fiúk, Laci bácsi, Misi, Laci és én, a késôbbiekben különös jelentôséggel bíró, külsô szobát vesszük birtokba. Anci azonnal hengerel. Jön az utánozhatatlan "Csimáné-féle" káposztás rétes. Unicummal, vodkával és Kósa Laci barátom-féle jófajta házipálinkával. Nem akármilyen kínálat. Ránk is fér, mert a lányok komolyan veszik a nagypénteki böjtöt. Vacsora helyett üres levest kapunk. Igaz, van sütemény dögivel, de Misivel korgó gyomorral ábrándozunk az Anci által beígért, gondosan rejtegetett birkapörköltrôl.

    Idevágna Nagy Endre "Háborús élmények" című írása. Többször is próbálkoznék, hogy megosszam a társasággal, de már beindultak, így esélyem sincs közbevágni. Ömlik a tokai-tea, meg a hülyeség. Majd legközelebb.

    Laci szerényen ecseteli másnapra kitervelt merényleteit. 20 km-t ígér. Maga sem hisz benne. Még ugratjuk egymást, hogy ki, mikor, és hogyan fog kilopakodni az éj leple alatt a konyhába, majd lassan nyugovóra térünk. Az nem publikus, mivel álmodom, de azt érzékelem, hogy Misi megint valamelyik harcmezôn jár.
Gondolom a sonkagyárat ostromolja.

    Reggel mindezek ellenére frissen, kipihenten ébredek. Az udvaron igazi vidéki hangulat fogad. Tehénbôgés, kakaskukorékolás, kutyaugatás. Mesés. Bôséges reggelivel pótoljuk az esti lemaradást, vidám hangulatban vágunk neki az aznapi túrának.

    Gyönyörű helyeken járunk. Alsó és Felsôszenterzsébet, Kógyár, Szentgyörgyvölgy, Görörháza. A népi fazekasművészet patinás helyei.

    Ismerve a környéket és a távolságokat, eleve kétkedéssel fogadtam a Laci által beharangozott távolságot.Látom, egyre sűrűbben méricskél. Végül férfiasan bevallja, hogy kerekes távolságmérôjén nem a helyes méretarányt állította be, ezért a túra a tervezettnél kicsit hosszabbra sikeredik. Sebaj! Majd rövidít rajta. Na! Pont ettôl féltem. Becsapni úgysem tud, mert a bakancsom mértani pontossággal harminc kilométer megtétele után szokta a jobb nagylábujjamat kikezdeni. Ezen pedig már régen túl vagyok, és még mindig nem látszik a távolban a Kerkafalvai templom tornya. Jut eszembe! Ha már a bakancstörésnél tartunk. Reggel Anci vadonás új, csillogó-villogó cipellôjében indult útnak. Peckesen, ahogy kell. Az új cipô - mint ilyenkor szokás - rendesen fel is sebezte szegénykém lábát. Ebben nincs is semmi különleges. De, ami ezután következett az már nem semmi. Jött Misi, a szolgálatkész fegyverhordozó, lekanyarította válláról hátizsákját, és hipp-hopp elôvarázsolta belôle Anci korábbi, kényelmesre taposott cipôjét. Ez igen! Itt kérem nem ült seggre a fegyelem. Amikor este úgy mellékesen megkérdeztem tôle, hogy lazára fűzte-e a cipôjét, mint az új, betöretlen bakancsnál szokás, igen csúnyán nézett rám, mondván, hogy jókor szólok. Már aggódni kezdtem, hogy nem kapok a birkapörköltbôl. Azért kaptam, mert arany szíve van.

    Egyszóval vánszorogtunk. Szép táj ide - szép vidék oda, egyikünk se bánta volna, ha mielôbb hazaérünk. Magamban mosolyogtam, amikor egy-egy kanyarnál mindenki azon igyekezett, hogy árkon-bokron áthágva - ha csak pár méterrel is -, de rövidíteni tudjon a távolságon. Végre megpillantottuk a sokat emlegetett hôn áhított templomtornyot. Már ismerôs tájon kutyagoltunk. Lacival, Ágival mi is kiléptünk, a csapatot messze magunk mögött hagyva értünk végre haza. Persze, Vámos megint megúszta a többek által beígért lincselést.

    Érti a módját. Kinek pálinkával, kinek unicummal kedveskedett. persze, hogy megint elmaradt az agyonverés. Ezt este a bôséges vacsora után nem átallotta még a Bodrog-ártéri vízi túráról és a Retyezáti téli túráról készült diavetítéssel tetézni. Megint nyeregben volt.

    Érdekes mód, senki nem kért altatót. Engem sem kellett ringatni. Igaz, nem is volt rá vállalkozó. Az is lehet, hogy nem is kérdeztem. A fene sem emlékszik már. Mint, ahogy arra sem, hogy Misi melyik alakulatnál vendégeskedett álmában.

    Az éjszaka rövid volt, mint a húsvéti nyúl farka. Annyit is ért. A zuhany alatt ernyedezve vártam, hogy megtaláljam régi énem. Várhattam. Megleltem az este elgurult fogkrémes tubusom tetejét, a borotvám védôkupakját, amirôl azt tévedtem, hogy nem is hoztam el, de semmi lélekemelôt. Ennek ellenére nem akaródzott kimászni a tusolóból. Részint azért, mert még nem adtam fel, hogy találok valamit magamban, vagy valakit a környezetemben, amiért vagy akiért érdemes meghozni ezt az áldozatot, részint azért, mert a fürdôben olyan rohadt hideg volt, hogy a törülközô odafagyott a gyanútlan áldozat bôréhez.

    Többen is rám próbálták törni az ajtót. feladtam. Arra azért még emlékszem, hogy Ági lecikizet a köntösömet - mondván, hogy mindenem fekete. Pedig a lelkem még nem is látta. Szerencsére.

    A reggeli gyorsító unicumot is kihagytem, mivel Őriszentpéterre kocsival kívántunk eljutni. Ez meg a Vámos szerencséje. Mire odaértünk, addigra azért mindenki összeszedte magát. Rövid tétovázás után a temetô bejáratánál parkoltuk le a gépkocsikat. Volt benne némi célzás a jövôre nézve. A Vámosnak. Miheztartás végett. Ikult belôle. A túra szinte légiesen lágyra, rövidre sikeredett. Nem volt az a szokásos, szinte megállás nélküli vágtatás. Sétáltunk, beszélgettünk, megnéztük, megcsodáltuk, amit kellett, de volt idônk megállni, pihenni, süttetni a hasunkat a ragyogó nappal. Megjártuk Szalafôt, Orfalut. Elidôztünk a Skanzenban. Tanulmányoztuk a vidékre jellemzô apró, egymástól elkülönült kis településeket, a szerek még fellelhetô, tettenérhetô maradványait. Szomorúan állapítottuk meg, hogy a hajdani gazdálkodó, állattartó életmód itt is kihalófélben van. A tanyák elnéptelenednek. A régi pulzáló, tartalmas színes életmód kezenyomát magukon hordozó, lakó és gazdasági épületek lassan helyrehozhatatlanul tönkremennek. A romjaikat magának követelô, visszahódító természet, nem csak a táj hatmóniáját felsebzô rútságot földeli el, hanem egy nép életmódjának, történelmének, néprajzának és emlékeinek tanúságát, múltjának hagyatékát is megsemmisíti.

    Vegyes érzelmekkel fogadjuk osztrák szomszédaink mindenütt fellelhetô, egyre növekvô jelenlétét. Jólesô érzés látni egy-egy eredeti állapotában helyreállított, példásan rendbentartott, gondozott épületegyüttest. Bár a környéken élô magyaroknak lenne anyagi lehetôségük, indíttatásuk hasonló gyarapodáshoz.

    De kinyílik a bicska a zsebemben az urizáló, kivagyiságot sugárzó, egy veretes életforma földbetaposott értékein páváskodó, cifra paloták tájromboló látványától. Vajon miért nincs az építkezéseket engedélyezô hatóságoknál valaki, egy értô, környezetének múltját, gyermekeinek jövôjét szem elôtt tartó, a gondolat jelentôségét felismerô szakember, aki szót emelne a helyrehozhatatlan rombolás ellen?! Valaki, aki meggyôzné a döntési helyzetben lévô felelôs személyeket egy olyan település vagy vidékfejlesztési program elfogadására, amely - akár kedvezmények árán is -, de olyan átgondolt mederbe terelné az építkezéseket, amely biztosítaná a táj néprajzi jellegének megôrzését, továbbélését. Amíg nem késô.

    Az autókhoz érvén, pakolászás közben Kati fitogtatván frissességét még elkápráztat bennünket egy jóga fejenállással. Áll hosszú percekig, mozdulatlan, versenyben a mögötte sorakozó síremlékekkel.

    Tisztálkodás, vacsora, dumaparti. A szokásos sorrend. Már az Álom-manóval parolázom, de még mindig behallatszik Ágiék véget nem érô csacsogása.

    Mire kikászálódom, a szorgos kezű Julika már a sokadik adag kávét fôzi. Illata világra hozza bennem az éltörömet. Kibotorkálok a levegôre. Laci bácsi már a kutyák etetésébôl tér vissza. Harangszó. A falu népe a reggeli misére gyülekezik. Húsvét hétfôje lévén a lányok kikövetelik a locsolást. Én sem úszom meg. Pedig utoljára elsôáldozós koromban hódoltam ennek a szokásnak. Kapok viszonzásul tojásokat: kis tojást, kinder-tojást, csoki tojást meg tojást. Csak tudnám hová tegyem ôket. Lopva rájuk sandítok. egyiken sincs rúzsfolt. Megállj Pataki Jani!

    Reggeli után lázas csomagolás, takarítás, készülôdés. Összekapom, bevált műanyag ládáimba rendezem ruháimat. Nyomás a kocsihoz. Az ajtóban torpanok meg. Tele az udvar ünneplôbe öltözött népekkel. Én meg sóbálványozok a lépcsô tetején a ládáimmal. Mint egy kofa.

    Végre bevonul a gyülekezet. Anci és Márti felöltve szalonképesebb ruháit, velük tart. A mise folyását kihasználva befejezzük a pakolást.

    Végre elkészülünk. Szívélyes búcsú a vendégszeretô háziaktól, s már robogunk is.

    Kis kitérô egy fazekasműhely gazdasági fellendítése érdekében, majd most már visszavonhatatlanul irány Lenti. A fürdônél parkolunk le. Utálván a melegvízet, nem veszek részt a mulatságban. Inkább árnyékos helyre állítom az autót. Leengedek minden ablakot. Hallgatom a rádiót. Telefonon váltok néhány szót Leventével. Nem sikerül kipréselnem belôle a titokzatosan tudomásomra hozott húsvéti ajándék mibenlétét. Röpül az idô. Éppen kezdenék különválni a tudatomtól, amikor megérkezik a csapat. Természetesen hozzák magukat. Nem mulasztanak el azzal cukkolni, hogy volt hideg vizes medence is. Egy utolsó nyilvános zabaparti a parkolóban, heveny búcsúzkodás, majd nyeregbe és mindenki indul hazafelé.

    Az út a kitűnô idôjárás és az ünnepek ellenére szinte tumultus-mentes. Csak az M7-es lezát szakaszain van némi elviselhetô zsúfoltság. Életveszélyt nem a forgalom, hanem a lányok gondoskodási kényszere jelent számomra. Az életbe' nem eszem több süteményt. Végre Budapestre értünk. Kiindulási helyünkre szállítom a lányokat. azután rohanok Leventéért. Lelkendezve fogad. Aprólékosan, levegôért kapkodva meséli el, hogy a nyuszi a kert mely zugaiban, fái, bokrai alatt rejtette el neki szánt ajándékait. Együtt nevetünk, de azért valami zavar. Azután ráérzek. A teraszra indulok. Mágnesként vonzza tekintetemet egy fura mód mocorgó kartondoboz. Na ne! Ez mi? - teszem fel a hiábavaló kérdést. Keresztlányomnak a kertben kiteregetett ruhák kapcsán támad halaszthatatlan tennivalója. Hites ura, Péter a számítógép monitorján vél találni minden figyelmet lekötô látnivalót. Levente nyakát behúzva, panyókára billentett fejjel. már-már legörbülô szájjal figyel. Nem feszíthetem tovább a húrt. Mi a neve? - szegezem neki - jobb ötletem nem lévén - a kérdést.
Béla! Bélának hívom! - kiáltja, és már a nyakamban van.

    Végre nyugalom. Levente már ágyban. Nem volt könnyű meccs. Ha jól számoltam harmincszor mászott ki az ágyból elbúcsúzni újdonsült kedvencétôl. A mosogatóban púposodik a sok mosatlan. Választásra kényszerít. Vagy eltüntetem, vagy holnap állhatok neki feljebb szerelni a bojlert. Több már nem fér alá. Sóhajtva veselkedek neki. A filippínóknak kitalált kényszermunka közben, csak vadász barátom elkeseredett hangulatát közvetítô, pásztor ábránd stílusban fogalmazott SMS-üzenete hoz némi derűt. Híven kifejezve a régóta vágyott húsvéti vadászat helyett rákényszerített rokonlátogatás kiváltotta gondolatait: "Néztem anyósomat, hogy várja a tavaszt. Majd a távcsô alatt, meghúztam a ravaszt!"

    Korai volt az öröm. Levente csoszog kifelé. Pisilek! - tájékoztat.
Végzek a házimunkával. Mielôtt a fürdôszobába vonulnék megnézem a Sarjat. Nyugodtan, egyenletesen lélegezve alszik. Takarója levegôvételének ütemére emelkedik-süllyed. Aztán felpúposodik. A dudor lassan lekúszik a lábáig. Mi a franc ez?! Végül megjelenik. Utca hosszú bajusz. Felette finoman mozgó rózsaszín orr. Még feljebb két vörös szem. Mindezek felett két hatalmas tapsifül. Ezt talán mégse! - hörrenek. Rávetném magam, de megérzi. Jók a reflexei. Villámként pattan le az ágyról. Az íróasztalnál rendôrkanyarral fordul, s máris a másik szobában van. Nyomás utána. Nem részletezem. Egy percen belül tizenötször kerüljük meg tánclépésben oldalazva a fotelt. Félig lebontom a könyvespolcot. Csattan a lámpa, a kisasztal. Semmi. Lehátazom a szônyegre. Szemem az apósomtól örökölt duplacsövűre téved. Hiba volt hatástalaníttatni. Elegem van. Föladom. Finom bajuszszálak csiklandozzák a vállamat. Nyakamat. Hopp! Rám is ugrik. Gyanakvásom nem hagy élni. Utána járok. Naná! Ujammal finoman simogatom a Béla nevű nyúl kislányt.

    Úgy dönt, elsôre ennyi elég. A hasamon dobbantva söpör végig az elôszobán. Már a dobozában is van. Na azért! - csukom rá megkönnyebbülten az ajtót. A zuhany alatt már azon töprengek, vajon mibe fog nekem kerülni, mire elérem, hogy Leventével és Bélával kéz a kézben felkeressük az állatkerti menhelyet.

    Bp. 2002.04.05.